2010-01-10 18:17
Ami az itteni munkavállalás hivatalos
részét illeti: jaj annak, aki kevés vagy éppen semmilyen nyelvtudással,
segítség nélkül próbál eligazodni a német bürokrácia útvesztőjében! Nekem sokat
segítettek, de így is időm, energiám, szürkeállományom és hajszálaim mentek
veszendőbe az ügyintézés során. Lehet, hogy ez egy unalmas rész lesz, de
leírom, mert tanulságos is. A sztori még otthon kezdődik. Tehát:
Az első teendőm az volt, hogy hiteles másolatot készíttessek néhány (összesen tizenegy) dokumentumról, ilyenekről, mint diploma, szakvizsgák, nyelvvizsgák, házassági és születési anyakönyvi kivonatok (a feleségemé és a gyerekeké is, mert kell a biztosításhoz). Hiteles másolatot darabonként (!) több mint ezer jó magyar forintért a budapesti német nagykövetség ad ki. Mint megtudtam, ez nem azt jelenti, hogy ők másolnak is, csak a hozott másolatra tesznek rá billogot meg aláírást. Kedves barátom elkészítette az egyelőre hiteltelen másolatokat, szatyorba gyűrte és átadta őket nekem. Volt vagy 6-7 kiló. Szegény esőerdők. Vidéki lévén, méghozzá erősen vidéki (Pesttől harmadfélszáz kilométerre lakom), szabadnapot kellett kivennem az akcióhoz. Hajnalban autóba ültünk (feleségem, mint lelki támasz, elkísért), hogy időben a Követség Alkalmazottjának Színe Elé kerüljünk. Ügyfélfogadás ugyanis csak munkanapokon, csak délig. Slussz. Oldják meg.
Zuhogott az eső, akadozott a közlekedés, meg még el is tévedtünk Budán (merthogy akkor még, ugye, nem volt GPS-em!), így fél tizenkettőkor sikerült beesnem a Követségre, a Vár egyik kis utcácskájában. Ja, a Várba nem lehet földi halandónak autóval behajtani, ezért az utolsó pár száz métert gyalog tettem meg (feleségem körözött a kocsival, mert parkolóhely nem volt: teljesen, mint a Holdrászálláskor...), kifordult esernyővel, a keblemre vont dokumenttengerre hajolva, hogy legalább azok ne ázzanak meg. Amint beszédültem a Követség fogadóirodájának előterébe, a biztonsági őr kis híján riadót fújt, de legalábbis meg akart motozni, mert a külsőm alapján mindennek kinéztem, csak jámbor állampolgárnak nem. Végül odatereltek egy üvegablakhoz, ahol egy szigorú kinézetű német hölgy törte a hivatali magyart (alighanem jobban, mint én a hivatali németet...). Amikor kitettem elé a pultra a hatkilónyi dokumentumot meg úgy másfél liter vizet vegyesen, kissé megrémült, és közölte, hogy neki délben ebédszünete van. Igyekeztem úgy nézni, mint Franco Nero Árpád vezérként a Honfoglalásban, csak kicsit még zordabbul, és rámutattam, hogy ehhez az ő stemplizéséhez én reggel ötkor keltem, átutaztam a fél országot, bőrig áztam, tehát, ha lehet, próbáljon mégis irányomban némi pártoló jóindulatot mutatni. Látta, hogy komoly életveszélyben van (a közepes testalkatú biztonsági őr nem állíthat meg, ha egyszer felszívom magam), mindjárt nyájasabb lett és kezébe vette a stemplit.
És ez csak a hivatalos másolat kérdésköre. Ugyanezekről a dokumentumokról hiteles fordítást is kellett készíttetni. Esetemben ezt németországi kapcsolataim intézték (róluk a reklámtilalom miatt nem írhatok e helyen, de magánlevélben állok bárki rendelkezésére: ők egy igazi kincs), de annyit tudok, hogy Németországban olcsóbban és gyorsabban végzik, mint a magyar OFFI.
Aztán kell még Freizügigkeitsbescheinigung (nekem a szó kimondásával is komoly nehézségeim voltak eleinte), meg munkavállalási engedély, meg diploma- és szakvizsgahonosítás, ehhez még itthonról konformitás- és jó hírnév igazolás az EEKH-tól – na? Meg még egy rakás minden, amiről barátaimnak egész oldalas csekklistája volt. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy ha bonyolult is a német bürokrácia, legalább logikus és kiszámítható. A hivatalnokok pedig normálisak, emberiek, segítőkészek. És az ügyintézés gyors.
Első napom azzal telt, hogy Zsolttal, magyar barátommal és német felső kapcsolatommal hivatali ügyeket intéztünk. A polgármesteri hivatalban elénk jött egy hölgy, hellyel kínált, elnézést kért, hogy várni kell (kellett is vagy tíz percet...); a bankban, bár közölték, hogy ma nagy a zsúfoltság és időpontot kell kérnünk, mégis egy szóra (hogy nekünk sürgős lenne) került egy ügyintéző, aki hipp-hopp megcsinálta a szükségeseket.
Kurz und gut, ahogy mifelénk mondják (és hogy bizonyítsam, mennyire asszimilálódom...), ráment az egész nap, de végeztünk. Megismételve, amivel kezdtem: akinek nincs kellő nyelvtudása és rálátása a német rendszerre, az félő, hogy pirosat pisil, mire átrágja magát az intéznivalókon. Kérjetek segítséget, ha kell, mert egyedül nehézkes. Nekem a lehetetlennel határosnak tűnt volna egyedül.
No és hogy hová is kerültem tulajdonképpen. A tartomány, ahol mostantól élek és alkotok, Rheinland-Pfalz, a város neve pedig Pirmasens, mely a német cipőgyártás rajongóin kívül talán senkiben sem pendít meg érzékeny húrokat. Pirmasens ugyanis meglehetősen jelentéktelen kis negyvenezres városka, mely a közelmúltig a német cipőipar Mekkája volt (és bizonyos fokig még ma is az). A cipőgyárai szépek is – biztosan. Egyikben sem voltam még, nem tudom. De ez a legtöbb jó, ami elmondható erről az álmos, tetszhalott kis településről. Meg az, hogy a környék viszont csodálatos! Közvetlen közelben terül el a Pfalzi Erdő, az egyik legnagyobb összefüggő erdőterület Németországban. Franciaország ide húsz kilométer, és nincs messze a Süddeutsche Weinstraße sem, a Rajna-vidék híres borútja.
A kórház, ahol dolgozom, meglehetősen nagy a maga kb. 400 ágyával. A gyermekosztály 40 ágyas, állandó felvételes ambulanciával és elég széles szakmai spektrummal; gyakorlatilag minden típusú gyermekkori megbetegedéshez hozzá tudunk szólni. Kollégáim széles mosollyal és kézrázással fogadtak, ahogy kell: igazi érzelmeiket nem ismerem még. Leendő főnököm, a Chefarzt, miután bemutatott a többieknek, egy jól megtermett, bajuszos doktorhoz fordult és közölte vele, hogy őrá gondolt, aki a szobáját megosztja majd „doktor Kirali-val”. A testes kolléga mosolya nem tűnt őszintének, de vitézül vigyorgott és bevezetett egy orvosi szobába, amely rendszeretetben és szagban egy borzvár nívóját képviselte. Egy mozdulattal tisztára söpört egy íróasztalt, majd rámutatott egy szekrényre, amelynek spánielfül-szerűen fityegett az egyik ajtaja. Mikor kinyitottam, porfelhő csapott az arcomba és nem esküdnék meg rá, nem hallottam-e icipici lábak surranó zaját. Épp csak Vuk nem jött. De majdnem.
Másnapra behurcolkodtam, elhoztam az összes magyar szakkönyvemet, a fogkefémet és egy cserép szobanövényt, mintegy jelképéül a birtokba lépésnek. Leültem porcsíkos íróasztalomhoz és az otthoni főorvosi szobámra gondoltam, amit évek alatt otthonosan belaktam, és arra gondoltam újra, mi a fenét is keresek itt. Aztán átöltöztem fehér, német-tiszta és német-makulátlan orvosi ruhámba, nyakamba tettem a fonendoszkópot és elszánt léptekkel kiléptem az osztályra. Egy pizsamás hatévesforma fickó, maga mögött vonszolva kerekeken gördülő infúziós állványát, csővel a karjában rám vigyorgott és azt mondta: „Hallo!”
Azt hiszem, jól döntöttem.
Az első teendőm az volt, hogy hiteles másolatot készíttessek néhány (összesen tizenegy) dokumentumról, ilyenekről, mint diploma, szakvizsgák, nyelvvizsgák, házassági és születési anyakönyvi kivonatok (a feleségemé és a gyerekeké is, mert kell a biztosításhoz). Hiteles másolatot darabonként (!) több mint ezer jó magyar forintért a budapesti német nagykövetség ad ki. Mint megtudtam, ez nem azt jelenti, hogy ők másolnak is, csak a hozott másolatra tesznek rá billogot meg aláírást. Kedves barátom elkészítette az egyelőre hiteltelen másolatokat, szatyorba gyűrte és átadta őket nekem. Volt vagy 6-7 kiló. Szegény esőerdők. Vidéki lévén, méghozzá erősen vidéki (Pesttől harmadfélszáz kilométerre lakom), szabadnapot kellett kivennem az akcióhoz. Hajnalban autóba ültünk (feleségem, mint lelki támasz, elkísért), hogy időben a Követség Alkalmazottjának Színe Elé kerüljünk. Ügyfélfogadás ugyanis csak munkanapokon, csak délig. Slussz. Oldják meg.
Zuhogott az eső, akadozott a közlekedés, meg még el is tévedtünk Budán (merthogy akkor még, ugye, nem volt GPS-em!), így fél tizenkettőkor sikerült beesnem a Követségre, a Vár egyik kis utcácskájában. Ja, a Várba nem lehet földi halandónak autóval behajtani, ezért az utolsó pár száz métert gyalog tettem meg (feleségem körözött a kocsival, mert parkolóhely nem volt: teljesen, mint a Holdrászálláskor...), kifordult esernyővel, a keblemre vont dokumenttengerre hajolva, hogy legalább azok ne ázzanak meg. Amint beszédültem a Követség fogadóirodájának előterébe, a biztonsági őr kis híján riadót fújt, de legalábbis meg akart motozni, mert a külsőm alapján mindennek kinéztem, csak jámbor állampolgárnak nem. Végül odatereltek egy üvegablakhoz, ahol egy szigorú kinézetű német hölgy törte a hivatali magyart (alighanem jobban, mint én a hivatali németet...). Amikor kitettem elé a pultra a hatkilónyi dokumentumot meg úgy másfél liter vizet vegyesen, kissé megrémült, és közölte, hogy neki délben ebédszünete van. Igyekeztem úgy nézni, mint Franco Nero Árpád vezérként a Honfoglalásban, csak kicsit még zordabbul, és rámutattam, hogy ehhez az ő stemplizéséhez én reggel ötkor keltem, átutaztam a fél országot, bőrig áztam, tehát, ha lehet, próbáljon mégis irányomban némi pártoló jóindulatot mutatni. Látta, hogy komoly életveszélyben van (a közepes testalkatú biztonsági őr nem állíthat meg, ha egyszer felszívom magam), mindjárt nyájasabb lett és kezébe vette a stemplit.
És ez csak a hivatalos másolat kérdésköre. Ugyanezekről a dokumentumokról hiteles fordítást is kellett készíttetni. Esetemben ezt németországi kapcsolataim intézték (róluk a reklámtilalom miatt nem írhatok e helyen, de magánlevélben állok bárki rendelkezésére: ők egy igazi kincs), de annyit tudok, hogy Németországban olcsóbban és gyorsabban végzik, mint a magyar OFFI.
Aztán kell még Freizügigkeitsbescheinigung (nekem a szó kimondásával is komoly nehézségeim voltak eleinte), meg munkavállalási engedély, meg diploma- és szakvizsgahonosítás, ehhez még itthonról konformitás- és jó hírnév igazolás az EEKH-tól – na? Meg még egy rakás minden, amiről barátaimnak egész oldalas csekklistája volt. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy ha bonyolult is a német bürokrácia, legalább logikus és kiszámítható. A hivatalnokok pedig normálisak, emberiek, segítőkészek. És az ügyintézés gyors.
Első napom azzal telt, hogy Zsolttal, magyar barátommal és német felső kapcsolatommal hivatali ügyeket intéztünk. A polgármesteri hivatalban elénk jött egy hölgy, hellyel kínált, elnézést kért, hogy várni kell (kellett is vagy tíz percet...); a bankban, bár közölték, hogy ma nagy a zsúfoltság és időpontot kell kérnünk, mégis egy szóra (hogy nekünk sürgős lenne) került egy ügyintéző, aki hipp-hopp megcsinálta a szükségeseket.
Kurz und gut, ahogy mifelénk mondják (és hogy bizonyítsam, mennyire asszimilálódom...), ráment az egész nap, de végeztünk. Megismételve, amivel kezdtem: akinek nincs kellő nyelvtudása és rálátása a német rendszerre, az félő, hogy pirosat pisil, mire átrágja magát az intéznivalókon. Kérjetek segítséget, ha kell, mert egyedül nehézkes. Nekem a lehetetlennel határosnak tűnt volna egyedül.
No és hogy hová is kerültem tulajdonképpen. A tartomány, ahol mostantól élek és alkotok, Rheinland-Pfalz, a város neve pedig Pirmasens, mely a német cipőgyártás rajongóin kívül talán senkiben sem pendít meg érzékeny húrokat. Pirmasens ugyanis meglehetősen jelentéktelen kis negyvenezres városka, mely a közelmúltig a német cipőipar Mekkája volt (és bizonyos fokig még ma is az). A cipőgyárai szépek is – biztosan. Egyikben sem voltam még, nem tudom. De ez a legtöbb jó, ami elmondható erről az álmos, tetszhalott kis településről. Meg az, hogy a környék viszont csodálatos! Közvetlen közelben terül el a Pfalzi Erdő, az egyik legnagyobb összefüggő erdőterület Németországban. Franciaország ide húsz kilométer, és nincs messze a Süddeutsche Weinstraße sem, a Rajna-vidék híres borútja.
A kórház, ahol dolgozom, meglehetősen nagy a maga kb. 400 ágyával. A gyermekosztály 40 ágyas, állandó felvételes ambulanciával és elég széles szakmai spektrummal; gyakorlatilag minden típusú gyermekkori megbetegedéshez hozzá tudunk szólni. Kollégáim széles mosollyal és kézrázással fogadtak, ahogy kell: igazi érzelmeiket nem ismerem még. Leendő főnököm, a Chefarzt, miután bemutatott a többieknek, egy jól megtermett, bajuszos doktorhoz fordult és közölte vele, hogy őrá gondolt, aki a szobáját megosztja majd „doktor Kirali-val”. A testes kolléga mosolya nem tűnt őszintének, de vitézül vigyorgott és bevezetett egy orvosi szobába, amely rendszeretetben és szagban egy borzvár nívóját képviselte. Egy mozdulattal tisztára söpört egy íróasztalt, majd rámutatott egy szekrényre, amelynek spánielfül-szerűen fityegett az egyik ajtaja. Mikor kinyitottam, porfelhő csapott az arcomba és nem esküdnék meg rá, nem hallottam-e icipici lábak surranó zaját. Épp csak Vuk nem jött. De majdnem.
Másnapra behurcolkodtam, elhoztam az összes magyar szakkönyvemet, a fogkefémet és egy cserép szobanövényt, mintegy jelképéül a birtokba lépésnek. Leültem porcsíkos íróasztalomhoz és az otthoni főorvosi szobámra gondoltam, amit évek alatt otthonosan belaktam, és arra gondoltam újra, mi a fenét is keresek itt. Aztán átöltöztem fehér, német-tiszta és német-makulátlan orvosi ruhámba, nyakamba tettem a fonendoszkópot és elszánt léptekkel kiléptem az osztályra. Egy pizsamás hatévesforma fickó, maga mögött vonszolva kerekeken gördülő infúziós állványát, csővel a karjában rám vigyorgott és azt mondta: „Hallo!”
Azt hiszem, jól döntöttem.
Hozzászólások
Andu
2010-01-11 20:17
Kedves Kirali doki. Vagy Herr Dr. Kirali. Ez már irodalom és nem is
akármilyen. A jobbikból való! Ja, és maga a történet se piskóta.
(Apropó, jut eszembe! Készülj fel a válaszokból:
nem, nicht verwandt und nicht verschwägert vagyok a hosszúbugyis Müchen 1860
kapusával!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése