2010-01-10 16:47
Hát akkor, kedves magyaronline-fórumozók, elkezdem, ahogy ígértem. Mostantól igyekszem több-kevesebb rendszerességgel köznaplót vezetni (vagy blogot, ha úgy tetszik) a németföldön töltött napjaimról. Izgalmas és nem is veszélytelen műfaj ez: úgy írni, hogy az embert közben folyamatosan kordában tartják, ha kell, megzabolázzák az olvasók visszajelzései. Vagy éppen megerősítik abbéli hitében, hogy némi hasznot is hajt mások számára a grafomániája. Onlájn.
De legjobb az elején kezdeni. Így most legelőször is pár szót magamról és német munkavállalásom faramuci históriájáról.
Gyermekorvos vagyok, immár tizenöt éve. Szakterületem a gyermek-aneszteziológia (altatás) és –intenzív terápia. Két hete még egy vidéki kórház gyermekintenzív-részlegének voltam a vezető főorvosa. Feleségem is van meg három fiam a kamaszkor hajnalán (a legidősebb inkább a virágában). És most itt ülök egy német városban, egy német emeletes ház német apartmanjában, és néha be merem vallani, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt. A család egyelőre otthon maradt: az én feladatom, hogy kitapossam az utat a számukra. Ez mindenekelőtt lakáskeresést, iskolakeresést jelent.
A dolog azzal kezdődött, hogy volt még a nyáron egy nyomasztó ügyeletem. Nem is a munka volt sok, inkább a hangulatomat ülte meg valami. Talán vihar volt aznap, nem tudom. Tény, hogy erős felindulásból írtam egy angol meg egy német nyelvű önéletrajzot (szakmait, nem regényeset), és a neten fellelhető millió orvosi álláskereső oldal közül legalább hat-hét helyre elküldtem. Sőt, ha lúd, legyen kövér: levettem a polcról az egyik frissebb orvosi folyóiratot és a végén talált összes (körülbelül négy) hirdetésre is jelentkeztem. Tényleg viharos nyári éjszaka volt...
Egyébként akkor csodálkoztam rá először, mennyi orvosi állást hirdető-közvetítő vállalkozás vetette ki a hálóját az utóbbi években a magyar doktorokra. Lehet menni Skandináviába, az Egyesült Királyságba, Írországba éppúgy, mint a német és a spanyol nyelvterületre. Sőt, találtam egy álláshirdetést Bolíviába is, bár utóbb kiderült, hogy oda önkénteseket kerestek missziós munkára, szóval más műfaj. Apropó, itt jegyezném meg (kissé csapongva ugyan, de végül is ez egy napló, ahová mindenfélét ömlesztve feljegyez az ember, nem?), hogy akármennyire is ezt huhogja a média, a legtöbb orvos nem a vicclapba illő fizetése miatt megy el az országból. Ezt már régóta, sokféle fórumon állítom, és hol elhiszik, hol nem, de tény. Én például egy cetlire összeírtam magamnak az okokat, amiért menni akarok és a feltételeket, hogy mikor maradnék. Számvetést csináltam egy kettéosztott A4-es lapon. Olyanok szerepeltek, hogy nővérhiány, meg naponta vívott véres harcok a gyerekek alapvető ellátásáért, meg negatív jövőkép, meg a szakmai és tárgyi fejlődés lehetetlensége a fojtogató forráshiány miatt meg satöbbi. Napok múlva átolvasva vettem észre, hogy nincs közte a fizetésem, mint szempont. Tulajdonképpen az a szomorú, hogy mivel a magyar egészségügyben tapasztalt dél-ruandai állapotok nagy része nem pénzkérdés többé (még ha eredetileg abban is gyökeredzik), hanem morális válság, ezért nem is lehet(ne) csak pénzzel megoldani. Ha úgy tetszik, a pénz szükséges, de messze nem elégséges feltétel a magyar gyógyászat bajainak orvoslásához.
Ott tartottam, hogy beadtam az önéletrajzomat sok helyre, sok példányban, a Copy parancs segítségével, egy lendülettel, egy életem, egy halálom, utánam az özönvíz meg ilyenek. Egy kicsit úgy, mint akinek régóta tele a kalucsnija, aztán egyik pillanatról a másikra kicsordul. Meglepett, milyen hamar és milyen sokat válaszoltak. Azt hiszem, egy kicsit meg is ijedtem. Az erős felindulás másnapra elmúlt, de a levelek meg a telefonok csak jöttek. Nem telt bele egy hónap, egy repülőn ocsúdtam fel, útban Stuttgart felé, bemutatkozó látogatásra. És most itt vagyok.
Megkímélek mindenkit attól, hogy kövesse az utamat a végső döntésig és kihagynám a boldogító igen kimondását követő hónapok részletes leírását (hiszen lehetséges, hogy az olvasók között találhatók még nálam is érzékenyebb idegzetűek)... Elég annyi, hogy érzelmekben és vívódásokban bővelkedő időszak volt, lelkiállapotomat felváltva uralták egy rodostói kuruc bujdosó, Kolumbusz Kristóf, Hannibál, a Trapp család, egy zuhogó esőben kivert kutya és a kis gyufaáruslány emóciói. Ha valaki megkérdi majd, hogy könnyű volt-e elhagynom a hazámat, a házamat és a családomat, és én azt válaszolom, hogy igen, nagyon könnyű: akkor Ti tudni fogjátok, hogy hazudok. És mindenki hazudik, aki ezt állítja.
Január harmadikán reggel keltem útra autóval. A szélvédőn csillogott-villogott a vadonatúj dzsípíesz (életem első darabja), és én vakon hittem benne. Azt írta, hogy a teljes távolság 897 km (eszembe jutott a honfoglalás, ad analogiam...), a becsült menetidő 8 óra 27 perc. Tehát, ha fél kilenckor indulok, megállásokkal együtt is este hatra ott lehetek. Ausztriában esetleg veszítek egy kis időt, mert csak 130-cal lehet menni az autópályán, de majd Németországban, a tempólimitet nem ismerők hazájában behozom. Hajrá! Nyomtam a gázt, ahogy kell, a rádiót zúzós kemény rockra hangoltam és just for the feeling bekaptam egy rágót.
Hát akkor, kedves magyaronline-fórumozók, elkezdem, ahogy ígértem. Mostantól igyekszem több-kevesebb rendszerességgel köznaplót vezetni (vagy blogot, ha úgy tetszik) a németföldön töltött napjaimról. Izgalmas és nem is veszélytelen műfaj ez: úgy írni, hogy az embert közben folyamatosan kordában tartják, ha kell, megzabolázzák az olvasók visszajelzései. Vagy éppen megerősítik abbéli hitében, hogy némi hasznot is hajt mások számára a grafomániája. Onlájn.
De legjobb az elején kezdeni. Így most legelőször is pár szót magamról és német munkavállalásom faramuci históriájáról.
Gyermekorvos vagyok, immár tizenöt éve. Szakterületem a gyermek-aneszteziológia (altatás) és –intenzív terápia. Két hete még egy vidéki kórház gyermekintenzív-részlegének voltam a vezető főorvosa. Feleségem is van meg három fiam a kamaszkor hajnalán (a legidősebb inkább a virágában). És most itt ülök egy német városban, egy német emeletes ház német apartmanjában, és néha be merem vallani, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt. A család egyelőre otthon maradt: az én feladatom, hogy kitapossam az utat a számukra. Ez mindenekelőtt lakáskeresést, iskolakeresést jelent.
A dolog azzal kezdődött, hogy volt még a nyáron egy nyomasztó ügyeletem. Nem is a munka volt sok, inkább a hangulatomat ülte meg valami. Talán vihar volt aznap, nem tudom. Tény, hogy erős felindulásból írtam egy angol meg egy német nyelvű önéletrajzot (szakmait, nem regényeset), és a neten fellelhető millió orvosi álláskereső oldal közül legalább hat-hét helyre elküldtem. Sőt, ha lúd, legyen kövér: levettem a polcról az egyik frissebb orvosi folyóiratot és a végén talált összes (körülbelül négy) hirdetésre is jelentkeztem. Tényleg viharos nyári éjszaka volt...
Egyébként akkor csodálkoztam rá először, mennyi orvosi állást hirdető-közvetítő vállalkozás vetette ki a hálóját az utóbbi években a magyar doktorokra. Lehet menni Skandináviába, az Egyesült Királyságba, Írországba éppúgy, mint a német és a spanyol nyelvterületre. Sőt, találtam egy álláshirdetést Bolíviába is, bár utóbb kiderült, hogy oda önkénteseket kerestek missziós munkára, szóval más műfaj. Apropó, itt jegyezném meg (kissé csapongva ugyan, de végül is ez egy napló, ahová mindenfélét ömlesztve feljegyez az ember, nem?), hogy akármennyire is ezt huhogja a média, a legtöbb orvos nem a vicclapba illő fizetése miatt megy el az országból. Ezt már régóta, sokféle fórumon állítom, és hol elhiszik, hol nem, de tény. Én például egy cetlire összeírtam magamnak az okokat, amiért menni akarok és a feltételeket, hogy mikor maradnék. Számvetést csináltam egy kettéosztott A4-es lapon. Olyanok szerepeltek, hogy nővérhiány, meg naponta vívott véres harcok a gyerekek alapvető ellátásáért, meg negatív jövőkép, meg a szakmai és tárgyi fejlődés lehetetlensége a fojtogató forráshiány miatt meg satöbbi. Napok múlva átolvasva vettem észre, hogy nincs közte a fizetésem, mint szempont. Tulajdonképpen az a szomorú, hogy mivel a magyar egészségügyben tapasztalt dél-ruandai állapotok nagy része nem pénzkérdés többé (még ha eredetileg abban is gyökeredzik), hanem morális válság, ezért nem is lehet(ne) csak pénzzel megoldani. Ha úgy tetszik, a pénz szükséges, de messze nem elégséges feltétel a magyar gyógyászat bajainak orvoslásához.
Ott tartottam, hogy beadtam az önéletrajzomat sok helyre, sok példányban, a Copy parancs segítségével, egy lendülettel, egy életem, egy halálom, utánam az özönvíz meg ilyenek. Egy kicsit úgy, mint akinek régóta tele a kalucsnija, aztán egyik pillanatról a másikra kicsordul. Meglepett, milyen hamar és milyen sokat válaszoltak. Azt hiszem, egy kicsit meg is ijedtem. Az erős felindulás másnapra elmúlt, de a levelek meg a telefonok csak jöttek. Nem telt bele egy hónap, egy repülőn ocsúdtam fel, útban Stuttgart felé, bemutatkozó látogatásra. És most itt vagyok.
Megkímélek mindenkit attól, hogy kövesse az utamat a végső döntésig és kihagynám a boldogító igen kimondását követő hónapok részletes leírását (hiszen lehetséges, hogy az olvasók között találhatók még nálam is érzékenyebb idegzetűek)... Elég annyi, hogy érzelmekben és vívódásokban bővelkedő időszak volt, lelkiállapotomat felváltva uralták egy rodostói kuruc bujdosó, Kolumbusz Kristóf, Hannibál, a Trapp család, egy zuhogó esőben kivert kutya és a kis gyufaáruslány emóciói. Ha valaki megkérdi majd, hogy könnyű volt-e elhagynom a hazámat, a házamat és a családomat, és én azt válaszolom, hogy igen, nagyon könnyű: akkor Ti tudni fogjátok, hogy hazudok. És mindenki hazudik, aki ezt állítja.
Január harmadikán reggel keltem útra autóval. A szélvédőn csillogott-villogott a vadonatúj dzsípíesz (életem első darabja), és én vakon hittem benne. Azt írta, hogy a teljes távolság 897 km (eszembe jutott a honfoglalás, ad analogiam...), a becsült menetidő 8 óra 27 perc. Tehát, ha fél kilenckor indulok, megállásokkal együtt is este hatra ott lehetek. Ausztriában esetleg veszítek egy kis időt, mert csak 130-cal lehet menni az autópályán, de majd Németországban, a tempólimitet nem ismerők hazájában behozom. Hajrá! Nyomtam a gázt, ahogy kell, a rádiót zúzós kemény rockra hangoltam és just for the feeling bekaptam egy rágót.
A bal alsó hetesemből Burgenlandban jött ki
az ideiglenes tömés.
De hát szánsájn, szpíd, rokkendroll, kaland, mi kell még? Ausztriát kotta szerint dél-fél egyre magam mögött hagytam. Csodaszép út az Alpokon átkelő Phyrrn-Autobahn (ez az A9-es) a hegyeivel, viaduktjaival, az ezer alagúttal. A német határ közelében tankoltam egyet (tény, hogy Európában a német az egyik legdrágább benzin), kinyújtóztattam a lábamat és ittam egy kávét. Kéjutazás.
Idáig. Mert a németeket időközben elborította a hó, meg az ünnepek után hazatérő vendégmunkások. A navigációs kütyümön haragospirosba fordult a „dugófigyelő” és az út hátralévő részére úgy is maradt. Olyan vánszorgás kezdődött, amilyenben még soha nem volt részem. Hol hóvihar, hol 30-40 km-es dugó. A szélvédőmosó folyadékom elfogyott, besötétedett és a fényszórók fényében csak úgy kavargott a hó. Megálltam egy Tankstellénél és vettem folyadékot. A kocsiba is meg magamba is. Csak bámultam a pasasokat, akik a mellső rendszámtáblájukról meleg vízzel olvasztgatták a több centi vastag, jéggé fagyott hóbajuszt. Hogy ezek honnan jönnek... De aztán szöget ütött a fejembe a dolog és megnéztem a saját autómat - majd szépen beálltam a manusok közé melegvízért a mosdóba...
A GPS dugófigyelője továbbra is vörösen röhögött a képembe, mikor folytattam az utat, immár teljes sötétségben, örvénylő hóviharban. Mordor éjfekete földje. Na, te is szépen fogadsz, Németföld! Este kilencre érkeztem meg, remegő térdekkel, hússzínű lében forgó szemekkel, kiesett ideiglenes töméssel a bal hetesemből. Kikapcsoltam a GPS-t, nem vigyorogjon rám olyan ádázul. Szépen meglapult a tokjában és elcsendesedett. Én is. Lehet, hogy nem is jókedvében villogott olyan pirosan, csak honvágya volt. Mert nekem aztán biztosan.
Idegen ágyban, idegen neszek közt, hullafáradtan feküdtem a sötétben. Mordor éjfekete földje. Mit keresek én itt egyáltalán? Kellett nekem önként idejönnöm, idegenbe, ismeretlenbe, sötétbe...
De hát szánsájn, szpíd, rokkendroll, kaland, mi kell még? Ausztriát kotta szerint dél-fél egyre magam mögött hagytam. Csodaszép út az Alpokon átkelő Phyrrn-Autobahn (ez az A9-es) a hegyeivel, viaduktjaival, az ezer alagúttal. A német határ közelében tankoltam egyet (tény, hogy Európában a német az egyik legdrágább benzin), kinyújtóztattam a lábamat és ittam egy kávét. Kéjutazás.
Idáig. Mert a németeket időközben elborította a hó, meg az ünnepek után hazatérő vendégmunkások. A navigációs kütyümön haragospirosba fordult a „dugófigyelő” és az út hátralévő részére úgy is maradt. Olyan vánszorgás kezdődött, amilyenben még soha nem volt részem. Hol hóvihar, hol 30-40 km-es dugó. A szélvédőmosó folyadékom elfogyott, besötétedett és a fényszórók fényében csak úgy kavargott a hó. Megálltam egy Tankstellénél és vettem folyadékot. A kocsiba is meg magamba is. Csak bámultam a pasasokat, akik a mellső rendszámtáblájukról meleg vízzel olvasztgatták a több centi vastag, jéggé fagyott hóbajuszt. Hogy ezek honnan jönnek... De aztán szöget ütött a fejembe a dolog és megnéztem a saját autómat - majd szépen beálltam a manusok közé melegvízért a mosdóba...
A GPS dugófigyelője továbbra is vörösen röhögött a képembe, mikor folytattam az utat, immár teljes sötétségben, örvénylő hóviharban. Mordor éjfekete földje. Na, te is szépen fogadsz, Németföld! Este kilencre érkeztem meg, remegő térdekkel, hússzínű lében forgó szemekkel, kiesett ideiglenes töméssel a bal hetesemből. Kikapcsoltam a GPS-t, nem vigyorogjon rám olyan ádázul. Szépen meglapult a tokjában és elcsendesedett. Én is. Lehet, hogy nem is jókedvében villogott olyan pirosan, csak honvágya volt. Mert nekem aztán biztosan.
Idegen ágyban, idegen neszek közt, hullafáradtan feküdtem a sötétben. Mordor éjfekete földje. Mit keresek én itt egyáltalán? Kellett nekem önként idejönnöm, idegenbe, ismeretlenbe, sötétbe...
És akkor a
néma csendben valahol egészen közelről megszólalt egy toronyóra harangja.
Kimásztam az ágyból és kilestem az ablakon. Közvetlen közelemben egy hatalmas
templom árnya látszott a sötétben, az órája éjfelet ütött.
Semmi baj. Minden sínen van. Itt is vigyáznak rám.
Semmi baj. Minden sínen van. Itt is vigyáznak rám.
Hozzászólások
poe 2010-01-10
18:17
Kedves Attendance
élvezettel olvastam a napló első részét. Nagyon jó stílusban írsz, olyan
mesélősen.
Várom a folytatás(oka)t.
bobe
2010-01-11 10:30
Rég olvastam ilyen izgalmasat a
MON-on. Varom a folytatást.
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése