2010-02-26 21:50
Zuhog az eső. A kórházból a lakosztályomig
vezető ötvenméteres úton bőrig áztam. És emellett fáj a könyököm is tegnap óta,
alig tudtam megborotválkozni. Nem hajlik ugyanis (mármint a könyököm). Ma úgy
szuriztam a gyerekeket, mintha vagy ők, vagy én valami különös fertőző
betegségben szenvednénk: nyújtott kézzel, csak úgy piszkálgatva. Az anyukák
persze megütköztek a tartásomon, volt, aki szóvá is tette. Nem volt kedvem
elmagyarázni annyiszor, hol a hiba, ezért a nap vége felé mindenféle fura
meséket adtam elő nekik: hiába, a szemem már nem a régi, otthon hagytam az
olvasószemüvegem; vagy hogy allergiás vagyok a fertőtlenítőszerre; esetleg
rosszul leszek a vér látványától (ezt az utóbbit azért nemigen hitték el).
Tele van az osztály. Levonult a hasmenéses időszak (úgy-ahogy), most egymást érik a tüdőgyulladások. Betegek a doktorok is, alig néhányan lézengünk az orvosiban reggelente. Egyik köhög, másikból folyik valami, harmadiknak a lába fáj. Azt hiszem, a táplálkozás teszi. Az a sok káposzta. Meg a Barna Szósz. Igaz, én se szóljak egy szót sem a hajlíthatatlan könyökömmel.
Utolsó betegem ma Silas volt, aki amúgy a kedvencem a jelenlegi osztályos páciensek közül. Silas csecsemő, négy hónapos és nyolc kiló. A kötött sapkájában úgy néz ki, mint egy félig felfújt télapó-lufi. Piros orcák, nyak semmi, ellenben hurkaszerű karok és lábak, na meg az országos méretű pocak. Arcát, akárhányszor fölé hajolok, széles vigyor önti el, ragyog, mint a telihold. És ebben az állapotban úgy fújtat, hogy majd megfúl bele. Asztmás. Úgynevezett „happy wheezer”, ahogy mifelénk mondják, azaz vidáman ziháló. De hallgathatom, forgathatom, szurkálhatom (nem könnyű vénát találni a nagymami kispárnáját idéző karokon), vigyorog rendületlenül.
Érdekes a Mutter-und-Kind, tehát MUK szobák rendje. Az anyák ezekben együtt vannak felvéve csecsemőikkel, és segítenek az ellátásukban. Elvben. Mert a gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy ha Anyu reggel fél tízkor még alszik, senki nem mehet be a szobába, mondván, hogy ne zavarjuk őket. Éjszaka – nem tréfa! – zseblámpával lopakodok a beteg ágyához, keresem az összevissza kuszált infúziós zsinór végét és adom be a vénás injekciót a csatlakozóba. Lábujjhegyen, hogy mama fel ne ébredjen. Magyarországi ügyeleteimben éjfél körül mindig végigjártam a kórtermeket – itt nem lehet, hacsak nem zseblámpafénynél. A táncoló halvány fénykéve nem segít sokat, mondjuk, annak eldöntésében, hogy egy csalánkiütés javult-e vagy rosszabbodott... Idős kollégám, a maga sajátos arab akcentusával így fakadt ki egyik reggel: „Ma kann hier keine Visite machen, die Mütter liegen, wie die Fische...”. Hogy nem lehet vizitelni,mert az anyák csak fekszenek, mint a halak...
Ez a kollégám (hadd meséljek róla egy kicsit) idős, rigolyás, de szeretetre méltó bácsika, akivel nem lehet úgy végigmenni a folyosón, hogy oda ne futnának hozzá páran a kis betegek közül, ki rajzot hoz neki, ki tenyérmeleg gumicukrot. Szeretik, mert érzik, hogy jó ember. A gyerekeknek külön érzékszervük van ennek eldöntésére. A városban mindenki ismeri, kétlépésenként megállítják kisgyerekes szülők, akik valaha maguk is az ő betegei voltak. Mindenkihez van egy-két jó szava, harsányan, kiabálva, hogy zeng tőle az utca (azt hiszem, kicsit süket is már...): „Na, van még hasmenése a kis Rafaelnek?” – vagy: Elmúlt-e már az a csúnya folyás, Marlene?”
Észrevette, hogy fáj a könyököm. Kérdezte, mi a baj, s mikor előadtam, hogy jó lenne egy kis Voltaren kenőcs, maga hozott egy teljes tubussal a kórházi patikából. Jó hangosan elmagyarázta, (tudatva a teljes gyermekosztállyal, miben szenvedek), hogyan használjam, adott kötszert, lelkemre kötötte, hogy éjjelre borogassam be. Csak akkor hagyta abba, mikor már a teljes nővéri és orvosi gárda körülállt minket és itták a szavait.
Szeretem az ilyen öreg csontot, amelyik inkább eltörik, de meghajolni nem tud. Aki akkor is kimondja az igazságot, ha az történetesen ellenkezik a főnök véleményével, mindig becsületes, nincs egyetlen kósza hátsó gondolata sem.
Júliusban nyugdíjba vonul és a tervek szerint én leszek az utóda. Fel kell kötni az alsóneműt.
Befejezem mára, mert úgy írok itt, kinyújtott karral, mintha taszítana a saját irományom. Sajog az a nyavalyás könyék, és holnap megint ügyelek (valamelyik ágynak esett harcostárs helyett). Cifra lesz.
Tele van az osztály. Levonult a hasmenéses időszak (úgy-ahogy), most egymást érik a tüdőgyulladások. Betegek a doktorok is, alig néhányan lézengünk az orvosiban reggelente. Egyik köhög, másikból folyik valami, harmadiknak a lába fáj. Azt hiszem, a táplálkozás teszi. Az a sok káposzta. Meg a Barna Szósz. Igaz, én se szóljak egy szót sem a hajlíthatatlan könyökömmel.
Utolsó betegem ma Silas volt, aki amúgy a kedvencem a jelenlegi osztályos páciensek közül. Silas csecsemő, négy hónapos és nyolc kiló. A kötött sapkájában úgy néz ki, mint egy félig felfújt télapó-lufi. Piros orcák, nyak semmi, ellenben hurkaszerű karok és lábak, na meg az országos méretű pocak. Arcát, akárhányszor fölé hajolok, széles vigyor önti el, ragyog, mint a telihold. És ebben az állapotban úgy fújtat, hogy majd megfúl bele. Asztmás. Úgynevezett „happy wheezer”, ahogy mifelénk mondják, azaz vidáman ziháló. De hallgathatom, forgathatom, szurkálhatom (nem könnyű vénát találni a nagymami kispárnáját idéző karokon), vigyorog rendületlenül.
Érdekes a Mutter-und-Kind, tehát MUK szobák rendje. Az anyák ezekben együtt vannak felvéve csecsemőikkel, és segítenek az ellátásukban. Elvben. Mert a gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy ha Anyu reggel fél tízkor még alszik, senki nem mehet be a szobába, mondván, hogy ne zavarjuk őket. Éjszaka – nem tréfa! – zseblámpával lopakodok a beteg ágyához, keresem az összevissza kuszált infúziós zsinór végét és adom be a vénás injekciót a csatlakozóba. Lábujjhegyen, hogy mama fel ne ébredjen. Magyarországi ügyeleteimben éjfél körül mindig végigjártam a kórtermeket – itt nem lehet, hacsak nem zseblámpafénynél. A táncoló halvány fénykéve nem segít sokat, mondjuk, annak eldöntésében, hogy egy csalánkiütés javult-e vagy rosszabbodott... Idős kollégám, a maga sajátos arab akcentusával így fakadt ki egyik reggel: „Ma kann hier keine Visite machen, die Mütter liegen, wie die Fische...”. Hogy nem lehet vizitelni,mert az anyák csak fekszenek, mint a halak...
Ez a kollégám (hadd meséljek róla egy kicsit) idős, rigolyás, de szeretetre méltó bácsika, akivel nem lehet úgy végigmenni a folyosón, hogy oda ne futnának hozzá páran a kis betegek közül, ki rajzot hoz neki, ki tenyérmeleg gumicukrot. Szeretik, mert érzik, hogy jó ember. A gyerekeknek külön érzékszervük van ennek eldöntésére. A városban mindenki ismeri, kétlépésenként megállítják kisgyerekes szülők, akik valaha maguk is az ő betegei voltak. Mindenkihez van egy-két jó szava, harsányan, kiabálva, hogy zeng tőle az utca (azt hiszem, kicsit süket is már...): „Na, van még hasmenése a kis Rafaelnek?” – vagy: Elmúlt-e már az a csúnya folyás, Marlene?”
Észrevette, hogy fáj a könyököm. Kérdezte, mi a baj, s mikor előadtam, hogy jó lenne egy kis Voltaren kenőcs, maga hozott egy teljes tubussal a kórházi patikából. Jó hangosan elmagyarázta, (tudatva a teljes gyermekosztállyal, miben szenvedek), hogyan használjam, adott kötszert, lelkemre kötötte, hogy éjjelre borogassam be. Csak akkor hagyta abba, mikor már a teljes nővéri és orvosi gárda körülállt minket és itták a szavait.
Szeretem az ilyen öreg csontot, amelyik inkább eltörik, de meghajolni nem tud. Aki akkor is kimondja az igazságot, ha az történetesen ellenkezik a főnök véleményével, mindig becsületes, nincs egyetlen kósza hátsó gondolata sem.
Júliusban nyugdíjba vonul és a tervek szerint én leszek az utóda. Fel kell kötni az alsóneműt.
Befejezem mára, mert úgy írok itt, kinyújtott karral, mintha taszítana a saját irományom. Sajog az a nyavalyás könyék, és holnap megint ügyelek (valamelyik ágynak esett harcostárs helyett). Cifra lesz.
&&&
