2010-07-08 20:20
Voltam fogorvosnál. Ma erről számolok be.
Halad az álláskeresésem (még semmit sem szeretnék elkiabálni), nemkülönben
izgalmas a foci-VB és a hangyahelyzet, mint téma és a munkahelyemen is
történnek hébe-hóba dolgok; ám mindezeket messze felülírta az élmény, amely
Fogász-kaland néven fog bevonulni a történelemkönyvek piros betűs lapjaira.
Egy hete fáj a fogam. Nem nagyon, csak érzem, hogy van. Szabadság előtt állok, állásinterjúk várnak rám, meg különben is modern felfogású nyugat-európai vagyok, akinek fontos a fogai egészsége, így rászántam magam, hogy idekint is keresek egy fogorvost magamnak. Nem mintha hűtlen kívánnék lenni a magyarországi kapcsolatomhoz – egyáltalán nem, sőt! De ha nagy ritkán, ünnepnapokon otthon vagyok, ő olyankor nem rendel. Szóval német high-tech vájár után néztem. A cédula, amelyre a kollégáim által ajánlott szaki telefonszámát írtam, napokig hevert az asztalomon, én néztem őt, ő meg engem. Így gyűjtöttem erőt. Végül – hogy ne csigázzam a kedélyeket – felhívtam. És kaptam is időpontot.
Csillogó-villogó üvegpalota, süppedős szőnyegek, halk zene, csinos recepciós lányok (műköröm, platinaszőke haj, szoliban gyűjtött pigmentek és műtétileg fixált mosoly): ejha, ez drága lesz...Figyelmeztettek is a kollégák, hogy ez a manus igencsak császár a szakmában, de császárian is kell megfizetni. Ketten elém futnak, és csak azért nem segítik le a kabátomat-kalapomat-kesztyűmet, mert nyár közepe van. A széket szinte alám tolják, kezembe adnak egy űrlapot (űrlap nélkül, mint többször rámutattam, itt nem megy), hozzá csillogó fémtollat (hűha, naggyon-naggyon drága lesz...), és magamra hagynak egy légkondícionált várószobában, két úr és vagy háromszáz színes magazin társaságában.
A kérdőív a csípőbőségemen kívül szinte minden paraméteremre kíváncsi volt. Két oldal, sűrű apró betűkkel. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha TÉNYLEG fájna a fogam.., A kitöltés jó húsz percet igénybe vett. A végén csodás időzítéssel megjelent az egyik fogcica, elvette a papírt, majd újabb bő félórás várakozás következett. A társaságomat képező két úr közül az egyiket hamarosan sorsa elé szólították, és egyedül maradtunk egy ásatag bácsikával, aki mintha csak erre az alkalomra várt volna. Beszélni kezdett. Előbb csak egy-egy puhatolódzó mondat hangzott el, aztán, mivel (neveltetésem révén) udvariasan végighallgattam, ahelyett, hogy fejvesztve elmenekültem volna (bár éreztem rá némi késztetést) – belelendült. Nyilvánvalóan ahhoz a városzobai bácsitípushoz tartozott, aki, ha hagyják, órákig eldohog üresjáratban, szinte mindegy, van-e hallgatósága és milyen. A baj ott kezdődött, hogy az élemedett sorstárs nem németül, hanem pfalziul nyomta. Becsületemre szolgáljon, hogy így is össze tudtam rakni a történetét. Igaz, a jelentősebb hangsúlyokat gesztusokkal is alátámasztotta. Így volt alkalmam látni alsó állkapcsának fogatlan ínyét, melyre épp protézist készíttet; hallani a bal csípejébe ültetett protézis repedt kattogását (mert, miközben elmesélte, hogy eltörött a kerámiavápa, fel is pattant és úgy mozgatta a lábát, hogy halljam a műízület keltette zajt); és megcsodálhattam lábszárának fiatal korában szerzett hegét, mely mint mondta, felfelé is folytatódik még – szerencsére azt nem mutatta meg – és összesen két és fél méter hosszú.
A patho-anatómiát ilymódon elintézve, rátértünk a második világháborúra, melyet a régi szép időkhöz méltó hanghordozással és lelkesedéssel ecsetelt. Nem is próbálta véka alá rejteni, hogy szerinte a mai elpuhult nemzedékre is ráférne egy kis katonás fegyelem a nemzeti szocialista fajtából. Közben tűzbe jött és úgy ordított, hogy rezegtek az ablaktáblák. Már régen letettem róla, hogy válaszoljak neki vagy urambocsá ellentmondjak, mivel a jelek szerint tökéletesen süket is volt és eljutott elbeszélésének abba a fázisába, amelyben már akkor is folytatta volna, ha kiteszik a bejárati ajtó elé szakadó esőben.
Közben – eszem a kis szívét, az utolsó pillanatban toppant be! – megjelent a kárieszbarbi és elszólított a váróból. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, hallottam, hogy az öreg még mindig mondja.
Röntgent csináltak az összes fogamról egy hiper-szuper készülékkel (jujjuj, nagyon-nagyon drága lesz!), majd visszakísértek a váróba. Az ajtó előtt megtorpantam, mert az üvegen át láttam, hogy a wehrmacht-tata még odabent van. De egy ilyen fogászaton rendnek muszáj lennie, nem kóborolhatnak szanaszéjjel a kezelés alatt álló páciensek, így a praxismacsesz a hátam közepére gyakorolt egyre erősödő nyomással szabályszerűen belökött újfent a küzdőtérre.
Az óbersturmbandfűrernek felcsillant a szeme, és ott folytatta, ahol abbahagyta, illetve egy kicsit odébb (a távollétemben sugárzott epizódokról lemaradtam): a téma immár az állattenyésztés lett, mivel kiderült, hogy alkalmi ismerősöm civil foglalkozására nézve helybéli parasztember.
Na most, ha annyit mondok, hogy helybeli parasztokkal pfalziul a sertéstenyésztésről társalogni nem egyszerű, akkor nem rugaszkodok el nagyon a valóságtól. Nem hinném, hogy kedvenc tétel lenne felsőfokú nyelvvizsgán. Anyakoca, fedeztetés, daratáp, lenmagliszt – ezek voltak, amiket megértettem... De szóba kerültek a bikaborjú, fölözött tej, herélés szavak is. A lényegről azért nem maradtam le nyelvileg, mert partnerem meg is mutatta: a pózt, ahogy tartani kell a kocát, hogy „megálljon” a kannak, bantuul sem lehet félreérteni.
Sokat kivett belőlem a dolog, de a fogamról közben meg is feledkeztem. Mikor újra szólítottak, úgy éreztem magam, mint aki már megkapta az érzéstelenítő injekciót. Kába voltam kissé.
Végül a Doktor Úr elé járulhattam, aki igen barátságos volt, kezet rázott velem (hú, igenigen drága lesz!), majd megvizsgált. Nem volt olyan fogam, amelyről jó véleménnyel lett volna. Próbáltam mondani (legalább három műszerrel a számban), hogy nekem csak egy fáj, az is balra felül, rám sem hederített. Szerinte a jobb alsó hetesem gyökere körül krónikus gyulladás van (soha nem is fájt az a fogam...), és a nyelvemen két helyen is további megfigyelést igénylő gyanús foltok terjengenek. „De nekem csak a bal felső...” – kezdtem volna újból, mikor fojtott kiáltást hallatott: megtalálta a bal ALSÓ hetesemet, amelyből januári érkezésem napján esett volt ki az ideiglenes tömés (lásd az idevonatkozó krónikát). „De nem az, hanem a felső...” – daráltam, nyelvemmel félretolva a vibrátor nagyságú műszert. Mindhiába. Négy fogamat találta kezelésre méltónak, azt, amelyik fáj, azt történetesen nem. Szerinte fogíny-problémáim vannak, amit könnyedén kezelni lehetne egy alapos fogkő-eltávolítással. Apróbetűs modorban hozzátette, mivel a betegbiztosítás ezt nem fedezi, kicsit drága lesz... „De”, mondom, „nekem fáj a bal felső hetesem...” Rám nézett elgondolkozva, majd megfontoltan így szólt: „Alles klar. Azt meg kihúzzuk.”
Mire felocsúdtam, kezemmel egy papírlappal a kijárat felé toloncolt a gogogörl, a Doktor Úr pedig eltűnt a szomszéd vizsgálóban. A papíron egy két héttel későbbi időpont szerepelt, hogy jelenjek meg fogkő-eltávolításra, majd két nappal később foghúzás céljából. Utoljára próbálkoztam: „De nekem eléggé fáj a bal felső hetesem...” – de rájöttem, hogy nem is igaz. Ez a doktor tudhat valamit. Mire kiértem a kapualjba, már egyáltalán nem fájt a fogam...
Tapasztalatokban bővelkedve tértem meg hajlékomba. Valószínűleg keresnem kell egy másik fogászt, dacára a csillogó-villogó körítésnek. A jó hír viszont az, hogy ezt a mai konzultációt fedezte a biztosításom, tehát nem került semmibe! Sőt, sok szempontból gazdagabban jöttem ki a dologból. Tanulságok terén biztosan.
Meg itthon vettem észre, hogy az űrlap-kitöltő ezüst tollat is eltettem...
Egy hete fáj a fogam. Nem nagyon, csak érzem, hogy van. Szabadság előtt állok, állásinterjúk várnak rám, meg különben is modern felfogású nyugat-európai vagyok, akinek fontos a fogai egészsége, így rászántam magam, hogy idekint is keresek egy fogorvost magamnak. Nem mintha hűtlen kívánnék lenni a magyarországi kapcsolatomhoz – egyáltalán nem, sőt! De ha nagy ritkán, ünnepnapokon otthon vagyok, ő olyankor nem rendel. Szóval német high-tech vájár után néztem. A cédula, amelyre a kollégáim által ajánlott szaki telefonszámát írtam, napokig hevert az asztalomon, én néztem őt, ő meg engem. Így gyűjtöttem erőt. Végül – hogy ne csigázzam a kedélyeket – felhívtam. És kaptam is időpontot.
Csillogó-villogó üvegpalota, süppedős szőnyegek, halk zene, csinos recepciós lányok (műköröm, platinaszőke haj, szoliban gyűjtött pigmentek és műtétileg fixált mosoly): ejha, ez drága lesz...Figyelmeztettek is a kollégák, hogy ez a manus igencsak császár a szakmában, de császárian is kell megfizetni. Ketten elém futnak, és csak azért nem segítik le a kabátomat-kalapomat-kesztyűmet, mert nyár közepe van. A széket szinte alám tolják, kezembe adnak egy űrlapot (űrlap nélkül, mint többször rámutattam, itt nem megy), hozzá csillogó fémtollat (hűha, naggyon-naggyon drága lesz...), és magamra hagynak egy légkondícionált várószobában, két úr és vagy háromszáz színes magazin társaságában.
A kérdőív a csípőbőségemen kívül szinte minden paraméteremre kíváncsi volt. Két oldal, sűrű apró betűkkel. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha TÉNYLEG fájna a fogam.., A kitöltés jó húsz percet igénybe vett. A végén csodás időzítéssel megjelent az egyik fogcica, elvette a papírt, majd újabb bő félórás várakozás következett. A társaságomat képező két úr közül az egyiket hamarosan sorsa elé szólították, és egyedül maradtunk egy ásatag bácsikával, aki mintha csak erre az alkalomra várt volna. Beszélni kezdett. Előbb csak egy-egy puhatolódzó mondat hangzott el, aztán, mivel (neveltetésem révén) udvariasan végighallgattam, ahelyett, hogy fejvesztve elmenekültem volna (bár éreztem rá némi késztetést) – belelendült. Nyilvánvalóan ahhoz a városzobai bácsitípushoz tartozott, aki, ha hagyják, órákig eldohog üresjáratban, szinte mindegy, van-e hallgatósága és milyen. A baj ott kezdődött, hogy az élemedett sorstárs nem németül, hanem pfalziul nyomta. Becsületemre szolgáljon, hogy így is össze tudtam rakni a történetét. Igaz, a jelentősebb hangsúlyokat gesztusokkal is alátámasztotta. Így volt alkalmam látni alsó állkapcsának fogatlan ínyét, melyre épp protézist készíttet; hallani a bal csípejébe ültetett protézis repedt kattogását (mert, miközben elmesélte, hogy eltörött a kerámiavápa, fel is pattant és úgy mozgatta a lábát, hogy halljam a műízület keltette zajt); és megcsodálhattam lábszárának fiatal korában szerzett hegét, mely mint mondta, felfelé is folytatódik még – szerencsére azt nem mutatta meg – és összesen két és fél méter hosszú.
A patho-anatómiát ilymódon elintézve, rátértünk a második világháborúra, melyet a régi szép időkhöz méltó hanghordozással és lelkesedéssel ecsetelt. Nem is próbálta véka alá rejteni, hogy szerinte a mai elpuhult nemzedékre is ráférne egy kis katonás fegyelem a nemzeti szocialista fajtából. Közben tűzbe jött és úgy ordított, hogy rezegtek az ablaktáblák. Már régen letettem róla, hogy válaszoljak neki vagy urambocsá ellentmondjak, mivel a jelek szerint tökéletesen süket is volt és eljutott elbeszélésének abba a fázisába, amelyben már akkor is folytatta volna, ha kiteszik a bejárati ajtó elé szakadó esőben.
Közben – eszem a kis szívét, az utolsó pillanatban toppant be! – megjelent a kárieszbarbi és elszólított a váróból. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, hallottam, hogy az öreg még mindig mondja.
Röntgent csináltak az összes fogamról egy hiper-szuper készülékkel (jujjuj, nagyon-nagyon drága lesz!), majd visszakísértek a váróba. Az ajtó előtt megtorpantam, mert az üvegen át láttam, hogy a wehrmacht-tata még odabent van. De egy ilyen fogászaton rendnek muszáj lennie, nem kóborolhatnak szanaszéjjel a kezelés alatt álló páciensek, így a praxismacsesz a hátam közepére gyakorolt egyre erősödő nyomással szabályszerűen belökött újfent a küzdőtérre.
Az óbersturmbandfűrernek felcsillant a szeme, és ott folytatta, ahol abbahagyta, illetve egy kicsit odébb (a távollétemben sugárzott epizódokról lemaradtam): a téma immár az állattenyésztés lett, mivel kiderült, hogy alkalmi ismerősöm civil foglalkozására nézve helybéli parasztember.
Na most, ha annyit mondok, hogy helybeli parasztokkal pfalziul a sertéstenyésztésről társalogni nem egyszerű, akkor nem rugaszkodok el nagyon a valóságtól. Nem hinném, hogy kedvenc tétel lenne felsőfokú nyelvvizsgán. Anyakoca, fedeztetés, daratáp, lenmagliszt – ezek voltak, amiket megértettem... De szóba kerültek a bikaborjú, fölözött tej, herélés szavak is. A lényegről azért nem maradtam le nyelvileg, mert partnerem meg is mutatta: a pózt, ahogy tartani kell a kocát, hogy „megálljon” a kannak, bantuul sem lehet félreérteni.
Sokat kivett belőlem a dolog, de a fogamról közben meg is feledkeztem. Mikor újra szólítottak, úgy éreztem magam, mint aki már megkapta az érzéstelenítő injekciót. Kába voltam kissé.
Végül a Doktor Úr elé járulhattam, aki igen barátságos volt, kezet rázott velem (hú, igenigen drága lesz!), majd megvizsgált. Nem volt olyan fogam, amelyről jó véleménnyel lett volna. Próbáltam mondani (legalább három műszerrel a számban), hogy nekem csak egy fáj, az is balra felül, rám sem hederített. Szerinte a jobb alsó hetesem gyökere körül krónikus gyulladás van (soha nem is fájt az a fogam...), és a nyelvemen két helyen is további megfigyelést igénylő gyanús foltok terjengenek. „De nekem csak a bal felső...” – kezdtem volna újból, mikor fojtott kiáltást hallatott: megtalálta a bal ALSÓ hetesemet, amelyből januári érkezésem napján esett volt ki az ideiglenes tömés (lásd az idevonatkozó krónikát). „De nem az, hanem a felső...” – daráltam, nyelvemmel félretolva a vibrátor nagyságú műszert. Mindhiába. Négy fogamat találta kezelésre méltónak, azt, amelyik fáj, azt történetesen nem. Szerinte fogíny-problémáim vannak, amit könnyedén kezelni lehetne egy alapos fogkő-eltávolítással. Apróbetűs modorban hozzátette, mivel a betegbiztosítás ezt nem fedezi, kicsit drága lesz... „De”, mondom, „nekem fáj a bal felső hetesem...” Rám nézett elgondolkozva, majd megfontoltan így szólt: „Alles klar. Azt meg kihúzzuk.”
Mire felocsúdtam, kezemmel egy papírlappal a kijárat felé toloncolt a gogogörl, a Doktor Úr pedig eltűnt a szomszéd vizsgálóban. A papíron egy két héttel későbbi időpont szerepelt, hogy jelenjek meg fogkő-eltávolításra, majd két nappal később foghúzás céljából. Utoljára próbálkoztam: „De nekem eléggé fáj a bal felső hetesem...” – de rájöttem, hogy nem is igaz. Ez a doktor tudhat valamit. Mire kiértem a kapualjba, már egyáltalán nem fájt a fogam...
Tapasztalatokban bővelkedve tértem meg hajlékomba. Valószínűleg keresnem kell egy másik fogászt, dacára a csillogó-villogó körítésnek. A jó hír viszont az, hogy ezt a mai konzultációt fedezte a biztosításom, tehát nem került semmibe! Sőt, sok szempontból gazdagabban jöttem ki a dologból. Tanulságok terén biztosan.
Meg itthon vettem észre, hogy az űrlap-kitöltő ezüst tollat is eltettem...
Hozzászólások
jukap 2010-07-08 21:19
Együttérzek! Így megy ez itt is. Nem szabad bevenni a szakszöveget,
hanem konkrét javaslatot tenni, amúgy itt semmiféle biztosítás nincs ami
ingyenessé tenné a fogorvosi látogatást. Az ellátás viszont kitünô, mindenféle
teknika és fájdalomcsillapítás kérhetô, persze nem ingyen.
Tanács: ha kibírod, akkor egy magyar fogorvos (megfelelô technikával)
feleáron segít.
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése