2010-01-16 22:06
Tartottam néhány nap hatásszünetet, amíg a
fenti szörnyű mondat visszhangzott az éterben... (Igazából egy perc időm sem
volt, s ha mégis, azt egy fotelben töltöttem ernyedten – hiába, nehezek ezek az
első napok!). Amúgy meg ezt a törülközőbedobósdit nem is gondoltam komolyan,
annyira azért nem rázott meg, hogy svédnek néztek (köztudottan jóképű nemzet).
Viszont annyi, de annyi biztatást kaptam minden lehetséges médiumon keresztül,
hogy egészen meghatódtam! Még L. is, a MON-fórum Morgója (remélem, nem haragszik
meg miatta) bátorított, hogy ne adjam fel, meg különben is csak Király
Gáborral, a (biztosan nagyon) híres kapussal kevernek össze, aki csak beáll a
kapuba, s véd...
Tény, hogy ez a naplóírás nagyon sok pozitívummal jár. Először is kiírom magamból a dolgokat. Még az elején szerettem volna Morus Szent Tamást idézni, mintegy mottóul, hogy „Boldog ember, aki tud magán nevetni, mert mulatságának kiapadhatatlan az ő forrása...”. Aztán meg ott az a sok kedves hozzászólás a fórumon, a telefonok, magán-üzenetek. Ezúton is köszönöm mindenkinek a biztatást, bátorítást. Jó- vagy rossz hír-e, nem tudom, de ezennel folytatom a naplót...
Elmesélem, hogyan ügyel Herr Dr. Kirali a pirmasensi közkórházban. Merthogy idáig jutottunk! Egy délelőtt elém áll a főnök, hogy a mai ügyeletes orvos, aki valahonnan vidékről, munka után jön, csak este hét óra táján érkezik, lennék-e szíves megvárni és ellátni addig az osztályos teendőket. Egyedül. Az ügyelet ugyanis úgy néz ki, hogy az ember egy szál maga viszi a két osztályrészt vagy negyven ággyal meg az ambulanciát, ami papír szerint igaz, hogy „Notfallambulanz”, tehát csak sürgős eseteket fogad, a valóságban azonban ide hoznak minden, egy hete szorulásos és hónapok óta pörsenéses fenekű gyerekbeteget is. Ügyeletről, önálló garázdálkodásról a tervek szerint még legalább egy hónapig szó sem eshetett volna, de lehet-e egy főnöknek nemet mondani, mikor olyan szépen kéri?
És rám borult az este. Kaptam egy telefont (még egyet), ezzel a saját mobilommal háromra szaporodott a csatornák száma, ahol el tudnak érni. Hiába, németek ezek, nem bíznak semmit a véletlenre. És máris megcsörrent: egy hadarós német doktornő hívott (nagyjából ennyi, amit biztosan értettem), hogy áthelyezne egy gyermeket. Németsége kissé homályban hagyott néhány mellékes kérdés tekintetében, úgymint: 1. Ki ő? 2. Melyik kórházból beszél? 3. Hány éves és mi baja, mármint a gyereknek? Kértem, hogy ismételje el lassabban, mert rossz a vonal (hm...). Erre elmondta még egyszer, még gyorsabban, majd letette. A gyerek szerencsére egész este nem jött. Talán nem is beteget akart küldeni a jó kolléganő?!
De közben szóltak már (a másik telefonomon, a személyin), hogy tele az ambulancia, fussak. És megkezdődött. A német doktor akkor érzi, hogy dolgozott, ha legalább négyfajta űrlapon dokumentálja is azt. Először is kell egy három példányos rózsaszínű blanketta, amire rákerül a diagnózis (természetesen kóddal együtt, ami külön számítógépes programmal kereshető ki), a tünetek és a kezelés. Utóbbiakat meg kell ismételni egy nagy fehér papíron, meg a Kórházi Felvétel Szükségességét Igazoló Igazoláson is. Öröm az ürömben, hogy a betegek „TAJ”-kártyája, illetve hát a biztosítási kártyája egyben csipkártya is, nem mint a magyar cetli, és ha egy erre alkalmas gépbe bedugjuk, a beteg személyi adatai rányomtatódnak az űrlap tetejére. Ezt még élveztem is! Mert ugye, először is bemutatkozunk, a gyerek mondja a nevét, amit elsőre magyarul is nehéz megérteni, hát még a sok Rainer meg Chleo meg Rosamunde meg Elia között (utóbbi egyébként fiúnév, hihi). És némi joggal elvárják, hogy ha nem is szólítom keresztnevén a pácienst, legalább tudjam, hogy er oder sie az illető, ami a külső jegyek alapján (úgy értem, felöltözve) ebben az érdekes, új világban nem mindig egyértelmű. Na és akkor siet segítségemre a csip, csak bedugom és kijön a név nyomtatásban, nem kell „Betűzné, kérem?”-ezni. Százalékos arányban az egy beteggel töltött idő a következőképpen oszlik meg: 1. a szülők (és a pulya) kikérdezése: 10%. 2. A gyermek fizikális vizsgálata (láz- és vérnyomásméréssel, fültükörrel együtt) 5%. Adminisztráció: 95%. Tudom, hogy az több, mint száz, de ha egyszer ilyen sokat kell írni...
Jött egy másféléves, akinek a hintaló becsípte az ujját. Kis nyomkodás, rövid vizsgálat – törés, komoly baj nincs, mehet haza. Node a papírok! A szülőket kétszer is a folyosóról kellett visszarángatni, hogy még nem vagyunk készen. A végén közösen kiröhögtük a rendszert, majd ők elmentek én meg nekiláttam egy szánkózós nagylánynak, akinek a derekába trafált bele egy másik versenyző a szánkójával. Jött a leányka az anyukájával, utóbbi kb. kétszáz kiló volt és ellenállhatatlan személyiség, meg a kisöcsi, olyan négyévesforma, akinek be nem állt a szája. A kórtörténet felvételekor fel kell tenni a kérdést, hogy a szülők egészségesek-e. A nehézsúlyú Mutti válaszolt. „Anya?” – „Igen”. „Apa?” - Kis szünet, majd anyu tétován: - „Igen”. „Der hat nur kleine Alkoholprobleme...” – böki közbe a négyéves vidoran, mire nyílt színen akkora nyaklevest kapott szülőanyjától, hogy csak úgy csattant. „Hehehe” – tette még hozzá az ős, és el sem pirult.
Később egy kisfiút vizsgáltam hányás-hasmenés miatt, az ő szülei ismét bebizonyították, hogy külföldiként nincs félnivalóm Németországban. Bemutatkozáskor feltettem a szokásos „Most jöttem Magyarországról, türelmüket kérem az esetleges nyelvi nehézségek miatt” – lemezt, mire a markáns arcú (meg borostás és kissé Rheinländer Spätlese-illatú) apa közölte, hogy egyet se búsuljak, ő meg kirgiz. Anyuka meg kazah...
Mielőtt kiköltöztem, világot járt ismerőseim azzal riogattak, hogy a németek nehezen fogadják be a külföldieket. Még ha igaz is, valahogy csak meg kell birkózzanak a dologgal, mert színnémetet én még itt alig láttam.
Éppen a dokumentumokkal hadakoztam, kezdtek átcsapni a fejem felett a hullámok, mikor bejött a rendelőbe egy nő üde mosollyal, határozott léptekkel. Megkérdeztem, miben segíthetek. Azt válaszolta, hogy ő az ambuláns nővér és az a dolga, hogy segítségemre legyen mindenben, különösen az adminisztrációban. Majdnem megöleltem, bár igaz, hogy végszóra érkezett, az utolsó pecsét-aláíráskor. De mégis.
És folytatódott az ámokfutás, infúzió-bekötések, vérvételek, rosszullévők, túl jól lévők (és emiatt unatkozók), szorulásosak és hasmenésesek, kiütésesek és köhögősök, leesettek, megbotlottak, kificamítottak, orrvérzősök, fülfájósok, begyulladtak, ájuldozók, kiszáradtak, nagyok és kicsik, aprók és melákok, tizenhat hetesek és tizennyolc évesek csőstől. Én meg élveztem, hogy újra gyógyíthatok.
Aztán leváltottak és hazajöttem. Mikor kiléptem a kórház kapuján a csikorgóan hideg estébe, nagy megelégedést éreztem. Meg iszonyú fáradtságot.
Tény, hogy ez a naplóírás nagyon sok pozitívummal jár. Először is kiírom magamból a dolgokat. Még az elején szerettem volna Morus Szent Tamást idézni, mintegy mottóul, hogy „Boldog ember, aki tud magán nevetni, mert mulatságának kiapadhatatlan az ő forrása...”. Aztán meg ott az a sok kedves hozzászólás a fórumon, a telefonok, magán-üzenetek. Ezúton is köszönöm mindenkinek a biztatást, bátorítást. Jó- vagy rossz hír-e, nem tudom, de ezennel folytatom a naplót...
Elmesélem, hogyan ügyel Herr Dr. Kirali a pirmasensi közkórházban. Merthogy idáig jutottunk! Egy délelőtt elém áll a főnök, hogy a mai ügyeletes orvos, aki valahonnan vidékről, munka után jön, csak este hét óra táján érkezik, lennék-e szíves megvárni és ellátni addig az osztályos teendőket. Egyedül. Az ügyelet ugyanis úgy néz ki, hogy az ember egy szál maga viszi a két osztályrészt vagy negyven ággyal meg az ambulanciát, ami papír szerint igaz, hogy „Notfallambulanz”, tehát csak sürgős eseteket fogad, a valóságban azonban ide hoznak minden, egy hete szorulásos és hónapok óta pörsenéses fenekű gyerekbeteget is. Ügyeletről, önálló garázdálkodásról a tervek szerint még legalább egy hónapig szó sem eshetett volna, de lehet-e egy főnöknek nemet mondani, mikor olyan szépen kéri?
És rám borult az este. Kaptam egy telefont (még egyet), ezzel a saját mobilommal háromra szaporodott a csatornák száma, ahol el tudnak érni. Hiába, németek ezek, nem bíznak semmit a véletlenre. És máris megcsörrent: egy hadarós német doktornő hívott (nagyjából ennyi, amit biztosan értettem), hogy áthelyezne egy gyermeket. Németsége kissé homályban hagyott néhány mellékes kérdés tekintetében, úgymint: 1. Ki ő? 2. Melyik kórházból beszél? 3. Hány éves és mi baja, mármint a gyereknek? Kértem, hogy ismételje el lassabban, mert rossz a vonal (hm...). Erre elmondta még egyszer, még gyorsabban, majd letette. A gyerek szerencsére egész este nem jött. Talán nem is beteget akart küldeni a jó kolléganő?!
De közben szóltak már (a másik telefonomon, a személyin), hogy tele az ambulancia, fussak. És megkezdődött. A német doktor akkor érzi, hogy dolgozott, ha legalább négyfajta űrlapon dokumentálja is azt. Először is kell egy három példányos rózsaszínű blanketta, amire rákerül a diagnózis (természetesen kóddal együtt, ami külön számítógépes programmal kereshető ki), a tünetek és a kezelés. Utóbbiakat meg kell ismételni egy nagy fehér papíron, meg a Kórházi Felvétel Szükségességét Igazoló Igazoláson is. Öröm az ürömben, hogy a betegek „TAJ”-kártyája, illetve hát a biztosítási kártyája egyben csipkártya is, nem mint a magyar cetli, és ha egy erre alkalmas gépbe bedugjuk, a beteg személyi adatai rányomtatódnak az űrlap tetejére. Ezt még élveztem is! Mert ugye, először is bemutatkozunk, a gyerek mondja a nevét, amit elsőre magyarul is nehéz megérteni, hát még a sok Rainer meg Chleo meg Rosamunde meg Elia között (utóbbi egyébként fiúnév, hihi). És némi joggal elvárják, hogy ha nem is szólítom keresztnevén a pácienst, legalább tudjam, hogy er oder sie az illető, ami a külső jegyek alapján (úgy értem, felöltözve) ebben az érdekes, új világban nem mindig egyértelmű. Na és akkor siet segítségemre a csip, csak bedugom és kijön a név nyomtatásban, nem kell „Betűzné, kérem?”-ezni. Százalékos arányban az egy beteggel töltött idő a következőképpen oszlik meg: 1. a szülők (és a pulya) kikérdezése: 10%. 2. A gyermek fizikális vizsgálata (láz- és vérnyomásméréssel, fültükörrel együtt) 5%. Adminisztráció: 95%. Tudom, hogy az több, mint száz, de ha egyszer ilyen sokat kell írni...
Jött egy másféléves, akinek a hintaló becsípte az ujját. Kis nyomkodás, rövid vizsgálat – törés, komoly baj nincs, mehet haza. Node a papírok! A szülőket kétszer is a folyosóról kellett visszarángatni, hogy még nem vagyunk készen. A végén közösen kiröhögtük a rendszert, majd ők elmentek én meg nekiláttam egy szánkózós nagylánynak, akinek a derekába trafált bele egy másik versenyző a szánkójával. Jött a leányka az anyukájával, utóbbi kb. kétszáz kiló volt és ellenállhatatlan személyiség, meg a kisöcsi, olyan négyévesforma, akinek be nem állt a szája. A kórtörténet felvételekor fel kell tenni a kérdést, hogy a szülők egészségesek-e. A nehézsúlyú Mutti válaszolt. „Anya?” – „Igen”. „Apa?” - Kis szünet, majd anyu tétován: - „Igen”. „Der hat nur kleine Alkoholprobleme...” – böki közbe a négyéves vidoran, mire nyílt színen akkora nyaklevest kapott szülőanyjától, hogy csak úgy csattant. „Hehehe” – tette még hozzá az ős, és el sem pirult.
Később egy kisfiút vizsgáltam hányás-hasmenés miatt, az ő szülei ismét bebizonyították, hogy külföldiként nincs félnivalóm Németországban. Bemutatkozáskor feltettem a szokásos „Most jöttem Magyarországról, türelmüket kérem az esetleges nyelvi nehézségek miatt” – lemezt, mire a markáns arcú (meg borostás és kissé Rheinländer Spätlese-illatú) apa közölte, hogy egyet se búsuljak, ő meg kirgiz. Anyuka meg kazah...
Mielőtt kiköltöztem, világot járt ismerőseim azzal riogattak, hogy a németek nehezen fogadják be a külföldieket. Még ha igaz is, valahogy csak meg kell birkózzanak a dologgal, mert színnémetet én még itt alig láttam.
Éppen a dokumentumokkal hadakoztam, kezdtek átcsapni a fejem felett a hullámok, mikor bejött a rendelőbe egy nő üde mosollyal, határozott léptekkel. Megkérdeztem, miben segíthetek. Azt válaszolta, hogy ő az ambuláns nővér és az a dolga, hogy segítségemre legyen mindenben, különösen az adminisztrációban. Majdnem megöleltem, bár igaz, hogy végszóra érkezett, az utolsó pecsét-aláíráskor. De mégis.
És folytatódott az ámokfutás, infúzió-bekötések, vérvételek, rosszullévők, túl jól lévők (és emiatt unatkozók), szorulásosak és hasmenésesek, kiütésesek és köhögősök, leesettek, megbotlottak, kificamítottak, orrvérzősök, fülfájósok, begyulladtak, ájuldozók, kiszáradtak, nagyok és kicsik, aprók és melákok, tizenhat hetesek és tizennyolc évesek csőstől. Én meg élveztem, hogy újra gyógyíthatok.
Aztán leváltottak és hazajöttem. Mikor kiléptem a kórház kapuján a csikorgóan hideg estébe, nagy megelégedést éreztem. Meg iszonyú fáradtságot.
Hozzászólások
poe 2010-01-16 22:57
Volt egy
német sorozat, Hallo onkel doc címmel, kedveltem. A dokit is meg a sorozatot is. A
meséd erre emlékeztet. Eddig érdekes, humoros volt, most kezd izgalmas is
lenni. Csak nehogy megund az irkálást.
poe 2010-01-16
23:06
Most látom, hogy a SAT 1 ismét műsorra tűzte, nyelvet is gyakorolhatsz
rajta.
amadeus
2010-01-17 10:24
Nem
dicsérem a Blog-odat, mert nem igényli. Csak egyszerüen köszönöm, hogy
megosztod velünk a gondolataidat, a mindennapjaidat. Nagyon kellett már ilyesmi
a MON-nak.
Egyike
vagy azon keveseknek, akik nem csak otthoni (magyarországi) kis kuckójukban
álmodoznak egy külföldi munkavállalásról, hanem nekivágnak és élik is az
álmaikat.
Igaz,
a Te munkád nem egy leányálom, de legalább azt csinálhatod amit csinálni vagy
hivatott.
A nemittszületettséged miatt tényleg ne fájjon a
fejed.
Tudod,
a németek sokat emlegetett idegengyülölése sohasem létezett, ez csak a média
találmánya.
Senki
sem utálja a külföldieket, csupán a hülye embereket, de azokat nemzeti
hovatartozásuktól függetlenül.
Nálad
az a helyzet - legalábbis ami a kollégáidat illeti -, hogy egy új fiú jött az
osztályba, elöször körbeszimatoljuk.
Egyébként
a napokban volt egy érdekes élményben részem:
Szükségünk
volt egy orvosra, aki jogosult egy bizonyos készülék használatára betanítani a
pacienst. Nem sok van belölük, találtam is egyet kb 30 KM-e tölünk.
Mivel
feleségem nem beszél tökéletesen németül, kértem én idöpontot, és közöltem az
orvossal, hogy én is ott leszek az oktatáson.
Kérdezte,
hogy milyen nyelven beszél a nejem, mondtam, hogy magyarul.
Erre
gyönyörü ízes magyarsággal tudomásomra hozta, hogy ez nem gond, ö Temesváron
érettségizett.
Háromszor
mentünk el hozzá esténként, és minden alkalommal két órát beszélgetett el
velünk.
A
rendelöjében csak két szék volt, nekem csak a vizsgálóasztal szélén jutott
hely, a berendezése ütött-kopott, ösrégi cuccok, fehér köpenyének a szélei
kirojtosodva...
De
az orvos egy zseni, elmehetne simán tanárnak!
(Általános
orvosként rendel, ha valakinek kell a címe, jelezzen)
Kis
rendelöjéböl nyílt egy hatalmas terem, az ö szentélye, ahová bevezetett minket.
Láttam
már egyetemi könyvtárt belülröl, nos, ez bármelyikkel felvehette volna a
versenyt.
Számomra
az ilyen ember az igazi orvos, aki nem a gyógyszeripartól hagyja finanszírozni
a rendelöje modern berendezését, idöt szakít a paciense számára, és a hivatását
hivatásnak tekinti, nem pedig pénzszerzési lehetöségnek.
Érzem,
hogy Te is hasonló cipöben jársz, és kívánom, hogy családoddal együtt sikerüljön
megtalálnotok a helyeteket itt, ebben a zord, de valahogy mégis szeretetre
méltó Németországban.
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése