2010-02-10 00:48
Elmesélem az itteni munkarendet, mert
érdekes különbségek mutatkoznak a magyar viszonyokhoz képest. Például ezen az
új helyemen a nővér az úr, aki messze az orvos felett áll prioritásban.
Mindenhol így van egy kicsit, ez igaz, de más dimenziókkal. Itt reggel
nyolckor, mikor a munka kezdődik, a főorvos odaáll a nővérek elé, és
tisztelettel megérdeklődi, kezdhetjük-e a vizitet. Jó néhány hete futottam
aknára először – addig azt hittem, hogy ez csak udvariasság. De a nővér nemet
mondott! Bocsánat, főorvos úr, előbb megetetem a kis X.Y-t. Azóta is sokszor
így kezdjük a napot, megvárjuk, míg a nővér végez az etetéssel, fürdetéssel.
Nekünk, orvosoknak ki van adva, hogy 8:00-kor el kell kezdenünk a vizitet, hogy
átlátható legyen a nap – a nővérek számára. De ha ők nem érnek rá, az más.
A vizit itt egyébként fél-egyórás kórlap-lapozgatást jelent, a betegeknek közelébe sem megyünk. Ha a „vizitnek” vége, elvileg a kicsik megvizsgálására is sor kerül, de ez sem olyan egyszerű, mert a nővér esetleg közli, hogy tízig ne ébresszük fel az illető bébit, mert most kapott enni és alszik. Egyik nap félénken megkérdeztem, mégis mikor esznek a babák, hogy tudjunk igazodni (ez alapvetően tényleg fontos lenne). A válasz: hát amikor ők akarják! On demand, ahogy magyarul mondják; modern dolog, de az osztályon teljes tőle a káosz. Ha valakitől vért kell venni, infúziót bekötni, az orvos sorban áll. Cuccal a kezünkben várakozunk, míg a nővér kegyeskedik ráérni. S ha végre jön, arcán mosolygós rosszallás tükröződik, hogy már megint úgy hajtjuk őket, mint kocsis a lovat. Napi élményem ez. Előfordul, hogy egy-két gyermek vizsgálata kimarad, mert amíg időnk volt, aludt, később pedig meg talált születni holmi ezergrammos aligélet, és a nap hátralevő részében vele foglalkoztunk. Még valami: a gyerekek vizsgálatához nem kapunk nővéri segítséget, mint Magyarországon. Levetkőztetni, tisztába tenni és újra felöltöztetni is nekünk kell a töpszliket, így a dolog egyenként fél óráig is eltart. De a nővér nem ér rá. Az, hogy én sem, a jelek szerint másodlagos.
Nem vitás, hogy sok dolguk van. És nehogy félreértés essék: kivétel nélkül mindegyikükkel jól együtt tudok dolgozni. Türelmesek velem, segítenek, elnézik újonckori csetlés-botlásaimat. De a rendszer mégis kaotikus valahogy. Mások az arányok is. Itt a két nővérre 4-6 gyerek jut, de akkor már a túlterheltség jelei mutatkoznak rajtuk. Eszembe jut a régi munkahelyem csecsemőosztálya: ott a két nővér 20-22 gyereket látott el időnként, zokszó nélkül (bele is rokkantak többnyire...). És volt ideje a vizitnek, a vérvételeknek, kezeléseknek stb. Furcsa.
Ma épp akkor érkezett egy súlyos asztmás fiú, mikor úgynevezett osztályátadás volt. A délelőttös ápolónők leülnek a frissen érkezett délutánosokkal, és egytől egyik végigbeszélgetik az összes beteg viselt dolgait. A szertartás mintegy félórás, szent és sérthetetlen. Magukra csukják az ajtót és lélek se ki, se be. A súlyosan fulladó fiúnak fiatal kollégámmal ketten kötöttünk infúziót, vetkőztettük pizsamára, tettük ágyba, adtuk be a gyógyszereket, mert nővért bő fél óráig esélyünk sem volt látni. A fiú láthatólag nem tudta a rendet: fél kettőtől kettőig osztályátadás, olyankor tilos asztmás rohamot kapni. Olyankor még a légy se döng. Vagy dong.
Elkerülendő a félreértéseket, még egyszer megmagyarázom a bizonyítványom: egyik nővérrel sincs a világon semmi bajom, jó velük együtt dolgozni. A rendszer fura, ami hosszú évek alatt meghonosodott itt. Orvosi, sőt főorvosi feladat (lenne), hogy rend teremtődjék ebben az összevisszaságban, amit egyébként maguk a nővérek is szívből óhajtanának.
Vajon ezek a részek beleillenek ebbe a naplóba? De hiszen részét képezik itteni mindennapjaimnak, szilánkjai annak a képnek, amely Németországot mutatja – belülről. Azt hiszem, mégsem törlöm ki. Kár lenne érte, olyan sokáig írtam...
Átcsapongok egy másik témára, egy történetre a tegnap emlegetett, klisészerűen pedáns németekről. A házba, ahonnét elköltöztem, érkezett egy levél a nevemre és a házibácsi (kedves öregúr, igazi békebeli ősz bajusszal) utánam küldte. Címzés, cikornyás kézírással: Városi Kórház Pirmasens stb., Dr. Király Péter Doktor Úr Kezébe Személyesen. A kísérőlevél pedig: Mélyen tisztelt Király Doktor Úr! Az Ön által a közelmúltig bérelt lakás postaládájába érkezett a mellékelt levél az Ön nevére. A boríték sajnos megsérült, elnézését kérem, valószínűleg akkor, mikor a postás begyömöszölte a ládába. Amennyiben személyesen nem találkoznánk többé, jövőbeli munkájához minden jót, jó egészséget kívánok! Aláírás. Ezt az öregurat egyszer, ha láttam életemben. De nem átallotta saját költségén (!) továbbítani a levelemet zárt borítékban, csikorgó, régimódi udvariassággal megírt kísérőszöveggel. A német eredeti, a lendületes, díszes kézírás még jobban aláhúzza ennek az ősz embernek a stílusát. Egy úr az űrből. Illetve a múlt századból.
Este sétáltam egyet a Wohnheim mögötti parkban, csak úgy, „So für mich hin”, mondaná a nagy Goethe. Sáros lettem nyakig. De sebaj, holnapután megyek haza, vár rám egy kis segítség ruhafronton. De este hatig nem volt már olyan sötét! Sőt alkonyatkor még a rigók is rákezdték, mintha csak tavasz volna. Hogy mennyire közel a virágnyitó kikelet, mi sem mutatja jobban, mint hogy érkezett ma egy másfél éves fiatalember, aki ismeretlen mennyiséget legelt le egy alpesi ibolyacsokorból. Ijedt szülei olyan gyorsan ragadták fel a kérődző hajlamú utódot, hogy megérkezéskor a szája szélén még látszott egy kis zöld levélmaradék. A zsenge sportember vizsgálat közben böffentett még pár ibolyaillatút, de egyéb tünet nem mutatkozott rajta, így hamarosan hazaengedtük. A történet szépséghibája, hogy a gyermek nem a szabad természetben tette magáévá a növényzetet (annyira még nincs itt a tavasz), hanem az ablakpárkányon álló cserépből.
De a sztori mégis olyan március-illatú, hogy idekívánkozott.
A vizit itt egyébként fél-egyórás kórlap-lapozgatást jelent, a betegeknek közelébe sem megyünk. Ha a „vizitnek” vége, elvileg a kicsik megvizsgálására is sor kerül, de ez sem olyan egyszerű, mert a nővér esetleg közli, hogy tízig ne ébresszük fel az illető bébit, mert most kapott enni és alszik. Egyik nap félénken megkérdeztem, mégis mikor esznek a babák, hogy tudjunk igazodni (ez alapvetően tényleg fontos lenne). A válasz: hát amikor ők akarják! On demand, ahogy magyarul mondják; modern dolog, de az osztályon teljes tőle a káosz. Ha valakitől vért kell venni, infúziót bekötni, az orvos sorban áll. Cuccal a kezünkben várakozunk, míg a nővér kegyeskedik ráérni. S ha végre jön, arcán mosolygós rosszallás tükröződik, hogy már megint úgy hajtjuk őket, mint kocsis a lovat. Napi élményem ez. Előfordul, hogy egy-két gyermek vizsgálata kimarad, mert amíg időnk volt, aludt, később pedig meg talált születni holmi ezergrammos aligélet, és a nap hátralevő részében vele foglalkoztunk. Még valami: a gyerekek vizsgálatához nem kapunk nővéri segítséget, mint Magyarországon. Levetkőztetni, tisztába tenni és újra felöltöztetni is nekünk kell a töpszliket, így a dolog egyenként fél óráig is eltart. De a nővér nem ér rá. Az, hogy én sem, a jelek szerint másodlagos.
Nem vitás, hogy sok dolguk van. És nehogy félreértés essék: kivétel nélkül mindegyikükkel jól együtt tudok dolgozni. Türelmesek velem, segítenek, elnézik újonckori csetlés-botlásaimat. De a rendszer mégis kaotikus valahogy. Mások az arányok is. Itt a két nővérre 4-6 gyerek jut, de akkor már a túlterheltség jelei mutatkoznak rajtuk. Eszembe jut a régi munkahelyem csecsemőosztálya: ott a két nővér 20-22 gyereket látott el időnként, zokszó nélkül (bele is rokkantak többnyire...). És volt ideje a vizitnek, a vérvételeknek, kezeléseknek stb. Furcsa.
Ma épp akkor érkezett egy súlyos asztmás fiú, mikor úgynevezett osztályátadás volt. A délelőttös ápolónők leülnek a frissen érkezett délutánosokkal, és egytől egyik végigbeszélgetik az összes beteg viselt dolgait. A szertartás mintegy félórás, szent és sérthetetlen. Magukra csukják az ajtót és lélek se ki, se be. A súlyosan fulladó fiúnak fiatal kollégámmal ketten kötöttünk infúziót, vetkőztettük pizsamára, tettük ágyba, adtuk be a gyógyszereket, mert nővért bő fél óráig esélyünk sem volt látni. A fiú láthatólag nem tudta a rendet: fél kettőtől kettőig osztályátadás, olyankor tilos asztmás rohamot kapni. Olyankor még a légy se döng. Vagy dong.
Elkerülendő a félreértéseket, még egyszer megmagyarázom a bizonyítványom: egyik nővérrel sincs a világon semmi bajom, jó velük együtt dolgozni. A rendszer fura, ami hosszú évek alatt meghonosodott itt. Orvosi, sőt főorvosi feladat (lenne), hogy rend teremtődjék ebben az összevisszaságban, amit egyébként maguk a nővérek is szívből óhajtanának.
Vajon ezek a részek beleillenek ebbe a naplóba? De hiszen részét képezik itteni mindennapjaimnak, szilánkjai annak a képnek, amely Németországot mutatja – belülről. Azt hiszem, mégsem törlöm ki. Kár lenne érte, olyan sokáig írtam...
Átcsapongok egy másik témára, egy történetre a tegnap emlegetett, klisészerűen pedáns németekről. A házba, ahonnét elköltöztem, érkezett egy levél a nevemre és a házibácsi (kedves öregúr, igazi békebeli ősz bajusszal) utánam küldte. Címzés, cikornyás kézírással: Városi Kórház Pirmasens stb., Dr. Király Péter Doktor Úr Kezébe Személyesen. A kísérőlevél pedig: Mélyen tisztelt Király Doktor Úr! Az Ön által a közelmúltig bérelt lakás postaládájába érkezett a mellékelt levél az Ön nevére. A boríték sajnos megsérült, elnézését kérem, valószínűleg akkor, mikor a postás begyömöszölte a ládába. Amennyiben személyesen nem találkoznánk többé, jövőbeli munkájához minden jót, jó egészséget kívánok! Aláírás. Ezt az öregurat egyszer, ha láttam életemben. De nem átallotta saját költségén (!) továbbítani a levelemet zárt borítékban, csikorgó, régimódi udvariassággal megírt kísérőszöveggel. A német eredeti, a lendületes, díszes kézírás még jobban aláhúzza ennek az ősz embernek a stílusát. Egy úr az űrből. Illetve a múlt századból.
Este sétáltam egyet a Wohnheim mögötti parkban, csak úgy, „So für mich hin”, mondaná a nagy Goethe. Sáros lettem nyakig. De sebaj, holnapután megyek haza, vár rám egy kis segítség ruhafronton. De este hatig nem volt már olyan sötét! Sőt alkonyatkor még a rigók is rákezdték, mintha csak tavasz volna. Hogy mennyire közel a virágnyitó kikelet, mi sem mutatja jobban, mint hogy érkezett ma egy másfél éves fiatalember, aki ismeretlen mennyiséget legelt le egy alpesi ibolyacsokorból. Ijedt szülei olyan gyorsan ragadták fel a kérődző hajlamú utódot, hogy megérkezéskor a szája szélén még látszott egy kis zöld levélmaradék. A zsenge sportember vizsgálat közben böffentett még pár ibolyaillatút, de egyéb tünet nem mutatkozott rajta, így hamarosan hazaengedtük. A történet szépséghibája, hogy a gyermek nem a szabad természetben tette magáévá a növényzetet (annyira még nincs itt a tavasz), hanem az ablakpárkányon álló cserépből.
De a sztori mégis olyan március-illatú, hogy idekívánkozott.
Hozzászólások
poe 2010-02-10
10:29
Szia Kirali,
ez a legutóbbi írásod megint nagyon tetszett. A kórházi rész, a nővérek
uralma igenis kell ide, illeszkedik, érdekes, hiszen melyikünk látta már a
pirmasensi kórház gyermekosztályát belülről? De lám, te megmutatod nekünk,
nemcsak a hősies erőfeszítést a gyógyulásért, hanem a molyolós mindennapokat
is. Ettől vagy egyedi, és szerencsére a mienk!
Az ibolyás sztori pedig aranyos nagyon, én, mint óvónéni, magam előtt
látom a kis delikvenst, szája szélén a corpus delictivel.
A stílusodat, szóhasználatodat pedig nem győzöm elégszer dícsérni.
Számomra ez is sokat jelent.
Ps: ha borongani kell, borongj csak nyugodtan, most már tudom, melyik
vagy te, az igazi!
jukap
2010-02-11 19:41
Nagyon szorítok neked, de valahol
a háttér nem tiszta. Van feleséged, gyereked. ôk mit akarnak, nekik mi a
legjobb. Egy biztos a gyereknek a legjobb a kétnyelvûség, a két kultura
egybeolvasztása, minél korábban, annál jobb. Viszont a nejednek talán nem olyan
egyértelmü a válasz. Mi igazoljuk, hogy a Te döntésed a jobb, viszont ô lehet,
hogy alárendelt szerephez jut, ami nem mindegy a felnôtt kapcsolatban.
Szerintem meg kell, hogy gyôzzed ôt a család érdekében. Én is így tettem 30
évvel ezelôtt, és a fiam hálás a mai napig ezért. Üdv.
hunor
2010-02-18 11:18
Attendance, merre jársz?
Manócska86
2010-02-18 13:21
Sziasztok, üdvözletem mindenkinek !
Attendance, a naplód valami fenomenális!
Nagyon jó a soraidat olvasni, nagyon tetszik a stílus, ahogy írsz, igaza
volt annak (bocsánat nem tudom már ki írta), aki arra bíztatott add ki könyvben
is ha a "végére" érsz...de tudom hogy vége sosincs, hogyan is lehetne
egy naplónak vége, de mint egy fejezet az életedből megjelenhetne…
Én idén januárban volt 3 éve hogy kijöttem, mert a párom itt kapott
állást és úgy döntöttünk fiatal pár lévén, hogy ha nem jövünk ki, sose lesz
semmink. Sajnos szülői támogatást nem kapunk, mert nem tudnak segíteni, így
nekünk kell megteremteni a saját otthonra valót. Ezért jöttünk ki. Mi nem
tervezünk maradni...hazavágyunk, ez a végcél, de sokszor előfordul, hogy bár
minden hazamenetel után sírva indulok vissza, mikor ideérünk és befordulunk az
utcába, ahol lakunk, ismerős...már-már otthonos érzés uralkodik el rajtam Szerintem, ha neked is itt lesz már a
családod és lesz egy közös otthonotok, a hazalátogatások után te is így érzel
majd
Ó el is felejtettem mondani, hogy egy tartományban vagyunk! Mi is Pfalz-ban élünk, méghozzá német
viszonylatban nem is olyan messze: Ludwigshafen am Rhein-ban. Ha őszinte akarok
lenni, nem kedvelem ezt a várost... Igazi gyárváros patkányokkal (értsd szó
szerint!!), beton beton hátán, sehol egy csepp zöld (na jó az Ebert parkot
leszámítva, de tőlünk gyalog nincs túl közel; a BASF itt van mellettünk és
sokszor gyomorforgató szagokat hordoz miatta a szél...annyi szép helyen jártam
már Németországban, hogy elmondani nem tudnám, mégis itt kell élnünk...itt az
ipar...na meg a szokásos, ami engem is kiakaszt, hogy szombaton 4-kor, 6-kor
bezár minden és vasárnapig olyan mintha egy rossz sci-fi-ben élnénk, ha
lemegyünk az utcára, sehol senki...félelmetes
Mi ha ilyenkor kicsit jól akarjuk magunkat érezni, mindig kirándulunk,
akár télen is!! Imádjuk a Bad Dürkheim-i erdőt, oda gyakran járunk, jártunk már
Bacharach-ban, csodálatos hely, Speyer óvárosa tavaszi-nyári estén
felejthetetlen, tavasszal tervezzük, hogy elmegyünk a Mannheimi Lujsen
parkba,voltunk már (igaz az messze van, 150km), Dilingen csodálatos kisváros
smaragd színű pázsittal, mindenhol mintha egy mesében járnánk...
Szóval számtalan szebbnél szebb hely van Németországban, és ha nagyon
rádtör a bezártságérzés, menj el és nézz körül!
Meglátod, jobban érzed majd magad!
A naplóírást pedig abba ne hagyd kérlek!!!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése