2010. február 23., kedd

Attendance: Pfalzi köznapló 19

2010-02-23 00:22
Tavaszodik Pirmasensben! Pár napja délelőtt vigasztalan eső mosta a kórház ablakait, szürke felhők gomolyogtak alacsonyan a város felett. Az egyik nővér kinézett és azt mondta: „Na endlich!” Megkérdeztem, mire érti, erre kifejtette, hogy végre nem hó esik, hanem eső és ez errefelé a tavasz jele.

De a hétvégén tényleg elmosolyodott az idő. A szemközti bank előtti nyilvános hőmérő érkezésem óta nem jelzett még ilyen hőséget: kilenc fokot! Pluszban. A szombati napsütés kicsalt a Wohnheimből, túracipőt húztam és nekivágtam a közeli erdőnek. És mindazt a csipkelődést, morgolódást, áskálódást és odamondogatást, amit ezzel a környékkel kapcsolatban összehordtam, ezennel ünnepélyesen visszavonok! A vidék a legszebb arcát mutatta: szikrázó hó, napsütés, madárdal – mi kell még? A szikla tetejéről, ahová felkapaszkodtam, végtelennek tűnt a rengeteg. A turistaút németes alapossággal volt jelezve, minden második fűszálon, hogy sörhasú Apu meg hátsót eresztett Anyu el ne tévedjen, ha egyetlen csemetéjét – vagy ami gyakoribb: a kutyát – sétáltatja. Szombat délelőtt lévén, találkoztam néhány tipikus figurával. A fenti családmodellen kívül képviseltette magát a Sportember kategória is: jó néhány kocogó lihegett el mellettem izzadva. Volt még Magányos Srác, profi túrafelszereléssel, sietős léptekkel, elszántsággal a szemében, meg Szépfiú, aki az aktuális leányt szédítette fizikai felkészültségével és tájékozódni tudásával. Kimondottan ellenszenves típus a Dohányos, aki addig megy kocsival, ameddig csak lehetséges, aztán kiszáll és rágyújt. Ilyen is volt jó pár.

Másfél órát róttam a sárga-piros turistautat, aztán hazatértem. A város felett sütött a nap, szinte megszépült tőle, ami nagy szó. Lehet, hogy csak a hosszú és kemény tél, a sötétség tette, hogy olyan ellenszenvesnek tűnt kezdetben? Most mindenesetre egészen szeretetre méltónak láttam.

És látom azóta is, mert vasárnap meg ügyeltem, először, leszámítva a pár órás helyettesítéseket, és azzal az érzéssel jöttem haza ma reggel, hullafáradtan, de diadallal, hogy sikerült. Idegen országban, idegen nyelven képes voltam annyira asszimilálódni, hogy segíteni tudtam. Művelni a szakmámat. Agyongyötört agyam hazafelé jövet – valami okból németül – így fogalmazta meg a tanulságot: „Können” ist ein gutes Gefühl.

Felkészítettek rá, hogy sokan lesznek. A német szülők (ami azt illeti, a magyarok is) rendszerint vasárnap délelőtt ébrednek rá, hogy egy hete náthás a gyerek és nem mehet így tovább. Mutattak egy ovist, akinek egy hónapja (!) van a hátán egy gombás flekk és éppen az én ügyeletemben érett meg az idő, hogy végre egy orvosnak megmutassák.

De ekkora munkára nem számítottam. Magyarországon jó kis öreges főorvosi ügyeleteim voltak, bosszantónak számított, ha háromnál többször „zavartak” a szobámban. Itt meg reggel kilenckor beültem az ambulanciára, este tizenegykor meg kijöttem. Kioldalogtam. Kitámolyogtam. Esetleg kiaraszoltam, az is rám illett. Mellette a két gyermekosztály a napi vizittel, teendőkkel. Úgy kell elképzelni, mint egy városi gyermekorvosi ügyeletet, amit összevontak a kórház koraszülött- és gyermekgyógyászati osztályával. És igen: asszisztens nélkül. Mert az ambulancián mindent egyedül kell csinálni, az adminisztrációtól az injekción át a lázmérésig.
Felvettem vagy hét gyereket, ambulánsan elláttam vagy huszonötöt a legkülönfélébb fajtából. A legtöbben légúti betegek vagy hányós-hasmenősök voltak, de akadt betintázott fiatalember, lóról fejreesett nagylány, vasaló-égette kezű totyogós és – kuriózum gyanánt – játékmotor-kipufogót az orrába felnyomott kisovis. Mindez németül. Azon kaptam magamat, hogy élvezem. De nagyon-nagyon.

Reggel hazajöttem és délután háromig eszméletlenségben töltöttem az időt. Arra ébredtem, hogy valaki ütvefúróval látja el valamelyik közfal baját. Félálomban eljátszottam a gondolattal, hogy felkeresem és alulról csatlakoztatom belé az ütvefúrót. De ahogy felébredtem, láttam, hogy a nap beröhög az ablakon, és újra ellenállhatatlan vágy fogott el a Pfalzi erdő ösvényei után. Hétköznap lévén, kihasználtam az alkalmat. Elfurikáztam a pirmasensi turistahivatalba, és elláttam magamat túratérképekkel. Közben felfedeztem egy különleges forgalmi pontot a városban (melléktéma, de idekívánkozik): ez egy villanyrendőr, amelyhez nem tartozik kereszteződés. Valahol, egy nyílegyenes főút egy pontján egyszer csak egy piros jelzőlámpa állja utadat és meg kell várni, míg zöld lesz. A kétfelől özönlő kocsisor megtorpan, türelmesen bürrögtet, majd továbbindul. Mondom, kanyarodási lehetőségnek, kereszteződésnek, zebrának vagy egyébnek, aminek elsőbbséget lehetne adni, nyoma sincs.

Hazaérkezve aztán egy boldog órát töltöttem a padlón, kiteregettem a térképeket és egy túrás könyv útvonalait keresgéltem a térképeken. A hétvégém szabad, nem létezik, hogy ne menjek túrázni! Alig várom.

Igaz, a hétvégére már esőt jósolnak...


&&&

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése