2010-01-22 06:59
A héten egyszerűen nem volt időm folytatni a naplót, pedig sok érdekes történt velem (talán épp ezért). Leírok mindent szép sorjában a hétvégén, addig azonban hadd idézzem magamat egy magánlevélből, amiben valahogy, lendületből, elég jól meg sikerült fogalmaznom (elsősorban a magam számára) ennek a kis kiruccanásnak az ars poétikáját. Mosolyognivaló persze, hogy három hét után miért merek véleményt formálni a külföldre költözésről. De ha az ember ilyen nagy döntést hoz, kell legyen „munkahipotézise”. Hát nekem ez (idézem):
„..akármilyen hely is most Magyarország, azért az embernek jó, ha van egy hazája, egy amolyan "élned, halnod kell"-hely. Az is igaz viszont, hogy azáltal, ha az ember külföldre megy dolgozni, még nem veszíti el a hazáját. Viszont másikat sem kap mellé. A kiköltöző felnőtteknek jó esetben a gyermekei, esetleg csak az unokái vagy még későbbi leszármazottai fognak annyira asszimilálódni, hogy teljesen otthon érezzék magukat az új országban.
Magam három hete vagyok külföldön. Voltam már sokkal hosszabb ideig, a különbség most csak annyi, hogy ide letelepedni jöttem, ha csak egy időre is (nem tudom). És már most egyértelmű, hogy itt sincs kolbászból a kerítés. 2000-ben, mikor Hollandiában dolgoztam, még óriási különbség volt az életszínvonalban otthonhoz képest. Ugyanezt Németországban, 2010-ben nem érzem annyira. Forintban kifejezve az átlagfizetés persze többszöröse a magyarnak, de ha az ember normálisan, még csak nem is hedonista módra akar itt élni, azért röpködnek az eurók. Úgy vagyunk behuzalozva, hogy mindig többet akarunk, mint amink van. Holland főorvos kollégám keservesen panaszkodott, mennyire kell kuporgatnia, hogy kijavíttassa a háza tetejét, mert a szél megrongálta. Na most a háza egy vidéki kúria volt, a teteje meg nád, és őneki csak a szuper minőségű balatoni volt jó... Keresete pedig nettó (!) 8-10 000 € volt, az akkori guldenről átszámítva. Nem az a gazdag, akinek mindene megvan (ilyen nincs is), hanem akinek semmi sem hiányzik. Összességében, ha csak az anyagi oldalát nézem, nem jelent hatalmas ugrást felfelé egy külföldre költözés. Egy kicsit nagyobb stabilitást talán igen.
Az élet más területeit tekintve persze jó Európa szívében élni, elsősorban az utánunk következő generáció számára (nyelv, egyetem, leendő munkahely stb.), de részemről ez csak becslés, az én gyermekeim még nincsenek itt. És nekik is meg kell fizetniük az árát, elsösorban a beilleszkedés során.
A héten egyszerűen nem volt időm folytatni a naplót, pedig sok érdekes történt velem (talán épp ezért). Leírok mindent szép sorjában a hétvégén, addig azonban hadd idézzem magamat egy magánlevélből, amiben valahogy, lendületből, elég jól meg sikerült fogalmaznom (elsősorban a magam számára) ennek a kis kiruccanásnak az ars poétikáját. Mosolyognivaló persze, hogy három hét után miért merek véleményt formálni a külföldre költözésről. De ha az ember ilyen nagy döntést hoz, kell legyen „munkahipotézise”. Hát nekem ez (idézem):
„..akármilyen hely is most Magyarország, azért az embernek jó, ha van egy hazája, egy amolyan "élned, halnod kell"-hely. Az is igaz viszont, hogy azáltal, ha az ember külföldre megy dolgozni, még nem veszíti el a hazáját. Viszont másikat sem kap mellé. A kiköltöző felnőtteknek jó esetben a gyermekei, esetleg csak az unokái vagy még későbbi leszármazottai fognak annyira asszimilálódni, hogy teljesen otthon érezzék magukat az új országban.
Magam három hete vagyok külföldön. Voltam már sokkal hosszabb ideig, a különbség most csak annyi, hogy ide letelepedni jöttem, ha csak egy időre is (nem tudom). És már most egyértelmű, hogy itt sincs kolbászból a kerítés. 2000-ben, mikor Hollandiában dolgoztam, még óriási különbség volt az életszínvonalban otthonhoz képest. Ugyanezt Németországban, 2010-ben nem érzem annyira. Forintban kifejezve az átlagfizetés persze többszöröse a magyarnak, de ha az ember normálisan, még csak nem is hedonista módra akar itt élni, azért röpködnek az eurók. Úgy vagyunk behuzalozva, hogy mindig többet akarunk, mint amink van. Holland főorvos kollégám keservesen panaszkodott, mennyire kell kuporgatnia, hogy kijavíttassa a háza tetejét, mert a szél megrongálta. Na most a háza egy vidéki kúria volt, a teteje meg nád, és őneki csak a szuper minőségű balatoni volt jó... Keresete pedig nettó (!) 8-10 000 € volt, az akkori guldenről átszámítva. Nem az a gazdag, akinek mindene megvan (ilyen nincs is), hanem akinek semmi sem hiányzik. Összességében, ha csak az anyagi oldalát nézem, nem jelent hatalmas ugrást felfelé egy külföldre költözés. Egy kicsit nagyobb stabilitást talán igen.
Az élet más területeit tekintve persze jó Európa szívében élni, elsősorban az utánunk következő generáció számára (nyelv, egyetem, leendő munkahely stb.), de részemről ez csak becslés, az én gyermekeim még nincsenek itt. És nekik is meg kell fizetniük az árát, elsösorban a beilleszkedés során.
Minél kisebb egy gyermek, annál könnyebben
és gyorsabban fog asszimilálódni, ez valószínű. A kérdés, hogy tényleg ez-e a
cél... Hogy egy kis lurkóból, aki magyar is lehetne, német lurkó váljon és
törje a magyart, gyönyörű anyanyelvünket. Cserébe viszont kozmopolita lesz,
tudni fog egy világnyelvet, kinyílik előtte egész Európa.
A "menni vagy maradni" kérdésre kívülállóként nem lehet, nem is szabad felelni. De elméletileg: miért ne? Miért ne próbáljuk meg a saját kezünkbe venni a sorsunkat, ha otthon nem jó? Meg kell próbálni, mert akkor derül ki, hogy működik-e vagy nem. Jobb belevágni, mint hetvenévesen magunk elé motyogni, hogy "bezzeg, ha akkor kimentem volna..." Elméletileg.
Kétlem persze, hogy sokan lennének, akik teljesen önszántukból hagyják el a hazájukat azzal a céllal, hogy végleg letelepedjenek külföldön.
És hogy én mit keresek itt? Úgy érzem, nem pénzt és nem érvényesülést. Hanem kalandot, jó értelemben vett kihívást, Mount Everest- csúcshódítást, hogy ne otthon keseregjek, hogy milyen rossz nekem, hanem próbáljak változtatni rajta. Ha nem sikerül, akkor is legalább megpróbáltam. Ha kiderül, hogy itt sem jobb, legalább tudni fogom.
Hát ezért vagyok itt, azt hiszem.”
A fenti sorokat azért másoltam ide, hogy megkérhesselek benneteket: szóljatok Ti is hozzá! Én így látom; hogy látja más, aki esetleg már éveket, évtizedeket töltött idekint? Ez a pár gondolat nem orákulum akart lenni, hanem vitaindító, a szó nemes értelmében. Szívesen olvasnám a véleményeteket.
A "menni vagy maradni" kérdésre kívülállóként nem lehet, nem is szabad felelni. De elméletileg: miért ne? Miért ne próbáljuk meg a saját kezünkbe venni a sorsunkat, ha otthon nem jó? Meg kell próbálni, mert akkor derül ki, hogy működik-e vagy nem. Jobb belevágni, mint hetvenévesen magunk elé motyogni, hogy "bezzeg, ha akkor kimentem volna..." Elméletileg.
Kétlem persze, hogy sokan lennének, akik teljesen önszántukból hagyják el a hazájukat azzal a céllal, hogy végleg letelepedjenek külföldön.
És hogy én mit keresek itt? Úgy érzem, nem pénzt és nem érvényesülést. Hanem kalandot, jó értelemben vett kihívást, Mount Everest- csúcshódítást, hogy ne otthon keseregjek, hogy milyen rossz nekem, hanem próbáljak változtatni rajta. Ha nem sikerül, akkor is legalább megpróbáltam. Ha kiderül, hogy itt sem jobb, legalább tudni fogom.
Hát ezért vagyok itt, azt hiszem.”
A fenti sorokat azért másoltam ide, hogy megkérhesselek benneteket: szóljatok Ti is hozzá! Én így látom; hogy látja más, aki esetleg már éveket, évtizedeket töltött idekint? Ez a pár gondolat nem orákulum akart lenni, hanem vitaindító, a szó nemes értelmében. Szívesen olvasnám a véleményeteket.
Hozzászólások
Pompéry Berlin 2010-01-23 02:37
Kedves Ati,
alább preparáltam a gondolatébresztő írásodat és közbefűztem a saját
megjegyzéseimet. Ime:
„..akármilyen hely is most Magyarország, azért az embernek jó, ha van
egy hazája, egy amolyan "élned, halnod kell"-hely. Az is igaz
viszont, hogy azáltal, ha az ember külföldre megy dolgozni, még nem veszíti el
a hazáját. Viszont másikat sem kap mellé. ...“
Tudom, nem így gondolod, de ez az "élned, halnod
kell"-kifejezés a XIX. század nemzetképét tükrözi, ami – érdekes, hogy
túlélte a szocialista internacionalizmust is, – mára teljesen elévült, csak
M.o-on nem akarják ezt a nemzeti gondolattól átitatottak belátni. Ugyanis más
az otthon és más a haza. Szinte mindmáig nem képesek rugalmatlan, nyelvet nem
beszélő, nem mozgékony, mást nem-igen ismerő, ezért világra nem nyitott
honfitársaink elképzelni, hogy a haza nem feltétlenül azonos a lakhellyel,
(utóbbiból akár több is lehet egyszerre), de még az egy is az az élet során
akár többször is változhat.
“... A kiköltöző felnőtteknek jó esetben a gyermekei, esetleg csak az
unokái vagy még későbbi leszármazottai fognak annyira asszimilálódni, hogy
teljesen otthon érezzék magukat az új országban. ...“
1. Rögtön az elején megjegyzem: fontos a fogalmakat tisztázni. Más
ugyanis az integráció és más az asszimiláció. 35 év után sem érzem magam
asszimiláltnak, erre, isten ments, sose törekedtem, viszont 100%-ban integrált
vagyok, ami nagyon jó. „Es ist gut so“ – hogy a berlini főpolgármestert
idézzem.
2. Nevezzük egyelőre azt, amiről itt szólsz, beilleszkedésnek. Ez,
korántsem egy konstans helyzet, nem állóvíz, hanem egy folyamat.
a. Az ember először mindent az otthonhagyotthoz hasonlít,
b. csak később válik a helybeli szomszéd összehasonlítási alappá. Ez
egyben távolságot is eredményez az otthonhagyotthoz, ami feltétlenül hasznos.
A folyamat során átértékelődnek a dolgok, észrevétlenül megváltoznak a
szempontok, változik az aspektusok prioritása. Sikeres beilleszkedés esetén az
előnyök-hátrányok mérlegének nyelve a kezdeti "élned, halnod
kell"-hely felől az befogadó ország felé tolódik. Ez a folyamat nálam,
legalább is, amíg egyensúlyba került e mérleg nyelve, kb. másfél évig tartott. Nevetnél
azokon a kényszerképzeteimen, amikkel 35 évvel ezelőtt küzdöttem (ld.
idevonatkozó önéletrajzomat[i]).
„Magam három hete vagyok külföldön. Voltam már sokkal hosszabb ideig, a
különbség most csak annyi, hogy ide letelepedni jöttem, ha csak egy időre is
(nem tudom).“
Ez egy lényeges különbség. Amikor N.o-ba jöttem, azt hittem, hogy
ismerem „a” németeket, mint a mellényzsebemet, tehát probléma nem lesz fél szál
se. De utána jöttem rá, hogy más dolog vendégnek lenni és más itt élni. A
második esetben ugyanis elveszti az ember a vendégjogot, vagyis nem néznek el
nekem mindenféle a sorból való kilógást, hanem bizonyos mértékig igazodni kell.
Ez a különbség a túrista és a migráns között.
„És már most egyértelmű, hogy itt sincs kolbászból a kerítés. 2000-ben,
mikor Hollandiában dolgoztam, még óriási különbség volt az életszínvonalban
otthonhoz képest. Ugyanezt Németországban, 2010-ben nem érzem annyira.
Forintban kifejezve az átlagfizetés persze többszöröse a magyarnak, de ha az
ember normálisan, még csak nem is hedonista módra akar itt élni, azért
röpködnek az eurók. Úgy vagyunk behuzalozva, hogy mindig többet akarunk, mint
amink van. Holland főorvos kollégám keservesen panaszkodott, mennyire kell
kuporgatnia, hogy kijavíttassa a háza tetejét, mert a szél megrongálta. Na most
a háza egy vidéki kúria volt, a teteje meg nád, és őneki csak a szuper minőségű
balatoni volt jó... Keresete pedig nettó (!) 8-10 000 € volt, az akkori
guldenről átszámítva. Nem az a gazdag, akinek mindene megvan (ilyen nincs is),
hanem akinek semmi sem hiányzik. Összességében, ha csak az anyagi oldalát
nézem, nem jelent hatalmas ugrást felfelé egy külföldre költözés. Egy kicsit nagyobb
stabilitást talán igen.“
Nagyon igaz, az utolsó mondatban rejlik a lényeg.
„Az élet más területeit tekintve persze jó Európa szívében élni,
elsősorban az utánunk következő generáció számára (nyelv, egyetem, leendő
munkahely stb.), de részemről ez csak becslés.“
Igen, ez hallatlan előny és én a helyedben erre a szempontra
koncentrálnék. Idővel ez magától is kikristályosodik, de nem árt minél előbb
tudatosítani magában az embernek.
„..., az én gyermekeim még nincsenek itt. És nekik is meg kell fizetniük az
árát, elsösorban a beilleszkedés során.“
Ezt én másként látom. Valamit valamiért. De semmiképp nem mondanám, hogy
megfizetnék az árát. Miközben nekik ez játszi könnyedséggel fog menni a
szülökhöz képest. Szerintem inkább egy óriási sansz, hallatlan és
felmérhetetlen lehetőség, ami, gondolj bele, hánynak adatik meg a kb. 10 millió
magyar állampolgár illetve azok gyerekei közül?
„Minél kisebb egy gyermek, annál könnyebben és gyorsabban..."
Így igaz, hogy minél kisebb, annál...
...“ „... fog asszimilálódni, ez valószínű. A kérdés, hogy tényleg ez-e
a cél... Hogy egy kis lurkóból, aki magyar is lehetne, német lurkó váljon és
törje a magyart, gyönyörű anyanyelvünket.“
Viszont neki sem kötelező asszimilálódni, tökéletesen elegendő, ha
integrálódik. Különben ez egy természetes folyamat, ami magától alakul. Ha Te
magad asszimilációellenes vagy, akkor tehetsz, mégpedig elég sokat azért, hogy
a gyerekeidben/nek/ért megőrizd az anyanyelv és kultúra iránti igényt és
érdeklődést. Ennek sokféle módszere van, nagy önuralmat, kitartást, szívósságot
és pedagógiai leleményességet igényel. Ezt az e téren nagyon is sikeres
gyakorló anya mondatja velem. (A részletek itt robbantanák a keretet, de van
sok tippem. )
„... Cserébe viszont kozmopolita lesz, tudni fog egy világnyelvet,
kinyílik előtte egész Európa.“
Pardon, legalább kettőt, sőt, ha ottmaradtok és értelmiségiként igényes
vagy, akkor hármat. Ugyanis a tapasztalat szerint itt
a. Sokkal jobban, hatékonyabban és
eredményesebben tanítanak mindenféle idegen nyelvet, mint M.o-on, ezért
automatikusan fog tudni angolul
b. Ill. a francia határ mellett remélem,
hogy franciául is. Ezt így kvázi „vom Haus aus“ vagy mintegy alanyi jogon
otthon sose tudnád elérni.
c. És ettől válhat kozmopolitává, ami az
én szememben előny.
Ha meg is őrzik magyarságukat, abba máris nyugodj bele, hogy sose fognak
olyan jól írni, beszélni, sose lesz akkora a szókincsük magyarul, mintha
ottmaradtatok volna. De már megbocsáss: 3, esetleg 4 x ca. 80% csak több, mint
1 x 100! (Ezt is tapasztalatból mondom.)
“A "menni vagy maradni" kérdésre kívülállóként nem lehet, nem
is szabad felelni.“
Nem is. Hiszek az egyén szabadságában, önállóságában és felelősségében.
Ezért úgy gondolom, hogy ez kinek-kinek a saját hatásköre és magánügye.
“De elméletileg: miért ne? Miért ne próbáljuk meg a saját kezünkbe venni
a sorsunkat, ha otthon nem jó? Meg kell próbálni, mert akkor derül ki, hogy
működik-e vagy nem. Jobb belevágni, mint hetvenévesen magunk elé motyogni, hogy
>>bezzeg, ha akkor kimentem volna...<< Elméletileg. “
Gyakorlatilag is így igaz !
“Kétlem persze, hogy sokan lennének, akik teljesen önszántukból hagyják
el a hazájukat azzal a céllal, hogy végleg letelepedjenek külföldön. “
Ó, hát 1989 óta az a jó, hogy ezt nem is kell!! Ma így jó, célszerű,
optimális, ha úgy tetszik, ma ezt az ajánlatot kaptad. De 2-3-4-5 év múlva
lehet, hogy egy másikat kapsz. Hol áll az megírva, hogy az embernek egy helyben
kelljen leélnie az életét? Nézd meg, pl. a nemzetközi renoméval rendelkező
fizetős gazdasági táltosképző főiskolák (EAP, EACP) abszolvenseit: Már a
főiskolát is minimum 3 országban abszolválják (Párizs, London, Barcelona és
Berlin), majd elkezdik munkájukat nagy nemzetközi konszerneknél: 1 év Kuala
Lumpur, utána 2 év London, majd félév Barcelona. Utána esetleg kiegészítő
tanulmányok a Harwardon /Yale-en/Princeton-ban … stb.
A ma 25-30 éveseknek abszolút semmi garanciájuk nincs arra, hogy nemcsak
hogy egy városban, de egy országban, akár egy kontinensen fogják eltölteni a
kenyérkereső éveiket.
Később ismét lehet többlaki az ember: lakása Berlinben és Budapesten,
nyaralója Andalúziában vagy a török Riviérán, esetleg a Toszkánában avagy a
Balatonon. Több ilyet tudok a személyes ismeretségi körömben. De még ez sem
feltétlenül a végleges megoldás. Eladhatja a toszkán 500 éves parasztházat,
mert meggondolta magát és a jövőben abcd-okokból Brandenburgban kívánja tölteni
öreg napjait.
A fentiek nem fantazmagória, hanem a saját isemretségi és baráti
körömből vett példák. Persze mindez nem egy ember karrierje, kissé összevontam
a dolgokat. Az viszont igaz, hogy ez egy bizonyos képzettségi fokkal
rendelkezőkre jellemző, az ipari futószalag másjellegű rugalmasságot követel.
“És hogy én mit keresek itt? Úgy érzem, nem pénzt és nem érvényesülést.
Hanem kalandot, jó értelemben vett kihívást, Mount Everest- csúcshódítást, hogy
ne otthon keseregjek, hogy milyen rossz nekem, hanem próbáljak változtatni
rajta. Ha nem sikerül, akkor is legalább megpróbáltam. Ha kiderül, hogy itt sem
jobb, legalább tudni fogom.
Hát ezért vagyok itt, azt hiszem.”
Ezt készséggel elhiszem és kívánom Neked, hogy sikerüljenek a nyolcezres
csúcsok! Miközben nem aggódom, mert a hozzáállásod hozzásegít a szerencséhez.
Ugyanis a sikerhez a a bölcsek szerint következők szükségesek:
a. tudás
b. kapcsolatrendszer
c. tehetség
d. bátorság
e. akaraterő
f. fellépés
g. siker
h. ... és ami most épp nem jutott
eszembe
Bármilyen sorrendben, de nagyjából azonos arányban.
Az eddigiek alapján úgy látom, hogy ezek közül Te messzemenően a
legtöbbbel - ha nem mindennel - rendelkezel! Úgyhogy ...
kemo 2010-01-25
22:29
Január 22-i írásodban említed, szóljon hozzá, aki szeretne némi -
úgymond - vívódásodhoz. Én ezalatt elsősorban a gyermekeidet érintő félelmeidre
gondolok.
Az én kedves, gyermekkori barátom 35 évvel ezelőtt volt kénytelen szülői
hatásra elhagyni az országot. Azonban neki még azzal is szembesülnie kellett,
hogy évekig nem jöhetett haza a disszidálás miatt, és az első, úgymond kemény
időszakokat, bizony menekülttáborokban volt kénytelen leélni. Az édesanyján
kívül senki nem volt, aki egy magyar szót szóljon hozzá, valamint - az itthoni
megtorlások miatt - arra sem volt lehetőség, hogy telefonon, esetleg levélben
tudjon régi társaival, itthon maradt családtagjaival beszélni.
Mindezek ellenére, mai napig, a 35 év eltelte után is tökéletesen beszél
és ír magyarul. Igaz, ez édesanyjának is köszönhető és annak, hogy 1989-ben már
szabad volt az út haza.
A Te gyermekeidnek ennyire rossz körülményekkel nem kell megküzdenie. Ám
az tény, hogy az első időszakokban nagyon meg fogja őket is viselni az új élet,
az idegen környezet, a hazaitól rengeteg szokásban, mentalitásban eltérő
különbségek. Azonban kapnak egy óriási lehetőséget a jövőjükre nézve. Szerető
családban, ugyanúgy vagy még jobban támogatva őket gyámoltalanságukban, hamar
megtalálják az újban felfedezni a különlegest, az új, esetleg más értékeket. Új
barátokra találva, valamint nem utolsó sorban egy eddig számukra esetleg idegen
nyelvet tökéletesen elsajátítva alakíthatják majd jövőjüket, akkor már
sajátjukként kialakult indentitásuk alapján.
Ahogy magad is kalandként fogod fel ezt a nagy döntést, amelyet azon a
"szürke és viharos éjszakán" hoztál - és ezt gyermekeidnek is így
adod át, hogy számukra is kaland legyen - néhány honvágyakkal telt hónap után
meglátod gyermekeid arcán azt a mosolyt, amelyet már régen csak a fotóalbumok
valamelyik lapján láttál.
Remélem, ezt a naplót egyszer könyv formájában is láthatom majd, mind
magyar, mind német nyelven.
Alig várom a folytatást...!
&&&
[i] TÖRTÉNETEM MINT
KELET-NYUGATI ÉLETÉRZÉS: „Pompéry Berlin“ önéletrajza
Budapesti vagyok, a Radnóti Gimnázium speciális orosz tagozatán érettségiztem, majd elvégeztem az akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi marketing szakát. Üzletkötőként segítettem fellendíteni a szocialista külkereskedelmet másfél évig, majd fittyet hányván az itt elérhető kiszámíthatóan biztos karriernek hozzámentem egy megnyerő baritonú germán Apollóhoz. ...
... 1975-ben 24 évesen az akkori Nyugat-Berlinbe kerültem. Németországban már korábban is járván azt hittem, hogy úgy ismerem „a németeket”, mint a tenyeremet. Úgy képzeltem, hogy három idegen nyelvem (angol, orosz, magyar), diplomám, szoc. külker. tapasztalatom mellett a világ a lábam előtt fog heverni.
Hát ez nem egészen így történt: sem a munka területén, sem a társadalmi integrációt illetően. Hamarosan rájöttem, hogy más dolog Németországot turistaként járni, mint állandóan itt élni. Vannak íratlan törvények, amelyek a „csak” látogatóra nem vonatkoznak. Más a helyzet azonban az ittélőknél. Eleinte rengeteg nehézségbe ütköztem amiatt, hogy a hazai mentalitást tükröző és nyilván túl hamar kinyilatkoztatott véleményemmel, magammal hozott előítéleteimmel gyakran meghökkentettem környezetemet. Eltekintve a házassággal járó személyes átállástól, problémáim alapvetően a két gazdasági rendszer közti, illetve a két nemzet gondolkodásmódjában megnyilvánuló különbségek miatt voltak.
A rendszerkülönbség mindenkinek gondot okozott, aki a volt „szoc. táborból” érkezett. (Ma már ez így nem lenne gond.) Már az alapvető cikkeknek is más volt az ára minden üzletben és az még gyakran változott is. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy pl. vágyaim blúzát biztosan további húsz márkával olcsóbban tudtam volna megszerezni, ha még fél órát keresem. Rémes tapasztalat volt a folyószámlanyitás. Úgy éreztem magam, mint a falusi liba Pesten, amikor rájöttem, mennyi bank létezik a városban, sőt, mindegyiknél mások a kondíciók. Ehhez Magyarországon nem voltam szokva, ahol annak idején csak az OTP létezett, amely évtizedeken keresztül egységesen 2, 3, illetve 5% kamatot fizetett a betétekre. Mint gondolkodó lény kielégítő mennyiségű információ alapján kívántam meghozni a helyes döntést. De az információt nem hozta senki tálcán házhoz. Ezeket nekem kellett beszerezni. Ez, legalább is eleinte, nagyon kényelmetlen felismerésnek bizonyult. A demokrácia és az azzal járó gazdasági szabadság csak módjával tűnt előnyösnek, mert a sokszínűség, a választék nekem, egyszerűbb struktúrákhoz szokott ember számára az életet csak bonyolította. (Volt NDK-s honfitársaink 1989 után hasonlóképpen érezhettek, mint én kezdetben.) Nota bene ezek a tapasztalatok óhatatlanul összehoztak más szintén szocialista országból idekeveredett sorstársakkal.
A mindennapi életben naponta ütköztem szokásokba, amelyek eltérőek voltak. Ezek nekem, újonnan jöttnek, részben idegennek, furcsának, nevetségesnek, de részben lehetetlennek tűntek. Ilyen volt pl. a kötelező vasárnap délutáni kávé, amelynek szent szertartását egy számomra elképzelhetetlenül lehetetlen időpontban celebrálták/ják: t.i. délután három és négy között! Nálunk otthon még telefonálni is szentségtörésnek minősült ebben az időben, hisz ebéd után mindenki lepihent. Nemhogy még látogató! Fel voltam háborodva az első virágcsokortól, amelyet háziasszonyként kaptam. A krizantémot csak mint halottaknapi temetői virágot ismertem és 24 évesen még eléggé élőnek tartottam magam. A társaság evezősökből állt, akiket ismertem korábbról a Nemzetközi Dunatúráról, csak az egyik feleséget nem. Vérig sértett, hogy ez a hölgyvendég konzekvensen magázott, miközben én őt, miképp a férjét is, tegeztem.
Az első munkahelyemen már a startnapon sikerült ellenséget szereznem. Ügyetlenül rögtön 10 perccel a munkakezdés után megkérdeztem kolléganőmet, hogy ő mennyit keres. Mindezt ráadásul tegezve, mint az otthon szokásos (volt). Felkészületlenségemben és tudatlanságomban nagyon igazságtalannak, sértőnek tartottam a hölgy megütközött visszautasító válaszát. Az is sértett, hogy legmagasabb végzettséggel nekem volt a legalacsonyabb fizetésem. Rangon alulinak tartottam, hogy diplomával kelljen adminisztrátori – akkori fogalmak szerint külker-bonyolítói – beosztásban dolgoznom. Nyilván nem növelte a kollégák szimpátiáját irántam, hogy ezt lépten-nyomon kifejezésre is juttattam. Hogy mennyire hülyén viselkedtem, az csak sok évvel később tudatosodott bennem, amikor egy hasonló szituációban kényszerültem egy afrikai egyetemistának megmagyarázni, hogy a nálunk végzett kisegítő munkáért segédmunkai órabér jár, függetlenül az ő egyéb, de az adott feladathoz nem szükséges tudományos képességeitől.
Nagy meglepetéssel konstatáltam, hogy a külföldön gyakran felsőbbrendűségüket fitogtató németekből valójában teljesen hiányzik a nemzeti érzés. (Megjegyzem, ebben mintha az utóbbi időben Martin Walser, valamint a legújabb Günther Grass regény hatására némi változás mutatkozna.) Ennek a főleg idegenhonban fellépő fennhéjázásnak nem a német nép teljesítményére, kultúrájára való büszkeség volt az alapja, inkább a német gazdaság, a német márka erejébe vetett hit. Amikor egy gimnáziumi évforduló alkalmából tartott bálon a nyitótánc egy menüett, majd egy izraeli népi tánc volt, ezt én megkövülten néztem. Az asztalnál egyedüliként én kritizáltam kérdvén: „Milyen hagyományokon alapul ez a produkció? Netán nem létezik német népi vagy nemzeti tánc?“ Szilveszterkor pl. nekem a mai napig is hiányzik a himnusz, amit itt a nemzetközi sporteseményeken kívül semmilyen alkalommal nem jutna eszébe senkinek játszani.
Mint ez a fenti történetekből nyilvánvaló, állandóan meg- és összeütköztem. Eltartott egy ideig, míg beláttam, hogy nem tudok megváltoztatni 60 millió németet (akkor még ennyien éltek az NSZK-ban), egyszerűbb lesz, ha én alkalmazkodom. Fontos volt megértenem, hogy nem engem üldöznek mint külföldit, hanem, hogy itt egyszerűen ilyenek a játékszabályok. Amióta ezt felismertem, azóta érzem jól magam.
A munka területén sem volt egyszerűbb a helyzet. Valahogy a szakma sem hevert a lábaimnál. A vártnál tovább tartott, amíg megtaláltam „aria manager“-ként egy nagy konszernnél azt a beosztást, amely szerintem nekem képzettségemnél fogva (ki)járt. Sokat utaztam, jártam a világot, szerettem csinálni. Néha hülye kérdések értek férfikollégáim részéről, hogy t.i. mit szól a férjem mindehhez. Érdekes: Senkinek nem jutna eszébe egy férfit megkérdezni, hogy a felesége mit szól mindehhez. Néha kínos, sőt nevetséges volt, pl. nemzetközi kiállításokon ügyfelekkel találkozni, akik mindenképpen a főnökömmel akartak volna tárgyalni és sehogy sem tudták tudomásul venni, hogy én kompetens vagyok. Ezek az esetek hála istennek nem voltak gyakoriak.
Komoly nehézségekbe ütköztem viszont, amikor kislányunk születése után kellett állás után néznem. 9 hónap alatt 47 pályázatot írtam, noha 1984-85-ben még konjunktúra volt. Hamar rájöttem, három nagy hátrányom van: nő, kisgyerek anyja és külföldi. Hogy milyen sorrendben, azt még ma sem tudom. Végül is az orosz nyelvtudásomnak köszönhetően kaptam állást. Sose hittem volna, hogy valaha is ebből fogok élni.
Nem volt egyszerű a családot és a munkát összeegyeztetni. De általában jól és olajozottan működött a dolog a gyerek óvodából (majdnem mindig időben) való elhozásáig bezárólag. A tervtől való eltérést azonban nem tűrte a rendszer. A gyerekbetegségek viszont tapasztalat szerint mindig azon a hétfőn jelentkeztek, amikor nekem Moszkvába kellett mennem egy hétre. Törvény szerint egy gyerek egy évben hat napot lehet beteg. Ennyire írathatja ki magát az anya. Ezt azonban sajnos egy gyerek sem tudja. A kezdet nehéz volt, de aztán belejöttünk. A rendszerhez elengedhetetlenül szükség van egy angazsált és bevethető apára is. Mindez persze nem függött össze magyar mivoltommal, a leírás igaz minden dolgozó nő esetében nemzetiségtől függetlenül.
Ebben az időben egy belnémet kereskedelemmel foglalkozó nyugat-berlini cégnél voltam üzletkötői alkalmazásban. Azt hiszem, kommunistának soha nem voltam mondható, mégis az itt tapasztalt kizsákmányoló mentalitás, a munkatársakat kezelő modor miatt úgy éreztem, ha Marx és Engels ismerte volna a cégvezetést, egész életművüket nekik ajánlották volna. Később az újságból tudtam meg, hogy volt munkaadóm a Schalck-Golodkowksy impérium része volt. (Keletnémet titkos befektetések nyugati kereskedelmi cégekbe, amelyek hathatós segítségével az NDK nemhivatalos Közös Piaci tagállammá vált.)
1988-tól 1998-ig mint önálló vállalkozó a Szovjetunióval kereskedtem és irodát tartottam fenn Moszkvában több munkatárssal. Főleg német cégek képviseletét vállaltam különböző szakágazatokban (cementipar, színpadtechnika, autóipar, stb.). Nem merült fel többé a kérdés, hogy hol a főnököm. Mint cégtulajdonos és ügyvezető hatalmas autoritást élveztem úgy ügyfeleim mint szállítóim körében. Úgy gondolom, hogy ebben a férfiak dominálta világban kistermetű nőként, aki energikus, vállalja a néha embertelen körülmények közötti strapát és megállja a helyét, meglehetősen imponáltam partnereimnek. Ezen túl különleges pozíciót élveztem mint „nyugati magyar“. Mindkét fél ugyanis valamilyen hídfunkciót látott bennem. Az oroszok nyelvtudásom és magyar származásom miatt nagyobb bizalommal voltak hozzám, mint egy nyugatnémethez lettek volna. A német oldal felé pedig közvetíteni tudtam a mentalitáskülönbséget és annak okait.
1991 után fokozódóan eldurvuló embertelen posztszovjet viszonyok között a kondíciók romlásával kellett megküzdenem. (Egyik állandó ügyfelemet – állítólag – ötszámjegyű US$ adóssága miatt a hitelező lelő(ve)tte, egy másiknak felgyújtották bosszúból az irodáját és véletlenül bennégett, a harmadik a maffiától való félelmében Moszkva környékén alámerült, majd évek múlva meggazdagodva és Habarovszkban újból felbukkant. További érdekességként egy tudományos intézeti kapcsolatomról kiderült, hogy a KGB magas rangú kémelhárítója volt. Amikor átszökött az amerikaiakhoz, hirtelen érdeklődés támadt az én személyem iránt úgy a KGB, mint a CIA – esetleg a BND volt, nem tudtam kideríteni – részéről.) A korábbi gazdasági struktúrák összeomlottak, eltűntek. Mindezek ellenére többen kitűnő üzleteket kötöttek és meggazdagodtak. Láttam ugyan erre én is lehetőséget, de férjem, gyerekem lévén éreztem a rám háruló családi-társadalmi felelősséget. Úgy gondoltam, középtávon szükség lehet rám, még egy kicsit életben kell tehát maradnom. Ezért a zavarosban való halászás meggazdagodási lehetőségeiről önként lemondtam. A fenti körülmények és az orosz gazdaság teljes összeomlása végül megérlelte bennem a döntést, hogy feladjam orosz kereskedelmi tevékenységemet és bezárjam a moszkvai irodát. Nagyon sajnáltam, mert aktív életem eddig legeredményesebb szakasza volt ez a tíz esztendő.
1994-ben a férjemmel közösen megvásároltunk egy kisebb berlini vállalkozást. Fűtéselszámolást végzünk a háztulajdonosok/házkezelőség nevében a lakók felé. Ez szintén több munkatársat alkalmazó, de lokális szolgáltató tevékenység.
1993-ban egy ötlettől vezérelve és mert megtetszett a környék, befektettem egy 10 hektáros üdülő komplexumba Bortó néven Tokajhegyalján. Évekig csak vittem bele a pénzt minden megtérülés, haszon nélkül, míg az ügyvezetésben mutatkozó masszív rendellenességek 1999. nyarán arra kényszerítettek, hogy férjemmel együtt átvegyük az objektum irányítását. A helyszínen kényszerűségből eltöltött következő félév meggyőzött arról, hogy gondolkodásomban ma inkább németnek vagyok mondható. Az időközben itt nyert tapasztalatok alapján kialakult, az üzleti etikát, hatóságokkal való tárgyalásmódot, adórendszert, ügyviteli rendszert, demokratikus vezetési stílust illető elképzeléseimmel új magyarországi környezetemben ugyanúgy megrökönyödést keltettem, mint 25 évvel korábban Németországban. Férjem ironikusam megjegyezte: statisztikailag ma jobbak az esélyeim a környező világ megváltására, mert a magyarok csak 10 millióan vannak a 80 mió némettel szemben. Érdekes tapasztalat. Ennek okait elemezni egy más írás témája.
Az első félév „Ismerd meg hazádat – újra“ jegyében telt. Megbízott új üzletvezetőnk sem vált be, a szezon közepén le kellett váltani. Egy év után találtunk viszont egy szimpatikus fiatal francia házaspárt, akik elvállalták a Bortó vezetését. Ez egy külön tanulmány tárgya, hogy hogyan boldogul két francia agrármérnök Magyarországon, akik 10 éve minden nyelvtudás nélkül pusztán világmegváltói szándékkal érkeztek szép hazánkba és még nem fáradtak bele a gyakori szélmalomharcba. (Több cikk jelent meg róluk a Nők Lapjában, a Figyelőben, riportot készített velük a magyar TV.) ...
Itthon sokat beszélünk magyarul. Férjem még a megkörnyékezési hadműveletek során szinte akcentusmentesen elsajátította a nyelvet. A Bortón kényszerűségből töltött idő alatt mint „vendégmunkás“ jól hasznosította.
20 (maholnap már 26) éves leányunk, Zsófia kétnyelvűen nőtt föl. A berlini Francia Gimnázium növendékeként duplán érettségizett. A francia Baccalauréat keretén belül második idegennyelvként a magyart választotta. Ennek az iskolának hála, ő háromnyelvű. Ezeken felül jól beszél még angolul, valamint tanult még spanyolt és latint. Ha jellemeznem kellene magunkat, akkor mi egy tudatosan összeurópai család vagyunk.
A kezdeti nehézségek után ma 29 év távlatában jól érzem magam Berlinben, integrálódtam, itthon vagyok. A családban, a munkámon keresztül, de nem utolsó sorban a széleskörű nemzetközi baráti körünknek is köszönhetően megtaláltam a helyem. A város, amelyben élek, érdekes, izgalmas, dinamikusan változó és fejlődő. Színes sokoldalúságában minden zsák megtalálhatja a maga foltját. Nem akarnék innen elmenni.
Az utóbbi időben sok szó esik a németek idegenellenességéről. Általában Németország mint választott második haza, szerintem nem a legrosszabb hely Európában. Megfigyelésem szerint semmivel nem idegenellenesebbek, mint pl. a magyarok. Honfitársainknak ugyanis többnyire csak arra van módjuk, hogy külföldön figyeljenek fel erre a jelenségre mint esetleges szenvedő alanyok. Nem tudják azonban, hogy mivel kell megküzdenie egy franciának pl. Kelet-Magyarországon. Idegengyűlöletre a saját tapasztalatom alapján nem panaszkodhatom. Sem karrierem során, sem a privátéletben. Sőt: a legtöbb ember kimondottan kedves, készséges, ha kiderül, hogy magyar vagyok, aminek mindig örülök.
Ugyan összeurópainak tartom magam, de azért ennek nem mond ellen, hogy egyben angazsált magyar is legyek. Nyolc évig elnökségi tagként dolgoztam az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szervezetében, amely a nyugat-európai magyar értelmiséget igyekszik összefogni és éves konferenciák rendezésével, ...
2002-ben egy véletlen folytán elkezdtem írni. Az akkor egyszeri cikknek szánt írásomat közölte az Élet és Irodalom (ÉS), majd több bíztatást kaptam. ... Szellemi termékeim műfajilag a publicisztikához sorolhatók ....
- - - -
Valamelyik EPMSz-konferencia során, amely a magyar kisebbség helyzetét vizsgálta a szomszédos országokban, az egyik előadó a következőket mondta: „Érdemes másnak lenni, ha az több.“ Nem úgy értette, hogy magyarnak lenni több vagy jobb volna, hanem érdemes megőrizni, átadni utódainknak nyelvünket, kultúránkat, ha azzal többé, színesebbé tudjuk tenni életüket. Úgy érzem, hogy nekem feltétlenül gazdagodást jelentett az a tény, hogy nem a német fogyasztói társadalomban születtem, és ezért képes vagyok az összehasonlításra. Ugyanakkor jó, hogy idekerültem, mert megtanultam élni a demokrácia adta lehetőségekkel, mert elsajátíthattam a Max Weberi protestáns etika szemléletmódját. Ez több, mint amennyire 40 év szocializmusában lehetőségem nyílt volna.
Érdemes másnak lenni, mert az több: több nyelvben, kultúrában, viszonyítási alapban, szemléletmódban, toleranciában, identitásban. Egyszerre tartom magam magyarnak és berlininek és mindkét minőségemben jól érzem magam a bőrömben. Az a legjobb benne és a mai egyesült Európában, hogy nem kényszerülök választani a kettő között. Nem globális multikultiról van szó, hanem egymás melletti és egymáshoz harmonikusan kapcsolódó kultúrkörökről, amelyek nem vegyülnek el, hanem erősítik egymást. Életem egyik funkcióját a több kultúra közötti tolmács, az összekötő, vagyis a híd szerepében látom.
Kisérletem/ünk, hogy ezt a kettős identitást, a közvetítési képességet átadjuk a következő generációnak, sikeresnek tűnik. Képzőművésznek készülő leányunk többféle kötődéséhez a berlini Francia Gimnázium szelleme alapvetően hozzájárult. A kelet-európai kultúrák iránti érdeklődését nyilván itthon szívta magába. Jelenleg oroszul tanul, mert félévre ösztöndíjjal a Szentpétervári Képzőművészeti Akadémiára készül. Kapcsolatteremtő készsége, tájékozottsága, nyitottsága, motiváltsága és nem utolsó sorban nyelvtudása alapján szerintünk Zsófi az új, 21. századi európai társadalom tipikus képviselője.
Budapesti vagyok, a Radnóti Gimnázium speciális orosz tagozatán érettségiztem, majd elvégeztem az akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi marketing szakát. Üzletkötőként segítettem fellendíteni a szocialista külkereskedelmet másfél évig, majd fittyet hányván az itt elérhető kiszámíthatóan biztos karriernek hozzámentem egy megnyerő baritonú germán Apollóhoz. ...
... 1975-ben 24 évesen az akkori Nyugat-Berlinbe kerültem. Németországban már korábban is járván azt hittem, hogy úgy ismerem „a németeket”, mint a tenyeremet. Úgy képzeltem, hogy három idegen nyelvem (angol, orosz, magyar), diplomám, szoc. külker. tapasztalatom mellett a világ a lábam előtt fog heverni.
Hát ez nem egészen így történt: sem a munka területén, sem a társadalmi integrációt illetően. Hamarosan rájöttem, hogy más dolog Németországot turistaként járni, mint állandóan itt élni. Vannak íratlan törvények, amelyek a „csak” látogatóra nem vonatkoznak. Más a helyzet azonban az ittélőknél. Eleinte rengeteg nehézségbe ütköztem amiatt, hogy a hazai mentalitást tükröző és nyilván túl hamar kinyilatkoztatott véleményemmel, magammal hozott előítéleteimmel gyakran meghökkentettem környezetemet. Eltekintve a házassággal járó személyes átállástól, problémáim alapvetően a két gazdasági rendszer közti, illetve a két nemzet gondolkodásmódjában megnyilvánuló különbségek miatt voltak.
A rendszerkülönbség mindenkinek gondot okozott, aki a volt „szoc. táborból” érkezett. (Ma már ez így nem lenne gond.) Már az alapvető cikkeknek is más volt az ára minden üzletben és az még gyakran változott is. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy pl. vágyaim blúzát biztosan további húsz márkával olcsóbban tudtam volna megszerezni, ha még fél órát keresem. Rémes tapasztalat volt a folyószámlanyitás. Úgy éreztem magam, mint a falusi liba Pesten, amikor rájöttem, mennyi bank létezik a városban, sőt, mindegyiknél mások a kondíciók. Ehhez Magyarországon nem voltam szokva, ahol annak idején csak az OTP létezett, amely évtizedeken keresztül egységesen 2, 3, illetve 5% kamatot fizetett a betétekre. Mint gondolkodó lény kielégítő mennyiségű információ alapján kívántam meghozni a helyes döntést. De az információt nem hozta senki tálcán házhoz. Ezeket nekem kellett beszerezni. Ez, legalább is eleinte, nagyon kényelmetlen felismerésnek bizonyult. A demokrácia és az azzal járó gazdasági szabadság csak módjával tűnt előnyösnek, mert a sokszínűség, a választék nekem, egyszerűbb struktúrákhoz szokott ember számára az életet csak bonyolította. (Volt NDK-s honfitársaink 1989 után hasonlóképpen érezhettek, mint én kezdetben.) Nota bene ezek a tapasztalatok óhatatlanul összehoztak más szintén szocialista országból idekeveredett sorstársakkal.
A mindennapi életben naponta ütköztem szokásokba, amelyek eltérőek voltak. Ezek nekem, újonnan jöttnek, részben idegennek, furcsának, nevetségesnek, de részben lehetetlennek tűntek. Ilyen volt pl. a kötelező vasárnap délutáni kávé, amelynek szent szertartását egy számomra elképzelhetetlenül lehetetlen időpontban celebrálták/ják: t.i. délután három és négy között! Nálunk otthon még telefonálni is szentségtörésnek minősült ebben az időben, hisz ebéd után mindenki lepihent. Nemhogy még látogató! Fel voltam háborodva az első virágcsokortól, amelyet háziasszonyként kaptam. A krizantémot csak mint halottaknapi temetői virágot ismertem és 24 évesen még eléggé élőnek tartottam magam. A társaság evezősökből állt, akiket ismertem korábbról a Nemzetközi Dunatúráról, csak az egyik feleséget nem. Vérig sértett, hogy ez a hölgyvendég konzekvensen magázott, miközben én őt, miképp a férjét is, tegeztem.
Az első munkahelyemen már a startnapon sikerült ellenséget szereznem. Ügyetlenül rögtön 10 perccel a munkakezdés után megkérdeztem kolléganőmet, hogy ő mennyit keres. Mindezt ráadásul tegezve, mint az otthon szokásos (volt). Felkészületlenségemben és tudatlanságomban nagyon igazságtalannak, sértőnek tartottam a hölgy megütközött visszautasító válaszát. Az is sértett, hogy legmagasabb végzettséggel nekem volt a legalacsonyabb fizetésem. Rangon alulinak tartottam, hogy diplomával kelljen adminisztrátori – akkori fogalmak szerint külker-bonyolítói – beosztásban dolgoznom. Nyilván nem növelte a kollégák szimpátiáját irántam, hogy ezt lépten-nyomon kifejezésre is juttattam. Hogy mennyire hülyén viselkedtem, az csak sok évvel később tudatosodott bennem, amikor egy hasonló szituációban kényszerültem egy afrikai egyetemistának megmagyarázni, hogy a nálunk végzett kisegítő munkáért segédmunkai órabér jár, függetlenül az ő egyéb, de az adott feladathoz nem szükséges tudományos képességeitől.
Nagy meglepetéssel konstatáltam, hogy a külföldön gyakran felsőbbrendűségüket fitogtató németekből valójában teljesen hiányzik a nemzeti érzés. (Megjegyzem, ebben mintha az utóbbi időben Martin Walser, valamint a legújabb Günther Grass regény hatására némi változás mutatkozna.) Ennek a főleg idegenhonban fellépő fennhéjázásnak nem a német nép teljesítményére, kultúrájára való büszkeség volt az alapja, inkább a német gazdaság, a német márka erejébe vetett hit. Amikor egy gimnáziumi évforduló alkalmából tartott bálon a nyitótánc egy menüett, majd egy izraeli népi tánc volt, ezt én megkövülten néztem. Az asztalnál egyedüliként én kritizáltam kérdvén: „Milyen hagyományokon alapul ez a produkció? Netán nem létezik német népi vagy nemzeti tánc?“ Szilveszterkor pl. nekem a mai napig is hiányzik a himnusz, amit itt a nemzetközi sporteseményeken kívül semmilyen alkalommal nem jutna eszébe senkinek játszani.
Mint ez a fenti történetekből nyilvánvaló, állandóan meg- és összeütköztem. Eltartott egy ideig, míg beláttam, hogy nem tudok megváltoztatni 60 millió németet (akkor még ennyien éltek az NSZK-ban), egyszerűbb lesz, ha én alkalmazkodom. Fontos volt megértenem, hogy nem engem üldöznek mint külföldit, hanem, hogy itt egyszerűen ilyenek a játékszabályok. Amióta ezt felismertem, azóta érzem jól magam.
A munka területén sem volt egyszerűbb a helyzet. Valahogy a szakma sem hevert a lábaimnál. A vártnál tovább tartott, amíg megtaláltam „aria manager“-ként egy nagy konszernnél azt a beosztást, amely szerintem nekem képzettségemnél fogva (ki)járt. Sokat utaztam, jártam a világot, szerettem csinálni. Néha hülye kérdések értek férfikollégáim részéről, hogy t.i. mit szól a férjem mindehhez. Érdekes: Senkinek nem jutna eszébe egy férfit megkérdezni, hogy a felesége mit szól mindehhez. Néha kínos, sőt nevetséges volt, pl. nemzetközi kiállításokon ügyfelekkel találkozni, akik mindenképpen a főnökömmel akartak volna tárgyalni és sehogy sem tudták tudomásul venni, hogy én kompetens vagyok. Ezek az esetek hála istennek nem voltak gyakoriak.
Komoly nehézségekbe ütköztem viszont, amikor kislányunk születése után kellett állás után néznem. 9 hónap alatt 47 pályázatot írtam, noha 1984-85-ben még konjunktúra volt. Hamar rájöttem, három nagy hátrányom van: nő, kisgyerek anyja és külföldi. Hogy milyen sorrendben, azt még ma sem tudom. Végül is az orosz nyelvtudásomnak köszönhetően kaptam állást. Sose hittem volna, hogy valaha is ebből fogok élni.
Nem volt egyszerű a családot és a munkát összeegyeztetni. De általában jól és olajozottan működött a dolog a gyerek óvodából (majdnem mindig időben) való elhozásáig bezárólag. A tervtől való eltérést azonban nem tűrte a rendszer. A gyerekbetegségek viszont tapasztalat szerint mindig azon a hétfőn jelentkeztek, amikor nekem Moszkvába kellett mennem egy hétre. Törvény szerint egy gyerek egy évben hat napot lehet beteg. Ennyire írathatja ki magát az anya. Ezt azonban sajnos egy gyerek sem tudja. A kezdet nehéz volt, de aztán belejöttünk. A rendszerhez elengedhetetlenül szükség van egy angazsált és bevethető apára is. Mindez persze nem függött össze magyar mivoltommal, a leírás igaz minden dolgozó nő esetében nemzetiségtől függetlenül.
Ebben az időben egy belnémet kereskedelemmel foglalkozó nyugat-berlini cégnél voltam üzletkötői alkalmazásban. Azt hiszem, kommunistának soha nem voltam mondható, mégis az itt tapasztalt kizsákmányoló mentalitás, a munkatársakat kezelő modor miatt úgy éreztem, ha Marx és Engels ismerte volna a cégvezetést, egész életművüket nekik ajánlották volna. Később az újságból tudtam meg, hogy volt munkaadóm a Schalck-Golodkowksy impérium része volt. (Keletnémet titkos befektetések nyugati kereskedelmi cégekbe, amelyek hathatós segítségével az NDK nemhivatalos Közös Piaci tagállammá vált.)
1988-tól 1998-ig mint önálló vállalkozó a Szovjetunióval kereskedtem és irodát tartottam fenn Moszkvában több munkatárssal. Főleg német cégek képviseletét vállaltam különböző szakágazatokban (cementipar, színpadtechnika, autóipar, stb.). Nem merült fel többé a kérdés, hogy hol a főnököm. Mint cégtulajdonos és ügyvezető hatalmas autoritást élveztem úgy ügyfeleim mint szállítóim körében. Úgy gondolom, hogy ebben a férfiak dominálta világban kistermetű nőként, aki energikus, vállalja a néha embertelen körülmények közötti strapát és megállja a helyét, meglehetősen imponáltam partnereimnek. Ezen túl különleges pozíciót élveztem mint „nyugati magyar“. Mindkét fél ugyanis valamilyen hídfunkciót látott bennem. Az oroszok nyelvtudásom és magyar származásom miatt nagyobb bizalommal voltak hozzám, mint egy nyugatnémethez lettek volna. A német oldal felé pedig közvetíteni tudtam a mentalitáskülönbséget és annak okait.
1991 után fokozódóan eldurvuló embertelen posztszovjet viszonyok között a kondíciók romlásával kellett megküzdenem. (Egyik állandó ügyfelemet – állítólag – ötszámjegyű US$ adóssága miatt a hitelező lelő(ve)tte, egy másiknak felgyújtották bosszúból az irodáját és véletlenül bennégett, a harmadik a maffiától való félelmében Moszkva környékén alámerült, majd évek múlva meggazdagodva és Habarovszkban újból felbukkant. További érdekességként egy tudományos intézeti kapcsolatomról kiderült, hogy a KGB magas rangú kémelhárítója volt. Amikor átszökött az amerikaiakhoz, hirtelen érdeklődés támadt az én személyem iránt úgy a KGB, mint a CIA – esetleg a BND volt, nem tudtam kideríteni – részéről.) A korábbi gazdasági struktúrák összeomlottak, eltűntek. Mindezek ellenére többen kitűnő üzleteket kötöttek és meggazdagodtak. Láttam ugyan erre én is lehetőséget, de férjem, gyerekem lévén éreztem a rám háruló családi-társadalmi felelősséget. Úgy gondoltam, középtávon szükség lehet rám, még egy kicsit életben kell tehát maradnom. Ezért a zavarosban való halászás meggazdagodási lehetőségeiről önként lemondtam. A fenti körülmények és az orosz gazdaság teljes összeomlása végül megérlelte bennem a döntést, hogy feladjam orosz kereskedelmi tevékenységemet és bezárjam a moszkvai irodát. Nagyon sajnáltam, mert aktív életem eddig legeredményesebb szakasza volt ez a tíz esztendő.
