2010-02-03 21:53
Mikor elkezdtem ezt a naplót, grafománnak
tituláltam magamat. Ezekre viszont az a jellemző, hogy sokat és sokszor írnak.
Ahogy elnézem az elmúlt napok teljesítményét, mintha mégsem lennék annyira
grafomán...
Mentségül csak annyit tudok felhozni, hogy közben elköltöztem. No nem Guatemalába, csak egy másik bérleménybe, mert a kórház csak januárra fizette az előző szállásomat. Most a nővérszálló, germánul Wohnheim ad otthont Pirmasens egyre inkább ünnepelt gyógyászának (ide egy smiley illene, de ezeket szándékosan kerülöm – tudjátok így is, hogy viccelek).
Egyébként túl kis város ez ahhoz, hogy el lehetne bújni benne egy újonnan érkezett gyermekgyógyásznak. Ma a szupermarketben a pénztárnál hirtelen súlyos kezet érzek a vállamra nehezedni. Harcra készen megfordulok (mit lehet tudni, kinek nem tetszik az ember arca hátulról), hát egy múlt heti betegem apukája néz velem farkasszemet. Apuka egyébként ötven körüli, diszkréten odorózus egyén három napos borostával – kellemes szemnek és orrnak egyaránt. Elmosolyodott, miáltal kimutatta, na nem a foga fehérjét, mert fogkefehasználat híján ez a szín pont hiányzott a zománcáról, csak azt, hogy örül a viszontlátásnak. Mikor még a kórteremben találkoztunk, nem volt ilyen barátságos. Csöpp leánykájának, akinek torokgyulladása volt, naponta háromszor adtam vénás antibiotikumot, de jaj volt nekem, ha egy percet is késtem az enyhítő adalékkal. A szobában elszórtan még kb. négy ivadék és egy anyuka tartózkodott, akik egyöntetű morcossággal sosem köszöntek vissza, a beteg torkaszakadtából üvöltött, ha csak ránéztem, apu meg úgy figyelt a szeme sarkából, mintha én lennék a hibás a nápolyi hangulatért. A szobában vágni lehetett volna a családi illatot, és mikor dolgom végeztével kitámolyogtam az ajtón, még hallottam a nemzetségfő búcsúszavait: „Aztán csak pontosan ám a következő adaggal!”
Na, ez az úr köszönt rám a boltban nyájasan. Nyájasan és olyan harsányan, hogy a pénztárnál sorban állók háromszáz méteres körzetben megtudhatták, hogy gyermekorvos vagyok. Mosolyogva bólintottam jobbra-balra, mint egy fáradt színésznő premier után, aztán elhúztam a csíkot. Örültem is meg nem is...
A Wohnheim, ahol most lakom, amolyan kollégiumféle, egy kaszárnya. Ezt a fajtát a világon mindenütt fel lehet ismerni a linóleumról és az állott kajaszagról. Előbbi itt szürkéskék, amin különösen jól látszanak az előző lakók elhullajtott haj- és szőrszálai; utóbbi kissé keleties, édeskés (sok a vendégmunkás). Medikuskoromban hat évet nyomtam le egy ilyen koleszben és volt, hogy még élveztem is – de az évek nem hazudnak. Mostanra ez a közeg nekem túlságosan is... fiatalos.
Tekintettel arra, hogy az eredeti berendezés a puritán életszemlélet jegyében pusztán egy asztalt, egy ágyat és egy széket tartalmazott, elhatároztam, hogy első keresetemet bútorba és szőnyegbe ölöm. Múlt hétvégén fel is kerekedtem és elautóztam Mannheimbe, a legközelebbi IKEA-áruházba. Nem mellékes megjegyezni, hogy itt a Pfalzban napok óta zuhog a hó, mostanra hegyben áll az utcán, a Winterdienst járgányai meg magyaros frekvenciával tűnnek fel takarítani. Így sem oda, sem vissza nem kellett 70 km/h fölé fokoznom a sebességet.
Vettem mindent, ami kellett - meg kell mondjam, hogy a keresetemhez képest meglepően olcsón -, és átalakítottam kissé a szobámat. Ahogy így végignézek rajta, elég otthonos lett. Nem is tudtam, hogy van érzékem a lakberendezéshez. Lehet, hogy nincs is.
Amivel nem vagyok megelégedve, az az internet-hozzáférés. Szállásom átmeneti volta miatt nincs lehetőségem fixen telepített, szélessávú kapcsolatra, ezért a mobil-internet mellett döntöttem – azt hiszem, rosszul. Átnézve a vonatkozó weblapokat, elhatároztam, hogy a T-Mobile-lal kötök szerződést, mégiscsak patinás cég, biztos jó a lefedettség. Hát egy frászt. Azóta nem megy a Skype, akadozik a net, lefagy, döglődik, szörnyű. Itt, a város közepén. Autóba ültem és bementem a központba,a T-Mobile-bolt mellé, hadd lássam, mit tud. Hát ott is éppolyan szörnyű volt. Nem hallottam a családom hangját napok óta. Dühös vagyok a T-Mobile-ra, de van 14 napom, amíg kirúghatom őket. Meg is teszem. Csak nem tudom, van-e jobb lehetőség.
A kórházban lassan belerázódom a mindennapokba, megtaláltam a helyem. Az öregebbek befogadtak, a fiatalok megkedveltek, amit abból érzek, hogy mernek kérdezni és segítségül hívni, ha elakadnak. Az érdekes betegségek az elmúlt időszakban annyira megszaporodtak, hogy a régi kollégák is csodálkozva mondogatják: ilyen már régen volt. Sokat lehet tanulni, bár szép számmal akad, amit én másként csinálnék. De ez a világjárás éppen arra jó, hogy megtanítsa az embert, milyen sokféle út vezet az igazsághoz. A végén még megtanulok nyitottan gondolkodni (ezt a képességet az egyetemi évek gondosan kitakarítják az ifjú doktorpalánták fejéből).
Hogy a kórház mennyire befogadott, azt ma hazafelé menet a lépcsőn tapasztaltam. Szembe jött az egyik beteghordó legény, aki híres a borzalmas tájszólásáról: még a nővérek sem mindig értik, vissza-visszakérdeznek. Azt mondta egyszer, bedugva fejét a nővérszobába (leírtam, mert kuriózum): Zsejn zse médels són dó? Azaz hogy itt vannak-e már a lányok (azaz a nővérek). Hochdeutschul: Sind die Mädels schon da? Na vele találkoztam, és megszólított. Nem lódítok, körülbelül öt percet beszélgettünk, de fogalmam sincs, miről. Talán az időjárás volt, nem tudom. Hát lehet egy ilyen túláradóan vidám és kedves embert kiábrándítani, hogy bocs, egy szavát sem értem?! Bólogattam, közbe-közbefűztem, hogy genau, és ez, úgy látszik, elég volt neki. Nagy barátságban váltunk el.
Remélem, nem beszéltem meg vele találkát holnap estére a Kék Osztriga-bárba...
Mentségül csak annyit tudok felhozni, hogy közben elköltöztem. No nem Guatemalába, csak egy másik bérleménybe, mert a kórház csak januárra fizette az előző szállásomat. Most a nővérszálló, germánul Wohnheim ad otthont Pirmasens egyre inkább ünnepelt gyógyászának (ide egy smiley illene, de ezeket szándékosan kerülöm – tudjátok így is, hogy viccelek).
Egyébként túl kis város ez ahhoz, hogy el lehetne bújni benne egy újonnan érkezett gyermekgyógyásznak. Ma a szupermarketben a pénztárnál hirtelen súlyos kezet érzek a vállamra nehezedni. Harcra készen megfordulok (mit lehet tudni, kinek nem tetszik az ember arca hátulról), hát egy múlt heti betegem apukája néz velem farkasszemet. Apuka egyébként ötven körüli, diszkréten odorózus egyén három napos borostával – kellemes szemnek és orrnak egyaránt. Elmosolyodott, miáltal kimutatta, na nem a foga fehérjét, mert fogkefehasználat híján ez a szín pont hiányzott a zománcáról, csak azt, hogy örül a viszontlátásnak. Mikor még a kórteremben találkoztunk, nem volt ilyen barátságos. Csöpp leánykájának, akinek torokgyulladása volt, naponta háromszor adtam vénás antibiotikumot, de jaj volt nekem, ha egy percet is késtem az enyhítő adalékkal. A szobában elszórtan még kb. négy ivadék és egy anyuka tartózkodott, akik egyöntetű morcossággal sosem köszöntek vissza, a beteg torkaszakadtából üvöltött, ha csak ránéztem, apu meg úgy figyelt a szeme sarkából, mintha én lennék a hibás a nápolyi hangulatért. A szobában vágni lehetett volna a családi illatot, és mikor dolgom végeztével kitámolyogtam az ajtón, még hallottam a nemzetségfő búcsúszavait: „Aztán csak pontosan ám a következő adaggal!”
Na, ez az úr köszönt rám a boltban nyájasan. Nyájasan és olyan harsányan, hogy a pénztárnál sorban állók háromszáz méteres körzetben megtudhatták, hogy gyermekorvos vagyok. Mosolyogva bólintottam jobbra-balra, mint egy fáradt színésznő premier után, aztán elhúztam a csíkot. Örültem is meg nem is...
A Wohnheim, ahol most lakom, amolyan kollégiumféle, egy kaszárnya. Ezt a fajtát a világon mindenütt fel lehet ismerni a linóleumról és az állott kajaszagról. Előbbi itt szürkéskék, amin különösen jól látszanak az előző lakók elhullajtott haj- és szőrszálai; utóbbi kissé keleties, édeskés (sok a vendégmunkás). Medikuskoromban hat évet nyomtam le egy ilyen koleszben és volt, hogy még élveztem is – de az évek nem hazudnak. Mostanra ez a közeg nekem túlságosan is... fiatalos.
Tekintettel arra, hogy az eredeti berendezés a puritán életszemlélet jegyében pusztán egy asztalt, egy ágyat és egy széket tartalmazott, elhatároztam, hogy első keresetemet bútorba és szőnyegbe ölöm. Múlt hétvégén fel is kerekedtem és elautóztam Mannheimbe, a legközelebbi IKEA-áruházba. Nem mellékes megjegyezni, hogy itt a Pfalzban napok óta zuhog a hó, mostanra hegyben áll az utcán, a Winterdienst járgányai meg magyaros frekvenciával tűnnek fel takarítani. Így sem oda, sem vissza nem kellett 70 km/h fölé fokoznom a sebességet.
Vettem mindent, ami kellett - meg kell mondjam, hogy a keresetemhez képest meglepően olcsón -, és átalakítottam kissé a szobámat. Ahogy így végignézek rajta, elég otthonos lett. Nem is tudtam, hogy van érzékem a lakberendezéshez. Lehet, hogy nincs is.
Amivel nem vagyok megelégedve, az az internet-hozzáférés. Szállásom átmeneti volta miatt nincs lehetőségem fixen telepített, szélessávú kapcsolatra, ezért a mobil-internet mellett döntöttem – azt hiszem, rosszul. Átnézve a vonatkozó weblapokat, elhatároztam, hogy a T-Mobile-lal kötök szerződést, mégiscsak patinás cég, biztos jó a lefedettség. Hát egy frászt. Azóta nem megy a Skype, akadozik a net, lefagy, döglődik, szörnyű. Itt, a város közepén. Autóba ültem és bementem a központba,a T-Mobile-bolt mellé, hadd lássam, mit tud. Hát ott is éppolyan szörnyű volt. Nem hallottam a családom hangját napok óta. Dühös vagyok a T-Mobile-ra, de van 14 napom, amíg kirúghatom őket. Meg is teszem. Csak nem tudom, van-e jobb lehetőség.
A kórházban lassan belerázódom a mindennapokba, megtaláltam a helyem. Az öregebbek befogadtak, a fiatalok megkedveltek, amit abból érzek, hogy mernek kérdezni és segítségül hívni, ha elakadnak. Az érdekes betegségek az elmúlt időszakban annyira megszaporodtak, hogy a régi kollégák is csodálkozva mondogatják: ilyen már régen volt. Sokat lehet tanulni, bár szép számmal akad, amit én másként csinálnék. De ez a világjárás éppen arra jó, hogy megtanítsa az embert, milyen sokféle út vezet az igazsághoz. A végén még megtanulok nyitottan gondolkodni (ezt a képességet az egyetemi évek gondosan kitakarítják az ifjú doktorpalánták fejéből).
Hogy a kórház mennyire befogadott, azt ma hazafelé menet a lépcsőn tapasztaltam. Szembe jött az egyik beteghordó legény, aki híres a borzalmas tájszólásáról: még a nővérek sem mindig értik, vissza-visszakérdeznek. Azt mondta egyszer, bedugva fejét a nővérszobába (leírtam, mert kuriózum): Zsejn zse médels són dó? Azaz hogy itt vannak-e már a lányok (azaz a nővérek). Hochdeutschul: Sind die Mädels schon da? Na vele találkoztam, és megszólított. Nem lódítok, körülbelül öt percet beszélgettünk, de fogalmam sincs, miről. Talán az időjárás volt, nem tudom. Hát lehet egy ilyen túláradóan vidám és kedves embert kiábrándítani, hogy bocs, egy szavát sem értem?! Bólogattam, közbe-közbefűztem, hogy genau, és ez, úgy látszik, elég volt neki. Nagy barátságban váltunk el.
Remélem, nem beszéltem meg vele találkát holnap estére a Kék Osztriga-bárba...
Hozzászólások
Lepu
2010-02-04 13:01
A mobil-internetes szolgáltatók általában ( a T-Online tutira) tiltja a
VoIP-t, ezért nem megy a skype. A telekomnál még a messengerek se mennek. Na
nem lehetetlen a dolog, csak akkor bele kell mélyedni a technikai részletekbe,
hogy hogyan lehet mégis kikerülni a dolgokat.
Egyszerübb verziók:
a) Gyakorlatilag minden német városban van ilyen bünbarlang amiben kétes
alakok züllenek és az ablakon azt hirdetik, hogy internetkávézó (kávét ne is
keress) és azoknál lehet telefonálni is általában. Valószínü pénzmosásból
élnek, mert nem kifizetethetlen a dolog. A pult mögött álló pasi valószínü nem
tud nagyon németül, de ez nem nagy akadály.
b) Tavaly elkezdtek arról álmodozni, hogy lesz olyasmi, hogy menni fog a
VoIP is, de ahhoz egy olyan szerzödés kell. Mivel ezek a telefonból élnek, nem
nagyon reklámozzák, de meg lehet kérdezni öket, hogy van e valami ajánlatuk,
hogy menjen ez is, hátha.
Aztán nem árt arra is figyelni, hogy mekkora adatmennyiség van benne az
árban, mert ezek helyenként nagyon viccesek tudnak lenni, pl. 300MB egy hónapra
(kb egy óra alatt használom el).
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése