December 23.
Holnap karácsony! A kórházban minden osztályt kigyönyörítettek csillagokkal, hópelyhekkel, angyalszárnyakkal és csillogó-villogó égősorokkal. Különleges élmény volt tegnap ügyeletben az esti vizit. A nővérszobák felől halvány puncs-illat kúszott a folyosókra, odabent halkan szólt egy-egy karácsonyi cédé. Minden osztálynak külön karácsonyfája van, a máskor olyan elfoglalt nővérek most órákat töltöttek a díszítésükkel.
A hároméves E. tegnapelőtt „szabadult”, azaz, mivel a csontvelő-átültetés után már eléggé megerősödött az immunrendszere, kiengedték a steril zsilipből, ahová az orvos is csak védőruhában, bemosakodás után léphet be. Aki eltöltött három hónapot odabent, megtanulja értékelni mindazt, ami nekünk, „kintieknek” természetes. A kis E.-t tehát ott találtam tegnap este az osztály karácsonyfája alatt. Anyukája hozta ölben, mert gyenge még a járáshoz. Ült Mutti ölében szótlanul, tágra nyitott, fekete szemmel, aztán eltolta a derekát tartó kezet, lekászálódott anyja öléből és odament a karácsonyfához. Reszkető lábakkal, botorkálva, de – odament. Megállt az ő méreteihez képest hatalmas, világító, szikrázó csoda alatt, csak állt és nézett felfelé, hogy majd kificamodott a nyaka. Ezekért a végtelen pillanatokért lesz gyerekorvos az ember.
A műtő személyzetével is megültük a karácsonyi partinkat, szerintem kissé stílustalanul egy olasz étteremben. Igaz, hogy a koszt kitűnő volt. Egész este vidáman csevegő osztrák – sőt bécsi! – kollégák vettek körül, akik egyre jobban belemelegedtek a buli-hangulatba. Sajnos, a gátlások lazulásával nyelvhasználatuk is radikálisan megváltozott, mind jobban előretört ajkukon a wienerisch. Ez az a fajta német (?) nyelv, amit a németországi tévé- és mozinézőknek németül feliratoznak a jobb megértés kedvéért. Az Arbeit helyett „Oáveit”, az ich liebe dich helyett „i’ steh’ af di” járja – ahogy errefelé mondják: „Tut me lééd”. Órákig rötyögtem együtt az egybegyűlt harcostársakkal, lehet, hogy a rendszert is szidtuk vagy megdicsértük a pincérnő bokáját… Igazából nem tudom. A Dubairól és az ottani társadalmi ellentétekről szóló eszmefuttatást jól tudtam követni, de aztán felmerül valami a Schönbrunni Állatkert kajmánjaival kapcsolatban, ahol elveszítettem a fonalat. Kalandos, na. Év elején a pfalzi dialekt, most meg ez az elvetemült bécsi. Mindig tanul az ember.
Az a módszerem (Kosztolányi után szabadon, aki mindezt nálam sokkal kitűnőbben megírta Esti Kornél-történeteinek kilencedik fejezetében – érdemes elolvasni!), szóval az a módszerem, hogy rendkívül értelmes arccal figyelek, és időnként elsütök egy-egy „genau”-t. Esetleg „Na eben”-t vagy „Es ist halt so”-t. Ha megértem, vagy ha egyáltalán nem, semmi baj. A gond abból származik, hogy időnként félreértem vagy későn kapcsolok. Egy idősebb, duci főorvosnővel vártuk a minap a liftet, ami nem akart megérkezni. Némi várakozás utána főorvosnő mosolyogva rám nézett, mondott valamit és elindult gyalog, alig hagyva időt nekem a szokásos „genau”-mra. Már messze járt, mikor összeállt a fejemben, mit is közölt. Azt mondta, hogy úgyis kövér, ráfér egy kis lépcsőmászás. Na, erre mondtam én kapásból, készségesen, szélesen mosolyogva, hogy: „Genau!!!” Most fussak utána..? Hm. Tut me lééd.
Egy másik alkalommal – szintén nyelvi korlátaim okán – majdnem vérig sértettem egy néger apukát. Olyan fekete volt, mint a bagaria, és a kisfiát hozta orrmandula-igazításra. A szülőkkel szemben, a tájékoztató-bemutatkozó beszélgetésen mindig különösen figyelek arra, hogy érthető legyek. Lassan, tagoltan beszélek, minden szót megfontolok, nehogy idegen kifejezéseket használjak vagy egyszerre túl sok legyen a befogadandó információ. Megszoktam még Magyarországon. Itt meg hát… Nagyon kell ügyelni, hogy és mit mond az ember külföldiül. A néger apu zokon is vette a tempót. „Nyugodtan beszélhetünk ám normálisan németül” – mondta, „már régóta idekint dolgozom, jól megértem…” Rávilágítottam a helyzetemre, miszerint könnyű azt mondani, hogy normálisan beszéljek, mikor én csak így tudok. Én ugyanis nem olyan régóta dolgozom még idekint…
Érdekes, hogy a világ apraja (azaz a gyerekek) sokkal több mindenben hasonlít egymásra, mint különbözik. Legyenek törökök, arabok, osztrákok, németek, hollandok vagy magyarok– adott esetben szénfekete négerek – ugyanúgy viselkednek, ha örülnek, félnek, ha infúziót kapnak vagy megoperálják őket. Egyformán szükségük van a gyógyszereken és nagyképű szaktudáson kívül az emberségre, jó szóra és vigasztalásra. És ami igen megnyugtató: ugyanúgy működnek, mint a régi pácienseim. Azaz náluk is tudom használni (pedig kételkedtem benne, becsszó!) az évek alatt összegyűlt tapasztalatomat. Genau.
De az elmúlt napokban a műtőben is karácsonyi hangulat van. CD szól és a pihenőben hol egyik, hol másik nővér tálal fel kóstolót a karácsonyi sütikből. Nagyon kell vigyázni, hogy az előző este óta éhező gyerekekhez, akik az előkészítőben reszketve várják a doktort és nyelik az éhkoppot, ne teli szájjal érkezzek: „Na, kiföeg, hoj vaj?” És közben leheli az ember az ánizst.
Odabent a műtőssegéd tánclépésben mos fel két műtét között a Let it snow dallamára, a műtősnő egész nap dudorászik a maszkja mögött és még az operatőr is meg-meglengeti a szikét, ha egy pörgősebb Jingle Bells feldolgozás hallszik.
A műtét alatti vidám csevej általános szokás errefelé (ellentétben az egyesek fejében esetleg létező képpel a gyógyítás patikaszagú, néma szentélyéről, amelynek csendjét csak a kurta parancsszavak és a műszerek csörömpölése töri meg). A műtősnő elmeséli az altatós asszisztensnek, hol kapott gyönyörű karajt a vínersniclihez, a műtősfiú az altatóorvost nyaggatja, hogy szerinte érdemes-e váltani az iPhone 4-re most, hogy akciós, az operatőr pedig, ha néha felnéz, nem törlést kér vagy érfogót, hanem megkérdi, nem tud-e valaki egy jó fodrászt a kilencedik kerületben. (Most veszem észre, igazságtalan vagyok és túlzó: ha a dolog komolyra fordul, azért mindenki fegyelmezett. Remek a csapat és jó velük dolgozni.)
Tegnap nagyon megszerettem őket. A szokásos zsivaj közepette a cédéről egyszercsak felhangzott a Csendes éj. Gyönyörű feldolgozás volt, egyetlen női hang és halk orgona-szőnyeg. Semmi dob vagy ritmushangszer, csak ez az éteri hangzás. Van ebben a dalban valami, hogy akármilyen silányul adják is elő, mindig megérinti az embert. Ez a zene meg mintha egyenesen a betlehemi éjszakából szólt volna. A műtősnő elhallgatott. A műtősfiú felegyenesedett a lábszárvakarásból, az anesztes asszisztensnő kezében megállt a fecskendő. Az operatőr doktornő ránk meredt, kezében egy véres műszerrel, a pillantása azonban valahol a messzeségben járt. Nagyon kellett ügyelnem, hogy a kezemben tartott újság (Österreich Heute) meg ne zizzenjen. Így maradtunk, mint valami Csipkerózsika-álomban És szólt tovább a Stille Nacht. Erre mondják mifelénk, hogy angyal szállt el felettünk. A karácsony angyala, akinek még a műtőbe is szabad bejárása van, a legtrutymósabb garatmandula-műtét kellős közepén. Aztán összerezzentünk, egyik a másik után és folytatódott a munka meg a beszélgetés. A szemeken látszott, hogy mintha még egy pirinyót szégyelltük is volna egymás előtt az iménti gyöngeséget. De van efféle jóleső szégyenkezés is, a szájak sarkában egy kis félszeg mosollyal és sok-sok melegséggel a zöld műtősruha mellrésze mögött. Hiába na, karácsony van. Illetve lesz. Illetve volt is már akkor, ott a műtőben, arra a pár pillanatra.
„Christ, der Retter ist da…”. Üdvhozó Jézusunk él. Boldog karácsonyt, kedves fórumozók!
2010. december 23., csütörtök
2010. december 14., kedd
Attendance Bécsből 4
December 14.
Mióta ez a komisz Attendance bécsi polgár lett, látszólag elfeledkezett hűséges olvasóiról, akik mostanra bizonyára sok kellemetlen dolgot gondolnak a hanyag tollnokról. Nézzétek el nekem, ha a krónika foghíjasabb lett a németországinál: ott egyedül voltam, itt harmadmagammal. Ott csöndes állóvíz volt a munkahelyem, itt forrongó katlan. Jelentem, nem vesztem el, itt vagyok, ragyogok, s ha tehetem, továbbra is csurran-cseppen egy-egy adag ex-pfalzi köznapló.
Bécsi harmadik hónapom közepén járok, bedolgoztam magam a kórházba, kialakult a napirendünk, mely túl sok üresjáratot nem enged egyikünknek sem. Reggel vaksötétben felserkenek, mint a kegyes nép, ellátom magam, majd jó parasztasszony módjára, aki hajnalban kiszórja a szemet a tyúkudvarban, reggelit készítek a két főből álló siserehadnak. Ők ilyentájt még csak két ágymeleg kupacként vesznek részt a cselekményben, a vastag dunyha alól alig-alig villan ki némi szőke kóc. Zajt csapok: ez nálam elsősorban éneklést jelent, improvizatív dallammal és szöveggel egyaránt. Közben trappolok, mozgolódom, villanyt gyújtok és ezerféle hatástalan praktikával ébresztgetem őket. Kördiagramon ábrázolva, hogy mivel töltöm a hajnali hat és fél nyolc közötti másfél órát, a legnagyobb szeletet ez a meddő költögetés teszi ki, az értelmes tevékenység alig látható halvány csíkocska csak mellette.
Aztán reggeli, cuccolás és rohanás a metróállomásra. Színezi a hangulatot egy-egy otthon felejtett tízórai, tornacucc, iskolatáska (!) és egyebek. Rendszerint azért odaérnek. Sőt még én is. És kezdetét veszi számomra is a napi őrület, amelynek a legáttekinthetőbb és legkedvesebb része a gyermekanesztézia. A megbeszélések, egyeztetések, ügyeleti beosztás-készítés, koordinálás már nem ilyen vonzó. Nem könnyű az ezerféle igényt és érdeket nap mint nap egy fedél alá hozni egy olyan házban, melyet patinás tradíciói több mint egy évszázada oltalmaznak a forradalmi változásoktól. Ha a lélegeztető tubus rögzítését követően az asztalka BAL szélére helyezem a leukoplaszt-hengert, máris felforgató nézetekről teszek tanúbizonyságot, tekintve, hogy annak ezer éve a JOBB szélen van a helye. Egy alkalommal, vad lázadó ösztöntől hajtva az altatási jegyzőkönyv utolsó lapján a jobb oldalon írtam alá a nevemet a szokásos bal helyett (amúgy mindegy, a lap teljes szélességében ki van pontozva a helye). Egy óra múlva, mikor megszáradt a hibajavító, ott találtam az asztalomon, diszkrét post-it cédulácskával ellátva, miszerint „szíveskedjék a bal oldalon szignózni!”
No de reformokat várnak tőlem! Hogy majd én újjászervezem itt a gyermek-anesztéziát, fellendítem, racionalizálom, megújítom, forradalmasítom és gatyába rázom. Hát lehet, hogy sikerül, de vagy négyszer annyi idő kell majd hozzá, mint a háromkaréjú ősrákoknak, míg szirti sassá változtak az evolúció folyamán.
A srácokért délután háromkor indulok. Még mindig (illetve legtöbbször) értük megyek, mert valahányszor meggyőzöm magam arról, hogy semmi bajuk nem eshet, ha önállóan térnek haza, valamilyen gikszerről mindig tudomást szerzek az újságokból. Tegnap például egy gazdátlan koffer miatt vonult ki a kommandós-különítmény a Stephansplatzra, mert azt hitték, bomba. Máskor valakik tettleg rendezték nézeteltérésüket az U3-as vonalán (a mérleg két betört orr és egy karficam volt). Nagyváros, na. Szép, nagy, mozgalmas világváros. A mai újságban hírt adtak egy fiatalemberről, aki machetével (ti. bozótvágó késsel) felszerelkezve rabolta ki az egyik élelmiszerboltot. A cikk szerint a pénztárost szerb-horvát nyelven szólította fel a pénz átadására... (Ez az utóbbi megjegyzés nem akar diszkriminatív lenni, pedig sajnos az. Akárcsak a gazdasági igazgató figyelmeztetése az első munkanapomon, hogy zárjam mindig az ajtókat és szekrényeket, mert sok a külföldi beteg és így a kórház sem a régi már...)
