2010-01-17 13:37
Vasárnap dél van és én főzök. Igen. Nem
tudok, de főzök. A kórházi kantin ugyan hétvégén is üzemel, de nem kérek
belőle. A fogásoknak hangzatos nevük van: „Römerschnitzel”, „Pfalzer
Feinwurst”, „Curryplatte”, „Käsesymphonie” (sic!), de az attól még wurst marad
meg káposzta krumplipürével. Ja és a mindent elborító, felülíró, kérlelhetetlen
és elmaradhatatlan szósz, amivel itt mindig mindent leöntenek. De igazságtalan
vagyok, mert pénteken például hal volt (krumplipürével meg persze valamilyen
világos színű szósszal). Hárman ültünk egy asztalnál, megettünk egy-egy dózist
és hátradőlve beszélgetni kezdtünk. Aztán hirtelen, egyikünk a másik után –
mondat közepén! – felálltunk. Hogy én hogy néztem ki, nem tudom, de a másik
kettő elég sápadtnak tűnt (holott az egyik arab volt). Tálcánkat reszkető
térdekkel visszavittük, majd szétrebbentünk a szélrózsa minden irányába.
Elértem a földszinti mellékhelyiséget, bezárkóztam – jöjjön, aminek jönnie
kell! Mint megtudtam, kollégáim miattam az emeleti WC-kbe kényszerültek, és kis
híján lekésték a csatlakozást. Hogy miféle hal volt az, én nem tudom. Egy
biztos: nagyon-nagyon úszni akart.
Így aztán ma „Csináld magad!” – mozgalom van nálam. Tegnap kiugrottam Franciaországba alapanyagért (igen, csak így hanyagul, mert a francia határ 15 km-re van!) és vettem is olasz száraztésztát és német majonézt, alig drágábban, mint itt. Globalizáció. Azért, hogy igazságos legyek magammal, némely sajtokért meg pékáruért tényleg érdemes volt átkelni a határon, amit itt egyébként egy, az út szélére kitűzött, kissé megdőlt, félig behavazott táblácska jelent: France. Visszafelé úton még ennyit sem láttam. Hiába, a Vasfüggöny-korszak gyermeke vagyok, és az ilyesmi még mindig lenyűgöz. Először jártam életemben Franciaföldön! Okos kis GPS-em vidáman virított a vason, én meg teljesen ráhagyatkoztam. Be is vitt egy utcába, ahol feltűnően szemben parkoltak a kocsik. Három francia az úttest közepén, háttal nekem beszélgetett széles gesztusokkal. Gesztusaik csak akkor lettek még szélesebbek, mikor észrevették, hogy menetiránnyal szemben közelítek feléjük. Megállítottak, mutatták, hogy tekerjem le az ablakot. Az egyik akkurátusan hátrament a rendszámtáblához, megnézte, bólintott és így szólt hozzám: „Zurück! Vanvéjstrassze!”. Kezdek magam is egyre multikultibb lenni, ezért így köszöntem meg: „Merci! Áj did nat gezéhn!”
Ezek után a boltbéli öregurat könnyed eleganciával intéztem el; arra kért, hogy segítsek neki a zöldséges zacskót szétnyitni, mert otthon hagyta az olvasószemüvegét. Mivel franciául csak annyit tudok, hogy Je ne mange jamais de poisson (azaz, hogy én soha nem eszem halat – egyébként lehet, hogy ezután tényleg nem!), az öreget pedig nem akartam ezzel zaklatni, inkább széles mosollyal szétnyitottam neki a zacseszt és emígy szóltam hozzá: „Szilvuplé!” Ahogy a Mágnás Miskából tanultam. Az öregúr hálásan eltotyogott, valamit dünnyögve az orra alatt (biztos hálálkodott), én meg, jobb és nemesebb embernek érezve magamat, tovább vásároltam.
Vettem például két sajttal töltött tésztarudat a mirelipultból 1,30-ért, vacsorára. A csomagoláson franciául és flamandul állt a használati utasítás - nem hibázhattam. Értelmezésem szerint a cuccot 225 C fokra előmelegített sütőben, rácson kell húsz percig sütni. Megtettem. Közben térültem-fordultam, s ahogy visszaértem a konyhába, vastag füstfelhő fogadott. A kezemet alig láttam. Utólagos fiziko-kémiai magyarázatom szerint (utólag könnyű okosnak lenni!) a sütő túl meleg volt, a tészta ropogós feketére sült, de a legnagyobb bajt a rács közein a forró sütő aljára lefolyt és ott szénné lényegült sajt okozta. Nincs kizárva, hogy mégis félreértettem valami apróságot a használati utasításban...
Azóta szellőztetek. Én már megszoktam, de holnap jön a Putzdame, a takarítónő és nem tudom, mit fog szólni a jurta-hangulathoz. Érkezésem előtt ez egy modern, tip-top német lakás volt, mostanra felnőtt egy honfoglaló magyarhoz méltó színvonalra.
Tehát főzök. Most nem sütök, azt egy darabig kerülöm. Tésztát főzök ki lobogó vízben, és majonézes-mézes-citromleves-reszelt sajtos öntettel keverem össze. Ez most nem vicc, hanem recept, méghozzá annyira egyszerű, hogy én is meg tudom csinálni. Optimista vagyok. Majd elmesélem.
Így aztán ma „Csináld magad!” – mozgalom van nálam. Tegnap kiugrottam Franciaországba alapanyagért (igen, csak így hanyagul, mert a francia határ 15 km-re van!) és vettem is olasz száraztésztát és német majonézt, alig drágábban, mint itt. Globalizáció. Azért, hogy igazságos legyek magammal, némely sajtokért meg pékáruért tényleg érdemes volt átkelni a határon, amit itt egyébként egy, az út szélére kitűzött, kissé megdőlt, félig behavazott táblácska jelent: France. Visszafelé úton még ennyit sem láttam. Hiába, a Vasfüggöny-korszak gyermeke vagyok, és az ilyesmi még mindig lenyűgöz. Először jártam életemben Franciaföldön! Okos kis GPS-em vidáman virított a vason, én meg teljesen ráhagyatkoztam. Be is vitt egy utcába, ahol feltűnően szemben parkoltak a kocsik. Három francia az úttest közepén, háttal nekem beszélgetett széles gesztusokkal. Gesztusaik csak akkor lettek még szélesebbek, mikor észrevették, hogy menetiránnyal szemben közelítek feléjük. Megállítottak, mutatták, hogy tekerjem le az ablakot. Az egyik akkurátusan hátrament a rendszámtáblához, megnézte, bólintott és így szólt hozzám: „Zurück! Vanvéjstrassze!”. Kezdek magam is egyre multikultibb lenni, ezért így köszöntem meg: „Merci! Áj did nat gezéhn!”
Ezek után a boltbéli öregurat könnyed eleganciával intéztem el; arra kért, hogy segítsek neki a zöldséges zacskót szétnyitni, mert otthon hagyta az olvasószemüvegét. Mivel franciául csak annyit tudok, hogy Je ne mange jamais de poisson (azaz, hogy én soha nem eszem halat – egyébként lehet, hogy ezután tényleg nem!), az öreget pedig nem akartam ezzel zaklatni, inkább széles mosollyal szétnyitottam neki a zacseszt és emígy szóltam hozzá: „Szilvuplé!” Ahogy a Mágnás Miskából tanultam. Az öregúr hálásan eltotyogott, valamit dünnyögve az orra alatt (biztos hálálkodott), én meg, jobb és nemesebb embernek érezve magamat, tovább vásároltam.
Vettem például két sajttal töltött tésztarudat a mirelipultból 1,30-ért, vacsorára. A csomagoláson franciául és flamandul állt a használati utasítás - nem hibázhattam. Értelmezésem szerint a cuccot 225 C fokra előmelegített sütőben, rácson kell húsz percig sütni. Megtettem. Közben térültem-fordultam, s ahogy visszaértem a konyhába, vastag füstfelhő fogadott. A kezemet alig láttam. Utólagos fiziko-kémiai magyarázatom szerint (utólag könnyű okosnak lenni!) a sütő túl meleg volt, a tészta ropogós feketére sült, de a legnagyobb bajt a rács közein a forró sütő aljára lefolyt és ott szénné lényegült sajt okozta. Nincs kizárva, hogy mégis félreértettem valami apróságot a használati utasításban...
Azóta szellőztetek. Én már megszoktam, de holnap jön a Putzdame, a takarítónő és nem tudom, mit fog szólni a jurta-hangulathoz. Érkezésem előtt ez egy modern, tip-top német lakás volt, mostanra felnőtt egy honfoglaló magyarhoz méltó színvonalra.
Tehát főzök. Most nem sütök, azt egy darabig kerülöm. Tésztát főzök ki lobogó vízben, és majonézes-mézes-citromleves-reszelt sajtos öntettel keverem össze. Ez most nem vicc, hanem recept, méghozzá annyira egyszerű, hogy én is meg tudom csinálni. Optimista vagyok. Majd elmesélem.
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése