2010. március 11., csütörtök

Attendance: Pfalzi köznapló 23

2010-03-11 16:51
Az utóbbi napokban többször is nekiültem, hogy megírom a hétvége eseményeit, de olyan sok izgalmas és szép élményem volt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Most is éjjel fél tizenkettő van, tegnap ügyeltem és csak úgy teszek, mintha ébren lennék, de muszáj nekirugaszkodnom, nehogy elhalványuljanak az emlékek és kihagyjak valami fontosat.

Tehát Frankfurtban jártam, az ottani magyarok meghívására. Valamikor januárban – alig kezdtem el vezetni a naplót – kedves üzenetet kaptam Julitól, akiről kiderült, hogy a Frankfurtban élő magyar közösség egyik fő szervezője. Szó szót, levél levelet követett, mígnem körvonalazódni kezdett ottani látogatásom, mint gyermekorvos, és mint... Hogy is mondjam? Mint egyéb.

Juliék nagyon kedves, eredetileg a Vajdaságból, a 91-es háború idején Németországba származott házaspár, felnőtt gyermekekkel. Férje építészmérnök, ő maga egy helyi óvodában dolgozik és mellesleg a hátán viszi a frankfurti magyarok ügyes-bajos dolgait. Szervez, ír, telefonál, cipekedik – és mosolyog rendületlenül. Azt mondja, néha elege van, de szerencsére ez mit sem látszik rajta. Segítőtársaival kőnél maradandóbb alkotómunkát folytatnak a magyar közösség egyben tartásáért és boldogításáért.

Pénteken, munka után indultam, hogy estére Juliéknál lehessek, ahogy írta: hogy együtt vacsorázhassunk. Meleg családi légkör és meleg vacsora – kell-e ennél több? Ráadásul régóta nem érzett magyaros ízekkel. Kis lakásuk egyik szobácskájában szorítottak helyet nekem éjszakára, felnőtt lányuk üresen hagyott fészkében. A könyvespolcon négy nyelven sorakoztak a könyvek – magyar, német, angol és francia vegyesen, részrehajlás nélkül. Így néz hát ki egy kisiskolás korban Európa szívébe csöppent gyermek műveltsége, nyelvtudása... Mégiscsak jól döntöttem volna, hogy kicibálom a családomat ide messze, idegenbe?! Mégiscsak igaz lenne, hogy túl a nehéz kezdeteken, az elszakadáson, a kacifántos beilleszkedésen végül hasznuk is lesz majd az egészből? Ott, a volt leányszobában, elnézegetve a négynyelvű irodalmat, nagyon úgy tűnt. Mint megtudtam, a szoba lakója egyébként épp a Szaharában tanul arabul.

Szombaton délelőtt tartottam egy előadást magyar anyukáknak a gyermekkorban előforduló háztartási balesetekről és megelőzésükről, tulajdonképpen ürügyként a rákövetkező egy órához, amikor is beszabadították a terembe a kolónia térdig érőit, kisóvodás kortól a kisiskolásig. Gitároztam nekik, énekeltünk, meséltem. Ezerkétszáz kilométerre a legutolsó magyar településtől egy óvónő vezetésével vagy húsz kisgyermek énekelte, hogy „tavaszi szél vizet áraszt...” Szemet párásító volt hallgatni. A zsenge korúak sem unatkozhattak nagyon, ölembe ültek, együtt pengettük a gitárt, meséltek nekem a mindennapjaikról, arról, hogy a Karcsi miért olyan undok és a Rebeka ugyan árulkodós, de igen jól tud elefántot rajzolni hátulról. Nem feszélyezett minket semmilyen témaköri megkötés. Aztán jött egy 6-7 éves, szemüveges, szőke kislány. Hozzám bújt (!) és megszólalt, alig lehetett érteni, de a szeme ragyogott: „Én már kettőször volni Magyarország!” Mintha az édenkertet emlegette volna, olyan átszellemülten. És én megértettem, miért is gyötri magát Juli és sok társa, miért áldozzák fel idejüket és erejüket. Hát igen. Ezért érdemes.

Írni meg azért érdemes, amit az egyik kisfiú arcán láttam, amint a mesekönyvemet lapozgatta. Néhány éve írtam ugyanis egy meseregényt. Jöttöm kapcsán az egyik anyuka meghozatta Magyarországról, és közszereplésem végeztével bemutatta a hallgatóságnak. A srác később elmarta a kötetet, kezébe vette amúgy állva, lapozgatni kezdte – aztán leült és úgy maradt. Körülötte már régen visszarendezték a termet, felsöpörtek, anyukája kabátban szólongatta az ajtóból, de ő csak olvasott, nem ügyelve másra. Nem esett rosszul, na. A fiaimra emlékeztetett, mikor azon frissiben megjött a kiadótól a könyv. Nyár volt és éppen indultunk valahová. Csomagoltunk. Mármint mi, szülők. Mármint az ő holmijaikat, lusta lakli kölkei. Mint a málhás szamár, rohangásztam a nappalit a fenti szobákkal összekötő lépcsőn, izzadva, perelve velük, hogy miért nem segítenek, mígnem az egyik forduló közepette konstatáltam, hogy felbontották a pár perce érkezett csomagot, elosztották testvériesen a tiszteletpéldányokat, és olvasni kezdték. Úgy találtam őket, egy-egy fotelban, égnek álló lábakkal, fejük búbjáig elmerülve a könyvben. Világos volt, hogy sem égszakadás, sem földindulás, sem az apai szárnyas szavak nem jutnak el most a tudatukig. Lemondó és jóleső sóhaj exkluzív keverékét hallattam, aztán ott folytattam a rohangászást és izzadást, ahol abbahagytam volt.

Csak azt akartam elmesélni, hogy miért is érdemes írni. Meg gyerekekhez menni gitározni.

Vendéglátóim délután elvittek Frankfurt belvárosába, ahol gyorstanfolyamon elsajátíthattam a fagyhalál közelében történő szabadtéri Würstchen- és Apfelwein-fogyasztást. Ezt a képességet láthatólag minden helybéli zsenge korában kifejleszti magában. A tágas piactéren zúgott a szél, felkapta és megforgatta a papírtálcákat és műanyag poharakat, de a jó frankfurtiak – és köztük én is! – lobogó hajjal, kékült ujjakkal élveztük a helyi specialitásokat. A kolbászon és almaboron kívül a harmadik nevezetesség az ún. Handkäse. Ez valamilyen érett keménysajt, melyet ecetes hagymával és köménnyel kínálnak. Nagy táblákon hirdetik, hogy kapható zenével és zene nélkül is: Handkäse mit oder ohne Musik. Vendéglátóim elmagyarázták, hogy ez a kifejezés nem azt jelenti, hogy szól-e a rezesbanda a háttérben vagy sem. De valami hasonlót. A Musikot ugyanis a fogyasztó maga adja hozzá, a hagyma és kömény segítségével, kicsit később...

Egy felhőkarcoló tetejéről megcsodáltuk a többit; furcsa látvány, ahogy a modern épületek tengeréből kiemelkedik egy-egy régi vágású templom. Az egyik bájos öreg házikót a metróépítés miatt állítólag ötven méterrel odébb kellett rakni, de megoldották. Azóta is ott virít, körbefolyva a kivilágított sugárutaktól és csillogó, futurisztikus üvegcsodáktól. Szerintem még mindig azon töpreng, hogy is kerül ő voltaképpen ide.

Este a helybéli magyar táncegyüttes szervezésében táncház volt az egyik város széli kocsmában. Egy kölni hegedűs és egy brüsszeli nagybőgős között két frankfurti brácsás húzta – valamennyien magyarok. És olyan talpalávalót rittyentettek, hogy a kocsmába tévedt ártatlan német sörbarátok közül is többen táncra perdültek. Üldögéltem, elnézegetve a bokázó-pörgő párokat, és megfogalmaztam magamban, hogy például ez az, ami a németekből hiányzik. Nincs táncházuk. Nincs népzenéjük (legalábbis nem olyan gazdag, mint a mienk). Ja, és tejfölük sincs. A boltban legalábbis nem láttam.

Ez a verbunkos-csárdás táncmulatság fura érzelmeket kavart fel bennem. Keserédes gondolatokat. Hogy milyen jó, hogy ilyen is van. Ugyanakkor, hogy nem a mélyen rejtőző honvágy jele-e mindez a sok magyar-program? Nem az identitásukat keresik-e ezek az emberek? És ha igen, megtalálják-e egy-egy hangversenyen, színházi estén, táncházban? Látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat. De vajon a bőrükben is? Milyen deutsch-ungarischnak lenni, mondjuk, húsz éven át? Mire is vállalkoztam én?

Egy biztos: jó, hogy ilyen sokan vagyunk. És jó, hogy ott lehettem azon a hétvégén Frankfurtban. Köszönet a szervezőknek. Köszönet mindazoknak, akik tesznek valamit a Közösségért. Köszönet nekik, mert bizony sokszor szűkölködnek benne.

Viszontlátásra, frankfurti magyarok!

Hozzászólások
poe   2010-03-11 21:31      
Kedves Attendance!
Élvezettel olvasom az írásaidat. Rendkívüli szakértelemmel zongorázol az érzéseinken, hol megnevettetsz, hol elgondolkodtatsz, hol meghatsz.
Várom az új jegyzetet!

Erazs   2010-03-12 18:47      
Ma "sokkot" kaptam a magyar egészségügy, na meg a leendö orvosok kilátástalan helyzete miatt. Teljesen megértelek.
Növérem mesélte, elment dokihoz (Magyarországon), aztán megbüntették öket (mármint a kórházi osztályt) mert nem tudtak ambuláns lapot nyomtatni, mert nem volt papírjuk. Csakhát pénz se rá, a vattát is a növér vette már a 70 ezer forintos fizetéséböl, hgoy vérvétel után tudjon mit a páciensek karjára nyomni. Növérem mondta, hogy majd visz nekik papírt, meg mikor majd legközelebb megy, akkor kér tölük egy listát, hogy mire van szükségük, és amit tud azt visz majd.
Azonkívül a leendö doktoroknak is igencsak elvágták/-ják a pályájukat az új szabályzattal, hogy 9 évig egy munkahely megszakítás nélkül, ezzel diszkriminálják elég rendesen a nöket, mert a szülés is a megszakítás kategóriába tartozik, na meg éljenek meg a fiatal orvosok annyi pénzböl 9 éven keresztül.
Legalábbis ezek a mostani infóim.
Na meg a legújabb "buli", bocs, kicsit off, hogy az áramszolgáltató tavaly összel elszámolta magát a fogyasztók kárára, többet számolt, viszont a többletet nem hajlandó visszafizetni, hanem majd ebböl fizetik azoknak a számláját, akiknek hátralékuk van.
Nem tom, de Magyarországon már mindent lehet???
Bocsi, de úgy kijött....

hunor   2010-03-13 18:53      
Kedves Attendance,
én is örülök, és mindig olvaslak. És furcsa ez az írás, olvasás, egy csomó érzést ki tud váltani az olvasóból - például a legutóbbi:
- eszembejutottak helyszínek, melyek most messze vannak tőlem, de hiányoznak,
- megismertem Juliból egy részletet, melyet annak ellenére nem tudtam, hogy évek óta lelkesen MONozik. Igaz, azt tudtam, láttam, hogy elkötelezetten szervezi a helyi magyar eseményeket, de mint embert, most ismertem meg inkább.
Szóval érdekesek az írások, néha az ember csak átsiklik felettük, átfutja, maximum egyet mosolyog, de azzal megy tovább... de néha több a hatás, például a fenti gondolatok legutóbbi bejegyzésed kapcsán már akkor beugrottak, de még mára is megmaradtak, sőt, rávettek, hogy ezt leírjam.
Köszönöm!

 reguska   2010-03-13 18:18      
Nagyon élvezem még mindig a történeteket!Köszi, hogy megosztod Velünk! Egyébként van itt is tejföl, Sauer Sahne, én ezt szoktam venni, de állítólag van másmilyen is. Persze más, mint a magyar. Csak így tovább, várjuk hogy írj!!!


&&&

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése