2010-02-18 19:43
Nem, nem vesztem el, kedves fórumozók, csak
hazalátogattam (ide ez az ige illik: egy idegenbe szakadt magyar nem
hazautazik, hazamegy vagy hazaruccan – ő hazalátogat, legalábbis az aktuális
közhelyszótár szerint). És otthon jobb dolgom is volt, mint körmölni. Iván
Ivanovicsról mesélnek hasonlót, mikor évek múltán „eltávra” mehetett a
Gulágról. Felcsatolta a síléceit és elsiklott a tajgában. Hetek múlva, mikor
visszatért, körülfogták a sorstársak és kérdezgették, hogy s mint volt. Először
is – mondja Iván – megittam egy üveg vodkát. És aztán? – kíváncsiskodnak a
körülállók. - Aztán felhajtottam még egy üveggel. – Na és aztán? – Aztán
boldoggá tettem az asszonyt. – És utána? – Utána lecsatoltam a síléceket... Ha
belegondolok, hogy én nem is sítalpon mentem...
De jó volt otthon, családi körben, így kicsit pihent a penna. Az út elég nyomasztóra sikeredett, különösen odafelé, mert egész Németországot diffúz hófúvás uralta, a Winterdienst meg valahogy nem siette el az autópályák rendbetételét. Ausztriában – hasonló időjárás közepette – az aszfalt csontszáraz volt, lehetett volna repeszteni, de akkor meg az ablakmosó spricnim adta be a kulcsot. Így az éjszaka közepén, kavargó hófúvásban csak az előttem haladó autó vöröslő hátsó lámpáit láttam (ha láttam), időnként négyet a kettő helyett, ahogy a fáradtságtól elkunkorodott a szemtengelyem. Délután ötkor indultam, és reggel nyolckor már húztam is be a kéziféket a házunk előtt. Nem emlékszem, hogy éreztem-e magam valaha is fáradtabbnak életemben. Pénteken tehát nagyrészt aludtam, szombaton báloztunk, vasárnap és hétfőn végiglátogattam a rokonságot és a baráti kört, kedden délben pedig visszaültem a járgányba és irány Pirmasens! Visszafelé ezerrel lehetett döngetni, az útvonal először mutatta jóindulatúbb arcát.
Tegnap óta újra dolgozom, új lendülettel és töretlen lelkesedéssel. Altattam ma egy kislányt az MR-ben (olyan, mint a CT, csak hangosabb; itt egyébként MRT-nek vagy Kernspinnek hívják). Szokás szerint egy szál egyedül voltam, nővér ilyen kicsiséghez, mint egy narkózis, nem jár itt. A vizsgálat végeztével felnyaláboltam a gyermeket (betegszállító errefelé fogalom szintjén sem létezik), beletettem a kint várakozó ágyba, ráerősítettem az oxigénmonitort, az ágy lábához felhalmoztam a magammal hozott Zubehört és elindultunk. Én az ágyat toltam, anyu meg csevegve jött mellettem. Láthatólag a kiszolgáló személyzet egy tagjának tekintett. Ha Magyarországon vagyunk, biztos a zsebembe gyűr egy kétszázast, hogy „Igya meg az egészségemre, jóember!” Így azonban csak ballagtunk a szűk folyosón, mígnem egy, az MR-re várakozó nénike lábára nem toltam az ágyat (hiába, nincs benne gyakorlatom). A néne úgy 118+ éves lehetett, reszketeg fejjel ült az egyik műanyag széken, de mikor áthaladtam rajta, fiatalos erővel jajdult fel. Aztán csak rezgett tovább. Odaugrottam hozzá, és hogy, hogy nem, ez tolult az ajkamra: „Entschuldigen Sie, bitte, leben Sie noch?” Jaj, bocsánat, él még? Nem egészen ezt akartam mondani, de így sikerült. Leírhatatlan pillantással válaszolt, majd, mikor látta, hogy újra az ágynak veselkedem, sietve felpattant, és szemrehányóan kopogó botjával elnyargalt egy nyugodtabb szegletbe.
Attól félek, lassan hírem megy.
Viszont szépen tavaszodik itt nálunk! A személyzeti kaszárnyától a kórházig kabát nélkül futok át reggelente. Igaz, eddig is így tettem, csak most már nem fázom közben. Utam a pszichátriai gondozó földszintes épülete mellett vezet, ahol valamilyen sajátos ötlettől vezérelve a járda mentén egy kifeszített kötélen kis röpcédulákat helyeztek el a munkatársak. Ilyesféléket lehet rajtuk olvasni: „A felnőtt lakosság húsz százalékának életében legalább egyszer van pszichotikus tünete!” Meg: „A skizofrénia nem gyógyítható, de jól karbantartható!” Sőt: „Az alkoholista gyógyulás felé tett első lépése, ha felismeri betegségét!” És így tovább, szinte kiáltvány-szerűen. Engem valahogy nem hangol fel, mikor a reggeli derengésben, még félálomban a munkahelyem felé araszolok. Na meg munka után, mikor bevásárlásból térek haza: „Az alkoholizmus betegség! Keresse fel orvosát!” – én meg szégyenkezve kúszom, kezemben a csilingelö hatos söröspakkal.
Lassan mennem kell, mert ismét felhalmozódott a mosogatnivaló. Itt nincs igazi konyhám, csak egy kis főzőfülke, és mikor tegnapelőtt éjféltájban megjöttem Magyarországról, távoli, ferde illatok fogadtak. Most gyűjtöm az erőt, hogy behatoljak és rendet vágjak a csetres között. Nem lesz könnyű, remélem, szorítotok értem! És amint lehet, folytatom!
De jó volt otthon, családi körben, így kicsit pihent a penna. Az út elég nyomasztóra sikeredett, különösen odafelé, mert egész Németországot diffúz hófúvás uralta, a Winterdienst meg valahogy nem siette el az autópályák rendbetételét. Ausztriában – hasonló időjárás közepette – az aszfalt csontszáraz volt, lehetett volna repeszteni, de akkor meg az ablakmosó spricnim adta be a kulcsot. Így az éjszaka közepén, kavargó hófúvásban csak az előttem haladó autó vöröslő hátsó lámpáit láttam (ha láttam), időnként négyet a kettő helyett, ahogy a fáradtságtól elkunkorodott a szemtengelyem. Délután ötkor indultam, és reggel nyolckor már húztam is be a kéziféket a házunk előtt. Nem emlékszem, hogy éreztem-e magam valaha is fáradtabbnak életemben. Pénteken tehát nagyrészt aludtam, szombaton báloztunk, vasárnap és hétfőn végiglátogattam a rokonságot és a baráti kört, kedden délben pedig visszaültem a járgányba és irány Pirmasens! Visszafelé ezerrel lehetett döngetni, az útvonal először mutatta jóindulatúbb arcát.
Tegnap óta újra dolgozom, új lendülettel és töretlen lelkesedéssel. Altattam ma egy kislányt az MR-ben (olyan, mint a CT, csak hangosabb; itt egyébként MRT-nek vagy Kernspinnek hívják). Szokás szerint egy szál egyedül voltam, nővér ilyen kicsiséghez, mint egy narkózis, nem jár itt. A vizsgálat végeztével felnyaláboltam a gyermeket (betegszállító errefelé fogalom szintjén sem létezik), beletettem a kint várakozó ágyba, ráerősítettem az oxigénmonitort, az ágy lábához felhalmoztam a magammal hozott Zubehört és elindultunk. Én az ágyat toltam, anyu meg csevegve jött mellettem. Láthatólag a kiszolgáló személyzet egy tagjának tekintett. Ha Magyarországon vagyunk, biztos a zsebembe gyűr egy kétszázast, hogy „Igya meg az egészségemre, jóember!” Így azonban csak ballagtunk a szűk folyosón, mígnem egy, az MR-re várakozó nénike lábára nem toltam az ágyat (hiába, nincs benne gyakorlatom). A néne úgy 118+ éves lehetett, reszketeg fejjel ült az egyik műanyag széken, de mikor áthaladtam rajta, fiatalos erővel jajdult fel. Aztán csak rezgett tovább. Odaugrottam hozzá, és hogy, hogy nem, ez tolult az ajkamra: „Entschuldigen Sie, bitte, leben Sie noch?” Jaj, bocsánat, él még? Nem egészen ezt akartam mondani, de így sikerült. Leírhatatlan pillantással válaszolt, majd, mikor látta, hogy újra az ágynak veselkedem, sietve felpattant, és szemrehányóan kopogó botjával elnyargalt egy nyugodtabb szegletbe.
Attól félek, lassan hírem megy.
Viszont szépen tavaszodik itt nálunk! A személyzeti kaszárnyától a kórházig kabát nélkül futok át reggelente. Igaz, eddig is így tettem, csak most már nem fázom közben. Utam a pszichátriai gondozó földszintes épülete mellett vezet, ahol valamilyen sajátos ötlettől vezérelve a járda mentén egy kifeszített kötélen kis röpcédulákat helyeztek el a munkatársak. Ilyesféléket lehet rajtuk olvasni: „A felnőtt lakosság húsz százalékának életében legalább egyszer van pszichotikus tünete!” Meg: „A skizofrénia nem gyógyítható, de jól karbantartható!” Sőt: „Az alkoholista gyógyulás felé tett első lépése, ha felismeri betegségét!” És így tovább, szinte kiáltvány-szerűen. Engem valahogy nem hangol fel, mikor a reggeli derengésben, még félálomban a munkahelyem felé araszolok. Na meg munka után, mikor bevásárlásból térek haza: „Az alkoholizmus betegség! Keresse fel orvosát!” – én meg szégyenkezve kúszom, kezemben a csilingelö hatos söröspakkal.
Lassan mennem kell, mert ismét felhalmozódott a mosogatnivaló. Itt nincs igazi konyhám, csak egy kis főzőfülke, és mikor tegnapelőtt éjféltájban megjöttem Magyarországról, távoli, ferde illatok fogadtak. Most gyűjtöm az erőt, hogy behatoljak és rendet vágjak a csetres között. Nem lesz könnyű, remélem, szorítotok értem! És amint lehet, folytatom!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése