Attendance: Pfalzi köznapló 35

2010-06-30 22:52

Lehet, hogy magamra maradok a véleményemmel, de én bizony megkedveltem a vuvuzelát. Egész napi munka után, egy jó vacsorát követően az ember beleveti magát a karosszékbe, bekapcsolja az aktuális rangadót a tévében és máris felcsendül a hang, amely leginkább a béke méhének döngicsélésére hasonlít (míg fő a szilvalekvár...) egy álmos délutánon a kert végében, nyugágyilag alátámasztva. Egyszóval alig öt perc múlva már szendergek is. A vuvuzela segítségével kifejlesztettem a tökéletes VB-nézés technikáját: csak a gólokra ébredek fel (a rivalgás miatt), az ide-oda passzolgatást, sárgalapokat, köpködést, céltalan kergetőzést és sípcsonton rúgott időhúzók álfetrengését kihagyom.

Pozitív hozadéka egyébként az általános VB-őrületnek, hogy pontosan kiszámítható, mikor jut az ember ügyeletben egy kis levegőhöz. A múlt vasárnapi német-angol meccs alatt a német fű sem nőtt tovább, a német madarak felfüggesztették a fütyörészést, a német bogarak a zümmögést, és kórházi ambulanciánk kihalt maradt, mint egy bajor antialkoholista nagygyűlés helyszíne. Igaz, hogy utána aztán csőstől érkeztek a meccsnézés hevében sérülést szenvedett focirajongók. Egy hatéves kisfiú vuvuzelával a szájában elesett, és a hangszer jókora sebet ütött a nyelve alatt. Egy másik kimázolva jött, akár egy német indián, arcán és egész testén vastagon a fekete-piros-sárga (bocsánat: arany!) festék. Anyuka a néhány napja felfedezett bőrkiütést szerette volna megmutatni. Miután a mesterséges pigmentet eltávolítottuk, a dörzsöléstől persze piros volt mindenütt...

A focitémához csatlakozik még a legújabb szupermarket-béli élményem: kapni lehet hatos csomagolásban olyan tojást, amelynek héját focilabda-minta díszíti. Hat fehér „gömb”, fekete hatszögekkel. Őrületesen néz ki. Veszik, mint a cukrot.

De hadd meséljek végre a legújabbról! Voltam mászni! A fogalom alatt azt értem, hogy néhány kollégámmal elmentünk egy csarnokba, ahol a falak körbekörbe színes dudorokkal ékesek és ezek segítségével a vállalkozó szellemű sportemberek egész a plafonig kapaszkodhatnak. Párosával kell csinálni (mint annyi minden mást), az egyik mászik, a másik biztosít. Kötéllel. A talajon álló sporttárs egy csigarendszeren keresztülvetett hosszú kötél egyik végét fogja, a másik vége a kapaszkodó fél speciális övébe van fűzve. Persze minden kötésnek, csomónak, fűzésnek megvan a maga koreográfiája és a dolog így tényleg teljesen biztonságos. Kollégám, aki rávett az akcióra, és hosszú évek óta mászik falon és sziklákon egyaránt, nagy türelemmel oktatgatott a fogásokra. (Egyébként az illető azonos a gitározós élményekből ismert zenebaráttal). Aztán hajrá, neki!
Egykori tornatanárunk a gimiben, ha már haldokoltunk az aktuálisan kirótt terhelés alatt, azt szokta mondogatni: „Akkor használ, ha már fáj...” Hát ez nagyon is használhatott. Egy olyan speciális cipőben, ami karikába görbíti az ember lábát (a jobb kapaszkodás miatt, mint mondták), ötméteres magasságban, ujjaimmal két ötforintosnyi búbba kapaszkodva, lábujjaimat másik két pörsenésre támasztva törtem célom, a plafon alatt kígyózó fűtéscső felé. Lenézni nem mertem, de abból ítélve, ahogy a kötél rángatózott, partnerem odalent félholtra röhögte magát. De felértem! A jutalom abból áll, hogy visszafelé nem kell mászni, az embert a társa szépen leereszti a kötélnél fogva. Ahogy a kötél ereszkedik, lábunkat a falnak vetve ugrálni lehet lefelé, mint a komolyabb akciófilmekben a főhős. Tényleg elsőosztályú érzés.

Odalent gyér taps fogadott, meg a mászós kollégám, aki közölte, hogy jó, de mivel az összes színt használtam, a kísérlet érvénytelen. Most menjek fel úgy, hogy csak a fekete bütyköket veszem igénybe.
Fekete bütyök, ahogy lentről elnéztem, összesen vagy kettő volt a falon. Tüzetesebben tanulmányozva azért még felfedeztem párat, még mindig túl gyéren ahhoz, hogy szárnyatlan földi halandónak sikerülhessen felmászni rajtuk. De felküldtek, hát mentem. Félúton járhattam, mikor úgy éreztem, kimegy az erő az ujjaimból. Szerettem volna elengedni a kapaszkodókat, de nem mertem, mert hátha pont most nem figyel odalent a másik. Végül a verejtéktől csúszós ujjak lecsúsztak a mákszemnyi pattanásokról és én lezuhantam. Csarnokot betöltő ordítás kíséretében. Zuhantam, zuhantam összesen vagy négy és fél centit, mígnem megfeszült a kötél és megszólalt lentről egy nyugodt, rejtett röhögéstől meg-megremegő hang: „Semmi gond, tartalak!” Hálásan hintáztam ég és föld között. „Na oké, most engedj le”, szóltam le aztán szándékolt hányavetiséggel. De a fickó odalent máshogy gondolta. Újabb kísérletre biztatott és hiába pöröltem vele, szó szerint a kezében voltam. Kénytelen-kelletlen tovább másztam.

A zuhanós-ordítós-hintázós protokoll még vagy háromszor megismétlődött, de végül a partneremnek lett igaza: meg tudtam csinálni! Félig áthajolva a fal felső peremén, mint valami ernyedt szereplő a bábszínházi előadás végén, diadalmasan körülnéztem az irdatlan magasságban.

Az első, amit megláttam, egy tőlem nem messze éppen felbukkanó kopasz fej volt, majd egy hozzátartozó illető, akiben felismertem a pirmasensi kórház főigazgatóját. Természetesnek vettem, hogy a testi kimerültség ilyenfajta hallucinációkat okoz, így csak bámultam rá, míg fel nem ért ő is a fal tetejére és meg nem szólított: „Schönen guten Abend, Herr Kollege Kiraly!”

Még csak nem is lihegett.

Mivel a testi-lelki kínok tovább már nem fokozódhattak, hamarosan véget is vetettünk a mászópartinak, és egy sörözőben ápolgattuk tovább megtépázott szervezetünket.

Hosszúra nyúlt ez a mai beszámoló. Már csak egy rövid jelentés van hátra a hangyahelyzetről. Lakótársaim köszönik szépen, élnek és virulnak. Reggelente, amint pirkad, csiklandozó érintésük ébreszt, és a forró villanykörténél pörkölődő szárnyuk zizegése ringat el éjszaka. Barátom és kollégám (a mászós-gitározós), mikor megosztottam vele a problémát, azt a tanácsot adta, hogy ha már így összejöttünk, tekintsem őket háziállatoknak és adjak nekik nevet.

Nem is rossz. Lehet, hogy pályázatot fogok kiírni. A legjobb neveket benyújtó versenyzők között fajtiszta, számozott, CACIB-győztes alomból származó kishangyákat sorsolok ki.

Ahogy elnézem, mintegy másfélezer névre lesz szükségem...

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 34

 2010-06-25 19:42

„Társbérletben alánk költöztek a hangyák,
Címük a címünk: homokdomb a padló alatt...” [1]

-így kezdődik egy Kaláka-dal, amely mostanában többször is eszembe jut. Ugyanis hangyabollyá változott kies cellám a kórházi személyzeti szállón. Az eleddig unalmasan egyhangú kékesszürke linóleumot most mindenfelé futkosó kis fekete pöttyök díszítik, kiegészítve a függönyökön és ablakokon fürtökben csüngő szárnyas kollégáikkal.

Egy reggel furcsa zizegésre ébredtem. Tekintve, hogy high-tec lakásom pár hónapja szúnyoghálóval is fel van szerelve, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Egészen addig, míg egy kis fekete rovar a takarómra nem hullott valahonnan. Szárnyas hangya. Sebaj: egy pöccintés, és vége lett. Csakhogy jött ám a következő, aztán még egy, aztán egész sereg. Torokhangokat hallatva kiugrottam az ágyból, elhúztam a függönyt és megláttam a Fekete Sereget, amint a szúnyogháló innenső oldalán hatalmas csoportosulásba tömörülve valószínűleg épp engem röhögtek ki. Szabadnapos lévén kb. tizenhét másodpercen belül úton voltam a hangyairtó-boltba. Gyönyörű látvány fogadott: egy teljes polcrendszer, tele különféle halálos palackokkal. Kétféle anyag között őrlődtem sokáig. Az egyikre rá volt írva, hogy „mászó rovarok ellen, pl. hangyák, pókok stb.” A másikra, hogy „repülő rovarok esetén, mint legyek, szúnyogok, darazsak stb.” Namostakkor?! A szárnyas hangya, mint hangya, inkább az első gyilokra lehet érzékeny; viszont repül, így tán mégis jobb a második...

Végül megvettem mindkettőt. Biztos, ami biztos. És még egy olyan hangyacsapdát is (akciósan kettőt egy áráért), amit ki kell tenni a társbérlők vonulási útvonalába, és majd belemennek és majd jól belepusztulnak. Illetve beledöglenek. Nyomorultul. A pénztárnál a kisasszonynak felcsillant a szeme, mikor a cuccot árazta, és megjegyezte, hogy ez a tuti, neki is ilyen van. Szerintem ki vannak képezve efféle hazugságokra, szemrebbenés nélkül. Mert egyrészt a szárnyas hangyáimnak nincs is vonulási útvonala, másrészt bele sem kóstolnak a giftbe. Csak zizegnek egész nap és leszállópályának használják az összes testrészemet.

Na de a spray! Ahogy hazaértem, a padlón szembe mászott egy szárnyasjószág: ő lett a kísérleti alany. Lespricceltem előbb az egyik (kék), aztán a másik (piros) flakonból. És uramfia, alig néhány másodperc alatt karikába görbedt, kicsit mozgatta a lábait, majd kimúlt! Tuti a cucc. De melyik? Most már tudományosabban jártam el. Mivel két ablakom van (szinte luxuskörülmények között lakom), és mindkettőt kisajátította a rovarvilág, az egyik ablaknál a kéket, a másiknál a pirosat vetettem be. Wissenschaftlich. Láss csodát, mindkét szer elsöprő erejűnek bizonyult! Az ablakpárkányt és a padlót ellepték a hangyahullák, amelyek látványa előbb elégtételt, majd a lendület elmúltával egyre több bosszúságot jelentett (a feltakarításuk is hosszú, értékes időt vett igénybe). Az első mámor, a diadal érzése az oktondi állatvilág felett azonban kétségkívül nagyszerű emóció. Ott álltam, egyik kezemben a kék, másikban a piros palackkal, és tüzeltem, mint Svarcenegger a terminátorban. Hullottak, mint a ... hangyák.

Csak a szaga. Két napja gyakorlatilag nem vettem levegőt.

Kis üröm az örömben, hogy másnap reggelre csaknem ugyanannyian termelődtek újra a szúnyoghálón. Azonkívül egyre több a kis-fekete-futkosós típus, amelyiknek nincs szárnya. Nem egészen vagyok tisztában a hangyák nemi életével, de rémlik, hogy a szárnyas hangyák a szexéhes, ivaros egyedeket képviselik, és szerelmük gyümölcseként hamarosan sok kicsi hangyagyerek keletkezik valahogy. A tömeggyártásra szánt fekete, szárnyatlan modell lassan feltűnik a lakás összes zugában, egy lélek sincs biztonságban tőlük. Ralphi, a medvém bundáját is többször hangyamentesítenem kellett már a nap folyamán.
Ecet? Élesztő? – Ronggyá olvastam a netet. Tanáccsal tele a padlás. Sajnos, hangyával is. Két hely van a lakásomban, ahol egy méteres körzetben nincs hangya: a két offiziell hangyacsapda közelében. Lehet, hogy konzultálnom kell a pénztáros kisasszonnyal.

No de ennyit a hangyákról. Kollégám szerint lehet, hogy eltűnnének, ha innék pár kortyot... De én meg úgy tudom, hogy az alkoholelvonás alatt állók inkább egeret látnak nagy tömegben, márpedig az nálam nincs. Egyelőre.

&&&

---

[1] Harry Ter Balkt: A hangyák (Dedinszky Erika fordítása)

Attendance: Pfalzi köznapló 33

2010-06-15 18:54

Nem ígértem, hogy ennek a naplónak minden bejegyzése vidám és életerőtől duzzadó lesz. Ezért most bevallom, hogy kezdek szomorú lenni. Amúgy igazából. Tudtam, hogy mikor január harmadikán felengedtem a kuplungot a szombathelyi ház előtt és lassan (nagyon lassan!) befordultam a sarkon, örökre a hátam mögött marad valami, ami minden küzdelmével és fogcsikorgató tehetetlenség-érzésével is kedves volt nekem: az életem része. De annyi minden állt előttem, bizakodtam, hogy kezembe veszem a sorsot, és valami jót teszek végre, annyi év semmirekellő tutyimutyiság után, a családommal. A bizakodást, előretekintést azóta is kincsként őrzöm, nem hagyom, hogy cserbenhagyjanak: csak a magánnyal egyre nehezebb megbirkózni, azzal az érzéssel, hogy hiányzik a feleségem és a három kisfiam.

Úgy volt, hogy jönnek utánam, amint lehet. Decemberben hosszan alkudoztam a feleségemmel, hogy ne a tanév végén költözzenek, hanem már márciusban, mert fél év túl hosszú idő egyedül. Mikor Hollandiában voltam majdnem fél évig, megfogadtam, hogy soha többé ilyen hosszan nem leszek távol a családomtól. A legkisebb fiam akkor tanult meg beszélni. Nélkülem. Ellenségemnek sem kívánom azt az érzést.

Eltelt a március, az április, a május, és még mindig nem vagyunk együtt. Hogy miért, annak hosszú sora van. Dacára a (szándékom szerint) könnyed, vidám hangú naplóbejegyzéseknek, már februárban kezdtem érezni, hogy a pirmasensi kórház nem lesz hosszú fejezete németországi új életemnek. Ez az érzés, mely eleinte bizonytalan, körvonal nélküli sejtelem volt, pár hónapja annyira megerősödött, hogy azt kértem a családtól: várjanak, amíg egy ennél jobb helyet találok, mert ostobaság lenne rövid időn belül kétszer költözni. Nincs semmi baj az itteni kollégákkal, és igazságtalanság lenne úgy tenni, mintha nem tanultam volna sokat (igen sokat!) ebben az elmúlt hat hónapban. Másfelől viszont egy városi kórház aprócska gyermekosztálya nem jelent valódi kihívást az olyan végzettségű szakembernek, mint nekem. Sem a gyermekintenzíves, sem a gyermek-aneszteziológiai képesítésemet nem tudtam itt használni (lassan hét hónapja nem altattam, nem intubáltam!), nem beszélve a gyermek-kardiológiáról. Hasfájósok, fülfájósok, náthásak, a beteglétszám és teljesítmény-kényszer miatt fölöslegesen elvégzett osztályos felvételek, ostoba, indokolatlan kivizsgálások teszik ki itt a mindennapokat. Igaz, beletanultam a német egészségügyi rendszerbe, a szakmai és a szülőkkel való német nyelvű kommunikációba: ez az érem másik oldala és nem akarok hálátlannak tűnni. De augusztus elsejétől kineveztek főorvosnak, ami azt jelenti, hogy egyfelől ideláncoló kötelezettségeim keletkeznek, másfelől a nevemet kell adnom minden szakmai kisstílűségnek és kisebb-nagyobb bakinak, amiből ugyancsak sok van itt mifelénk.

Tehát állást keresek. Három hellyel folytatok tárgyalásokat, mindhárom nagy érdeklődést mutat a sürgősségi gyermekellátás és gyermekkardiológia terén szerzett tapasztalataim iránt. Jó érzés. De sürget az idő, mert egy perccel sem akarok tovább egyedül lenni, mint feltétlenül szükséges. Olyan kórházra gondolok, ahol van gyermek-sürgősségi és -intenzív ellátás, ahol újra altathatok, és nap mint nap érezhetem a felelősség és az éles szituk okozta adrenalin-zsibongást: amire „ki vagyok képezve”. Meglátjuk.

Nem igénylem a kéretlen tanácsokat, amelyekkel ismeretlenül traktálnának. Senkinek fogalma sincs arról, miért kellett (kellett!) eljönnöm Magyarországról. Szakmai és egyéb okokból döntöttem így. Muszáj volt. Annak a fajta kioktatásnak tehát, hogy „Hülye vagy? Menj inkább haza!” – semmi értelme. Ezen felül, mindennek a tetejébe még mindig él bennem a kalandvágy, és tudom, hogy a családomban is. És nem vagyok az a feladós fajta. Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz, hogy Dajcslandban sajtból van a hold (bár felfedeztem már itt egynémely „nem-semmi”-kategóriájú sajtfajtát!), és hogy azonnal az ember ölébe hullik a sikeresség. Jelentem: csinálom, megyek tovább.

Csak időnként nagyon keserves tud lenni. Nagyon.

Jó volt ezt most leírni, megosztani veletek. Nézzétek el nekem, hogy ez a mai bejegyzés ilyenre sikerült. Meglehet, a kutyát nem érdekli, csak megvonjátok a vállatokat és tovább-kattintotok: „Na, Attendance sem volt túl szórakoztató ma!”

De azért köszönöm, hogy elolvastátok. (Az is lehet, ne csodálkozzatok, hogy holnapra kitörlöm a mai jegyzetet. Mert ez a dolog sohasem tart nálam túl hosszan...)

És, bár szándékosan kerülöm, most csak azért is ideszerkesztek egy szmájlit.

 Hozzászólások

Meggy   2010-06-15 19:57

Kedves Attendance!

Nagyon szèpen kèrlek, ne töröld ki a legutòbbi hozzàszòlàsodat! Gondolom, nem azèrt kezdtèl bele a naplòìràsba, hogy bennnuket szòrakoztass, hanem azèrt, hogy megpròbàld leìrni a valòsàgnak azt a szeletèt, ami rànk tartozik a Te ùj èletedből. Ebbe a szèp eredmènyek, az előrehaladàs, a sikeres beilleszkedès èppùgy beletartozik, mint a melankòlia, meg a “valami-azèrt-mègiscsak-hiànyzik” szinte àllandò èrzèse. Szerintem ezeket mindannyian àtèltük, mèg azok is, akiknek kezdettől fogva minden nagyon jòl összejött külföldön. Hogyne lennèl Te nèha szomorù, hiszen Neked mèg a csalàdod sincs itt! Termèszetes, hogy nem vagy mindig jòkedvű. Ha ùgy gondolod, hogy tovàbbra is megosztod velünk a gondolataidat, akkor èn tovàbbra is szìvesen olvasom őket, teljesen függetlenül attòl, hogy vidàmak vagy nem. Mindenesetre sokszìnűek, hol szòrakoztatòak, hol elgondolkoztatòak, hol ùjak nekem, hol meg nagyon jòl ismertek. De ne töröld ki őket, lègy szìves!

poe   2010-06-15 20:08     

Csatlakozom! és kívánom, hogy sikerüljön megfelelő helyet találnod, ahová már jöhet végre a család!

jukap   2010-06-15 20:26      

Kívánok szerencsét a további munkádhoz, bárhol is találj egy jobb, megfelelöbb állást. Nem elkeseredni, mert ennek az idônek is volt haszna, belülrôl, lentrôl megismerni egy kisvárosban müködô kórházat kíváló alap egy jobb állásra. Hiába van tapasztalatod úgy a magyar, mint a holland egészségügybôl, minden ország más, minden rendszer másképp mûködik.

Kár, hogy nem Svédországot választottad, mert ilyen dokira itt is nagy szükség lenne.

reguska   2010-06-17 14:16      

Szorítok, hogy sikerüljön minél előbb!

Nagyon szeretem olvasni a naplód, és igenis le kell, hogy írd a nehézségeket, éppúgy, mint a jó dolgokat, hisz ezek mind az élet részei!

Kicsit együttérzek most Veled, és a családoddal, mi is éltünk így majdnem 1,5 évig, és a kislányunk 8 hónapos volt, mikor apa külföldre ment dolgozni. Nehéz volt, de meglett az eredménye már együtt, és itt Németországban  Sok sikert, és várom a további beszámolóidat!

Pompéry Berlin   2010-06-18 18:44      

Ad1.1 Senki nem kér számon Tőled semmit, mert senkinek nincs joga ehhez, továbbá értelmetlen.

Ad1.2 Már számtalan helyen leírtam, hogy az "itt élned-halnod kell"-mentalitás a 19. sz-é, mi ma a 21-ikben élünk.

Ad1.3 Ergo: Semmiképp ne hagy magad m.o-i tanácsadóid, jóakaróid és jóindulatú, de a világ dolgaiban tájékozatlan felebarátaid által befolyásolni! ... Plíííííz!

Ad2.1 Fentiekből következőleg az új állásutánnézés a világ legtermészetesebb dolga. Eddigi naplód, továbbá felkészültséged, tudásod és otthoni szakmai tapasztalatod alapján ez a döntés logikus, mi több: az lenne a meglepő, ha nem így lenne.

Ad2.2 A humánerőforrás amerikai specialistái szerint létezik egy kötelező állásváltoztatási időbeli diagram, amely kvázi előírja, hogy milyen időközönként mekkora ugrásokat kell tenni - úgy pénzben mint a szamárlétrán - ahhoz, hogy az ember befuthassa a számára lehetséges maximális karriert. (Szabaidődben ajánlom, hogy tanulmányozd Paturit és az ő ún. "K-diagrammját". Szórakoztatóan és irónikusan írja le, hogy hogyan csináljunk karriert, de a magva, lényege mégis igaz.) Ugyanis, ha túl sokáig ragadsz le egy helyen, nem jutsz el aktív korodban az adottságaid által számodra lehetővé váló karrier csúcsára. (Itt a karrier szót objektív fogalomként, nem pejoratív konnotációban használom.) A részletek Paturinál.

Ad3. Lelkifurdalásra, rossz érzésekre semmi okod, legföljebb macerás most ismét az életed, de ez az utóbbinak velejárója. 

Ad4 Rosszkedvnek ettől még van jogosultsága. Az élet nem habostorta, hogy a klasszikusak idézzem, és az időnkénti kétely okozta rossz hangulat reális, lehetséges --> tehát engedélyezett. A naplórészlet törlése viszont nem, mert az megváltoztatná a realitást. 

hunor   2010-06-19 09:59    

Szerintem nem arról szól a topikod, hogy szórakoztass, és ennyi... Helyed van itt, része vagy a témakörnek, a fórumnak, a társaságnak... 

Attendance   2010-06-19 23:26      

Kedves Fórumtársak!

Köszönöm. Folytatom.

Erazs   2010-06-20 18:10    

Hurrá!

reguska   2010-06-24 11:43    

Hurrá!!! Hurrá!!! Nagyon várjuk!!!

 &&&

Attendance: Pfalzi köznapló 32

2010-06-13 17:46

Nem akarom, hogy irományom focibloggá változzon, de hát mostanában itt a csapból is ez folyik, magyar lélekkel elképzelhetetlen mértékben. Ma játszik először Németország a VB-n, ennek megfelelően a futballrajongók már tegnap estétől izzítanak a köztereken. Abban a kis parkban is például, amelyre a hálószobám ablaka néz. Éjjel fél kettőkor (ügyelet után) nem nagyon tudtam azonosulni a lelkesedésükkel.

Apropó: ügyelet. Pénteken, a világbajnokság első napján ügyeltem. Biztos voltam benne, és nem is csalódtam: este nyolc és tíz óra között senki, egy lélek sem toppant be lázas-fájós-kiütéses-felfúvódott (stb.) gyermekével az ambulanciára. Meccs volt. Fáterékat egy kisebb tornádó sem tudta volna a tévé elől elmozdítani, nemhogy az ivadék ilyen-olyan nyűge. Mire jó egy foci-VB!

Mikor másnap tapasztalt kollégámnak átadtam az ambulanciát, csak annyit kérdezett: „Ugye, ma nem játszanak a németek?” „Miért”, kérdeztem, „foci-rajongó vagy?” „Nem, csak akkor nem jön a beszívott fiatalság gyomormosásra...”

Ennyit mára a labdarúgás örömeiről. Még esetleg annyit, hogy ma a kórházi menzán a pult mögötti hölgyek fekete-piros-sárga csíkokkal az arcukon mérték a burkolnivalót... Őrület.

Hozzászólások

Pompéry Berlin   2010-06-13 22:34      

Drága Atti,

ami a foci VB-t illeti, minden szórul szóra így igaz. A futballőrület különben idén minden elképzelést felülmúl - szerintem elsősorban kereskedelmi okokból. Képtelenség ez alól kivonni magát a futball iránt nem rajongó polgárnak.

Nálunk, Berlinben még a konzervatív, jobban kereső rétegekre célzó élelmiszerbolt-hálózat, a "Reichelt" is összes munkatársát nemzeti színekbe öltöztette, mi több, a standokon a sajt és felvágott, friss hús, valamint a hal is német trikolorba tekert. Brrrrrrrrrrr! Mintha a magyar nemzeti pártokról vettek volna példát. Ámbár ennek itt nincs semmilyen politikai színezete. Valszínűleg nem a cégvezetőség futbalrajongása miatt van mindez, hanem mert lépést akarnak tartani a Saturn, Mediamarkt és hasonló, proli tömegcikkárudákkal. (De hogy minek?!)

De ha már itt tartunk, engedj meg egy kiigazítást: fekete-vörös-arany - és semmi esetre sem sárga.  Merthogy fekete a múlt, vörös a jelen és arany a jövő. Különben szép ez a jövőbe vetett permanens és többedik generáción keresztül, mit is beszélek, évszázadokon át kiirthatatlan hit.

amadeus   2010-06-14 09:13      

Juditom, ez az 1919-böl a Deutscher Michelnek tulajdonított idézet ma már a fekete múlton kívül nem aktuális. Nem kevesen meg is fordítanák: "arany a múlt, fekete a jövö". A politikailag korrekt indoklás: az alkotmány szerint: Die Bundesflagge ist schwarz-rot-gold.

Lehet, hogy Attendance barátunk titokban azt sajnálja, hogy a VB a magyar válogatott nélkül zajlik? 

 Lepu   2010-06-14 10:31      

Különben is, ha németekkel beszél az ember, akkor arany a múlt, fekete a jelen, és még feketébb a jövö.

  

&&&