Mire hazaérünk és bevásárolunk (kenyér, tej, felvágott), négy óra lesz és kezdődik a tanulás. Élvezem azt a néhány órát külön-külön a nebulóimmal. Gyakran gondolok arra, hogy biztos ezt szeretik a pedagógusok is a saját szakmájukban: azt a folyamatot, ahogy az átadott gondolat gyökeret ver és szárba szökken a fogékony diákagyban. A gyermekeim újabban minden nap lenyűgöznek valamivel. Hol egy német kifejezéssel, amiről egy hete ejtettünk egy-két felületes szót, és még mindig emlékeznek rá, hol egy kósza megjegyzéssel, amiből kiderül, hogy jobban átlátják az adott tantárgyból aktuálisan tanultakat, mint én – ilyesfajta meglepetésekből egyre több van. Idősebbik fiam biológiából a földtörténeti korokról tanul éppen, és én megpróbáltam kikérdezni. „Paläozoikum? Azt tudom!” – szólt, majd felsorolt egy csomó ősállat- és növényfajt, amelyek akkor éltek a Földön. NÉMETÜL. Ilyeneket, hogy bojtosúszójú hal, meg ősangolna. Nem győztem kapkodni a szótár után. A kisebbik meg hazahozott a minap egy hibátlan helyesírási dolgozatot. NÉMETBŐL. A padtársának állítólag hármas lett. Hm. De szép is lenne, ha mindez az én érdemem volna – de őszintén szólva fogalmam nics, hol csípik fel ezeket. És így meg még szebb.
Aztán vacsora, némi közös kuckózás a tévé előtt és alvás. Letelt a nap.
De odakint újra esik a hó – Bécs kis megszakításokkal hetek óta nagy fehér takaró alatt szuszog – és advent van, karácsonyi forgatag, díszkivilágítás és puncs. Hihetetlen hangulata van ezeknek a vásároknak. Útikönyvből olvasva nem találtam túl vonzónak a dolgot: deszkabódék, giccs és tömeg. Igen ám. De ezek BÉCSI deszkabódék, BÉCSI giccs és BÉCSI tömeg. És a Rathaus úgy ragyog, mint egy esküvői torta, az egyik standon két néger püföl egy dobot valami különleges fekete ritmusra és közben teli szájjal vigyorog, a színpadon épp egy rézfúvóskvartett hal kollektív fagyhalált kedélyes karácsonyi dallamok interpretálása közepette, és a lökdösődők arcán sehol a tömegben nem látni bosszúságot, csak mosolyt, forralt bortól tágult ereket és valami kopirájtos megilletődöttséget, amit kizárólag itt, nálunk lehet látni. Nálunk, Bécsben. Igen, kérem, mert míg a többi ezret-tízezret a turistabuszok szállították ide jó pénzért egy délutánra, adig mi – itt lakunk. Néha, háromméteres forró hullámban, elönt ez az érzés, hogy milyen jó itt. Mert tényleg az. A legkisebb fiam a Rathausplatzon, a fények és illatok közepette megállt a forgatag közepén és így szólt: „Én most csodálok.” Alanyi ragozással, tárgy nélkül. Csak úgy. Ő még képes erre – én sajnos már csak nyomokban. De ez az idei advent még az én túlkoros szívemet is átmelegíti.
Egyébként alig tudok írni, mert este elvágtam az ujjamat. Vacsorát csináltam éppen (a hős apa!), és a kígyóuborkát látványkonyha-szerűen, egyetlen pengecsapással akartam kettévágni, hadd ámuljanak a fiúk. Lehet, hogy a machetés kolléga járt az eszemben (az élelmiszerbolt-kipakolós). A kés egy centi mélyen beleszaladt a bal mutatóujjamba, és ott megállt. A gyerekek elsősegélyben részesítettek, majd felkerekedtünk és bementünk a műtőbe kötésért (mert pl. tapasz az nincs itthon). Mindhárman mentünk: én, ujjammal átvérzett zsebkendőben, a nagyobbik, mert támogatni akart, ha elgyengülnék a vérveszteségtől (ő negyven kiló, én százkettő...), és a kisebbik, mert nem akart egyedül otthon maradni. Bevittem őket a műtőbe: zárt világ, sterilitás, bonyolult műszerek, elektromos, számkódos acélajtó, rajta a nevem (Ärztliche Direktion: Dr. Peter Király). A fiam beleszagolt a fertőtlenítő-illatú levegőbe és áhítattal így szólt: „Kúúúl!”
Feledve volt a sajgó ujjam, az enyhe hányinger és a még mindig citerázó térdem.
Megdicsőültem.
Mióta ez a komisz Attendance bécsi polgár lett, látszólag elfeledkezett hűséges olvasóiról, akik mostanra bizonyára sok kellemetlen dolgot gondolnak a hanyag tollnokról. Nézzétek el nekem, ha a krónika foghíjasabb lett a németországinál: ott egyedül voltam, itt harmadmagammal. Ott csöndes állóvíz volt a munkahelyem, itt forrongó katlan. Jelentem, nem vesztem el, itt vagyok, ragyogok, s ha tehetem, továbbra is csurran-cseppen egy-egy adag ex-pfalzi köznapló.
Bécsi harmadik hónapom közepén járok, bedolgoztam magam a kórházba, kialakult a napirendünk, mely túl sok üresjáratot nem enged egyikünknek sem. Reggel vaksötétben felserkenek, mint a kegyes nép, ellátom magam, majd jó parasztasszony módjára, aki hajnalban kiszórja a szemet a tyúkudvarban, reggelit készítek a két főből álló siserehadnak. Ők ilyentájt még csak két ágymeleg kupacként vesznek részt a cselekményben, a vastag dunyha alól alig-alig villan ki némi szőke kóc. Zajt csapok: ez nálam elsősorban éneklést jelent, improvizatív dallammal és szöveggel egyaránt. Közben trappolok, mozgolódom, villanyt gyújtok és ezerféle hatástalan praktikával ébresztgetem őket. Kördiagramon ábrázolva, hogy mivel töltöm a hajnali hat és fél nyolc közötti másfél órát, a legnagyobb szeletet ez a meddő költögetés teszi ki, az értelmes tevékenység alig látható halvány csíkocska csak mellette.
Aztán reggeli, cuccolás és rohanás a metróállomásra. Színezi a hangulatot egy-egy otthon felejtett tízórai, tornacucc, iskolatáska (!) és egyebek. Rendszerint azért odaérnek. Sőt még én is. És kezdetét veszi számomra is a napi őrület, amelynek a legáttekinthetőbb és legkedvesebb része a gyermekanesztézia. A megbeszélések, egyeztetések, ügyeleti beosztás-készítés, koordinálás már nem ilyen vonzó. Nem könnyű az ezerféle igényt és érdeket nap mint nap egy fedél alá hozni egy olyan házban, melyet patinás tradíciói több mint egy évszázada oltalmaznak a forradalmi változásoktól. Ha a lélegeztető tubus rögzítését követően az asztalka BAL szélére helyezem a leukoplaszt-hengert, máris felforgató nézetekről teszek tanúbizonyságot, tekintve, hogy annak ezer éve a JOBB szélen van a helye. Egy alkalommal, vad lázadó ösztöntől hajtva az altatási jegyzőkönyv utolsó lapján a jobb oldalon írtam alá a nevemet a szokásos bal helyett (amúgy mindegy, a lap teljes szélességében ki van pontozva a helye). Egy óra múlva, mikor megszáradt a hibajavító, ott találtam az asztalomon, diszkrét post-it cédulácskával ellátva, miszerint „szíveskedjék a bal oldalon szignózni!”
No de reformokat várnak tőlem! Hogy majd én újjászervezem itt a gyermek-anesztéziát, fellendítem, racionalizálom, megújítom, forradalmasítom és gatyába rázom. Hát lehet, hogy sikerül, de vagy négyszer annyi idő kell majd hozzá, mint a háromkaréjú ősrákoknak, míg szirti sassá változtak az evolúció folyamán.
A srácokért délután háromkor indulok. Még mindig (illetve legtöbbször) értük megyek, mert valahányszor meggyőzöm magam arról, hogy semmi bajuk nem eshet, ha önállóan térnek haza, valamilyen gikszerről mindig tudomást szerzek az újságokból. Tegnap például egy gazdátlan koffer miatt vonult ki a kommandós-különítmény a Stephansplatzra, mert azt hitték, bomba. Máskor valakik tettleg rendezték nézeteltérésüket az U3-as vonalán (a mérleg két betört orr és egy karficam volt). Nagyváros, na. Szép, nagy, mozgalmas világváros. A mai újságban hírt adtak egy fiatalemberről, aki machetével (ti. bozótvágó késsel) felszerelkezve rabolta ki az egyik élelmiszerboltot. A cikk szerint a pénztárost szerb-horvát nyelven szólította fel a pénz átadására... (Ez az utóbbi megjegyzés nem akar diszkriminatív lenni, pedig sajnos az. Akárcsak a gazdasági igazgató figyelmeztetése az első munkanapomon, hogy zárjam mindig az ajtókat és szekrényeket, mert sok a külföldi beteg és így a kórház sem a régi már...)
Mire hazaérünk és bevásárolunk (kenyér, tej, felvágott), négy óra lesz és kezdődik a tanulás. Élvezem azt a néhány órát külön-külön a nebulóimmal. Gyakran gondolok arra, hogy biztos ezt szeretik a pedagógusok is a saját szakmájukban: azt a folyamatot, ahogy az átadott gondolat gyökeret ver és szárba szökken a fogékony diákagyban. A gyermekeim újabban minden nap lenyűgöznek valamivel. Hol egy német kifejezéssel, amiről egy hete ejtettünk egy-két felületes szót, és még mindig emlékeznek rá, hol egy kósza megjegyzéssel, amiből kiderül, hogy jobban átlátják az adott tantárgyból aktuálisan tanultakat, mint én – ilyesfajta meglepetésekből egyre több van. Idősebbik fiam biológiából a földtörténeti korokról tanul éppen, és én megpróbáltam kikérdezni. „Paläozoikum? Azt tudom!” – szólt, majd felsorolt egy csomó ősállat- és növényfajt, amelyek akkor éltek a Földön. NÉMETÜL. Ilyeneket, hogy bojtosúszójú hal, meg ősangolna. Nem győztem kapkodni a szótár után. A kisebbik meg hazahozott a minap egy hibátlan helyesírási dolgozatot. NÉMETBŐL. A padtársának állítólag hármas lett. Hm. De szép is lenne, ha mindez az én érdemem volna – de őszintén szólva fogalmam nics, hol csípik fel ezeket. És így meg még szebb.
Aztán vacsora, némi közös kuckózás a tévé előtt és alvás. Letelt a nap.
De odakint újra esik a hó – Bécs kis megszakításokkal hetek óta nagy fehér takaró alatt szuszog – és advent van, karácsonyi forgatag, díszkivilágítás és puncs. Hihetetlen hangulata van ezeknek a vásároknak. Útikönyvből olvasva nem találtam túl vonzónak a dolgot: deszkabódék, giccs és tömeg. Igen ám. De ezek BÉCSI deszkabódék, BÉCSI giccs és BÉCSI tömeg. És a Rathaus úgy ragyog, mint egy esküvői torta, az egyik standon két néger püföl egy dobot valami különleges fekete ritmusra és közben teli szájjal vigyorog, a színpadon épp egy rézfúvóskvartett hal kollektív fagyhalált kedélyes karácsonyi dallamok interpretálása közepette, és a lökdösődők arcán sehol a tömegben nem látni bosszúságot, csak mosolyt, forralt bortól tágult ereket és valami kopirájtos megilletődöttséget, amit kizárólag itt, nálunk lehet látni. Nálunk, Bécsben. Igen, kérem, mert míg a többi ezret-tízezret a turistabuszok szállították ide jó pénzért egy délutánra, adig mi – itt lakunk. Néha, háromméteres forró hullámban, elönt ez az érzés, hogy milyen jó itt. Mert tényleg az. A legkisebb fiam a Rathausplatzon, a fények és illatok közepette megállt a forgatag közepén és így szólt: „Én most csodálok.” Alanyi ragozással, tárgy nélkül. Csak úgy. Ő még képes erre – én sajnos már csak nyomokban. De ez az idei advent még az én túlkoros szívemet is átmelegíti.
Egyébként alig tudok írni, mert este elvágtam az ujjamat. Vacsorát csináltam éppen (a hős apa!), és a kígyóuborkát látványkonyha-szerűen, egyetlen pengecsapással akartam kettévágni, hadd ámuljanak a fiúk. Lehet, hogy a machetés kolléga járt az eszemben (az élelmiszerbolt-kipakolós). A kés egy centi mélyen beleszaladt a bal mutatóujjamba, és ott megállt. A gyerekek elsősegélyben részesítettek, majd felkerekedtünk és bementünk a műtőbe kötésért (mert pl. tapasz az nincs itthon). Mindhárman mentünk: én, ujjammal átvérzett zsebkendőben, a nagyobbik, mert támogatni akart, ha elgyengülnék a vérveszteségtől (ő negyven kiló, én százkettő...), és a kisebbik, mert nem akart egyedül otthon maradni. Bevittem őket a műtőbe: zárt világ, sterilitás, bonyolult műszerek, elektromos, számkódos acélajtó, rajta a nevem (Ärztliche Direktion: Dr. Peter Király). A fiam beleszagolt a fertőtlenítő-illatú levegőbe és áhítattal így szólt: „Kúúúl!”
Feledve volt a sajgó ujjam, az enyhe hányinger és a még mindig citerázó térdem.
Megdicsőültem.
2010. november 4., csütörtök
Attendance Bécsből 3
November 4.
Itt éldegélünk tehát a két fiammal a Mariannengassén: vasárnap esténként érkezünk és péntek délután tűzünk haza. A kórház a Gasse másik oldalán található, a kapunktól kb. négy méternyire (de lehet, hogy öt – én mindenesetre gyakorta elkésem). A fiúk metróval mennek iskolába, tulajdonképpen utazhatnának egyedül is, de én, a nagyvároshoz nem szokott féltős lelkületű apuka, természetesen elkísérem őket. A metró itt minálunk (!) nem a föld alatt, hanem egy magasvasútszerű emelvényen megy, az ablakból látszik az ébredező város. A szerelvények kétpercenként követik egymást (csúcsforgalom idején kicsit sűrűbben), tiszták, pontosak. Mindenféle bőrszín és hajviselet képviselve van, a raszta négertől a fázós kínain át az Osama-küllemű turbánosig. A született bécsi annál ritkább...
A kórház Bécs (és Ausztria) legrégibb gyermekkórháza, specialitása a daganatos betegségek. A műtőblokk két műtőből áll, ezenfelül minden osztály fel van szerelve anesztézia-munkaállomással. Három, néha négy altatós csapat munkáját koordinálom, illetve magam is tevékenyen részt veszek benne. E súlyos betegek altatása, ellátása igazi szakmai kihívás.
És a kollégák! Nagyszerűen felkészült szakemberek, egyik ilyen professzor, a másik olyan docens, de mindenki végtelenül közvetlen, mosolygós, mentes a „sztárallűröktől”. Azt hiszem, a betegeiktől tanulnak jó modort és kollegialitást... Nem úgy értem, hogy közvetlenül, hanem az értékrendjükön át. Mert hat-hétéves, halálos beteg bölcsek között maga is bölccsé válik az ember. Ez a szó, hogy „bölcs”, egyáltalán nem túlzás. „Hogy tudd: egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell...” – énekli Zorán. Na ők tudják. Mikor a csontvelő-átültetést követő 120-140. (!) napon az izolációs kamrából (zsilipből) kijövő gyerkőc először néz ki az ablakon... Először találkozik az iskolai barátaival a társalgóban... Először haraphat bele egy almába csak úgy, nem meghámozva-fertőtlenítve-lereszelve...
Szóval az ő egyéniségük rányomja bélyegét gyógyítóik magatartására is. Ettől olyan különleges ennek a háznak a hangulata. No meg attól, hogy itt az egy négyzetméterre eső professzorok száma sokszorosa a megszokottnak (és kívánatosnak). Huzakodnak is rendszeresen. A megbeszéléseken mindennaposak a pengeváltások, a szakmai viták – de ez is az otthon megszokottnál jóval kulturáltabbban, udvariasabban zajlik, és aki nyer vele, az végső soron a beteg.
Tekintve, hogy a hierarchiát itt nagyon komolyan veszik, koromnál (hihi) és pozíciómnál fogva engem is bizonyos tisztelet övez, mellyel nem igazán tudok mit kezdeni. Eddigi helyeimen ugyanis felszabadult, oldott légkör uralkodott. Hogyan reagáljak, mikor az ebédlőben fiatalabb (férfi) kollégám átadja az ülőhelyét, mert foglalt minden szék? Mit válaszoljak, ha altatni megyek egy osztályra, és a nővérek kérés nélkül kávéval-süteménnyel kínálnak? Egyébként civilként alig kávézom. Itt meg öntik belém a Melange-ot, minimum napi háromszor. Ennek következtében azután mikor a délutáni referálón mindenkinek leragad a szeme, én olyan virgonc vagyok, mint egy ebihal.
A tekintélyelvet bizonyára felfelé is komolyan kellene vennem. Ezért is pikáns az a sztori, ami a minap esett meg velem a csecsemőosztályon. Egy csúnya bőrelváltozás miatt beutalt klapectől kellett bőrbiopsziát (egy kis darab, szövettani feldolgozásra szánt bőrdarabot) venni, természetesen altatásban. Nyüzsgött a sok fehér- és zöldruhás, igen-igen hozzáértőnek tűnő szakember a zsúfolt kezelőhelyiségben. Úgy léptem be, mint egy primadonna, biccegtgettem, integettem jobbra-balra (tudtam is én, ki kicsoda!), és nekiláttam előkészíteni a narkózist. Gázok, szívó, maszk, ballon, gyógyszerek, nekem magamnak védőkötény, szájkendő... És steril kesztyű. Na az nem volt előkészítve. Az összes többi kellék, mint a hőskorban, hófehér lepedővel letakart kis kocsin, példás rendben nyugodott egymás mellett, de kesztyűt sehol sem láttam. Lazán odaszóltam egy magányosan álldogáló fehér ruhásnak, akinek láthatólag semmi dolga nem volt, hogy kerítsen már egy pár hét és feles gumikesztyűt nekem. A dáma végigmért (akkor láttam, hogy minimum hatvan éves), aztán odafordult egy ugribugri kisnővérhez, hogy hozzon a főorvos úrnak kesztyűt. Némi gyanús malíciával a hangjában. Mivel az események felgyorsultak, nem sok időm maradt töprengeni a dolgon – talán jobb is így. Boldogok a lelki szegények. Behozták a bömbölő, megrettent kiskrapekot, kétvállra fektettük és én beadtam a jótékony keveréket. Elaludt, felszereltük műszerekkel, ahogy kell, lemosták, steril kendőkkel letakarták.
Ekkor lépett elő az én banyám, aki addig a háttérben lappangott. Közben átöltözhetett, mert csupa zöldben volt, sterilben, maszkostul-kesztyűstül-műszerestül, és nekilátott a páciensnek. Nem szaporítom a szót: a közeli bőrklinikáról a műtét elvégzésére felkért vendégprofesszor asszony volt az illető, akitől gumikesztyűt kértem...
De adott, becsületére legyen mondva.
A másik dolog, ami galibát tud okozni, az a csipogó. Németországban mindenkinek rádiótelefonja volt, Magyarországon természetesen semmi – itt meg a klasszikus csipogó. Túlságosan elmélyült oktatásban nem részesítettek a használatát illetően, csak a kezembe nyomták azzal, hogy ha megszólal, hívjam fel a számot, amelyik megjelenik a kijelzőjén.
Majdnem keresztbe nyeltem le a villámat vacsora közben, mikor egyik este otthon megszólalt a ketyere. Eleve rutintalan dolog volt tőlem hazavinni (valahogy a zakóm zsebében maradt), ám a bajt tovább súlyosbította, hogy, mint meséltem, a kórház tőszomszédságában lakunk. A csipogóközpont rádióhullámai tehát könnyűszerrel elérték kicsiny műszeremet. Bár nem voltam ügyeletben, félholtra válva előkotortam, és rámeredtem a villogó számra: az intenzív osztály! Otthonról visszahívni sem tudtam őket, így lélekszakadva kabátot-cipőt húztam és rohantam a kórházba. A portán se szó, se beszéd, átnyúltam az üvegablakon és magamhoz ragadtam a telefont. A portás szintén vacsorázott: a soron következő falatot ijedtében majdnem az orrába dugta. „Halló, Király Péter, hívtak a csipogómon, mi a gond?” – lihegtem a kagylóba. „Király főorvos úr? Nem Dr. Klasen?” – volt a válasz. Tisztáztuk a személyazonosságomat. Ekkor a vonal másik végén a hang közölte, hogy kész a vacsorám, hová küldje. Mármint Dr. Klasen vacsoráját, aki az intenzíven ügyelt. Mondom, hát én azt honnan tudjam, meg hogy miért engem csipogtattak meg otthon a kolléga estebédje miatt. Kiderült, hogy a nővér a 175-öst akarta tárcsázni, a hívás véletlenül landolt a 176-oson, az én kütyümön. Miután elutasította a felvetésemet, hogy a nagy ijedségre legalább a vacsit hadd vigyem haza, elváltam a hadtápos nővérkétől és visszaballagtam a lakásba. Megvolt az esti kocogás.
Még egyszer is előfordult (mindeddig utoljára), hogy hazavittem a csipogót. Akkor úgy fél tizenegy táján szólalt meg, éjjel. De valami sohasem hallott, ordenáré hangon. A szokásos kis csippantások helyett sűrűn, magas hangon visongott, mint a nyaratszaki csibe. Kizuhanok az ágyból, előkerítem a lármás cuccot és álomtól dagadt szemmel, jeges rémülettel olvasom a feliratot: NOTRUF St.2B. A 2B osztály az onkológia, na ezek biztosan nem vacsorázni hívnak. Akkor sem voltam ügyeletes, de Norruf volt, az én csipogómon, így magamra rántottam valami ruhát és elrohantam a kórházba. A 2B-n az egyik kórteremben nagy csődület. Az egyik kislány görcsölt, azt kellett elhárítani. Minimum három orvos volt már ott, én oda sem fértem. Az alkalmazott terápia hatásosnak bizonyult, a beteg perceken belül jobban lett. Lazult a doktorgyűrű, most már én is odafértem az ágyhoz. Az intenzív ügyeletese ekkor vett észre, és kedvesen megkérdezte: „Hát te? Nem tudsz aludni?” Magyarázni kezdtem, hogy Notruf meg a csipogóm meg hogy megszólalt... „Ó, most már értem” – felelte a kolléga – „Ha a nővér vészhelyzetben megnyomja a falon ezt a piros gombot, az összes aktív csipogóra kimegy az üzenet. A tiéd véletlenül maradt bekapcsolva...?”
Hazatértem, hogy az éjszaka hátralévő részét az eddiginél passzívabban töltsem el. Megfogadtam, hogy soha többet nem felejtem a műszert a zsebemben. Leadtam a portásnak, ha akar neki lármázhat. A portás öreg róka lehetett már a szakmájában, mert mikor átvette a cuccot, hunyorított és megkérdezte: „Csak nem megszólalt otthon?”
(Van még kaland, de azt majd legközelebb. Megint éjfél lesz lassan, és meglehetősen fordulatosak itt a napjaim. Folytatása követkeik!)
Itt éldegélünk tehát a két fiammal a Mariannengassén: vasárnap esténként érkezünk és péntek délután tűzünk haza. A kórház a Gasse másik oldalán található, a kapunktól kb. négy méternyire (de lehet, hogy öt – én mindenesetre gyakorta elkésem). A fiúk metróval mennek iskolába, tulajdonképpen utazhatnának egyedül is, de én, a nagyvároshoz nem szokott féltős lelkületű apuka, természetesen elkísérem őket. A metró itt minálunk (!) nem a föld alatt, hanem egy magasvasútszerű emelvényen megy, az ablakból látszik az ébredező város. A szerelvények kétpercenként követik egymást (csúcsforgalom idején kicsit sűrűbben), tiszták, pontosak. Mindenféle bőrszín és hajviselet képviselve van, a raszta négertől a fázós kínain át az Osama-küllemű turbánosig. A született bécsi annál ritkább...
A kórház Bécs (és Ausztria) legrégibb gyermekkórháza, specialitása a daganatos betegségek. A műtőblokk két műtőből áll, ezenfelül minden osztály fel van szerelve anesztézia-munkaállomással. Három, néha négy altatós csapat munkáját koordinálom, illetve magam is tevékenyen részt veszek benne. E súlyos betegek altatása, ellátása igazi szakmai kihívás.
És a kollégák! Nagyszerűen felkészült szakemberek, egyik ilyen professzor, a másik olyan docens, de mindenki végtelenül közvetlen, mosolygós, mentes a „sztárallűröktől”. Azt hiszem, a betegeiktől tanulnak jó modort és kollegialitást... Nem úgy értem, hogy közvetlenül, hanem az értékrendjükön át. Mert hat-hétéves, halálos beteg bölcsek között maga is bölccsé válik az ember. Ez a szó, hogy „bölcs”, egyáltalán nem túlzás. „Hogy tudd: egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell...” – énekli Zorán. Na ők tudják. Mikor a csontvelő-átültetést követő 120-140. (!) napon az izolációs kamrából (zsilipből) kijövő gyerkőc először néz ki az ablakon... Először találkozik az iskolai barátaival a társalgóban... Először haraphat bele egy almába csak úgy, nem meghámozva-fertőtlenítve-lereszelve...
Szóval az ő egyéniségük rányomja bélyegét gyógyítóik magatartására is. Ettől olyan különleges ennek a háznak a hangulata. No meg attól, hogy itt az egy négyzetméterre eső professzorok száma sokszorosa a megszokottnak (és kívánatosnak). Huzakodnak is rendszeresen. A megbeszéléseken mindennaposak a pengeváltások, a szakmai viták – de ez is az otthon megszokottnál jóval kulturáltabbban, udvariasabban zajlik, és aki nyer vele, az végső soron a beteg.
Tekintve, hogy a hierarchiát itt nagyon komolyan veszik, koromnál (hihi) és pozíciómnál fogva engem is bizonyos tisztelet övez, mellyel nem igazán tudok mit kezdeni. Eddigi helyeimen ugyanis felszabadult, oldott légkör uralkodott. Hogyan reagáljak, mikor az ebédlőben fiatalabb (férfi) kollégám átadja az ülőhelyét, mert foglalt minden szék? Mit válaszoljak, ha altatni megyek egy osztályra, és a nővérek kérés nélkül kávéval-süteménnyel kínálnak? Egyébként civilként alig kávézom. Itt meg öntik belém a Melange-ot, minimum napi háromszor. Ennek következtében azután mikor a délutáni referálón mindenkinek leragad a szeme, én olyan virgonc vagyok, mint egy ebihal.
A tekintélyelvet bizonyára felfelé is komolyan kellene vennem. Ezért is pikáns az a sztori, ami a minap esett meg velem a csecsemőosztályon. Egy csúnya bőrelváltozás miatt beutalt klapectől kellett bőrbiopsziát (egy kis darab, szövettani feldolgozásra szánt bőrdarabot) venni, természetesen altatásban. Nyüzsgött a sok fehér- és zöldruhás, igen-igen hozzáértőnek tűnő szakember a zsúfolt kezelőhelyiségben. Úgy léptem be, mint egy primadonna, biccegtgettem, integettem jobbra-balra (tudtam is én, ki kicsoda!), és nekiláttam előkészíteni a narkózist. Gázok, szívó, maszk, ballon, gyógyszerek, nekem magamnak védőkötény, szájkendő... És steril kesztyű. Na az nem volt előkészítve. Az összes többi kellék, mint a hőskorban, hófehér lepedővel letakart kis kocsin, példás rendben nyugodott egymás mellett, de kesztyűt sehol sem láttam. Lazán odaszóltam egy magányosan álldogáló fehér ruhásnak, akinek láthatólag semmi dolga nem volt, hogy kerítsen már egy pár hét és feles gumikesztyűt nekem. A dáma végigmért (akkor láttam, hogy minimum hatvan éves), aztán odafordult egy ugribugri kisnővérhez, hogy hozzon a főorvos úrnak kesztyűt. Némi gyanús malíciával a hangjában. Mivel az események felgyorsultak, nem sok időm maradt töprengeni a dolgon – talán jobb is így. Boldogok a lelki szegények. Behozták a bömbölő, megrettent kiskrapekot, kétvállra fektettük és én beadtam a jótékony keveréket. Elaludt, felszereltük műszerekkel, ahogy kell, lemosták, steril kendőkkel letakarták.
Ekkor lépett elő az én banyám, aki addig a háttérben lappangott. Közben átöltözhetett, mert csupa zöldben volt, sterilben, maszkostul-kesztyűstül-műszerestül, és nekilátott a páciensnek. Nem szaporítom a szót: a közeli bőrklinikáról a műtét elvégzésére felkért vendégprofesszor asszony volt az illető, akitől gumikesztyűt kértem...
De adott, becsületére legyen mondva.
A másik dolog, ami galibát tud okozni, az a csipogó. Németországban mindenkinek rádiótelefonja volt, Magyarországon természetesen semmi – itt meg a klasszikus csipogó. Túlságosan elmélyült oktatásban nem részesítettek a használatát illetően, csak a kezembe nyomták azzal, hogy ha megszólal, hívjam fel a számot, amelyik megjelenik a kijelzőjén.
Majdnem keresztbe nyeltem le a villámat vacsora közben, mikor egyik este otthon megszólalt a ketyere. Eleve rutintalan dolog volt tőlem hazavinni (valahogy a zakóm zsebében maradt), ám a bajt tovább súlyosbította, hogy, mint meséltem, a kórház tőszomszédságában lakunk. A csipogóközpont rádióhullámai tehát könnyűszerrel elérték kicsiny műszeremet. Bár nem voltam ügyeletben, félholtra válva előkotortam, és rámeredtem a villogó számra: az intenzív osztály! Otthonról visszahívni sem tudtam őket, így lélekszakadva kabátot-cipőt húztam és rohantam a kórházba. A portán se szó, se beszéd, átnyúltam az üvegablakon és magamhoz ragadtam a telefont. A portás szintén vacsorázott: a soron következő falatot ijedtében majdnem az orrába dugta. „Halló, Király Péter, hívtak a csipogómon, mi a gond?” – lihegtem a kagylóba. „Király főorvos úr? Nem Dr. Klasen?” – volt a válasz. Tisztáztuk a személyazonosságomat. Ekkor a vonal másik végén a hang közölte, hogy kész a vacsorám, hová küldje. Mármint Dr. Klasen vacsoráját, aki az intenzíven ügyelt. Mondom, hát én azt honnan tudjam, meg hogy miért engem csipogtattak meg otthon a kolléga estebédje miatt. Kiderült, hogy a nővér a 175-öst akarta tárcsázni, a hívás véletlenül landolt a 176-oson, az én kütyümön. Miután elutasította a felvetésemet, hogy a nagy ijedségre legalább a vacsit hadd vigyem haza, elváltam a hadtápos nővérkétől és visszaballagtam a lakásba. Megvolt az esti kocogás.
Még egyszer is előfordult (mindeddig utoljára), hogy hazavittem a csipogót. Akkor úgy fél tizenegy táján szólalt meg, éjjel. De valami sohasem hallott, ordenáré hangon. A szokásos kis csippantások helyett sűrűn, magas hangon visongott, mint a nyaratszaki csibe. Kizuhanok az ágyból, előkerítem a lármás cuccot és álomtól dagadt szemmel, jeges rémülettel olvasom a feliratot: NOTRUF St.2B. A 2B osztály az onkológia, na ezek biztosan nem vacsorázni hívnak. Akkor sem voltam ügyeletes, de Norruf volt, az én csipogómon, így magamra rántottam valami ruhát és elrohantam a kórházba. A 2B-n az egyik kórteremben nagy csődület. Az egyik kislány görcsölt, azt kellett elhárítani. Minimum három orvos volt már ott, én oda sem fértem. Az alkalmazott terápia hatásosnak bizonyult, a beteg perceken belül jobban lett. Lazult a doktorgyűrű, most már én is odafértem az ágyhoz. Az intenzív ügyeletese ekkor vett észre, és kedvesen megkérdezte: „Hát te? Nem tudsz aludni?” Magyarázni kezdtem, hogy Notruf meg a csipogóm meg hogy megszólalt... „Ó, most már értem” – felelte a kolléga – „Ha a nővér vészhelyzetben megnyomja a falon ezt a piros gombot, az összes aktív csipogóra kimegy az üzenet. A tiéd véletlenül maradt bekapcsolva...?”
Hazatértem, hogy az éjszaka hátralévő részét az eddiginél passzívabban töltsem el. Megfogadtam, hogy soha többet nem felejtem a műszert a zsebemben. Leadtam a portásnak, ha akar neki lármázhat. A portás öreg róka lehetett már a szakmájában, mert mikor átvette a cuccot, hunyorított és megkérdezte: „Csak nem megszólalt otthon?”
(Van még kaland, de azt majd legközelebb. Megint éjfél lesz lassan, és meglehetősen fordulatosak itt a napjaim. Folytatása követkeik!)
2010. október 27., szerda
Attendance Bécsből 2
Október 27.
Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út.
Folytattam tehát a csomagolást: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Sebességet váltani csak úgy lehetett, ha közben a jobb térdemmel elfordítottam az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá vált a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül láttam, berácsozva. Fékezéskor időnként megindult a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullottak a nyakamba. Saját magamnak tett ígéretemhez híven becsúsztattam a lejátszóba a Strauss-CD-t és hajrá! Irány Bécs!
De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte, hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak – kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”. (Horatius).
És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...
Átfutnak az agyamon a szombathelyi távozásom képei. Az ottani főnököm csak annyit mondott, mikor bejelentettem, hogy elmegyek: „Úgysem tudok olyant mondani, amiért maradna, nem igaz?” És el sem búcsúzott tőlem. Az utolsó napomon szabadságon volt. Nehogy félreértés essék: én nem várom, hogy sírjanak utánam, ha elbúcsúzom. De ha megadatik, hogy mégis hiányzom a hátrahagyottaknak, azért nagyon hálás tudok lenni. Mert jó érzés, tudjátok. Ezekből a jó érzésekből élünk.
Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodálatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?
Na persze, ahogy Bécs felé rezgett a járgány a Tritsch-tratsch polkától, nem szomorúság volt, amit éreztem. Bár bevallom, nem is eufória. Örömömbe, hogy hazámtól és házamtól mindössze száz kilométernyi távolságra költözöm, és a család újra egyesül, vegyült némi szorongás is. Nem is kevés. Bécs, Szent Anna Gyermekkórház... Vezető gyermek-aneszteziológusként... Ahelyett, hogy táncra perdültem volna a boldogságtól, rettegni kezdtem, hogy vajon megfelelek-e nekik. Nem valami fatális tévedés volt-e, hogy felvettek erre az állásra? Lehetségesnek tartottam, hogy egy-két hét (nap? óra,?) után kiderül: az egész csak félreértés. Egyszer diákként (lehettem vagy tizenhárom éves) a zeneiskola vonószenekarában felfigyelt rám a karmester. A második hegedű utolsó előtti pultjánál ültem és hirtelen csak kiszólított a sorból, hogy ejnye, maga milyen jól húzza, jöjjön ide szólamvezetőnek. Kiültetett az első pulthoz, és beintette a zenekart... Tündöklésem kerek húsz másodpercig tartott. Talán a megtiszteltetéstől nem tudtam játszani. Meg amúgy sem voltam valami híres hegedűs, a karmester csak valami ostoba félreértés miatt hihette azt, hogy jó vagyok. Húsz másodperc után leintette a zenét és rám ripakodott, hogy mi a fenét művelek. Visszaküldött – nem a második hegedűbe, hanem a harmadikba. Ketten voltunk ott, egy közismerten tehetségtelen, kövér, izzadós fiú és én. A két számkivetett. Sohasem felejtem el.
Na értitek? Nem altattam kilenc hónapja, itt meg én leszek a vezető aneszteziológus. Valahol mélyen a bennem lappangó bukott hegedűs rettegett a küszöbön álló lefokozástól. Családom számára persze ismerős volt a helyzet. Láttam rajtuk, mennyire megerőltető nekik jobban hinni bennem, mint amennyire én hiszek saját magamban. Végigcsináltak már velem néhány megmérettetést (szakvizsgák, szakmai kihívások), melyek rendre az én fényes „győzelmemmel” értek véget, így sejteni vélték ennek a történetnek is a végkifejletét. Megértették ugyan, milyen stresszel jár egy új munkahely egy új országban és erejükhöz mérten támogattak is, de azt hiszem, azokban az első napokban nem lehettem valami könnyű társaság.
De elég belőlem. Október elsején, éjjel fél kettőkor megérkeztem Bécs kilencedik kerületébe, a kórháztól kapott kis lakásunk elé és kezdetét vette ez az új fejezet. A lakást néhány héttel korábban már átvehettük, feleségem és a Brigád (anyósom és apósom) lakhatóvá varázsolta és akkor éjjel Gabi (Frau Attendance) és a két kisebbik fiam ott várt rám. Aludtak persze, mire megjöttem, de reggel már együtt ébredtünk arra, hogy a nap bevigyorog az ablakon és a galambok négyezer decibellel burukkolnak az ablakpárkányokon. Utóbbiak egyébként azóta sem hagyták abba, jóllehet a nászidőszak biztosan elmúlt. Reggelente galambszóra ébredünk, és bizonyos anyagcsere-manőverek közepette (a legkisebb helyiségben) tisztán hallani, ahogy csőrükkel kopognak az ablaküvegen. Az ember a hajnali sötétségben félálomban gombolyítja a papírt a rolniról, mikor hirtelen észreveszi, hogy a nyílászárón át apró gombszemek lesik ki anyagi létének legintimebb pillanatait.
Fiaim közül a két kisebbet október elsején elvittük egy gimibe, és bemutattuk az igazgatónak. Korábbi kudarcunk miatt (a legkisebbet nyelvi hiányosságai miatt kipenderítették egy másik bécsi gimnáziumból) volt bennünk némi félsz, hátha ismét elutasításban lesz részünk. Merthogy a két kis-Attendance nemigen tudott németül október elején (jogos a múlt idő!!!). Igaz, ez egy drága magángimi és az előzetes levélváltáskor az igazgató igencsak segítőkésznek bizonyult...
A kedves, középkorú, szakállas direktor kész dossziékkal várt minket (az általam korábban küldött bizonyítvány-fordítások, korábbi leveleim kinyomtatott példányai és minden ide vonatkozó dokumentum gondosan lefűzve feküdt íróasztalán), gyermekeinket a nevükön szólította és azonnal kész ötletei voltak a srácok integrációjának elősegítésére. Húsz perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy a fiúk a gimi tanulói az 1/c illetve 3/c osztályokban. Első tanítási nap: hétfő (október elseje péntekre esett).
A titkárnő még kitöltetett velünk néhány kazalnyi kérdőívet, legombolt rólunk egy kisebb vagyont tankönyvekre, füzetekre és egyenruhára (!), majd utunkra bocsátott bennünket. Szédelegve léptünk ki a kapun. A gyerekek egy bécsi gimnázium tanulói...
Azóta odajárnak. És amit művelnek, maga a csoda. Az igazgató valami különleges státuszt biztosított nekik, hogy csak abból kapnak osztályzatot félévkor, amiből jó jegyeket szereztek, a rosszul sikerült dolgozatokat, feleléseket nem veszik figyelembe. Év végén, ha a fontos tárgyakból sikerül elérniük a megfelelő szintet, „felső osztályba léphetnek”, ha nem, marad a „különleges státusz”. A fiúk, fittyet hányva az engedményeknek, hordják haza a jó jegyeket, megírják a dogákat és felelnek, mint minden diák. Igaz, a délutánjainkat öttől fél kilencig kitölti a tanulás – nekik csak felerészt, de nekem az egész jut, mert külön-külön tanulok velük - de megéri.
Ami pedig a beilleszkedést illeti: azt hiszem, sem a tanárok, sem a diákok nem először látnak külföldit. Az osztályközösségük hihetetlenül nyitott, érdeklődő, elviselik és szárnyaló gyermeki intelligenciájukkal kiegészítik a srácok nyelvi hiányosságait, tojnak a melléknév-deklinációra és a partizip perfektre, ehelyett együtt lógnak, dumálnak, pingpongoznak, csocsóznak, tanulnak (!) és filozofálnak. Igen, filozofálnak, mert megbeszélik (ne kérdezzétek, hogyan...), hogy miért jobb Ausztriában/Magyarországon, hogy miért jó hely Bécs és miért nem az Szombathely (és persze fordítva is), melyik tanár hülye szadista és melyik a rendes szivar és így tovább.
Éppen ma éreztem úgy, hogy van jövője ennek a faramuci „kísérletnek” a gyermekeink életével. Áron fiam azzal jött haza, miután átcsocsózta a délutánt új barátaival: „Apa, az osztálytársaim tök jó fejek!”
(Folytatása következik, benne mindennapjainkról, a munkahelyemről és a bécsiek sajátságos szokásairól szóló beszámolókkal. Maradjanak velünk!)
Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út.
Folytattam tehát a csomagolást: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Sebességet váltani csak úgy lehetett, ha közben a jobb térdemmel elfordítottam az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá vált a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül láttam, berácsozva. Fékezéskor időnként megindult a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullottak a nyakamba. Saját magamnak tett ígéretemhez híven becsúsztattam a lejátszóba a Strauss-CD-t és hajrá! Irány Bécs!
De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte, hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak – kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”. (Horatius).
És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...
Átfutnak az agyamon a szombathelyi távozásom képei. Az ottani főnököm csak annyit mondott, mikor bejelentettem, hogy elmegyek: „Úgysem tudok olyant mondani, amiért maradna, nem igaz?” És el sem búcsúzott tőlem. Az utolsó napomon szabadságon volt. Nehogy félreértés essék: én nem várom, hogy sírjanak utánam, ha elbúcsúzom. De ha megadatik, hogy mégis hiányzom a hátrahagyottaknak, azért nagyon hálás tudok lenni. Mert jó érzés, tudjátok. Ezekből a jó érzésekből élünk.
Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodálatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?
Na persze, ahogy Bécs felé rezgett a járgány a Tritsch-tratsch polkától, nem szomorúság volt, amit éreztem. Bár bevallom, nem is eufória. Örömömbe, hogy hazámtól és házamtól mindössze száz kilométernyi távolságra költözöm, és a család újra egyesül, vegyült némi szorongás is. Nem is kevés. Bécs, Szent Anna Gyermekkórház... Vezető gyermek-aneszteziológusként... Ahelyett, hogy táncra perdültem volna a boldogságtól, rettegni kezdtem, hogy vajon megfelelek-e nekik. Nem valami fatális tévedés volt-e, hogy felvettek erre az állásra? Lehetségesnek tartottam, hogy egy-két hét (nap? óra,?) után kiderül: az egész csak félreértés. Egyszer diákként (lehettem vagy tizenhárom éves) a zeneiskola vonószenekarában felfigyelt rám a karmester. A második hegedű utolsó előtti pultjánál ültem és hirtelen csak kiszólított a sorból, hogy ejnye, maga milyen jól húzza, jöjjön ide szólamvezetőnek. Kiültetett az első pulthoz, és beintette a zenekart... Tündöklésem kerek húsz másodpercig tartott. Talán a megtiszteltetéstől nem tudtam játszani. Meg amúgy sem voltam valami híres hegedűs, a karmester csak valami ostoba félreértés miatt hihette azt, hogy jó vagyok. Húsz másodperc után leintette a zenét és rám ripakodott, hogy mi a fenét művelek. Visszaküldött – nem a második hegedűbe, hanem a harmadikba. Ketten voltunk ott, egy közismerten tehetségtelen, kövér, izzadós fiú és én. A két számkivetett. Sohasem felejtem el.
Na értitek? Nem altattam kilenc hónapja, itt meg én leszek a vezető aneszteziológus. Valahol mélyen a bennem lappangó bukott hegedűs rettegett a küszöbön álló lefokozástól. Családom számára persze ismerős volt a helyzet. Láttam rajtuk, mennyire megerőltető nekik jobban hinni bennem, mint amennyire én hiszek saját magamban. Végigcsináltak már velem néhány megmérettetést (szakvizsgák, szakmai kihívások), melyek rendre az én fényes „győzelmemmel” értek véget, így sejteni vélték ennek a történetnek is a végkifejletét. Megértették ugyan, milyen stresszel jár egy új munkahely egy új országban és erejükhöz mérten támogattak is, de azt hiszem, azokban az első napokban nem lehettem valami könnyű társaság.
De elég belőlem. Október elsején, éjjel fél kettőkor megérkeztem Bécs kilencedik kerületébe, a kórháztól kapott kis lakásunk elé és kezdetét vette ez az új fejezet. A lakást néhány héttel korábban már átvehettük, feleségem és a Brigád (anyósom és apósom) lakhatóvá varázsolta és akkor éjjel Gabi (Frau Attendance) és a két kisebbik fiam ott várt rám. Aludtak persze, mire megjöttem, de reggel már együtt ébredtünk arra, hogy a nap bevigyorog az ablakon és a galambok négyezer decibellel burukkolnak az ablakpárkányokon. Utóbbiak egyébként azóta sem hagyták abba, jóllehet a nászidőszak biztosan elmúlt. Reggelente galambszóra ébredünk, és bizonyos anyagcsere-manőverek közepette (a legkisebb helyiségben) tisztán hallani, ahogy csőrükkel kopognak az ablaküvegen. Az ember a hajnali sötétségben félálomban gombolyítja a papírt a rolniról, mikor hirtelen észreveszi, hogy a nyílászárón át apró gombszemek lesik ki anyagi létének legintimebb pillanatait.
Fiaim közül a két kisebbet október elsején elvittük egy gimibe, és bemutattuk az igazgatónak. Korábbi kudarcunk miatt (a legkisebbet nyelvi hiányosságai miatt kipenderítették egy másik bécsi gimnáziumból) volt bennünk némi félsz, hátha ismét elutasításban lesz részünk. Merthogy a két kis-Attendance nemigen tudott németül október elején (jogos a múlt idő!!!). Igaz, ez egy drága magángimi és az előzetes levélváltáskor az igazgató igencsak segítőkésznek bizonyult...
A kedves, középkorú, szakállas direktor kész dossziékkal várt minket (az általam korábban küldött bizonyítvány-fordítások, korábbi leveleim kinyomtatott példányai és minden ide vonatkozó dokumentum gondosan lefűzve feküdt íróasztalán), gyermekeinket a nevükön szólította és azonnal kész ötletei voltak a srácok integrációjának elősegítésére. Húsz perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy a fiúk a gimi tanulói az 1/c illetve 3/c osztályokban. Első tanítási nap: hétfő (október elseje péntekre esett).
A titkárnő még kitöltetett velünk néhány kazalnyi kérdőívet, legombolt rólunk egy kisebb vagyont tankönyvekre, füzetekre és egyenruhára (!), majd utunkra bocsátott bennünket. Szédelegve léptünk ki a kapun. A gyerekek egy bécsi gimnázium tanulói...
Azóta odajárnak. És amit művelnek, maga a csoda. Az igazgató valami különleges státuszt biztosított nekik, hogy csak abból kapnak osztályzatot félévkor, amiből jó jegyeket szereztek, a rosszul sikerült dolgozatokat, feleléseket nem veszik figyelembe. Év végén, ha a fontos tárgyakból sikerül elérniük a megfelelő szintet, „felső osztályba léphetnek”, ha nem, marad a „különleges státusz”. A fiúk, fittyet hányva az engedményeknek, hordják haza a jó jegyeket, megírják a dogákat és felelnek, mint minden diák. Igaz, a délutánjainkat öttől fél kilencig kitölti a tanulás – nekik csak felerészt, de nekem az egész jut, mert külön-külön tanulok velük - de megéri.
Ami pedig a beilleszkedést illeti: azt hiszem, sem a tanárok, sem a diákok nem először látnak külföldit. Az osztályközösségük hihetetlenül nyitott, érdeklődő, elviselik és szárnyaló gyermeki intelligenciájukkal kiegészítik a srácok nyelvi hiányosságait, tojnak a melléknév-deklinációra és a partizip perfektre, ehelyett együtt lógnak, dumálnak, pingpongoznak, csocsóznak, tanulnak (!) és filozofálnak. Igen, filozofálnak, mert megbeszélik (ne kérdezzétek, hogyan...), hogy miért jobb Ausztriában/Magyarországon, hogy miért jó hely Bécs és miért nem az Szombathely (és persze fordítva is), melyik tanár hülye szadista és melyik a rendes szivar és így tovább.
Éppen ma éreztem úgy, hogy van jövője ennek a faramuci „kísérletnek” a gyermekeink életével. Áron fiam azzal jött haza, miután átcsocsózta a délutánt új barátaival: „Apa, az osztálytársaim tök jó fejek!”
(Folytatása következik, benne mindennapjainkról, a munkahelyemről és a bécsiek sajátságos szokásairól szóló beszámolókkal. Maradjanak velünk!)
2010. október 21., csütörtök
Attendance Bécsből 1
2010. 10.21. 22:30
Amikor elkezdtem ezt a naplót, még nem tudtam hogy ugyan Pirmasensben kezdem, de Bécsben fogom továbbírni.
Majd három hétnyi bécsi élet és munka után egy máris biztosnak látszik: mesélnivaló akad itt is bőven!
Köszönöm, hogy érdeklődtök, hogy követitek ezt a furcsa, kacskaringós, hullámhegyekkel és -völgyekkel szabdalt vándorutamat. Folytatom hát- olvassátok olyan szeretettel, amilyennel írom!
A történetnek van egy munkahelyi szála, egy bécsi mindennapok-szála és egy iskolai szála is. Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Kezdem az utolsóval, mert ebbe még nem avattalak be Benneteket: két fiamat a három közül beadtuk egy bécsi gimnáziumba tanulni. A harmadik, majd’ tizenhat éves fiatalember, úgy döntött, hogy az érettségiig már nem vág bele az osztrák középsuliba, így Magyarországon maradt édesanyjával, ha úgy tetszik, Frau Attendancéval, aki tovább viszi szombathelyi háziorvos-praxisát.
Én meg a két kisebbel (tizenegy és tizenhárom évesek) hétközben Bécsben próbálkozom, hétvégén meg hazautazunk. Száztíz kilométer. Összehasonlításképp: a Szombathely-Pirmasens-távolság 930 volt... Minőségi ugrás még akkor is, ha a hétköznap esti vacsorákat változatlanul én alkotom. Úgyis annyit beszélnek a gyermekkori elhízás veszélyeiről, legalább a két fiam válláról leveszem ezt a gondot. Kivéve, ha megeszik, amit főzök, ami jelen gasztronómiai képzettségem mellett erősen kétesélyes.
Az iskola két metrómegállónyira van a lakásunktól, itteni viszonylatban tehát a szomszédban. A közlekedés igen jó (sőt fantasztikus, de erről külön fezezetben szólok), fél nyolckor indulnak és nyolckor már az iskolapadot koptatják. Domi 1.c-s, Áron 3.c-s a nyolc osztályos gimiben. Németül nem tudnak, saját szavaikkal: ülnek, mint a dísz. Illetve bocsánat, az egész mondat múlt időben értendő. Régmúlt időben. Mert alig három héttel a sulikezdés után gyermekeim sorra hozzák haza a dicséreteket, hibátlan dolgozatokat, 1-es feleleteket (itt is az a legjobb jegy). Nem álltam meg, egyik este megkérdeztem a kisebbiktől: „Mondd, te honnan tudsz németül?” Mert német nyelvű találós kérdéseket olvastam fel neki, csak úgy heccből - és adekvátan válaszolt. Vállat vont és széttárta a karját. „Nem tudom”, mondta, „Miért, tudok...?” A másik srác meg épp ma felelt (szóban!) földrajzból Ausztria hegy- és vízrajzából. Kettesre, ami itt, ugye a négyes. Hogy mit nem tudott a lusta kölke, fogalmam sincs... Hogyhogy nem egyest hozott..?! Amúgy három hete a német szókincse még elfért volna egy bélyeg hátulján, most meg valami hosszanti völgyekről számolt be, melyek három részre osztják az Alpokat észak-déli irányban, meg homokkőről, paláról és az úgynevezett metamorphe Gesteine-ről is szó esett állítólag. Szédületes. Elképzelem, nekem milyen lenne idegen nyelven, idegen gyerekek között három hét alatt beilleszkedni, behozni a majdnem egyhónapos késést (a többiek szeptember 6-án kezdték a sulit!) és hordani haza a dicséretet... Éppen elég felnőtt fejjel az új kórházban helytállni. Arról is mesélek hamarosan.
Meg el akarom mondani a srácok felvételi beszélgetését, a bécsi lakásunkat, a reggeli metrózásokat, a város hangulatát is... Mindent, mindent! Most csak úgy belekaptam és már abba is hagyom, mert éjjel van és kókadok lefelé. De hamarosan jelentkezem!
Amikor elkezdtem ezt a naplót, még nem tudtam hogy ugyan Pirmasensben kezdem, de Bécsben fogom továbbírni.
Majd három hétnyi bécsi élet és munka után egy máris biztosnak látszik: mesélnivaló akad itt is bőven!
Köszönöm, hogy érdeklődtök, hogy követitek ezt a furcsa, kacskaringós, hullámhegyekkel és -völgyekkel szabdalt vándorutamat. Folytatom hát- olvassátok olyan szeretettel, amilyennel írom!
A történetnek van egy munkahelyi szála, egy bécsi mindennapok-szála és egy iskolai szála is. Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Kezdem az utolsóval, mert ebbe még nem avattalak be Benneteket: két fiamat a három közül beadtuk egy bécsi gimnáziumba tanulni. A harmadik, majd’ tizenhat éves fiatalember, úgy döntött, hogy az érettségiig már nem vág bele az osztrák középsuliba, így Magyarországon maradt édesanyjával, ha úgy tetszik, Frau Attendancéval, aki tovább viszi szombathelyi háziorvos-praxisát.
Én meg a két kisebbel (tizenegy és tizenhárom évesek) hétközben Bécsben próbálkozom, hétvégén meg hazautazunk. Száztíz kilométer. Összehasonlításképp: a Szombathely-Pirmasens-távolság 930 volt... Minőségi ugrás még akkor is, ha a hétköznap esti vacsorákat változatlanul én alkotom. Úgyis annyit beszélnek a gyermekkori elhízás veszélyeiről, legalább a két fiam válláról leveszem ezt a gondot. Kivéve, ha megeszik, amit főzök, ami jelen gasztronómiai képzettségem mellett erősen kétesélyes.
Az iskola két metrómegállónyira van a lakásunktól, itteni viszonylatban tehát a szomszédban. A közlekedés igen jó (sőt fantasztikus, de erről külön fezezetben szólok), fél nyolckor indulnak és nyolckor már az iskolapadot koptatják. Domi 1.c-s, Áron 3.c-s a nyolc osztályos gimiben. Németül nem tudnak, saját szavaikkal: ülnek, mint a dísz. Illetve bocsánat, az egész mondat múlt időben értendő. Régmúlt időben. Mert alig három héttel a sulikezdés után gyermekeim sorra hozzák haza a dicséreteket, hibátlan dolgozatokat, 1-es feleleteket (itt is az a legjobb jegy). Nem álltam meg, egyik este megkérdeztem a kisebbiktől: „Mondd, te honnan tudsz németül?” Mert német nyelvű találós kérdéseket olvastam fel neki, csak úgy heccből - és adekvátan válaszolt. Vállat vont és széttárta a karját. „Nem tudom”, mondta, „Miért, tudok...?” A másik srác meg épp ma felelt (szóban!) földrajzból Ausztria hegy- és vízrajzából. Kettesre, ami itt, ugye a négyes. Hogy mit nem tudott a lusta kölke, fogalmam sincs... Hogyhogy nem egyest hozott..?! Amúgy három hete a német szókincse még elfért volna egy bélyeg hátulján, most meg valami hosszanti völgyekről számolt be, melyek három részre osztják az Alpokat észak-déli irányban, meg homokkőről, paláról és az úgynevezett metamorphe Gesteine-ről is szó esett állítólag. Szédületes. Elképzelem, nekem milyen lenne idegen nyelven, idegen gyerekek között három hét alatt beilleszkedni, behozni a majdnem egyhónapos késést (a többiek szeptember 6-án kezdték a sulit!) és hordani haza a dicséretet... Éppen elég felnőtt fejjel az új kórházban helytállni. Arról is mesélek hamarosan.
Meg el akarom mondani a srácok felvételi beszélgetését, a bécsi lakásunkat, a reggeli metrózásokat, a város hangulatát is... Mindent, mindent! Most csak úgy belekaptam és már abba is hagyom, mert éjjel van és kókadok lefelé. De hamarosan jelentkezem!
2010. szeptember 28., kedd
Attendance: Pfalzi köznapló 42
2010-09-28 21:45
Az ifjabbik Attendance sorsa hányatottabb
lett, mint vártuk. Ehelyt csak nagyon röviden: nem igazán volt szimpatikus az
iskola hozzáállása kisfiunk törekvéseihez, így most másik gimit keresünk neki.
Pénteken újabb beszélgetés újabb igazgatóval... Összetett napokat élünk.
Este hétkor már sötét van itt. Meg köd és hideg. És az osztályon mindenki felhős mélabúval méreget a szeme sarkából. Azt mondja a Dr. Huang, hogy az egész ház tud róla és sajnálják, hogy elmegyek. Ez egyébként újdonság nekem, mert a kórházban, ahol tizenöt éven át dolgoztam, alig kaptam egy-egy kézszorítást búcsúzóul: a többség vállat vonva vette tudomásul távozásomat. Darab-darab. Tizenöt éven keresztül igyekeztem felépíteni valamit, ami nem elsősorban nekem, hanem a háznak és főleg a betegeknek jó – és bátorítás helyett konok hallgatást, megértés helyett ledorongolást, támogatás helyett gáncsot kaptam. De most, hogy elegem lett és otthagytam őket, azt terjesztik (az ember azért visszahall egyet-mást), hogy én hagytam cserben őket. Akkor már inkább a Dr. Huang.
Azért volt alkalmunk nekünk kettőnknek ilyen mélyenszántó eszmecserét folytatni, mert ma délután bent ragadtunk a személyzeti szálló liftjében. Az ilyesmi összehozza az embereket. Dr. Huang az ötödiken lakik, én a negyediken, de a harmadik magasságában hirtelen csattant valami és a fülke nagy zökkenéssel megállt. Telefonáltunk a műszaki ügyeletre, ahol megígérték, hogy azonnal jönnek, majd teljes ötvenhét percig édes kettesben maradtunk a kollégával, aki egyébként nőgyógyász (félnem ilymódon nem kellett tőle). A kezdetben félszegen indult társalgás odáig fajult, hogy mindkettőnk főnökének jellemét pellengérre tűztük alig-alig válogatott szavak formájában, és Huang doki kifejtette, hogy teljesen megérti, hogy elmegyek. Nocsak. Közben az ácsorgást guggolás váltotta fel, majd az egyre oldottabb légkörben lassan lecsüccsentünk a padlóra és a nőorvos kolléga megosztott velem egy almát, amit a hátizsákjában talált.
A műszaki brigádnak nyomát sem láttuk, a végén két másik lakó szabadított meg minket, mert az ajtót kívülről – kis rángatás árán – ki lehetett nyitni, mi pedig kimásztunk a két emelet között megrekedt járgányból. Annyira összejöttünk, hogy még toltam is hátulról a kollégát.
A minap jött egy gyermekgyógyász-jelölt az osztályra körülnézni és állásért folyamodni. A főnök mindenkit bemutatott neki, engem is, megemlítve, hogy „Dr. Kirali elhagy bennünket”. És mintegy dicsekvésképpen fűzte hozzá: „Bécsbe megy”. Úgy ejtette ki, mintha azt mondta volna: „Látja, milyen jó hely ez a mi osztályunk, milyen jó helyekre jutnak be az itt tanult kollégák!” Szóval, mintha az ő érdeme lenne. Ugyanígy, ha beszédbe elegyedem más osztályok dolgozóival, a végén mindegyik bólogat, hogy megérti, miért távozom: „Persze Bécs az Bécs...” Van bennük egyfajta respektus a Császárváros iránt.
Az egyik radiológus főorvos, egy ősz, hatvanas figura a minap kifejtette, hogy még két éve, hat hónapja és valamennyi napja van hátra (napra pontosan tudta), és ő is nyugdíba megy. „Hazamegyek Németországba” – fogalmazott a pirmasensi kórház kantinjában... Nem értettem. Hogyhogy? A mellettem ülő a fülembe súgta: „Bajor. Szerinte csak az Németország...”. Az öregnek állítólag van egy világító kijelzős visszaszámlálója a szobájában, hogy amikor benyit, már messziről lássa, mennyi idő még a „szabadulásig”. Mikor megtudta, hogy Ausztriába megyek, kérte, hogy üdvözöljem a nevében a „csatolt területek lakóit...” Régivágású német. Nagyon régi. A főnököm szerint, aki fültanúja volt mindennek, lehet, hogy ártana bécsi karrieremnek, ha átadnám az üzenetet...
Ez a visszaszámlálás amúgy szerintem túlzás. Minél közelebb jön az elválás napja, annál szimpatikusabbak a régi kollégák, annál kedvesebb az együtt töltött idők emléke. Affektív mnesztikus transzformáció, mondják a pszichiáterek. Az idő ereje – „Csak a szépre emlékezem”. Ezt már nem pszichiáter-duma, hanem egy idevonatkozó régi sláger. És milyen igaz! Ma rajtakaptam az egyik idős nővért, amint egy nagy könyvet lapozgat, tele aforizmákkal, egymondatos jótanácsokkal. Nagy emberek magvas gondolatai. Kérdeztem, minek bújja, mire azt felelte, hogy nekem keres valami odaillőt. Búcsúzóul... Hát csoda, hogy az ember érzelmes hangulatba kerül és el-ellágyul? Még az időjárás is mintha kulisszaként szolgálna a Nagy Elváláshoz. Szeptember végén... Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...
De inkább másról mesélek. Annak idején oktondi módon két éves szerződést kötöttem a T-Mobillal (hogy jöjjön rájuk a hasmenés), és most persze fel akartam bontani. Merthogy olyan helyre költözöm, ahol nekik nincs lefedettségük. Vis maior. A tisztviselő megértően viselkedett, mondta, hogy ilyen van, semmi gond, néhány űrlap és el van intézve a dolog. El is volt ma délelőttig, mikor is szenvelgő hangú levelet kaptam a bonni központtól, hogy igazán nagyon sajnálják, hogy felbontom a szerződést, meg hogy persze megértik és természetesen jogomban áll. Csak a hátralévő havidíjakat kell egy összegben kifizetnem. Mivel idén januárban kötöttem két évre, a hátralévő summa úgy 600 Eurót tesz ki.... Persze lángot fújva mentem vissza a boltba, de úgy tűnik, semmit sem lehet tenni, a számla kiegyenlítésétől csak egy esetben tekintenek el: Todesfall...
Szóval, ha megszívlelitek egy sokat tapasztalt bölcs ember tanácsát: kerüljétek el messze az adott céget. Igaz, jogilag valószínűleg nekik van igazuk. De akkor is! Hát nem?!
Kicsiny legénylakásom egyre inkább egy neuraszténiás kakas szemétdombjára kezd emlékeztetni, ugyanis csomagolok. Nem igazán látom még át, hogy fogok beférni kompakt egyterűmbe a két szőnyeggel, komóddal, karosszékkel, satöbbivel együtt, de muszáj lesz. Egy biztos: kihasználatlan űrszelvények nem maradnak a járgány belsejében.
Este hétkor már sötét van itt. Meg köd és hideg. És az osztályon mindenki felhős mélabúval méreget a szeme sarkából. Azt mondja a Dr. Huang, hogy az egész ház tud róla és sajnálják, hogy elmegyek. Ez egyébként újdonság nekem, mert a kórházban, ahol tizenöt éven át dolgoztam, alig kaptam egy-egy kézszorítást búcsúzóul: a többség vállat vonva vette tudomásul távozásomat. Darab-darab. Tizenöt éven keresztül igyekeztem felépíteni valamit, ami nem elsősorban nekem, hanem a háznak és főleg a betegeknek jó – és bátorítás helyett konok hallgatást, megértés helyett ledorongolást, támogatás helyett gáncsot kaptam. De most, hogy elegem lett és otthagytam őket, azt terjesztik (az ember azért visszahall egyet-mást), hogy én hagytam cserben őket. Akkor már inkább a Dr. Huang.
Azért volt alkalmunk nekünk kettőnknek ilyen mélyenszántó eszmecserét folytatni, mert ma délután bent ragadtunk a személyzeti szálló liftjében. Az ilyesmi összehozza az embereket. Dr. Huang az ötödiken lakik, én a negyediken, de a harmadik magasságában hirtelen csattant valami és a fülke nagy zökkenéssel megállt. Telefonáltunk a műszaki ügyeletre, ahol megígérték, hogy azonnal jönnek, majd teljes ötvenhét percig édes kettesben maradtunk a kollégával, aki egyébként nőgyógyász (félnem ilymódon nem kellett tőle). A kezdetben félszegen indult társalgás odáig fajult, hogy mindkettőnk főnökének jellemét pellengérre tűztük alig-alig válogatott szavak formájában, és Huang doki kifejtette, hogy teljesen megérti, hogy elmegyek. Nocsak. Közben az ácsorgást guggolás váltotta fel, majd az egyre oldottabb légkörben lassan lecsüccsentünk a padlóra és a nőorvos kolléga megosztott velem egy almát, amit a hátizsákjában talált.
A műszaki brigádnak nyomát sem láttuk, a végén két másik lakó szabadított meg minket, mert az ajtót kívülről – kis rángatás árán – ki lehetett nyitni, mi pedig kimásztunk a két emelet között megrekedt járgányból. Annyira összejöttünk, hogy még toltam is hátulról a kollégát.
A minap jött egy gyermekgyógyász-jelölt az osztályra körülnézni és állásért folyamodni. A főnök mindenkit bemutatott neki, engem is, megemlítve, hogy „Dr. Kirali elhagy bennünket”. És mintegy dicsekvésképpen fűzte hozzá: „Bécsbe megy”. Úgy ejtette ki, mintha azt mondta volna: „Látja, milyen jó hely ez a mi osztályunk, milyen jó helyekre jutnak be az itt tanult kollégák!” Szóval, mintha az ő érdeme lenne. Ugyanígy, ha beszédbe elegyedem más osztályok dolgozóival, a végén mindegyik bólogat, hogy megérti, miért távozom: „Persze Bécs az Bécs...” Van bennük egyfajta respektus a Császárváros iránt.
Az egyik radiológus főorvos, egy ősz, hatvanas figura a minap kifejtette, hogy még két éve, hat hónapja és valamennyi napja van hátra (napra pontosan tudta), és ő is nyugdíba megy. „Hazamegyek Németországba” – fogalmazott a pirmasensi kórház kantinjában... Nem értettem. Hogyhogy? A mellettem ülő a fülembe súgta: „Bajor. Szerinte csak az Németország...”. Az öregnek állítólag van egy világító kijelzős visszaszámlálója a szobájában, hogy amikor benyit, már messziről lássa, mennyi idő még a „szabadulásig”. Mikor megtudta, hogy Ausztriába megyek, kérte, hogy üdvözöljem a nevében a „csatolt területek lakóit...” Régivágású német. Nagyon régi. A főnököm szerint, aki fültanúja volt mindennek, lehet, hogy ártana bécsi karrieremnek, ha átadnám az üzenetet...
Ez a visszaszámlálás amúgy szerintem túlzás. Minél közelebb jön az elválás napja, annál szimpatikusabbak a régi kollégák, annál kedvesebb az együtt töltött idők emléke. Affektív mnesztikus transzformáció, mondják a pszichiáterek. Az idő ereje – „Csak a szépre emlékezem”. Ezt már nem pszichiáter-duma, hanem egy idevonatkozó régi sláger. És milyen igaz! Ma rajtakaptam az egyik idős nővért, amint egy nagy könyvet lapozgat, tele aforizmákkal, egymondatos jótanácsokkal. Nagy emberek magvas gondolatai. Kérdeztem, minek bújja, mire azt felelte, hogy nekem keres valami odaillőt. Búcsúzóul... Hát csoda, hogy az ember érzelmes hangulatba kerül és el-ellágyul? Még az időjárás is mintha kulisszaként szolgálna a Nagy Elváláshoz. Szeptember végén... Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...
De inkább másról mesélek. Annak idején oktondi módon két éves szerződést kötöttem a T-Mobillal (hogy jöjjön rájuk a hasmenés), és most persze fel akartam bontani. Merthogy olyan helyre költözöm, ahol nekik nincs lefedettségük. Vis maior. A tisztviselő megértően viselkedett, mondta, hogy ilyen van, semmi gond, néhány űrlap és el van intézve a dolog. El is volt ma délelőttig, mikor is szenvelgő hangú levelet kaptam a bonni központtól, hogy igazán nagyon sajnálják, hogy felbontom a szerződést, meg hogy persze megértik és természetesen jogomban áll. Csak a hátralévő havidíjakat kell egy összegben kifizetnem. Mivel idén januárban kötöttem két évre, a hátralévő summa úgy 600 Eurót tesz ki.... Persze lángot fújva mentem vissza a boltba, de úgy tűnik, semmit sem lehet tenni, a számla kiegyenlítésétől csak egy esetben tekintenek el: Todesfall...
Szóval, ha megszívlelitek egy sokat tapasztalt bölcs ember tanácsát: kerüljétek el messze az adott céget. Igaz, jogilag valószínűleg nekik van igazuk. De akkor is! Hát nem?!
Kicsiny legénylakásom egyre inkább egy neuraszténiás kakas szemétdombjára kezd emlékeztetni, ugyanis csomagolok. Nem igazán látom még át, hogy fogok beférni kompakt egyterűmbe a két szőnyeggel, komóddal, karosszékkel, satöbbivel együtt, de muszáj lesz. Egy biztos: kihasználatlan űrszelvények nem maradnak a járgány belsejében.
Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom
sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel
visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos
referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út.
Folytattam tehát: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Most sebességet váltani csak úgy lehet, ha közben a jobb térdemmel elfordítom az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá válik a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül látom, berácsozva. Fékezéskor időnként majd megindul a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullanak a nyakamba.
Folytattam tehát: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Most sebességet váltani csak úgy lehet, ha közben a jobb térdemmel elfordítom az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá válik a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül látom, berácsozva. Fékezéskor időnként majd megindul a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullanak a nyakamba.
Vettem egy CD-t, amin a bécsi
filharmonikusok játszanak Strauss-valcereket. Elhatároztam, hogy induláskor
belököm a lejátszóba, feltekerem a hangerőt, hadd harsogjanak a rezek, aztán
gázt neki!
De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy
csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte,
hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a
kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a
kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak
– kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és
párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für
Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit
frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch
bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”.
(Horatius).
És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...
Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodlatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?
De most: Irány Bécs, irány az új ország, irány a családom! Szóljanak a Strauss-melódiák!
Csípje meg a jérce, már megint utazom, már megint költözöm, már megint máshol dolgozom... Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!
Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.
És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...
Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodlatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?
De most: Irány Bécs, irány az új ország, irány a családom! Szóljanak a Strauss-melódiák!
Csípje meg a jérce, már megint utazom, már megint költözöm, már megint máshol dolgozom... Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!
Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.
Hozzászólások
Pompéry Berlin
2010-09-29 00:25
"Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az
ilyesmihez?!"
Ugyan, már hogy lennél?! Újrakezdeni mindig lehet, söt idönként kell.
Neked különben ebben amúgy is nagy rutinod van.
“Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.“
ÚGY LEGYEN !
Várjuk a folytatást!
&&&
2010. szeptember 21., kedd
Attendance: Pfalzi köznapló 41
2010-09-21 00:14
Mint a mesében: a legkisebb királyfi
elindult szerencsét próbálni. Találtunk neki egy bécsi gimit, ahová meghívták
egy napra, hogy nézzen körül. És ez a nap holnap lesz!
Feleségem, a szülei és ő maga, a kis királyfi ma elvonultak a bécsi lakásunkba, hogy holnap 8 órára a gimiben legyenek. Se internet, se telefon, csak egy-egy SMS potyadozik a Nagyvárosból, hogy így meg úgy izgulnak, hogy az otthon maradt nagyok közül az egyik lázas, és egyedül vannak otthon...
A helyzet így fest: ők Bécsben, én Pirmasensben (800 km), a másik két gyermek Szombathelyen, egyedül, mert ugye a nagyszülők is Bécsben vannak... Ígértem, hogy kerülöm a német kifejezéseket, de olyan mély átéléssel tudják mondani, hogy „vááánszinn!”. Na ez az. Vánszinn.
Most az egész család a legkisebb királyfinak (és anyukájának) drukkol.
Vak Bottyán generálisnak hozzánk képest könnyű dolga volt, Béri Balog Ádámnak szintúgy, mikor lovasaik élén ostromolták Lipót császár városát. A legkisebb királyfinak nincs kardja, se lova: igaz, kuruc vér aztán csordogál az ereiben! Mikor megkérdeztem tegnap, hogy izgul-e, azt mondta: „Miért? Jó buli!”
Hódítsd meg magadnak a császárvárost, ifjú Attendance!
Feleségem, a szülei és ő maga, a kis királyfi ma elvonultak a bécsi lakásunkba, hogy holnap 8 órára a gimiben legyenek. Se internet, se telefon, csak egy-egy SMS potyadozik a Nagyvárosból, hogy így meg úgy izgulnak, hogy az otthon maradt nagyok közül az egyik lázas, és egyedül vannak otthon...
A helyzet így fest: ők Bécsben, én Pirmasensben (800 km), a másik két gyermek Szombathelyen, egyedül, mert ugye a nagyszülők is Bécsben vannak... Ígértem, hogy kerülöm a német kifejezéseket, de olyan mély átéléssel tudják mondani, hogy „vááánszinn!”. Na ez az. Vánszinn.
Most az egész család a legkisebb királyfinak (és anyukájának) drukkol.
Vak Bottyán generálisnak hozzánk képest könnyű dolga volt, Béri Balog Ádámnak szintúgy, mikor lovasaik élén ostromolták Lipót császár városát. A legkisebb királyfinak nincs kardja, se lova: igaz, kuruc vér aztán csordogál az ereiben! Mikor megkérdeztem tegnap, hogy izgul-e, azt mondta: „Miért? Jó buli!”
Hódítsd meg magadnak a császárvárost, ifjú Attendance!
&&&
2010. szeptember 18., szombat
Attendance: Pfalzi köznapló 40
2010-09-18 23:36
Másfél hét. Ennyi van hátra a pirmasensi
küldetésből. Ennyit töltök még itt, puritán lakomban, a kék linóleumon, és nem
fogom már látni, hogyan vált sárgára az ablakom előtti fák koronája. És ennyi
adatik még a Pfalzi Köznaplónak is, hiszen, ha folytatom egyáltalán, sem
nevezhetem többé „pfalzinak”. Vár a Császárváros. Vár megint valami új, valami
teljesen más. Összecsomagolom a kis motyómat – gyűlt pár edényem, bútorom,
szőnyegem -, és begyömöszölöm az autóba, hűséges társamba, amelynek
kilométerórája vagy 20 000 km-rel többet mutat a kaland kezdete óta. Bele fog
férni mindenem. Amit itt gyűjtöttem, annak csak nagyon kis hányadát teszik ki
ezek az ingóságok. A többi idebent van – a krónikás most a mellkasa közepére
mutat. Van közte kincs, nagyon sok: tudás, tapasztalat, az élmény, hogy
mindenütt élnek jó emberek. Volt itt pár hihetetlen találkozásom. Most
csodálkozom rá, mennyi jóindulatú társat adott körém a sors ebben a kilenc
hónapban. Az ebédlőben tegnap megállt mellettem a röntgenes főorvos (közös
kalandjainkat lásd feljebb): éppen a tálcáját vitte vissza. Nagyon komoly
hangon, látható szomorúsággal megkérdezte: „Tényleg igaz, hogy elmegy?” És a
műtőben, miközben elláttam egy császármetszéssel frissen a világra segített
bébit, odasomfordál mellém a műtősnő, amúgy bemosakodva. Otthagyta az asztalt,
a kezében valami műszert lóbált, az operatőr hasztalan szólongatta a nyitott
hasüreg mellől. „Most hallom. Maga tényleg itthagy minket?” – kérdezte
megütődve. Az osztályos nővér pedig, miután bekötöttem az infúziót egy
újszülöttnek, akinek vénái eladdig vagy három kollégám támadását verték vissza,
nagyot sóhajtott, és megjegyezte: „Ha maga elmegy, ezen az osztályon csak
fakezűek maradnak...”
Mindez egyetlen nap alatt. És még akkor nem is említettem azt a takarítónőt az újszülöttosztályról, aki, miután megtudta, hogy magyar vagyok, egy reggel azzal fogadott a folyosón, hogy énekeljem el vele azt a dalt a habos süteményről, amit magyar származású édesanyjától tanult valamikor még időszámításunk előtt. „Das Lied über das Chabosch Schütemenj” – így mondta. Magyarul ugyanis nem beszélt már egy szót sem. És rákezdtük ott a folyosón, hogy „Jaj, de jó a habos sütemény, mogyoró van az ő tetején...” Van még talán, akinek ez ismerős.
Istenem, Bécs. Szombathelyi lévén, úgy nőttem fel, hogy naponta olvashattam a város közepén egy útjelző táblán: Wien 120 km. A proletárdiktatúra diszkrét bája. Mert nemhogy Bécsig, de a magyar földön elterülő Felsőcsatárig (15 km) sem mehettünk, mivel már az is a „határsávba” esett. Ausztriába három évente utazhattunk, ha megkaptuk az engedélyt és a valutakeretet, ami, ha jól emlékszem, mai árfolyamon vagy 20 Euró lehetett (mekkora pénz volt az!) Bécsre, a történelmi világvárosra még a közelmúltig is amolyan ígéret földjeként tekintettem. Például eszembe sem jutott volna soha ott állást keresni. És még most is kicsit szédülten kapkodom a fejemet, hogy én... Bécsben... vezető gyermek-aneszteziológus...
Kicsit szédülten kapkodtam a fejemet akkor is, mikor a közelmúltban néhányszor autózni voltam kénytelen a Kétfejű Sas városában. Amelyik utca nem kétszer három sávos, azt már nem is Strassénak, csak Gassénak nevezik. Ömlik a forgalom, és mire az ember nagy nehezen beverekedi magát a belső sávba, a GPS lágy női hangon megszólal: „Fordulj jobbra!” Persze. Te meg fel. Az orvosi kamara a belvárosban található, tündérszép helyen, pazar épületben. Volt alkalmam megcsodálni, mert pilótanyelven szólva háromszor „repültem rá”, míg egyszer meg tudtam állni a bejárat előtt, az előző két alkalommal továbbsodort az autóáradat. Nem rendelkezem ugyanis a szakirodalomban „fuvaros génnek” nevezett geno- és fenotípussal, azaz azzal a fajta idegrendszerrel, amelyik képessé tenne ötezer autós kollégával a hátam mögött egyszer csak megállni a járdaszélen, kitenni a vészvillogót és flegmán besétálni az épületbe. Hadd dudáljanak. (Erről jut eszembe, az is felette bájos, hogy a város határában, a Wien tábla alatt, mintegy kiegészítésképpen ott virít a „Tülkölni tilos!” jelzés... Kevesen tartják be a reggeli csúcsforgalomban.)
S ha mégis sikerül valahol kiállni az áradatból, a következő tétel: a parkolóhely-keresés. Több esélye van az embernek előtanulmányok nélkül, a fejére húzott alsógatyával letenni egy Boeing-747-est a kifutópályán, mint Bécsben szabályosan parkolni. Én már megfejtettem, honnan meríti a helyi önkormányzat látszólag kifogyhatatlan gazdagságát. A büntetőcédulákból, barátaim. Meg a parkológarázsok bevételeiből.
De ha már a kamaránál tartunk, az utókor okulására hadd regélem el, mi minden kell ahhoz, hogy az embert felvegyék az Ausztriai Orvosok Nyilvántartásába. Nohát.
Először is persze a diploma és a szakvizsgák hiteles másolata és hiteles fordítása. Aztán az úgynevezett „Konformitás-igazolás” és a „Jó hírnév igazolása”. (Ez utóbbi az angol Certificate of Good Standing, illetve a jól csengő nevű Unbescholtenheitsbestätigung magyarra ferdítése. Lényege, hogy én, mint orvos, eddig nem adtam okot panaszra.) A szóban forgó okmányokat egy erre felhatalmazott hatóság állítja ki, szerintük maximum 62 munkanap alatt, szerintem volt az 90 is. Ezeket persze szintén hitelesen le kell fordíttatni. Kell továbbá egy erkölcsi bizonyítvány (és annak hiteles fordítása), mivel én egy ideje Németországban élek, innen is (itt a neve Strafregisterauszug). Ha ez is megvan, akkor már csak az állampolgárság igazolása, a születési és házassági anyakönyvi kivonatok hiteles másoltatása és fordíttatása van hátra és 2 db. igazolványkép. És kész. Egyszerű, nem?
No igen, és kell még hozzá egy jótékony munkaadó, aki telefonon odaszól a kamarának. A Wiener Aerztekammer honlapján ugyanis az áll, hogy ha a fentieket benyújtjuk, részükről a hivatalos ügyintézés pikkpakk 30-60 nap alatt meg is van... Leendő munkaadóm telefonjának hála, helyben megvárhattam, tartott vagy 17 percig. Így most osztrák orvos (is) vagyok, lajstromba vettek, lajstromszámom: 27880.
A kórház rendelkezésünkre bocsátott egy kis lakást is, így bécsi lakos is lettem legkisebb fiammal együtt, akit közben benyomtunk egy bécsi gimnáziumba: két hét múlva kezd, kéretik szorítani neki!!! A másik kettőt (még) nem sikerült elhelyezni, feleségem, Frau Attendance is megtartja szombathelyi praxisát, így a család újragegyesülése még várat magára, illetve a hétvégekre fog korlátozódni. Nem nagyon látjuk még át, hogy-mint lesz: a kaland folytatódik. Ha igény mutatkozik rá (ha nem, akkor is), valahogy szerét ejtem majd, hogy arról is beszámoljak. Jó...?
De addig még két hét van itt, a színesedő Pfalzban. És nyakra-főre ügyelek. Ma is, holnap is. És kedden (akkor bentalvósat), szerdán (akkor behívósat), csütörtökön (bentalvós), szombaton (behívós), vasárnap (bentalvós), végül kedd (behívós). Cukorfalat főnököm egyéb kommunikációs csatorna híján valószínűleg így adja tudtomra gondterheltségét távozásom miatt. Sebaj. Állok elébe.
Illetve most fekszem, mert éjjel lett megint.
Még jelentkezem.
Mindez egyetlen nap alatt. És még akkor nem is említettem azt a takarítónőt az újszülöttosztályról, aki, miután megtudta, hogy magyar vagyok, egy reggel azzal fogadott a folyosón, hogy énekeljem el vele azt a dalt a habos süteményről, amit magyar származású édesanyjától tanult valamikor még időszámításunk előtt. „Das Lied über das Chabosch Schütemenj” – így mondta. Magyarul ugyanis nem beszélt már egy szót sem. És rákezdtük ott a folyosón, hogy „Jaj, de jó a habos sütemény, mogyoró van az ő tetején...” Van még talán, akinek ez ismerős.
Istenem, Bécs. Szombathelyi lévén, úgy nőttem fel, hogy naponta olvashattam a város közepén egy útjelző táblán: Wien 120 km. A proletárdiktatúra diszkrét bája. Mert nemhogy Bécsig, de a magyar földön elterülő Felsőcsatárig (15 km) sem mehettünk, mivel már az is a „határsávba” esett. Ausztriába három évente utazhattunk, ha megkaptuk az engedélyt és a valutakeretet, ami, ha jól emlékszem, mai árfolyamon vagy 20 Euró lehetett (mekkora pénz volt az!) Bécsre, a történelmi világvárosra még a közelmúltig is amolyan ígéret földjeként tekintettem. Például eszembe sem jutott volna soha ott állást keresni. És még most is kicsit szédülten kapkodom a fejemet, hogy én... Bécsben... vezető gyermek-aneszteziológus...
Kicsit szédülten kapkodtam a fejemet akkor is, mikor a közelmúltban néhányszor autózni voltam kénytelen a Kétfejű Sas városában. Amelyik utca nem kétszer három sávos, azt már nem is Strassénak, csak Gassénak nevezik. Ömlik a forgalom, és mire az ember nagy nehezen beverekedi magát a belső sávba, a GPS lágy női hangon megszólal: „Fordulj jobbra!” Persze. Te meg fel. Az orvosi kamara a belvárosban található, tündérszép helyen, pazar épületben. Volt alkalmam megcsodálni, mert pilótanyelven szólva háromszor „repültem rá”, míg egyszer meg tudtam állni a bejárat előtt, az előző két alkalommal továbbsodort az autóáradat. Nem rendelkezem ugyanis a szakirodalomban „fuvaros génnek” nevezett geno- és fenotípussal, azaz azzal a fajta idegrendszerrel, amelyik képessé tenne ötezer autós kollégával a hátam mögött egyszer csak megállni a járdaszélen, kitenni a vészvillogót és flegmán besétálni az épületbe. Hadd dudáljanak. (Erről jut eszembe, az is felette bájos, hogy a város határában, a Wien tábla alatt, mintegy kiegészítésképpen ott virít a „Tülkölni tilos!” jelzés... Kevesen tartják be a reggeli csúcsforgalomban.)
S ha mégis sikerül valahol kiállni az áradatból, a következő tétel: a parkolóhely-keresés. Több esélye van az embernek előtanulmányok nélkül, a fejére húzott alsógatyával letenni egy Boeing-747-est a kifutópályán, mint Bécsben szabályosan parkolni. Én már megfejtettem, honnan meríti a helyi önkormányzat látszólag kifogyhatatlan gazdagságát. A büntetőcédulákból, barátaim. Meg a parkológarázsok bevételeiből.
De ha már a kamaránál tartunk, az utókor okulására hadd regélem el, mi minden kell ahhoz, hogy az embert felvegyék az Ausztriai Orvosok Nyilvántartásába. Nohát.
Először is persze a diploma és a szakvizsgák hiteles másolata és hiteles fordítása. Aztán az úgynevezett „Konformitás-igazolás” és a „Jó hírnév igazolása”. (Ez utóbbi az angol Certificate of Good Standing, illetve a jól csengő nevű Unbescholtenheitsbestätigung magyarra ferdítése. Lényege, hogy én, mint orvos, eddig nem adtam okot panaszra.) A szóban forgó okmányokat egy erre felhatalmazott hatóság állítja ki, szerintük maximum 62 munkanap alatt, szerintem volt az 90 is. Ezeket persze szintén hitelesen le kell fordíttatni. Kell továbbá egy erkölcsi bizonyítvány (és annak hiteles fordítása), mivel én egy ideje Németországban élek, innen is (itt a neve Strafregisterauszug). Ha ez is megvan, akkor már csak az állampolgárság igazolása, a születési és házassági anyakönyvi kivonatok hiteles másoltatása és fordíttatása van hátra és 2 db. igazolványkép. És kész. Egyszerű, nem?
No igen, és kell még hozzá egy jótékony munkaadó, aki telefonon odaszól a kamarának. A Wiener Aerztekammer honlapján ugyanis az áll, hogy ha a fentieket benyújtjuk, részükről a hivatalos ügyintézés pikkpakk 30-60 nap alatt meg is van... Leendő munkaadóm telefonjának hála, helyben megvárhattam, tartott vagy 17 percig. Így most osztrák orvos (is) vagyok, lajstromba vettek, lajstromszámom: 27880.
A kórház rendelkezésünkre bocsátott egy kis lakást is, így bécsi lakos is lettem legkisebb fiammal együtt, akit közben benyomtunk egy bécsi gimnáziumba: két hét múlva kezd, kéretik szorítani neki!!! A másik kettőt (még) nem sikerült elhelyezni, feleségem, Frau Attendance is megtartja szombathelyi praxisát, így a család újragegyesülése még várat magára, illetve a hétvégekre fog korlátozódni. Nem nagyon látjuk még át, hogy-mint lesz: a kaland folytatódik. Ha igény mutatkozik rá (ha nem, akkor is), valahogy szerét ejtem majd, hogy arról is beszámoljak. Jó...?
De addig még két hét van itt, a színesedő Pfalzban. És nyakra-főre ügyelek. Ma is, holnap is. És kedden (akkor bentalvósat), szerdán (akkor behívósat), csütörtökön (bentalvós), szombaton (behívós), vasárnap (bentalvós), végül kedd (behívós). Cukorfalat főnököm egyéb kommunikációs csatorna híján valószínűleg így adja tudtomra gondterheltségét távozásom miatt. Sebaj. Állok elébe.
Illetve most fekszem, mert éjjel lett megint.
Még jelentkezem.
Hozzászólások
poe 2010-09-19
16:27
Pfalzi vagy bécsi, mindegy nekem felség. Itt ne hagyjon bennünket, mert
mi még pályázatot sem írhatunk ki egy másik királyra
Pompéry Berlin
2010-09-19 18:08
Csatlakozom!!! Rendszeres olvasód vagyok még akkor is, ha az utóbbi
idöben ennek ritkán adtam hangot. Igényt tartok a további folytatásokra is.
Hajlandó vagyok akár monetáris alapú elöfizetövé válni.
ubuge
2010-09-19 18:42
Manapság inkább csak olvasóként jelenlevő fórumtagként alul-felülírott
is arra kér: folytasd!
Andu
2010-09-20 08:51
Grüß Gott Herr Dr. König! Gratulálok az álláshoz, a világ legklasszabb
városában!
A Sprechstundennek vége, jön az Ordinationszeit! A sima névkártyáknak is vége, a minimum a
Magister, de általában rákerül az összes cafrang a monarchiás idöktöl kezdve.
Még az is, hogy K und K udvari beszállító.
A professzor feleségét (akkor is ha csak fodrász volt mielött a prof.
elvette) megilleti a Frau Professor megszólítás, erre adnak. Ugyanezzel
Dojcslandban kinevetnék az embert. De,
Wien ist anders! A Guten Morgen, Abend,
Nacht mellé belópódzik a Grüß Gott, amivel mind Hamburgban, mind Berlinben és
Düsseldorfban hülyének néznének, de Bécsben (jöööö) és Bajorországban más világ
van.
A németek szörnyü "hallozásának" ott nyoma sincs. Csak a német
turisták halloznak, meg heyeznek, ha fizetni szeretnének. Egyszer egy pincér,
aki Herr Ober és nem Herr Hallo már nagyon unta.
Odalépett a hallozó "Piefke" úrhoz és illedelmesen azt mondta:
"Der Hallo ist schon gestorben!" Ezt persze gyönyörü wienerischül. Röhögött az
egész kávéház. (Hogy kik a Piefkék? Az osztrákoknak a poroszok.)
A St. Anna kapcsán egy szomorú aktualitás. Követem hellyel-közzel egy
apuka internetes naplóját, aki kislánya betegségét, küzdelmét meséli. A
magyarországi protokollok kimerültek, a kislányt rendszeresen kezelik ott
"nálad" a leendö munkahelyeden. Altatják is sokszor. Az apuka már
mindenét elvesztette, csak a kicsinek él. Arra gondoltam, micsoda nagy
szerencse lenne, ha veled is találkoznának a St.Annában! Az apuka nem beszél
németül, ezért föleg kiszolgáltatott.
Erazs
2010-09-20 22:22
Èn is csatlakozom! Eddig naplód minden egyes betüjét olvastam!!!!
Felölem átmehet az Ausztria topikba is, ott is rá fogok klikkelni
&&&
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)