1994-ben a férjemmel közösen megvásároltunk egy kisebb berlini vállalkozást. Fűtéselszámolást végzünk a háztulajdonosok/házkezelőség nevében a lakók felé. Ez szintén több munkatársat alkalmazó, de lokális szolgáltató tevékenység.
1993-ban egy ötlettől vezérelve és mert megtetszett a környék, befektettem egy 10 hektáros üdülő komplexumba Bortó néven Tokajhegyalján. Évekig csak vittem bele a pénzt minden megtérülés, haszon nélkül, míg az ügyvezetésben mutatkozó masszív rendellenességek 1999. nyarán arra kényszerítettek, hogy férjemmel együtt átvegyük az objektum irányítását. A helyszínen kényszerűségből eltöltött következő félév meggyőzött arról, hogy gondolkodásomban ma inkább németnek vagyok mondható. Az időközben itt nyert tapasztalatok alapján kialakult, az üzleti etikát, hatóságokkal való tárgyalásmódot, adórendszert, ügyviteli rendszert, demokratikus vezetési stílust illető elképzeléseimmel új magyarországi környezetemben ugyanúgy megrökönyödést keltettem, mint 25 évvel korábban Németországban. Férjem ironikusam megjegyezte: statisztikailag ma jobbak az esélyeim a környező világ megváltására, mert a magyarok csak 10 millióan vannak a 80 mió némettel szemben. Érdekes tapasztalat. Ennek okait elemezni egy más írás témája.
Az első félév „Ismerd meg hazádat – újra“ jegyében telt. Megbízott új üzletvezetőnk sem vált be, a szezon közepén le kellett váltani. Egy év után találtunk viszont egy szimpatikus fiatal francia házaspárt, akik elvállalták a Bortó vezetését. Ez egy külön tanulmány tárgya, hogy hogyan boldogul két francia agrármérnök Magyarországon, akik 10 éve minden nyelvtudás nélkül pusztán világmegváltói szándékkal érkeztek szép hazánkba és még nem fáradtak bele a gyakori szélmalomharcba. (Több cikk jelent meg róluk a Nők Lapjában, a Figyelőben, riportot készített velük a magyar TV.) ...
Itthon sokat beszélünk magyarul. Férjem még a megkörnyékezési hadműveletek során szinte akcentusmentesen elsajátította a nyelvet. A Bortón kényszerűségből töltött idő alatt mint „vendégmunkás“ jól hasznosította.
20 (maholnap már 26) éves leányunk, Zsófia kétnyelvűen nőtt föl. A berlini Francia Gimnázium növendékeként duplán érettségizett. A francia Baccalauréat keretén belül második idegennyelvként a magyart választotta. Ennek az iskolának hála, ő háromnyelvű. Ezeken felül jól beszél még angolul, valamint tanult még spanyolt és latint. Ha jellemeznem kellene magunkat, akkor mi egy tudatosan összeurópai család vagyunk.
A kezdeti nehézségek után ma 29 év távlatában jól érzem magam Berlinben, integrálódtam, itthon vagyok. A családban, a munkámon keresztül, de nem utolsó sorban a széleskörű nemzetközi baráti körünknek is köszönhetően megtaláltam a helyem. A város, amelyben élek, érdekes, izgalmas, dinamikusan változó és fejlődő. Színes sokoldalúságában minden zsák megtalálhatja a maga foltját. Nem akarnék innen elmenni.
Az utóbbi időben sok szó esik a németek idegenellenességéről. Általában Németország mint választott második haza, szerintem nem a legrosszabb hely Európában. Megfigyelésem szerint semmivel nem idegenellenesebbek, mint pl. a magyarok. Honfitársainknak ugyanis többnyire csak arra van módjuk, hogy külföldön figyeljenek fel erre a jelenségre mint esetleges szenvedő alanyok. Nem tudják azonban, hogy mivel kell megküzdenie egy franciának pl. Kelet-Magyarországon. Idegengyűlöletre a saját tapasztalatom alapján nem panaszkodhatom. Sem karrierem során, sem a privátéletben. Sőt: a legtöbb ember kimondottan kedves, készséges, ha kiderül, hogy magyar vagyok, aminek mindig örülök.
Ugyan összeurópainak tartom magam, de azért ennek nem mond ellen, hogy egyben angazsált magyar is legyek. Nyolc évig elnökségi tagként dolgoztam az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szervezetében, amely a nyugat-európai magyar értelmiséget igyekszik összefogni és éves konferenciák rendezésével, ...
2002-ben egy véletlen folytán elkezdtem írni. Az akkor egyszeri cikknek szánt írásomat közölte az Élet és Irodalom (ÉS), majd több bíztatást kaptam. ... Szellemi termékeim műfajilag a publicisztikához sorolhatók ....
- - - -
Valamelyik EPMSz-konferencia során, amely a magyar kisebbség helyzetét vizsgálta a szomszédos országokban, az egyik előadó a következőket mondta: „Érdemes másnak lenni, ha az több.“ Nem úgy értette, hogy magyarnak lenni több vagy jobb volna, hanem érdemes megőrizni, átadni utódainknak nyelvünket, kultúránkat, ha azzal többé, színesebbé tudjuk tenni életüket. Úgy érzem, hogy nekem feltétlenül gazdagodást jelentett az a tény, hogy nem a német fogyasztói társadalomban születtem, és ezért képes vagyok az összehasonlításra. Ugyanakkor jó, hogy idekerültem, mert megtanultam élni a demokrácia adta lehetőségekkel, mert elsajátíthattam a Max Weberi protestáns etika szemléletmódját. Ez több, mint amennyire 40 év szocializmusában lehetőségem nyílt volna.
Érdemes másnak lenni, mert az több: több nyelvben, kultúrában, viszonyítási alapban, szemléletmódban, toleranciában, identitásban. Egyszerre tartom magam magyarnak és berlininek és mindkét minőségemben jól érzem magam a bőrömben. Az a legjobb benne és a mai egyesült Európában, hogy nem kényszerülök választani a kettő között. Nem globális multikultiról van szó, hanem egymás melletti és egymáshoz harmonikusan kapcsolódó kultúrkörökről, amelyek nem vegyülnek el, hanem erősítik egymást. Életem egyik funkcióját a több kultúra közötti tolmács, az összekötő, vagyis a híd szerepében látom.
Kisérletem/ünk, hogy ezt a kettős identitást, a közvetítési képességet átadjuk a következő generációnak, sikeresnek tűnik. Képzőművésznek készülő leányunk többféle kötődéséhez a berlini Francia Gimnázium szelleme alapvetően hozzájárult. A kelet-európai kultúrák iránti érdeklődését nyilván itthon szívta magába. Jelenleg oroszul tanul, mert félévre ösztöndíjjal a Szentpétervári Képzőművészeti Akadémiára készül. Kapcsolatteremtő készsége, tájékozottsága, nyitottsága, motiváltsága és nem utolsó sorban nyelvtudása alapján szerintünk Zsófi az új, 21. századi európai társadalom tipikus képviselője.
Pompéry Judit
Berlin, 2004. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése