2010-01-11 22:53
Merthogy
vannak itt ám beteg gyerekek is! És ugyanúgy két fülük van, mint az
otthoniaknak... Ugyanúgy tiltakoznak a vizsgálat ellen, ugyanúgy a sarokba
bújnak, ha előveszem a hallgatót, és ugyanúgy megnyugszanak, ha emberséggel és
mesterséggel közelítek hozzájuk. És a végére ugyanúgy az ölembe ülnek, és
együtt vizsgáljuk a plüsskutya beteg fülét, mint otthon. Ezért érdemes. Ez
valami varázslat, ami ilyenkor történik.
Emlékszem, milyen hatással volt rám kezdő kisorvos koromban elöljáróm, a Tanár Úr, akinek a puszta jelenlététől megnyugodtak a gyerekek. Olivérnek hívták a lurkót, még ezt is tudom, a vizsgálóasztal körül kergettem, mert vért kellett vegyek tőle. Végül feladtam és telefonáltam az ügyeletvezetőmnek. Ő volt. Bejött a vizsgálóba, nagy hassal, hózentrógerral (mindig azt viselt a fehér orvosruhához is), átnézett az orrára eresztett szemüvege felett és mély, zengő hangon csak annyit mondott: „No, mi folyik itt?” Olivér, az űzött vad megállt, ránézett a Tanár Úrra, meghökkent, arcán tizedmásodpercek alatt vagy százféle érzelem suhant át – és hirtelen kezes báránnyá változott. Azt hiszem, ezt hívják kisugárzásnak. Taníthatatlan. Varázslat, amire rá kell érezni. Ja, és nyelvfüggetlen. Ehhez nem kell sem Hochdeutsch, sem Hoch-pfalzi. Erős a gyanúm, hogy kiskorú, komisz pácienseim titokban jókat röhögnek rajtam a kiejtésem miatt...
De a dolog működik itt, az Isten háta mögött is. Első betegem itt egy hétéves kisfiú volt, aki elbólintott az iskolában, óra alatt, és nem tudták felébreszteni. Mint kiderült, valami gyógyszert szedett be (csínyből) Opa készletéből, nyilván egyfajta nyugtatót. Az ambulancián, a vizsgálóasztalon fekve is le- lecsukódott a szeme. Arra persze azért volt ereje, hogy hangosan szembemosolyogjon, mikor először szóltam hozzá és megkérdezze: „Te meg milyen hülyén beszélsz?”
Az egészben az a legnehezebb, hogy – gondoljunk csak magyart törő külföldi ismerőseinkre – a nyelvi korlát szellemi korlátoltság benyomását is kelti. Beszélje mégoly kiválóan, irodalmi szókinccsel valaki a magyart, az a bájos kis akcentusa mégis mosolyra késztet. A kis aranyos... Otthon engem hívtak a komplikáltabb esetekhez, itt meg akarják mutatni, hogyan kell elvágni egy köldökzsinórt ollóval. „Ez itt az olló” – szólt ősz felettesem a minap... Azt találtam válaszolni neki: „Nem félkegyelmű vagyok, csak külföldi!”
A nyelvi hídverés néha elég nyakatekert helyzeteket teremt. Egy alkalommal testes anyukát találok az ambulancián, négyéves lánykájával. Előveszem a széles mosolyt, határozott fellépést, következik a kéznyújtás, a csiszolt, előre bevésett mondatok: „Üdvözlöm, Király doktor vagyok Magyarországról. Előre is elnézését kérem a nyelvi nehézségek miatt, kérem, beszéljen lassan...” A hölgy szintén mosolyog, kezet rázunk, majd ordítva közli, hogy sajnos ő süketnéma és csak szájról tud olvasni, kéri, hogy beszéljek kissé lassabban... Mit mondjak, kedélyesen elüvöltöztünk közel egy órán át, a vak vezet világtalant-receptnek megfelelően, a négyéves meg kitűnően szórakozott rajtunk. Doktorok határok nélkül-mozgalom.
De azért a könyvesboltban vérig sértettek. Nem vettem észre, hogy zárnak, ezért odajött egy elárusítónő és kedvesen figyelmeztetett. Könnyedén visszaszóltam, hogy rendben, úgyis indulnom kell. Részemről csak ennyi hangzott el, ez az egyetlen kijelentés, a lehető leggördülékenyebb, hanyagul elegáns, kissé pfalziasnak szánt akcentussal. Életerős, jól sikerült német mondat volt, kéretik elhinni. Legalábbis én úgy éreztem. A hölgy kikísért, s közben csevegve megkérdezte: „Az úr a szabadságát tölti itt nálunk?” Elsápadtam. Ennyiből rájött. Veszek egy ásd-el-magad készletet.
Az is igaz, hogy a pfalzi egy különleges nyelvjárás. Mikor elvállaltam az állást, szabadkozva mondtam leendő főnökömnek, hogy attól félek, nem tudok még elég jól németül. A főnök, húsz éve „bevándorolt” volt kelet-német állampolgár, vállat vont és így felelt: „Sose bánja. Itt senki sem tud.” Akkor még azt hittem, viccel. De a velem egy napon belépett fiatal orvoskolléga is hasonlóan nyilatkozott, mikor a nyelvi nehézségeimet ecseteltem neki az első hét vége felé. Ő münsteri, mondta, és mostanra – egy hét után – úgy-ahogy érti, mit beszélnek a nővérek egymás között. De nagyon figyelnie kell. Akkor jó.
Peregnek a napok, a várost belepi a hó. Reggel sötétben indulok és sötétben érek haza, nemigen használ a kedélyállapotomnak. Ma először csodálkoztam rá, milyen hangulatosan ki van világítva a sétálóutca. A szembejövők hangosan beszélgetnek. Örömmel hallom, hogy szaporodik az értelmes szó az elkapott mondatokban. A pékség még nyitva van, melegség- és fénysziget a behavazott esti utcán. Nem tudok neki ellenállni, betérek, és kérek egy negyed kuglófot búfelejtő gyanánt. Azt eszegetem most, miközben írok, és érzem, hogy a hasam nekifeszül a klaviatúra-tartó élének. Kummerfett, úgy mondják errefelé. Bánatzsír...
De a kuglóf isteni.
Emlékszem, milyen hatással volt rám kezdő kisorvos koromban elöljáróm, a Tanár Úr, akinek a puszta jelenlététől megnyugodtak a gyerekek. Olivérnek hívták a lurkót, még ezt is tudom, a vizsgálóasztal körül kergettem, mert vért kellett vegyek tőle. Végül feladtam és telefonáltam az ügyeletvezetőmnek. Ő volt. Bejött a vizsgálóba, nagy hassal, hózentrógerral (mindig azt viselt a fehér orvosruhához is), átnézett az orrára eresztett szemüvege felett és mély, zengő hangon csak annyit mondott: „No, mi folyik itt?” Olivér, az űzött vad megállt, ránézett a Tanár Úrra, meghökkent, arcán tizedmásodpercek alatt vagy százféle érzelem suhant át – és hirtelen kezes báránnyá változott. Azt hiszem, ezt hívják kisugárzásnak. Taníthatatlan. Varázslat, amire rá kell érezni. Ja, és nyelvfüggetlen. Ehhez nem kell sem Hochdeutsch, sem Hoch-pfalzi. Erős a gyanúm, hogy kiskorú, komisz pácienseim titokban jókat röhögnek rajtam a kiejtésem miatt...
De a dolog működik itt, az Isten háta mögött is. Első betegem itt egy hétéves kisfiú volt, aki elbólintott az iskolában, óra alatt, és nem tudták felébreszteni. Mint kiderült, valami gyógyszert szedett be (csínyből) Opa készletéből, nyilván egyfajta nyugtatót. Az ambulancián, a vizsgálóasztalon fekve is le- lecsukódott a szeme. Arra persze azért volt ereje, hogy hangosan szembemosolyogjon, mikor először szóltam hozzá és megkérdezze: „Te meg milyen hülyén beszélsz?”
Az egészben az a legnehezebb, hogy – gondoljunk csak magyart törő külföldi ismerőseinkre – a nyelvi korlát szellemi korlátoltság benyomását is kelti. Beszélje mégoly kiválóan, irodalmi szókinccsel valaki a magyart, az a bájos kis akcentusa mégis mosolyra késztet. A kis aranyos... Otthon engem hívtak a komplikáltabb esetekhez, itt meg akarják mutatni, hogyan kell elvágni egy köldökzsinórt ollóval. „Ez itt az olló” – szólt ősz felettesem a minap... Azt találtam válaszolni neki: „Nem félkegyelmű vagyok, csak külföldi!”
A nyelvi hídverés néha elég nyakatekert helyzeteket teremt. Egy alkalommal testes anyukát találok az ambulancián, négyéves lánykájával. Előveszem a széles mosolyt, határozott fellépést, következik a kéznyújtás, a csiszolt, előre bevésett mondatok: „Üdvözlöm, Király doktor vagyok Magyarországról. Előre is elnézését kérem a nyelvi nehézségek miatt, kérem, beszéljen lassan...” A hölgy szintén mosolyog, kezet rázunk, majd ordítva közli, hogy sajnos ő süketnéma és csak szájról tud olvasni, kéri, hogy beszéljek kissé lassabban... Mit mondjak, kedélyesen elüvöltöztünk közel egy órán át, a vak vezet világtalant-receptnek megfelelően, a négyéves meg kitűnően szórakozott rajtunk. Doktorok határok nélkül-mozgalom.
De azért a könyvesboltban vérig sértettek. Nem vettem észre, hogy zárnak, ezért odajött egy elárusítónő és kedvesen figyelmeztetett. Könnyedén visszaszóltam, hogy rendben, úgyis indulnom kell. Részemről csak ennyi hangzott el, ez az egyetlen kijelentés, a lehető leggördülékenyebb, hanyagul elegáns, kissé pfalziasnak szánt akcentussal. Életerős, jól sikerült német mondat volt, kéretik elhinni. Legalábbis én úgy éreztem. A hölgy kikísért, s közben csevegve megkérdezte: „Az úr a szabadságát tölti itt nálunk?” Elsápadtam. Ennyiből rájött. Veszek egy ásd-el-magad készletet.
Az is igaz, hogy a pfalzi egy különleges nyelvjárás. Mikor elvállaltam az állást, szabadkozva mondtam leendő főnökömnek, hogy attól félek, nem tudok még elég jól németül. A főnök, húsz éve „bevándorolt” volt kelet-német állampolgár, vállat vont és így felelt: „Sose bánja. Itt senki sem tud.” Akkor még azt hittem, viccel. De a velem egy napon belépett fiatal orvoskolléga is hasonlóan nyilatkozott, mikor a nyelvi nehézségeimet ecseteltem neki az első hét vége felé. Ő münsteri, mondta, és mostanra – egy hét után – úgy-ahogy érti, mit beszélnek a nővérek egymás között. De nagyon figyelnie kell. Akkor jó.
Peregnek a napok, a várost belepi a hó. Reggel sötétben indulok és sötétben érek haza, nemigen használ a kedélyállapotomnak. Ma először csodálkoztam rá, milyen hangulatosan ki van világítva a sétálóutca. A szembejövők hangosan beszélgetnek. Örömmel hallom, hogy szaporodik az értelmes szó az elkapott mondatokban. A pékség még nyitva van, melegség- és fénysziget a behavazott esti utcán. Nem tudok neki ellenállni, betérek, és kérek egy negyed kuglófot búfelejtő gyanánt. Azt eszegetem most, miközben írok, és érzem, hogy a hasam nekifeszül a klaviatúra-tartó élének. Kummerfett, úgy mondják errefelé. Bánatzsír...
De a kuglóf isteni.
Hozzászólások
jukap 2010-01-12 19:11
Kedves Doki!
Nem szabad
elkeseredni azért, hogy észreveszik a németedrôl, hogy nem az anyanyelved.
Majdnem mindenkin észrevenni, ha tizenéves kora után kezdte tanulni. Hiába élek
Svédországban immár 30 éve, jóformán csak svéd könyveket olvasok, keresztrejtvényt
fejtek (nehezet is), jó pár éve csak svédül beszélek, kivéve néhány hetes
magyarországi látogatásomat, mégis megkérdezik honnan jöttem. Nem szabad hogy
ez zavarjon, majd lesz aki megdicsér, hogy annak ellenére, hogy idegen vagy,
milyen jól beszélsz. Fiamat viszont, aki 10 éves volt, mikor megtanulta ezt a
nyelvet, minden további nélkül bennszülöttnek gondolják.
Kívánok további sok sikert a munkádban, valamint sok-sok érdekes
folytatást itt a MON-on.
Üdv.
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése