Attendance: Pfalzi köznapló 27

2010-04-20 22:44

Tagja lettem egy dalárdának. Valahogy kitudódott, hogy zenélek és most tessék. Felhívott telefonon a kórházigazgató-helyettes, hogy lenne-e kedvem részt venni egy jótékonysági koncerten, amelyen a kórház dolgozói lépnek fel. Mint megtudtam, tavaly volt már egy hasonló akció, hatalmas sikerrel. Nővérkék daloltak, öreg belgyógyászok komolyzenei műveket adtak elő komolyzenei arckifejezéssel, fésületlen gyakornokok zúztak rock-legendákat elektromos gitáron és kuriózum gyanánt fellépett egy harsonatrió. A felkérésre – mit tesz az exhibicionizmus – azonnal és lelkesen igent mondtam. A sebtében összehívott egyeztető megbeszélésen kiderült, hogy többféle formában is igényt tartanának művészetemre: basszus szólamként egy kórusban, gitárosként német népdalok kísérésében és habként a tortán egy latin blokkban mint ritmusszekció... Nagy elánnal készülök. Most is ki van előttem terítve a Wenn ich ein Vöglein wäre című lírai svájci szerelmes dal partitúrája. Szabad perceimben gyakorolok.

Ez a Vöglein dolog komoly önuralmat igényelt részemről a mai (első) próba alkalmából, ebédszünetben, mikor is kiderült, hogy a basszus szólamot rajtam kívül még három másik korpulens úr alkotja, köztük a direktor fent említett helyettese, aki egymaga van vagy százhúsz kiló. A székembe kellett kapaszkodjak, mikor az urak dörgő basszusban kinyilvánították vágyukat, miszerint ugribugri kismadarak szeretnének lenni egy virágzó ágon. Hát rájuk is fér.

Ahogy hallgattam őket, és később bekapcsolódtam a karba, jó érzés lett úrrá rajtam. Doktorok és nővérek, menedzserek és csőszerelő munkások egy órácskára elszabadulnak a munkától, a szakmától és kórusba tömörülve jótékonysági koncertre készülődnek. Van ebben valami szabadság, felülemelkedés a mi-mennyibe-kerül konzumvilágon. Van ebben valami humánus. Valami emberi.

A kottákat lobogtatva tértem vissza az osztályra, orvosi szobámba. Cellatársam, aki egyben atyai barátommá avanzsált az elmúlt hónapokban, elkérte az anyagot és belepillantott. Ó, ezt ismerem! – kiáltott fel, és már zengett is a Wenn ich ein Vöglein wäre... A zajra bedugta fejét az ajtón egy számomra ismeretlen orvos (mint kiderült, belgyógyász a hatodikról, épp a liftre várt, mikor megütötte fülét az ismert dallam), és hamarosan már hárman ostromoltuk a magas cét. Végül valamelyik botfülű kolléga a szomszédos nőgyógyászati vizsgálóból diszkréten átkopogott a falon és véget vetett a tobzódásnak.

Délután ismét biciklivel szabadultam rá a városra. Tavaszi idő volt, 19 fok, enyhe szellő. A kórháztól a belvárosig tartó majd egy kilométeres kaptatót egy lendülettel abszolváltam, ami eddig sosem ment leszállás nélkül. Sorra hagytam el a csúcsforgalomban összetorlódott autósokat, kedvem lett volna beintegetni nekik légkondicionált kalitkáikba. A lejtőkön elengedtem a bringát, hadd gyorsuljon, csak úgy fütyült a fülemben a szél. Szánsájn, tavasz, feierábend – mi kell még? Úgy éreztem magam, mint aki éppen most ébredt fel a hosszú és unalmas téli álom után.

A bal pedálom a posta előtt esett le.

Én kicsivel odébb.

A járókelők szerencsére nem értettek magyarul, de azt azért sejtették, hogy nem hazafias költeményeket szavalok a fogam között. Felkeltem, megkerestem a hűtlenné vált alkatrészt és konstatáltam, hogy eltörött a rögzítő csavar. Minden szabaddá vált elemet elhelyeztem a hátizsákomban, majd nyeregbe pattantam (a lóra köztudomásúlag azonnal vissza kell ülni...) és a legközelebbi biciklibolt felé vettem az irányt. Tekernem nem kellett (nem is tudtam volna pedál híján), mert a posta, amely előtt az incidens történt, a dombtetőn van, a biciklibolt meg a völgyben. Milyen öröm is hepehupás városban lakni! Tegnap még nem gondoltam volna.

A biciklis éppen bezárt. Messziről láttam, ahogy becsukja a bolt ajtaját. Kb. negyvennel érkeztem a helyszínre. Ahogy észrevette heves integetésemet az üvegajtón át, újra kinyitotta a boltot, meghallgatta, mi a gond és betessékelt. Felgyűrte az ingujját, másik csavart, franciakulcsot vett elő és egy jókora kalapácsot. Két perc alatt megcsinálta a bringát és még mosolyogni meg kedélyesen csevegni is maradt ereje. Hálálkodni kezdtem, erre elkért öt eurót és utamra bocsátott.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy eddig, akárhová fordultam, mindenütt segítőkészségre, jóindulatra találtam Németországban. Hollandiában is ezt tapasztaltam egykor: az embereknek van ideje, ereje és kedve jót tenni a másikkal. Újra megerősödött bennem az érzés, hogy jól döntöttem. Talán még fütyörésztem is.

A pedál egészen a Wohnheim bejáratáig bírta. Ott nagy csörömpöléssel újra leesett.

Hozzászólások

poe   2010-04-20 23:08    

Szóval voltál te hollandus is? Szabad kérdezni, merrefelé?

Attendance   2010-04-21 07:22    

Nijmegenben egy évig, kutatóorvosként az akadémiai gyermekszívcentrumban. Szívem csücske Hollandia.Életem legszebb szakasza kötődik hozzá. Sajnos tavaly ott nem találtam állást.

poe   2010-04-21 10:40    

Pedig az itteni magyar anyukák a tenyerükön hordoztak volna. Viszont a holland nyelvvel jobban meggyűlt volna a bajod…

Ps. Én Limburg megyében, Maastricht közelében lakom.

Frau Attendance   2010-04-21 16:12    

Attendance hollandul is beszél. Folyékonyan. Úgy hörgeti a g-ket, mint egy bennszülött.

Mivel először egyetemistaként volt(unk) kint, egy diákszállón könnyű volt a nyelvtanulás. Előtte már ment az angol meg a német. Ebből a kettőből, meg a tv-műsorokból, meg a képregényekből (Lucky Luke, Asterix, stb.) összejött annyi, hogy hat hét után kérte a kollégákat, hogy csak hollandul beszéljenek vele. Hát így.

Amikor a szívultrahangos elsötétített vizsgálószobában dudorászta az egyik holland dalt a kisdednek, az orvoskollégák cukkolni kezdték, hogy "jó-jó, de most szöveggel!" És elkezdte: "In een groen, groen, groen, groen knolle-knollenland, da zaaten twee haasjes heel parmant..."( én nem tudok hollandul,lehet, hogy van benne hiba).

Az az egyetlen indok szólt Hollandia ellen tavaly, hogy nem volt állás. Én kicsit izgultam is, mert a gyerekek, a nyelv szempontjából Németország vagy az angol nyelvterület egyszerűbbnek tűnt.

De titkon odavágyik.

poe   2010-04-21 16:30    

 Akkor tényleg kár, hogy nem ide került. A gyerekeknek könnyebben mennek ezek a dolgok, éppúgy, mint a technika. Beleszületnek vagy belenőnek és kész 

Én is szeretek itt lakni. Az összes EU ország közül ezt éreztem a legotthonosabbnak. (persze az otthont kivéve ).

Frau Attendance   2010-05-02 21:42      

Szerintem az, hogy az angolt és a németet tanultuk itt-ott, mikor már rájöttünk, hogy ez a két nyelv fontos, a latint meg az egyetemen nyomatták, nagyon sokat segít egy csomó európai országban.

De amikor pl. Prágában voltunk, akkor teljesen elveszve érezte magát Attendance, aki addig fennen hangoztatta, hogy a világ bármely nyelvén könnyed eleganciával beszél ( mint Rejtő Jenő hősei). Itt a 12 évnyi orosz sem segített. Pedig arra még az itthoni gyerekosztály is összefutott, amikor a balesetes ukrán kisfiú anyukájától megkérdezte:" Policija vszjo znájet?"

Csak sajnos az anyuka pergő oroszsággal válaszolt is, és nem azt mondta, hogy nyikto nye atszusztvujet...

poe   módosítás 2010-05-03 16:17    

A jó nyelvérzék és kiejtés egyik nagy hátránya, hogy azt hiszik, perfekt vagy, esetleg honfitárs  aztán pedig dehogy. Magam is jártam így sokszor, kellemetlen a szituáció, mikor úgy gondolják, nem akarsz beszélni, és nem értik meg, hogy mindössze ennyire futotta.

&&&