Attendance: Pfalzi köznapló 25

2010-03-29 01:51

Azon a hétvégén, mikor Gabi is itt volt, megmerítkeztünk az ország zenei kultúrájában. Bach, Beethoven, Karajan és Stockhausen hazájában mi is igényt éreztünk zeneileg művelődni, és ellátogattunk egy koncertre.

...Verklikoncert volt. Nem, nem elírás: a hangszer, melyen a művészek megszólaltatták a melódiákat, Drehorgel, azaz verkli volt. Egy Fekete-erdei idős házaspár jött öt kintornával, papa hófehér hajjal, frakkban, a hajtókán ezer színes jelvénnyel, ahogy kell, mama korabeli puccos kosztümben, hozzáillő lila kalappal. Gyűjtik a verkliket már vagy húsz éve, és a legszebbekkel járják az országot, sőt a világot is. Némi konferansz után ünnepélyes arccal elhelyezik a soron következő lyukszalag-tekercset a dobozban, és forgatni kezdik a kart. Van úgy, hogy mindketten, külön-külön „hangszeren”, szinkronban játszanak, ami állítólag nagyon nehéz. Felcsendültek sorban a népszerű dallamok, egész szimfónia-tételek, opera-nyitányok, ismert és kevésbé ismert szerzemények Offenbach Orfeuszától az O sole mióig. Ja: és mindez a város evangelikus templomában. Nem tudom, ki hogy lenne vele – nekünk életre szóló élmény volt így, minden elemével együtt.

S ha már kultúra, legyen kövér – elmentünk egy kabaré-estre is. Ez megint más miatt volt kuriózum. Pirmasens három prominens hölgye (köztük a város teljes oktatásügyéért felelős fő-haupt-vorsitzende Dame) bohóckodott a helyi bank  rögtönzött színpadán, amatőr voltukhoz képest (sőt nemcsak ahhoz képest!) igen magas színvonalon. Női kabaré volt, az ehhez illő örök témákkal: női sors, anyasors, Klamotten, Schuhe, férjek („Ja, mein Herbert is aba ka Prinz...”). Ez a szegény Herbert az egyes jelenetek visszatérő figurája volt, személyében testesült meg a német típusférj, mely állatorvosi lóként hordozza magán nemének és életkorának összes szimptómáját. A lényeg nem is ez, hanem hogy három amatőr feleség összeáll és fél év alatt (!) megír egy olyan kabaré-estet, mely két órán keresztül szórakoztatni tudta a mintegy 70-80 fős közönséget. Színes, szellemes, fordulatos műsor volt, a profizmus határáig jól megírva és előadva. Ha azt írom: határáig, akkor azt felülről értem. Jó pár aktuálisan tündöklő magyar celebprofi elbújhatna mellettük.

Szép volt ez a pár nap, és mint ilyen, gyorsan el is repült. Azt már nem is részletezem, hogy a budapesti buszt majdnem lekéstük Karlsruhéban, mert annyit késett... Igen, azért. Ott vártuk a buszmegállóban, már háromnegyed órája jönnie kellett volna, de sehol semmi. Persze, hogy azt hittük: előbb érkezett és már tovább is állt. Végül, mikor már a kocsiban ültünk és értesítettük az otthoniakat, hogy Anyát ne várják, mert épp viszem vissza Pirmasensbe – akkor befordult a sarkon. Egy kis izgalom legalább jó kondiban tartja a szívkoszorú-ereket.

Itt most muszáj egy kis kitérőt tennem, megmagyarázandó, miért is nincs még mindig idekint a családom. Egyszerű oka van: háziorvos feleségem nem tudott helyettest vagy utódot találni a praxisába. Az eddigi jelentkezők (akik még soha nem próbálták, milyen is ez) mind visszaléptek, mikor megtudták, mennyit lehet keresni Magyarországon egy háziorvosi praxisban, szakadatlan, felelősségteljes munkával. Anélkül, hogy intim részletekbe bocsátkoznék: német kollégáim azt hitték, elszámoltam magam, mikor euróban megadtam nekik, mennyi nálunk egy átlagos orvosi fizetés. Szóval a jelentkezők sehogy sem tolonganak. Addig meg kénytelen vagyok egyedül küzdeni, mint Rambo az őserdőben.

Ez a már bejáratott hasonlatom eszembe juttatja új munkahelyemet, az ügyeleti órákat. Épp most vagyok túl egy 24 órás maratonin, és még élénken él bennem. Meséltem már, hogy az ambulancián, ahol egy ilyen ügyeletben úgy 25-30 gyereket látunk el (az osztályos pácienseken kívül!), nincs rajtunk kívül semmilyen személyzet. A beteg bekísérésétől a lázmérésig, fültükrözéstől a vérvételig mindent egyedül csinálunk, ideértve a Nagy Német Amőbát, az adminisztrációt is (fehér, sárga és rózsaszín papír, diagnózis-blanketta, receptek, igazolás a biztosító felé stb.). A kb. egy évvel korábbi lázadás óta ugyan kaptunk egy nővért, aki este hattól tízig segít – de hogy miért pont akkor, és miért csak ennyi időre, az rejtély. Mindegy, ezért a négy óráért is hálás a hörgésig leharcolt magányos orvos-hős, alig várja már, mikor lesz hat óra, hogy legalább egy kicsit orvosnak és ne udvari bolondnak érezze magát. Tegnap azonban hiába vártam a felmentő sereget. Hat óra, fél hét... Sehol senki. Végül rákérdeztem az osztályos nővérnél. „Ó, a Simone?” – hangzott a válasz – „ Nem érzi jól magát, telefonált, hogy nem jön.” ...Az a szó ugrott be, hogy „komolytalan”. Lehet, hogy holnap én sem megyek dolgozni, mert megviselt az óraátállítás. Vagy kihagyom a húsvét vasárnapi ügyeletemet, mert esőben nem szívesen teszem ki a lábam. Oldják meg.

Hogy milyen is egy ilyen ügyelet közelről? Íme, egy szeletke. Este kilenc órakor négy gyermek várakozott az ambulancián. Behívtam az egyiket, aki alig tudott járni, úgy fájt a hasa. Nem ő volt az első, de – a katasztrófa-orvoslás szabályai szerint – a tömegből elégtelen ellátókapacitás esetén ki kell emelni a legsúlyosabbakat. Felfektettem a vizsgálóasztalra, ám alig láttam hozzá, értesített az egy emelettel feljebb működő részleg nővére, hogy a mentő egyenesen oda vitt egy eszméletlen 16 éves fiút, fussak azonnal. Az én betegem közben körbehányta az ambulanciát és fetrengett a fájdalomtól. De az eszméletlen előnyt élvez. Szúrtam a hasfájósnak egy venát kb. 10 másodperc alatt és adtam neki egy adag fájdalomcsillapítót (jól tudva, hogy a sebész kolléga majd szétrúgja a hátsómat, hogy elkentem a tüneteket). Leírtam a telefonszámomat az édesanyjának, hogy maradjon a fia mellett, én azonnal jövök, de hívjon, ha baj van.
Felrohantam a negyedikre. Három mentős és négy hozzátartozó vette körül a hordágyat, ahol – hála Istennek – éppen ébredezni kezdett a srác, aki focizás közben összefejelt a társával. Nővér sehol. Kurjantottam neki, mire kidugta a fejét egy kórteremből, mondván: azonnal jön, csak valakinek beállítja az oxigénjét. Kénytelen voltam a mentősöket befogni: vérnyomásmérés, venabiztosítás, vérvétel, monitor, ami kell. Morogtak, hogy menniük kell, mert ők az egyetlen mentőosztag jelenleg a városra. Szerencsére megjött a nővér, elküldtem a mentősöket és folytattuk a munkát. A fiú magához jött és kiabálni kezdett, hogy nem lát. Megvizsgáltam, tényleg. Nosza, azonnal CT-vizsgálat! Ennek feltétele, hogy a beteg fel legyen véve a számítógépbe. Gyorsan betápláltam hát a rendszerbe az adatait. Kis papír, nagy papír, etikett-nyomtatás – közben a srác nem lát, odalent a másik meg, ki tudja, él-e, hal-e! Mikor ez is megvolt, rájöttünk, nincs, aki a CT-be vigye a focistát. Az egy szem nővér nem hagyhatja el az osztályt, én meg hát... ugye. Végül kerítettem egy kölcsön-nővért a belgyógyászatról (ott ketten vannak?!) ő végül elvitte a srácot. Futás vissza az ambulanciára, ahol az előbbi betegem azóta tovább dekorálta absztrakt fantáziákkal a rendelő kövét. Megvizsgáltam: persze vakbélgyanú. Szóltam a sebészeknek, jöjjenek azonnal, addig én felviszem a beteget az osztályra. Egy emelettel feljebbről lehoztam egy ágyat, beléemeltem a pácienst, aki közben kissé jobban lett a gyógyszer meg az infúzió mellett, és feltalicskáztam a fenti részlegre. Útközben bedugtam a fejem a váróba, mert a másik három család kissé fészkelődött már, hogy ne aggódjanak, mindjárt jövök. Miközben beteghordóként munkálkodtam az emberiség üdvén, hívás jött, hogy a koraszülött-osztályon az egyik másfél kilós rendetlenkedik: tönkrement az infúziója, a vércukor esik. Ez akut vészhelyzet, mert ezek a parányok öt perc alatt kómába jutnak, ha nem vigyáz az ember. Kissé gyorsítottunk, a betegágy meg én. Odafent találkoztam a focizós gyerekkel, éppen tolták visszafelé a CT-ből. Megcsörrent a telefonom is, a radiológus kolléga hívott, hogy a CT negatív, ne aggódjak. (Ezt azért írom ide, mert ilyen is van, ilyen kollegiális hozzáállás. Van, csak ritka.) Megérkeztek a sebészek, gyorsan – a folyosón! - rájuk bíztam a hasfájóst, csináljanak vele valamit. Mint kiderült, rögtön elvitték operálni. Visszafelé mentemben a koraszülöttnek böktem egy vénát és adtam neki egy kis cukrot i.v., mindezt nagyjából másfél perc alatt, aztán végre megérkeztem az ambulanciára, ahol feltöröltem az előző eset nyomait, hogy fogadhassam a többieket. Az egész ámokfutás vagy fél óráig tartott. Az első anyuka, akit behívtam a várakozók közül, idegesen megkérdezte, hogy hol jártam, mert az ő esete is sürgős. Önuralmam maradékával bátorítólag rámosolyogtam, és megkérdeztem azon az én gyógyítós, mély regiszterű, biztonságot sugárzó hangomon, hogy miben segíthetek. Nagy a baj, válaszolta, az ő kis Jona-ja egy hete csúnyán köhög.
Szombat este tíz óra volt.

Ez volt az a pillanat, mikor a koponyámban nagy zajjal kioldott a tíz amperes biztosíték...

És mikor aztán minden újra rendbe jött, és leszállt az éj, úgy egy órán át írtam az eladdig hűtlenül elhanyagolt papírokat.

Hát ilyen ez. Tizenöt éve dolgozom, jórészt sürgősségi ellátásban, átéltem már egy és más pörgős eseménysort. Állítom, hogy nem sokan csinálták volna utánam ezt a tempót tegnap. De a stabil és színvonalas betegellátásnak nem szabad (ennyire) személyfüggőnek és esetlegesnek lennie: vagy sikerül, vagy nem. A rendszernek biztosítania kellene elegendő tartalékot a torlódások idejére is. Ez az, amit a nem-orvos kórházvezetők nem látnak be: hogy a sürgősségi ellátásban szükség van pufferre. De ebbe itt, ezen a fórumon nem megyek bele, elég annyi, hogy nagyrészt ezért jöttem el az otthoni helyemről.

Befejezésül egy rövid sztori. Pár napja a déli megbeszélésünkön a főnök felolvasott egy levelet, amit aznap kapott. Egy nemrég Kaiserslauternbe továbbállt kolléga írta, hogy szeretettel gondol a pirmasensiekre így húsvét tájékán, és ezúton szeretettel felajánlja, hogy ha az osztály igényt tart rá, húsvétkor eljön és nyuszi-jelmezben apró ajándékokat oszt szét a beteg gyerekek között.
Lehet, hogy infantilis vagyok, de nekem az ilyen gyerekorvosok nagyon tetszenek. Egyrészt nem halt ki bennük a játékos szellem, másrészt gyerekközpontúan gondolkodnak, ami a mi szakmánkban nem éppen hátrány. Találó az a német szófordulat, hogy „er hat ein Herz für Kinder”.

Más lapra tartozik, hogy a főnök úgy döntött, nem veszi igénybe a kolléga szolgálatait.

Hogy az is más lapra tartozik-e, hogy a doki olasz származású, a főnök meg német, hát nem tudom...  

Hozzászólások

Erazs   2010-03-30 22:23      

Hát bakker nem irigyellek. Èn, ha úszok a munkában, de úgy hogy a végét se látom, akkor elmegyek lazán a konyhába hozok egy kávét, aztán nekiállok. Az "idöterv" arra van, hogy tudjuk mennyivel vagyunk késében.

Nálad az ilyen nagyon kényes kimenetelü lenne...

&&&