2010-05-30 21:09
Mikor is írtam utoljára? Megnéztem: május
5. Szégyen. Néhány baráttól kaptam már nyomdafestéket alig tűrő kritikát az
überlajhár lustaságomért (hiába, barát az barát). Nem tagadom, igazuk van.
Lusta vagyok. Mikor esténként letottyanok végre puritán cellámban,
erőmet-energiámat a napi gyógyító-megelőző munka oltárán föláldozva, nincs
igazán lendületem semmihez a Tagesschau-n kívül... De egyrészt azért szeretek
írni, másrészt engednem kell barátaim unszolásának, amit ezennel örömmel teszek
meg. Akár Rejtő Jenő hőse, tovább írom naplómat – barátaim unszolása ellenére.
Apropó Tagesschau. Elhatároztam, és most írásba is foglalom, hogy a lefordítható, helyettesíthető német szavakat magyarul fogom használni. Lehet, hogy ez csak hóbort: nekem mindenesetre visszatetsző a vegyesfelvágott, amit Némethonban élő honfitársaink időnként bemutatnak (sajnos akár a Fórumon is). Hogy egy példát mondjak: nem fogok például többé úgy fogalmazni, hogy a Steuerklasse III-ba tartozom, hanem, hogy a harmadik adókategóriába. Meg nem a kórház melletti Wohnheimben lakom többé, hanem a személyzeti szálláson (még akkor is, ha a magyar fordítás esetleg nem pontos és hosszabb).
Egyetemista koromban nem egyszer hallottam külföldi (arab) hallgatótársaimat a menzán a következőképpen megbeszélni a menüt: „La illa halla bsung pampa-rampa csirke?” – Mint megtudtam, az arab világban igenis ismerik a szóban forgó szárnyast, sőt szavuk is van rá, csak ők nem fordították le. Ezt az egy szót. Szóval értitek? Az összhatás kicsit komikus.
Ezért határoztam így. Az aszkétikus nyelvhasználatra vonatkozó döntésem természetesen csak rám nézve kötelező (amíg el nem feledkezem róla, pl. szándékosan, a komikum kedvéért).
Arra gondoltam, ma a gyerekekről mesélek kicsit. Mert akárki akármit mond, értük érdemes. Lehet, hogy Anyu 130 kilós, arrogáns, és szellőztetni kell, ha majd elhagyja a vizsgálót, de a gyerekek amúgy szutykosan, bőgősen, elkényeztetetten is szeretetre méltóak. Merthogy a tekintetük mélyén még ott csillog a magukkal hozott ártatlanság még akkor is, amikor suttyomban az ember fenekébe harapnak (megtörtént!).
A napokban kicsit megfáztam, így kénytelen voltam az ambulancián szájkendőt viselni. Úgy tűnik, bizonyos koron alul a gyerekek tartanak tőle. Az egyik ötéves egy darabig hősiesen ellenállt a pániknak, csak a két hatalmasra tágult szeme mutatta, mennyire nincs ínyére a fizimiskám, aztán végül csak összeszedte a bátorságát és kibökte: „Van neked szád?” Meg kellett mutatnom, hogy van, s akkor megnyugodott.
Persze nem mindenki ilyen betoji. Egy három év körüli kisfiú példás türelemmel viselte a vizsgálatot, negyven fokos láztól csillogó szemével kitartóan követte minden mozdulatomat. Engedte, hogy megszúrjam, hogy vért vegyek tőle, megnézzem a torkát (ezt valamiért nagyon utálják), aztán csak feküdt a vizsgálóasztalon, leterítve a kórságtól. Épp a szüleinek magyaráztam valamit a szokásosnál két oktávval mélyebb, reszelős kocsmabasszusban, mikor egyszer csak érzem, hogy a páciens megrángatja a köpenyem ujját. „Be vagy rekedve?”, kérdezi együttérzően. „Én is kicsit”.
Aztán jött az a hatéves kislány, „akin” vizsga-jelleggel kellett bemutassam ultrahangozó tudományomat. Tudniillik Németországban – kis hazánkkal ellentétben – nem a radiológus, azaz a röntgenes orvos végzi az ultrahangvizsgálatot, hanem a gyermekorvos maga. Szakvizsga-követelmény. Mármost én úgy jöttem ide főorvosnak, hogy bár szív-ultrahanggal csecsemő korom óta foglalkozom, a hasi vizsgálatokhoz nem konyítok. Ebben a fél évben, amit idekint töltöttem, az egyik legfontosabb feladatom volt, hogy behozzam a kollégákat ezen a téren. Tanfolyamokra jártam, belopództam mások vizsgálataira és ügyeletben meg a szabadidőmben minden arra járót megultrahangoztam, ha kellett, ha nem.
A kislányt apukája kísérte, magas, szemüveges, intellektuális kinézetű ember, nagyjából velem egykorú. Elmondta, hogy a lánya elesett és beütötte a hasát egy lépcsőfok élébe. Megnézném-e, nincs-e lépruptúrája. Mivel ezt a szót használta, kezdtem gyanút fogni. Ó, mondom, mi sem könnyebb ennél, csinálunk egy hasi ultrahang-vizsgálatot. Erre ő, hogy nagyon köszöni, tulajdonképpen ő is megtette volna, de a rendelőjében éppen javítják az ultrahang-készüléket. Jeges kéz szorította össze a torkomat (pedig elég beteg anélkül is), és
élénkebbé vált a perisztaltikám. „Netán kolléga?” – kérdeztem hányaveti könnyedséggel. „Igen”, felelte, „belgyógyász vagyok, szakterületem a hasi ultrahang-diagnosztika”. Mindezt olyan barátságosan, hangsúly nélkül mondta, mintha nem is lenne tisztában szavai rettenetes súlyával...
A mi szakmánkban alapszabály, hogy a beteg (és a szülő) bizalmát nem szabad gyengíteni. Szombat volt, ügyeleti idő, és én voltam az elérhető legképzettebb (!) ultrahangos a környéken. Magabiztos gesztusokkal áttereltem hát a kis családot a szomszédos ultrahang-helyiségbe, aput leültettem, a gyerkőcöt meg kiterítettem a vizsgálóasztalra. Határozott mozdulattal bekapcsoltam a gépet. Eddig sima. (A gép bekapcsolása nem jelentett gondot, bár kb. egy héttel azelőtt úgy egy fél óráig kerestem a kapcsolót. Azóta megjegyeztem, hol van. Előtte mindig úgy adódott, hogy a masina ment már, mire odaértem.) Tettem még egy erőtlen kísérletet, hátha valahogy ki tudok bújni a kutyaszorítóból: „Ha gondolja, nyugodtan csinálja ám maga...” – de udvariasan azt válaszolta, hogy nem, nem, ő tökéletesen megbízik bennem. Puff neki.
Kicsit táncolt a kezemben a vizsgálófej, de hősiesen nekiláttam. Szerencsésen megtaláltam a lépet: egészséges volt. Ettől persze felbátorodtam és lazán odavetettem, hogy azért ránézek a vesékre is, ha már itt vannak. Nagyon jó, felelte az ultrahangos szakember, úgyis ellenőriztetni akarta a kislánya bal veséjét, amelyben egy éve minimális üregrendszeri tágulatot látott.
Nem részletezem. A veséket is megtaláltam, sőt ilyesfajta kérdezz-felelek formában végigvizsgáltam az összes hasi szervet, miközben úgy éreztem, hogy tócsákban gyűlik össze a székem alatt a hideg verejték. A pasas elégedettnek tűnt – a felszínen legalábbis. Mikor elmentek, becsuktam utánuk a rendelőajtót, háttal nekitámaszkodtam és lihegtem egy sort.
Debütáltam.
Eszembe jut még egy szőke copfos kislány-betegem, akit gyógyulása után azzal a lapos tréfával bocsátottam útjára az osztályról, hogy „Most pedig eldöntheted, hogy hazamégy-e inkább vagy itt maradsz még kicsit nálunk”. A kislány, mind a négy és fél évével, orrán rózsaszín keretes szemüveggel, gondterheltté rendezte arcvonásait, töprengeni látszott, majd így szólt lassan, megfontoltan: „Köszönöm, igazán jól éreztem magamat Önöknél (magázott!), de azt hiszem, inkább hazamegyek.” Nem nevettem el magamat (az halálos sértés lett volna), inkább igyekeztem én is udvarias távolságtartással reagálni: „Örülök, hogy osztályunk elnyerte tetszésedet és további jó egészséget kívánok Neked mindannyiunk nevében.” Megköszönte (igen!), átvette a zárójelentést és szüleivel együtt távozott. Tavaszi rózsaszín ruha, térdig érő szoknya, hófehér harisnyanadrág, rózsaszín topán – és egy rózsaszín retikül a jobb könyökhajlásában. Nő.
A fenti párbeszéd egyébként talán sejteti, hogy egész tűrhető szintre kerültem a német nyelvvel. Ami a legfontosabb: nem fáraszt már, hogy egész nap németül kell beszélnem. Sőt, néha már németül álmodok, igaz, mindig kórházasat. És ami biztos jel: ha fel akarom idézni, mit mondott valaki, néha nem is emlékszem, magyarul mondta-e vagy németül. Mármint, ha csak a gondolatra emlékszem, de magára a beszélőre már nem. A főnökömről például nem tételezem fel, hogy magyarul osztotta volna az észt a megbeszélésen...
Felbruttósított német nyelvtudásomat a múltkor sajátos élethelyzetben voltam kénytelen használni. Éjjel fél kettő volt, ügyeltem. Kirángattak a szobámból azzal, hogy egy öt hetes bébi vár az ambulancián egy ijedt anyukával. Száguldottam: a beteg csecsemőket kivétel nélkül komolyan kell venni. Pláne éjjel fél kettőkor. „Miben segíthetek?”, kérdeztem, miután betessékeltem őket a vizsgálóba. „Doktor úr”, válaszolta Anyu, „ez a gyerek nem akar enni”. Rossz jel. „Mióta”, kérdem. „Hát születése óta...” Mint kiderült, az utód két és fél kilóval jött a világra és mostanra elhagyta a négy és felet.
Ekkor megkérdeztem. Csikorgós-cirádás udvariassággal, a legmézesmázosabb hangomon, szememből csak úgy lövellve az együttérző pillantásokat. „És”, mondom, „milyen előre nem látott, rémisztő, uralhatatlan, akut változás következett be a gyermek állapotában, hogy ezen a kései órán nem hagyta nyugodni Önöket (nem engem...) az aggodalom?”
Erre megsértődött és közölte, hogy neki joga van aggódni a gyerekéért. Mivel ezt nem tudtam megkontrázni, beszüntettem a vitát és megvizsgáltam a makkegészséges, duci ivadékot.
A levél már másnap ott volt a főnököm asztalán. Mivel ügyelet után szabadnapos voltam, csak harmadnap szereztem tudomást a bűnömről. Hívatott a főnök. Kezet fogott velem, leültetett. Baljós. Aztán előadta, hogy panasz van rám, a betegjogi képviselő írásban értesítette őt, hogy goromba voltam egy szülővel az ambulancián. Nem értettem a dolgot, először nem is tudtam hová tenni. Előkerestem a nevet az ambuláns naplóból. Akkor derült ki, hogy az öthetes aggódós igazította helyre hiányos neveltetésemet ilyen módon.
Kritikai észrevételeimre a főnök azzal reagált, hogy ő megért engem, dehát ezek a mi pácienseink. Ez így van. A pirmasensi páciensek túlnyomórészt tényleg ilyenek.
De a gyerekek miatt érdemes.
Apropó Tagesschau. Elhatároztam, és most írásba is foglalom, hogy a lefordítható, helyettesíthető német szavakat magyarul fogom használni. Lehet, hogy ez csak hóbort: nekem mindenesetre visszatetsző a vegyesfelvágott, amit Némethonban élő honfitársaink időnként bemutatnak (sajnos akár a Fórumon is). Hogy egy példát mondjak: nem fogok például többé úgy fogalmazni, hogy a Steuerklasse III-ba tartozom, hanem, hogy a harmadik adókategóriába. Meg nem a kórház melletti Wohnheimben lakom többé, hanem a személyzeti szálláson (még akkor is, ha a magyar fordítás esetleg nem pontos és hosszabb).
Egyetemista koromban nem egyszer hallottam külföldi (arab) hallgatótársaimat a menzán a következőképpen megbeszélni a menüt: „La illa halla bsung pampa-rampa csirke?” – Mint megtudtam, az arab világban igenis ismerik a szóban forgó szárnyast, sőt szavuk is van rá, csak ők nem fordították le. Ezt az egy szót. Szóval értitek? Az összhatás kicsit komikus.
Ezért határoztam így. Az aszkétikus nyelvhasználatra vonatkozó döntésem természetesen csak rám nézve kötelező (amíg el nem feledkezem róla, pl. szándékosan, a komikum kedvéért).
Arra gondoltam, ma a gyerekekről mesélek kicsit. Mert akárki akármit mond, értük érdemes. Lehet, hogy Anyu 130 kilós, arrogáns, és szellőztetni kell, ha majd elhagyja a vizsgálót, de a gyerekek amúgy szutykosan, bőgősen, elkényeztetetten is szeretetre méltóak. Merthogy a tekintetük mélyén még ott csillog a magukkal hozott ártatlanság még akkor is, amikor suttyomban az ember fenekébe harapnak (megtörtént!).
A napokban kicsit megfáztam, így kénytelen voltam az ambulancián szájkendőt viselni. Úgy tűnik, bizonyos koron alul a gyerekek tartanak tőle. Az egyik ötéves egy darabig hősiesen ellenállt a pániknak, csak a két hatalmasra tágult szeme mutatta, mennyire nincs ínyére a fizimiskám, aztán végül csak összeszedte a bátorságát és kibökte: „Van neked szád?” Meg kellett mutatnom, hogy van, s akkor megnyugodott.
Persze nem mindenki ilyen betoji. Egy három év körüli kisfiú példás türelemmel viselte a vizsgálatot, negyven fokos láztól csillogó szemével kitartóan követte minden mozdulatomat. Engedte, hogy megszúrjam, hogy vért vegyek tőle, megnézzem a torkát (ezt valamiért nagyon utálják), aztán csak feküdt a vizsgálóasztalon, leterítve a kórságtól. Épp a szüleinek magyaráztam valamit a szokásosnál két oktávval mélyebb, reszelős kocsmabasszusban, mikor egyszer csak érzem, hogy a páciens megrángatja a köpenyem ujját. „Be vagy rekedve?”, kérdezi együttérzően. „Én is kicsit”.
Aztán jött az a hatéves kislány, „akin” vizsga-jelleggel kellett bemutassam ultrahangozó tudományomat. Tudniillik Németországban – kis hazánkkal ellentétben – nem a radiológus, azaz a röntgenes orvos végzi az ultrahangvizsgálatot, hanem a gyermekorvos maga. Szakvizsga-követelmény. Mármost én úgy jöttem ide főorvosnak, hogy bár szív-ultrahanggal csecsemő korom óta foglalkozom, a hasi vizsgálatokhoz nem konyítok. Ebben a fél évben, amit idekint töltöttem, az egyik legfontosabb feladatom volt, hogy behozzam a kollégákat ezen a téren. Tanfolyamokra jártam, belopództam mások vizsgálataira és ügyeletben meg a szabadidőmben minden arra járót megultrahangoztam, ha kellett, ha nem.
A kislányt apukája kísérte, magas, szemüveges, intellektuális kinézetű ember, nagyjából velem egykorú. Elmondta, hogy a lánya elesett és beütötte a hasát egy lépcsőfok élébe. Megnézném-e, nincs-e lépruptúrája. Mivel ezt a szót használta, kezdtem gyanút fogni. Ó, mondom, mi sem könnyebb ennél, csinálunk egy hasi ultrahang-vizsgálatot. Erre ő, hogy nagyon köszöni, tulajdonképpen ő is megtette volna, de a rendelőjében éppen javítják az ultrahang-készüléket. Jeges kéz szorította össze a torkomat (pedig elég beteg anélkül is), és
élénkebbé vált a perisztaltikám. „Netán kolléga?” – kérdeztem hányaveti könnyedséggel. „Igen”, felelte, „belgyógyász vagyok, szakterületem a hasi ultrahang-diagnosztika”. Mindezt olyan barátságosan, hangsúly nélkül mondta, mintha nem is lenne tisztában szavai rettenetes súlyával...
A mi szakmánkban alapszabály, hogy a beteg (és a szülő) bizalmát nem szabad gyengíteni. Szombat volt, ügyeleti idő, és én voltam az elérhető legképzettebb (!) ultrahangos a környéken. Magabiztos gesztusokkal áttereltem hát a kis családot a szomszédos ultrahang-helyiségbe, aput leültettem, a gyerkőcöt meg kiterítettem a vizsgálóasztalra. Határozott mozdulattal bekapcsoltam a gépet. Eddig sima. (A gép bekapcsolása nem jelentett gondot, bár kb. egy héttel azelőtt úgy egy fél óráig kerestem a kapcsolót. Azóta megjegyeztem, hol van. Előtte mindig úgy adódott, hogy a masina ment már, mire odaértem.) Tettem még egy erőtlen kísérletet, hátha valahogy ki tudok bújni a kutyaszorítóból: „Ha gondolja, nyugodtan csinálja ám maga...” – de udvariasan azt válaszolta, hogy nem, nem, ő tökéletesen megbízik bennem. Puff neki.
Kicsit táncolt a kezemben a vizsgálófej, de hősiesen nekiláttam. Szerencsésen megtaláltam a lépet: egészséges volt. Ettől persze felbátorodtam és lazán odavetettem, hogy azért ránézek a vesékre is, ha már itt vannak. Nagyon jó, felelte az ultrahangos szakember, úgyis ellenőriztetni akarta a kislánya bal veséjét, amelyben egy éve minimális üregrendszeri tágulatot látott.
Nem részletezem. A veséket is megtaláltam, sőt ilyesfajta kérdezz-felelek formában végigvizsgáltam az összes hasi szervet, miközben úgy éreztem, hogy tócsákban gyűlik össze a székem alatt a hideg verejték. A pasas elégedettnek tűnt – a felszínen legalábbis. Mikor elmentek, becsuktam utánuk a rendelőajtót, háttal nekitámaszkodtam és lihegtem egy sort.
Debütáltam.
Eszembe jut még egy szőke copfos kislány-betegem, akit gyógyulása után azzal a lapos tréfával bocsátottam útjára az osztályról, hogy „Most pedig eldöntheted, hogy hazamégy-e inkább vagy itt maradsz még kicsit nálunk”. A kislány, mind a négy és fél évével, orrán rózsaszín keretes szemüveggel, gondterheltté rendezte arcvonásait, töprengeni látszott, majd így szólt lassan, megfontoltan: „Köszönöm, igazán jól éreztem magamat Önöknél (magázott!), de azt hiszem, inkább hazamegyek.” Nem nevettem el magamat (az halálos sértés lett volna), inkább igyekeztem én is udvarias távolságtartással reagálni: „Örülök, hogy osztályunk elnyerte tetszésedet és további jó egészséget kívánok Neked mindannyiunk nevében.” Megköszönte (igen!), átvette a zárójelentést és szüleivel együtt távozott. Tavaszi rózsaszín ruha, térdig érő szoknya, hófehér harisnyanadrág, rózsaszín topán – és egy rózsaszín retikül a jobb könyökhajlásában. Nő.
A fenti párbeszéd egyébként talán sejteti, hogy egész tűrhető szintre kerültem a német nyelvvel. Ami a legfontosabb: nem fáraszt már, hogy egész nap németül kell beszélnem. Sőt, néha már németül álmodok, igaz, mindig kórházasat. És ami biztos jel: ha fel akarom idézni, mit mondott valaki, néha nem is emlékszem, magyarul mondta-e vagy németül. Mármint, ha csak a gondolatra emlékszem, de magára a beszélőre már nem. A főnökömről például nem tételezem fel, hogy magyarul osztotta volna az észt a megbeszélésen...
Felbruttósított német nyelvtudásomat a múltkor sajátos élethelyzetben voltam kénytelen használni. Éjjel fél kettő volt, ügyeltem. Kirángattak a szobámból azzal, hogy egy öt hetes bébi vár az ambulancián egy ijedt anyukával. Száguldottam: a beteg csecsemőket kivétel nélkül komolyan kell venni. Pláne éjjel fél kettőkor. „Miben segíthetek?”, kérdeztem, miután betessékeltem őket a vizsgálóba. „Doktor úr”, válaszolta Anyu, „ez a gyerek nem akar enni”. Rossz jel. „Mióta”, kérdem. „Hát születése óta...” Mint kiderült, az utód két és fél kilóval jött a világra és mostanra elhagyta a négy és felet.
Ekkor megkérdeztem. Csikorgós-cirádás udvariassággal, a legmézesmázosabb hangomon, szememből csak úgy lövellve az együttérző pillantásokat. „És”, mondom, „milyen előre nem látott, rémisztő, uralhatatlan, akut változás következett be a gyermek állapotában, hogy ezen a kései órán nem hagyta nyugodni Önöket (nem engem...) az aggodalom?”
Erre megsértődött és közölte, hogy neki joga van aggódni a gyerekéért. Mivel ezt nem tudtam megkontrázni, beszüntettem a vitát és megvizsgáltam a makkegészséges, duci ivadékot.
A levél már másnap ott volt a főnököm asztalán. Mivel ügyelet után szabadnapos voltam, csak harmadnap szereztem tudomást a bűnömről. Hívatott a főnök. Kezet fogott velem, leültetett. Baljós. Aztán előadta, hogy panasz van rám, a betegjogi képviselő írásban értesítette őt, hogy goromba voltam egy szülővel az ambulancián. Nem értettem a dolgot, először nem is tudtam hová tenni. Előkerestem a nevet az ambuláns naplóból. Akkor derült ki, hogy az öthetes aggódós igazította helyre hiányos neveltetésemet ilyen módon.
Kritikai észrevételeimre a főnök azzal reagált, hogy ő megért engem, dehát ezek a mi pácienseink. Ez így van. A pirmasensi páciensek túlnyomórészt tényleg ilyenek.
De a gyerekek miatt érdemes.
Hozzászólások
jukap
2010-05-31 21:06
Végre!
Már kezdtem aggódni. Továbbra is sok sikert kívánok!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése