2010-06-15 18:54
Nem ígértem, hogy ennek a naplónak minden
bejegyzése vidám és életerőtől duzzadó lesz. Ezért most bevallom, hogy kezdek
szomorú lenni. Amúgy igazából. Tudtam, hogy mikor január harmadikán felengedtem
a kuplungot a szombathelyi ház előtt és lassan (nagyon lassan!) befordultam a
sarkon, örökre a hátam mögött marad valami, ami minden küzdelmével és
fogcsikorgató tehetetlenség-érzésével is kedves volt nekem: az életem része. De
annyi minden állt előttem, bizakodtam, hogy kezembe veszem a sorsot, és valami
jót teszek végre, annyi év semmirekellő tutyimutyiság után, a családommal. A
bizakodást, előretekintést azóta is kincsként őrzöm, nem hagyom, hogy
cserbenhagyjanak: csak a magánnyal egyre nehezebb megbirkózni, azzal az
érzéssel, hogy hiányzik a feleségem és a három kisfiam.
Úgy volt, hogy jönnek utánam, amint lehet. Decemberben hosszan alkudoztam a feleségemmel, hogy ne a tanév végén költözzenek, hanem már márciusban, mert fél év túl hosszú idő egyedül. Mikor Hollandiában voltam majdnem fél évig, megfogadtam, hogy soha többé ilyen hosszan nem leszek távol a családomtól. A legkisebb fiam akkor tanult meg beszélni. Nélkülem. Ellenségemnek sem kívánom azt az érzést.
Eltelt a március, az április, a május, és még mindig nem vagyunk együtt. Hogy miért, annak hosszú sora van. Dacára a (szándékom szerint) könnyed, vidám hangú naplóbejegyzéseknek, már februárban kezdtem érezni, hogy a pirmasensi kórház nem lesz hosszú fejezete németországi új életemnek. Ez az érzés, mely eleinte bizonytalan, körvonal nélküli sejtelem volt, pár hónapja annyira megerősödött, hogy azt kértem a családtól: várjanak, amíg egy ennél jobb helyet találok, mert ostobaság lenne rövid időn belül kétszer költözni. Nincs semmi baj az itteni kollégákkal, és igazságtalanság lenne úgy tenni, mintha nem tanultam volna sokat (igen sokat!) ebben az elmúlt hat hónapban. Másfelől viszont egy városi kórház aprócska gyermekosztálya nem jelent valódi kihívást az olyan végzettségű szakembernek, mint nekem. Sem a gyermekintenzíves, sem a gyermek-aneszteziológiai képesítésemet nem tudtam itt használni (lassan hét hónapja nem altattam, nem intubáltam!), nem beszélve a gyermek-kardiológiáról. Hasfájósok, fülfájósok, náthásak, a beteglétszám és teljesítmény-kényszer miatt fölöslegesen elvégzett osztályos felvételek, ostoba, indokolatlan kivizsgálások teszik ki itt a mindennapokat. Igaz, beletanultam a német egészségügyi rendszerbe, a szakmai és a szülőkkel való német nyelvű kommunikációba: ez az érem másik oldala és nem akarok hálátlannak tűnni. De augusztus elsejétől kineveztek főorvosnak, ami azt jelenti, hogy egyfelől ideláncoló kötelezettségeim keletkeznek, másfelől a nevemet kell adnom minden szakmai kisstílűségnek és kisebb-nagyobb bakinak, amiből ugyancsak sok van itt mifelénk.
Tehát állást keresek. Három hellyel folytatok tárgyalásokat, mindhárom nagy érdeklődést mutat a sürgősségi gyermekellátás és gyermekkardiológia terén szerzett tapasztalataim iránt. Jó érzés. De sürget az idő, mert egy perccel sem akarok tovább egyedül lenni, mint feltétlenül szükséges. Olyan kórházra gondolok, ahol van gyermek-sürgősségi és -intenzív ellátás, ahol újra altathatok, és nap mint nap érezhetem a felelősség és az éles szituk okozta adrenalin-zsibongást: amire „ki vagyok képezve”. Meglátjuk.
Nem igénylem a kéretlen tanácsokat, amelyekkel ismeretlenül traktálnának. Senkinek fogalma sincs arról, miért kellett (kellett!) eljönnöm Magyarországról. Szakmai és egyéb okokból döntöttem így. Muszáj volt. Annak a fajta kioktatásnak tehát, hogy „Hülye vagy? Menj inkább haza!” – semmi értelme. Ezen felül, mindennek a tetejébe még mindig él bennem a kalandvágy, és tudom, hogy a családomban is. És nem vagyok az a feladós fajta. Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz, hogy Dajcslandban sajtból van a hold (bár felfedeztem már itt egynémely „nem-semmi”-kategóriájú sajtfajtát!), és hogy azonnal az ember ölébe hullik a sikeresség. Jelentem: csinálom, megyek tovább.
Csak időnként nagyon keserves tud lenni. Nagyon.
Jó volt ezt most leírni, megosztani veletek. Nézzétek el nekem, hogy ez a mai bejegyzés ilyenre sikerült. Meglehet, a kutyát nem érdekli, csak megvonjátok a vállatokat és tovább-kattintotok: „Na, Attendance sem volt túl szórakoztató ma!”
De azért köszönöm, hogy elolvastátok. (Az is lehet, ne csodálkozzatok, hogy holnapra kitörlöm a mai jegyzetet. Mert ez a dolog sohasem tart nálam túl hosszan...)
És, bár szándékosan kerülöm, most csak azért is ideszerkesztek egy szmájlit.
Úgy volt, hogy jönnek utánam, amint lehet. Decemberben hosszan alkudoztam a feleségemmel, hogy ne a tanév végén költözzenek, hanem már márciusban, mert fél év túl hosszú idő egyedül. Mikor Hollandiában voltam majdnem fél évig, megfogadtam, hogy soha többé ilyen hosszan nem leszek távol a családomtól. A legkisebb fiam akkor tanult meg beszélni. Nélkülem. Ellenségemnek sem kívánom azt az érzést.
Eltelt a március, az április, a május, és még mindig nem vagyunk együtt. Hogy miért, annak hosszú sora van. Dacára a (szándékom szerint) könnyed, vidám hangú naplóbejegyzéseknek, már februárban kezdtem érezni, hogy a pirmasensi kórház nem lesz hosszú fejezete németországi új életemnek. Ez az érzés, mely eleinte bizonytalan, körvonal nélküli sejtelem volt, pár hónapja annyira megerősödött, hogy azt kértem a családtól: várjanak, amíg egy ennél jobb helyet találok, mert ostobaság lenne rövid időn belül kétszer költözni. Nincs semmi baj az itteni kollégákkal, és igazságtalanság lenne úgy tenni, mintha nem tanultam volna sokat (igen sokat!) ebben az elmúlt hat hónapban. Másfelől viszont egy városi kórház aprócska gyermekosztálya nem jelent valódi kihívást az olyan végzettségű szakembernek, mint nekem. Sem a gyermekintenzíves, sem a gyermek-aneszteziológiai képesítésemet nem tudtam itt használni (lassan hét hónapja nem altattam, nem intubáltam!), nem beszélve a gyermek-kardiológiáról. Hasfájósok, fülfájósok, náthásak, a beteglétszám és teljesítmény-kényszer miatt fölöslegesen elvégzett osztályos felvételek, ostoba, indokolatlan kivizsgálások teszik ki itt a mindennapokat. Igaz, beletanultam a német egészségügyi rendszerbe, a szakmai és a szülőkkel való német nyelvű kommunikációba: ez az érem másik oldala és nem akarok hálátlannak tűnni. De augusztus elsejétől kineveztek főorvosnak, ami azt jelenti, hogy egyfelől ideláncoló kötelezettségeim keletkeznek, másfelől a nevemet kell adnom minden szakmai kisstílűségnek és kisebb-nagyobb bakinak, amiből ugyancsak sok van itt mifelénk.
Tehát állást keresek. Három hellyel folytatok tárgyalásokat, mindhárom nagy érdeklődést mutat a sürgősségi gyermekellátás és gyermekkardiológia terén szerzett tapasztalataim iránt. Jó érzés. De sürget az idő, mert egy perccel sem akarok tovább egyedül lenni, mint feltétlenül szükséges. Olyan kórházra gondolok, ahol van gyermek-sürgősségi és -intenzív ellátás, ahol újra altathatok, és nap mint nap érezhetem a felelősség és az éles szituk okozta adrenalin-zsibongást: amire „ki vagyok képezve”. Meglátjuk.
Nem igénylem a kéretlen tanácsokat, amelyekkel ismeretlenül traktálnának. Senkinek fogalma sincs arról, miért kellett (kellett!) eljönnöm Magyarországról. Szakmai és egyéb okokból döntöttem így. Muszáj volt. Annak a fajta kioktatásnak tehát, hogy „Hülye vagy? Menj inkább haza!” – semmi értelme. Ezen felül, mindennek a tetejébe még mindig él bennem a kalandvágy, és tudom, hogy a családomban is. És nem vagyok az a feladós fajta. Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz, hogy Dajcslandban sajtból van a hold (bár felfedeztem már itt egynémely „nem-semmi”-kategóriájú sajtfajtát!), és hogy azonnal az ember ölébe hullik a sikeresség. Jelentem: csinálom, megyek tovább.
Csak időnként nagyon keserves tud lenni. Nagyon.
Jó volt ezt most leírni, megosztani veletek. Nézzétek el nekem, hogy ez a mai bejegyzés ilyenre sikerült. Meglehet, a kutyát nem érdekli, csak megvonjátok a vállatokat és tovább-kattintotok: „Na, Attendance sem volt túl szórakoztató ma!”
De azért köszönöm, hogy elolvastátok. (Az is lehet, ne csodálkozzatok, hogy holnapra kitörlöm a mai jegyzetet. Mert ez a dolog sohasem tart nálam túl hosszan...)
És, bár szándékosan kerülöm, most csak azért is ideszerkesztek egy szmájlit.
Hozzászólások
Meggy
2010-06-15 19:57
Kedves Attendance!
Nagyon szèpen kèrlek, ne töröld ki a legutòbbi hozzàszòlàsodat!
Gondolom, nem azèrt kezdtèl bele a naplòìràsba, hogy bennnuket szòrakoztass,
hanem azèrt, hogy megpròbàld leìrni a valòsàgnak azt a szeletèt, ami rànk
tartozik a Te ùj èletedből. Ebbe a szèp eredmènyek, az előrehaladàs, a sikeres
beilleszkedès èppùgy beletartozik, mint a melankòlia, meg a
“valami-azèrt-mègiscsak-hiànyzik” szinte àllandò èrzèse. Szerintem ezeket
mindannyian àtèltük, mèg azok is, akiknek kezdettől fogva minden nagyon jòl
összejött külföldön. Hogyne lennèl Te nèha szomorù, hiszen Neked mèg a csalàdod
sincs itt! Termèszetes, hogy nem vagy mindig jòkedvű. Ha ùgy gondolod, hogy
tovàbbra is megosztod velünk a gondolataidat, akkor èn tovàbbra is szìvesen
olvasom őket, teljesen függetlenül attòl, hogy vidàmak vagy nem. Mindenesetre
sokszìnűek, hol szòrakoztatòak, hol elgondolkoztatòak, hol ùjak nekem, hol meg
nagyon jòl ismertek. De ne töröld ki őket, lègy szìves!
poe 2010-06-15
20:08
Csatlakozom! és kívánom, hogy sikerüljön megfelelő helyet találnod,
ahová már jöhet végre a család!
jukap
2010-06-15 20:26
Kívánok szerencsét a további munkádhoz, bárhol is találj egy jobb,
megfelelöbb állást. Nem elkeseredni, mert ennek az idônek is volt haszna,
belülrôl, lentrôl megismerni egy kisvárosban müködô kórházat kíváló alap egy
jobb állásra. Hiába van tapasztalatod úgy a magyar, mint a holland
egészségügybôl, minden ország más, minden rendszer másképp mûködik.
Kár, hogy nem Svédországot választottad, mert ilyen dokira itt is nagy
szükség lenne.
reguska
2010-06-17 14:16
Szorítok, hogy sikerüljön minél előbb!
Nagyon szeretem olvasni a naplód, és igenis le kell, hogy írd a
nehézségeket, éppúgy, mint a jó dolgokat, hisz ezek mind az élet részei!
Kicsit együttérzek most Veled, és a családoddal, mi is éltünk így
majdnem 1,5 évig, és a kislányunk 8 hónapos volt, mikor apa külföldre ment
dolgozni. Nehéz volt, de meglett az eredménye már együtt, és itt
Németországban Sok sikert, és várom a
további beszámolóidat!
Pompéry Berlin
2010-06-18 18:44
Ad1.1 Senki nem kér számon Tőled semmit, mert senkinek nincs joga ehhez,
továbbá értelmetlen.
Ad1.2 Már számtalan helyen leírtam, hogy az "itt élned-halnod
kell"-mentalitás a 19. sz-é, mi ma a 21-ikben élünk.
Ad1.3 Ergo: Semmiképp ne hagy magad m.o-i tanácsadóid, jóakaróid és
jóindulatú, de a világ dolgaiban tájékozatlan felebarátaid által befolyásolni!
... Plíííííz!
Ad2.1 Fentiekből következőleg az új állásutánnézés a világ
legtermészetesebb dolga. Eddigi naplód, továbbá felkészültséged, tudásod és
otthoni szakmai tapasztalatod alapján ez a döntés logikus, mi több: az lenne a
meglepő, ha nem így lenne.
Ad2.2 A humánerőforrás amerikai specialistái szerint létezik egy
kötelező állásváltoztatási időbeli diagram, amely kvázi előírja, hogy milyen
időközönként mekkora ugrásokat kell tenni - úgy pénzben mint a szamárlétrán -
ahhoz, hogy az ember befuthassa a számára lehetséges maximális karriert.
(Szabaidődben ajánlom, hogy tanulmányozd Paturit és az ő ún.
"K-diagrammját". Szórakoztatóan és irónikusan írja le, hogy hogyan
csináljunk karriert, de a magva, lényege mégis igaz.) Ugyanis, ha túl sokáig
ragadsz le egy helyen, nem jutsz el aktív korodban az adottságaid által
számodra lehetővé váló karrier csúcsára. (Itt a karrier szót objektív
fogalomként, nem pejoratív konnotációban használom.) A részletek Paturinál.
Ad3. Lelkifurdalásra, rossz érzésekre semmi okod, legföljebb macerás
most ismét az életed, de ez az utóbbinak velejárója.
Ad4 Rosszkedvnek ettől még van jogosultsága. Az élet nem habostorta,
hogy a klasszikusak idézzem, és az időnkénti kétely okozta rossz hangulat
reális, lehetséges --> tehát engedélyezett. A naplórészlet törlése viszont
nem, mert az megváltoztatná a realitást.
hunor
2010-06-19 09:59
Szerintem nem arról szól a topikod, hogy szórakoztass, és ennyi... Helyed
van itt, része vagy a témakörnek, a fórumnak, a társaságnak...
Attendance
2010-06-19 23:26
Kedves Fórumtársak!
Köszönöm. Folytatom.
Erazs
2010-06-20 18:10
Hurrá!
reguska
2010-06-24 11:43
Hurrá!!! Hurrá!!! Nagyon várjuk!!!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése