2010. szeptember 28., kedd

Attendance: Pfalzi köznapló 42

2010-09-28 21:45
Az ifjabbik Attendance sorsa hányatottabb lett, mint vártuk. Ehelyt csak nagyon röviden: nem igazán volt szimpatikus az iskola hozzáállása kisfiunk törekvéseihez, így most másik gimit keresünk neki. Pénteken újabb beszélgetés újabb igazgatóval... Összetett napokat élünk.

Este hétkor már sötét van itt. Meg köd és hideg. És az osztályon mindenki felhős mélabúval méreget a szeme sarkából. Azt mondja a Dr. Huang, hogy az egész ház tud róla és sajnálják, hogy elmegyek. Ez egyébként újdonság nekem, mert a kórházban, ahol tizenöt éven át dolgoztam, alig kaptam egy-egy kézszorítást búcsúzóul: a többség vállat vonva vette tudomásul távozásomat. Darab-darab. Tizenöt éven keresztül igyekeztem felépíteni valamit, ami nem elsősorban nekem, hanem a háznak és főleg a betegeknek jó – és bátorítás helyett konok hallgatást, megértés helyett ledorongolást, támogatás helyett gáncsot kaptam. De most, hogy elegem lett és otthagytam őket, azt terjesztik (az ember azért visszahall egyet-mást), hogy én hagytam cserben őket. Akkor már inkább a Dr. Huang.

Azért volt alkalmunk nekünk kettőnknek ilyen mélyenszántó eszmecserét folytatni, mert ma délután bent ragadtunk a személyzeti szálló liftjében. Az ilyesmi összehozza az embereket. Dr. Huang az ötödiken lakik, én a negyediken, de a harmadik magasságában hirtelen csattant valami és a fülke nagy zökkenéssel megállt. Telefonáltunk a műszaki ügyeletre, ahol megígérték, hogy azonnal jönnek, majd teljes ötvenhét percig édes kettesben maradtunk a kollégával, aki egyébként nőgyógyász (félnem ilymódon nem kellett tőle). A kezdetben félszegen indult társalgás odáig fajult, hogy mindkettőnk főnökének jellemét pellengérre tűztük alig-alig válogatott szavak formájában, és Huang doki kifejtette, hogy teljesen megérti, hogy elmegyek. Nocsak. Közben az ácsorgást guggolás váltotta fel, majd az egyre oldottabb légkörben lassan lecsüccsentünk a padlóra és a nőorvos kolléga megosztott velem egy almát, amit a hátizsákjában talált.

A műszaki brigádnak nyomát sem láttuk, a végén két másik lakó szabadított meg minket, mert az ajtót kívülről – kis rángatás árán – ki lehetett nyitni, mi pedig kimásztunk a két emelet között megrekedt járgányból. Annyira összejöttünk, hogy még toltam is hátulról a kollégát.

A minap jött egy gyermekgyógyász-jelölt az osztályra körülnézni és állásért folyamodni. A főnök mindenkit bemutatott neki, engem is, megemlítve, hogy „Dr. Kirali elhagy bennünket”. És mintegy dicsekvésképpen fűzte hozzá: „Bécsbe megy”. Úgy ejtette ki, mintha azt mondta volna: „Látja, milyen jó hely ez a mi osztályunk, milyen jó helyekre jutnak be az itt tanult kollégák!” Szóval, mintha az ő érdeme lenne. Ugyanígy, ha beszédbe elegyedem más osztályok dolgozóival, a végén mindegyik bólogat, hogy megérti, miért távozom: „Persze Bécs az Bécs...” Van bennük egyfajta respektus a Császárváros iránt.

Az egyik radiológus főorvos, egy ősz, hatvanas figura a minap kifejtette, hogy még két éve, hat hónapja és valamennyi napja van hátra (napra pontosan tudta), és ő is nyugdíba megy. „Hazamegyek Németországba” – fogalmazott a pirmasensi kórház kantinjában... Nem értettem. Hogyhogy? A mellettem ülő a fülembe súgta: „Bajor. Szerinte csak az Németország...”. Az öregnek állítólag van egy világító kijelzős visszaszámlálója a szobájában, hogy amikor benyit, már messziről lássa, mennyi idő még a „szabadulásig”. Mikor megtudta, hogy Ausztriába megyek, kérte, hogy üdvözöljem a nevében a „csatolt területek lakóit...” Régivágású német. Nagyon régi. A főnököm szerint, aki fültanúja volt mindennek, lehet, hogy ártana bécsi karrieremnek, ha átadnám az üzenetet...

Ez a visszaszámlálás amúgy szerintem túlzás. Minél közelebb jön az elválás napja, annál szimpatikusabbak a régi kollégák, annál kedvesebb az együtt töltött idők emléke. Affektív mnesztikus transzformáció, mondják a pszichiáterek. Az idő ereje – „Csak a szépre emlékezem”. Ezt már nem pszichiáter-duma, hanem egy idevonatkozó régi sláger. És milyen igaz! Ma rajtakaptam az egyik idős nővért, amint egy nagy könyvet lapozgat, tele aforizmákkal, egymondatos jótanácsokkal. Nagy emberek magvas gondolatai. Kérdeztem, minek bújja, mire azt felelte, hogy nekem keres valami odaillőt. Búcsúzóul... Hát csoda, hogy az ember érzelmes hangulatba kerül és el-ellágyul? Még az időjárás is mintha kulisszaként szolgálna a Nagy Elváláshoz. Szeptember végén... Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...

De inkább másról mesélek. Annak idején oktondi módon két éves szerződést kötöttem a T-Mobillal (hogy jöjjön rájuk a hasmenés), és most persze fel akartam bontani. Merthogy olyan helyre költözöm, ahol nekik nincs lefedettségük. Vis maior. A tisztviselő megértően viselkedett, mondta, hogy ilyen van, semmi gond, néhány űrlap és el van intézve a dolog. El is volt ma délelőttig, mikor is szenvelgő hangú levelet kaptam a bonni központtól, hogy igazán nagyon sajnálják, hogy felbontom a szerződést, meg hogy persze megértik és természetesen jogomban áll. Csak a hátralévő havidíjakat kell egy összegben kifizetnem. Mivel idén januárban kötöttem két évre, a hátralévő summa úgy 600 Eurót tesz ki.... Persze lángot fújva mentem vissza a boltba, de úgy tűnik, semmit sem lehet tenni, a számla kiegyenlítésétől csak egy esetben tekintenek el: Todesfall...

Szóval, ha megszívlelitek egy sokat tapasztalt bölcs ember tanácsát: kerüljétek el messze az adott céget. Igaz, jogilag valószínűleg nekik van igazuk. De akkor is! Hát nem?!

Kicsiny legénylakásom egyre inkább egy neuraszténiás kakas szemétdombjára kezd emlékeztetni, ugyanis csomagolok. Nem igazán látom még át, hogy fogok beférni kompakt egyterűmbe a két szőnyeggel, komóddal, karosszékkel, satöbbivel együtt, de muszáj lesz. Egy biztos: kihasználatlan űrszelvények nem maradnak a járgány belsejében.
Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út.

Folytattam tehát: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Most sebességet váltani csak úgy lehet, ha közben a jobb térdemmel elfordítom az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá válik a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül látom, berácsozva. Fékezéskor időnként majd megindul a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullanak a nyakamba.
Vettem egy CD-t, amin a bécsi filharmonikusok játszanak Strauss-valcereket. Elhatároztam, hogy induláskor belököm a lejátszóba, feltekerem a hangerőt, hadd harsogjanak a rezek, aztán gázt neki! 
De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte, hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak – kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”. (Horatius).

És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...


Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodlatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?

De most: Irány Bécs, irány az új ország, irány a családom! Szóljanak a Strauss-melódiák!

Csípje meg a jérce, már megint utazom, már megint költözöm, már megint máshol dolgozom... Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!

Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.

 Hozzászólások
Pompéry Berlin   2010-09-29 00:25      

"Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!"

Ugyan, már hogy lennél?! Újrakezdeni mindig lehet, söt idönként kell. Neked különben ebben amúgy is nagy rutinod van. 

“Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.“

ÚGY LEGYEN !
Várjuk a folytatást!


&&&

2010. szeptember 21., kedd

Attendance: Pfalzi köznapló 41

2010-09-21 00:14
Mint a mesében: a legkisebb királyfi elindult szerencsét próbálni. Találtunk neki egy bécsi gimit, ahová meghívták egy napra, hogy nézzen körül. És ez a nap holnap lesz!

Feleségem, a szülei és ő maga, a kis királyfi ma elvonultak a bécsi lakásunkba, hogy holnap 8 órára a gimiben legyenek. Se internet, se telefon, csak egy-egy SMS potyadozik a Nagyvárosból, hogy így meg úgy izgulnak, hogy az otthon maradt nagyok közül az egyik lázas, és egyedül vannak otthon...

A helyzet így fest: ők Bécsben, én Pirmasensben (800 km), a másik két gyermek Szombathelyen, egyedül, mert ugye a nagyszülők is Bécsben vannak... Ígértem, hogy kerülöm a német kifejezéseket, de olyan mély átéléssel tudják mondani, hogy „vááánszinn!”. Na ez az. Vánszinn.

Most az egész család a legkisebb királyfinak (és anyukájának) drukkol.

Vak Bottyán generálisnak hozzánk képest könnyű dolga volt, Béri Balog Ádámnak szintúgy, mikor lovasaik élén ostromolták Lipót császár városát. A legkisebb királyfinak nincs kardja, se lova: igaz, kuruc vér aztán csordogál az ereiben! Mikor megkérdeztem tegnap, hogy izgul-e, azt mondta: „Miért? Jó buli!”

Hódítsd meg magadnak a császárvárost, ifjú Attendance!


&&&

2010. szeptember 18., szombat

Attendance: Pfalzi köznapló 40

 2010-09-18 23:36
Másfél hét. Ennyi van hátra a pirmasensi küldetésből. Ennyit töltök még itt, puritán lakomban, a kék linóleumon, és nem fogom már látni, hogyan vált sárgára az ablakom előtti fák koronája. És ennyi adatik még a Pfalzi Köznaplónak is, hiszen, ha folytatom egyáltalán, sem nevezhetem többé „pfalzinak”. Vár a Császárváros. Vár megint valami új, valami teljesen más. Összecsomagolom a kis motyómat – gyűlt pár edényem, bútorom, szőnyegem -, és begyömöszölöm az autóba, hűséges társamba, amelynek kilométerórája vagy 20 000 km-rel többet mutat a kaland kezdete óta. Bele fog férni mindenem. Amit itt gyűjtöttem, annak csak nagyon kis hányadát teszik ki ezek az ingóságok. A többi idebent van – a krónikás most a mellkasa közepére mutat. Van közte kincs, nagyon sok: tudás, tapasztalat, az élmény, hogy mindenütt élnek jó emberek. Volt itt pár hihetetlen találkozásom. Most csodálkozom rá, mennyi jóindulatú társat adott körém a sors ebben a kilenc hónapban. Az ebédlőben tegnap megállt mellettem a röntgenes főorvos (közös kalandjainkat lásd feljebb): éppen a tálcáját vitte vissza. Nagyon komoly hangon, látható szomorúsággal megkérdezte: „Tényleg igaz, hogy elmegy?” És a műtőben, miközben elláttam egy császármetszéssel frissen a világra segített bébit, odasomfordál mellém a műtősnő, amúgy bemosakodva. Otthagyta az asztalt, a kezében valami műszert lóbált, az operatőr hasztalan szólongatta a nyitott hasüreg mellől. „Most hallom. Maga tényleg itthagy minket?” – kérdezte megütődve. Az osztályos nővér pedig, miután bekötöttem az infúziót egy újszülöttnek, akinek vénái eladdig vagy három kollégám támadását verték vissza, nagyot sóhajtott, és megjegyezte: „Ha maga elmegy, ezen az osztályon csak fakezűek maradnak...”

Mindez egyetlen nap alatt. És még akkor nem is említettem azt a takarítónőt az újszülöttosztályról, aki, miután megtudta, hogy magyar vagyok, egy reggel azzal fogadott a folyosón, hogy énekeljem el vele azt a dalt a habos süteményről, amit magyar származású édesanyjától tanult valamikor még időszámításunk előtt. „Das Lied über das Chabosch Schütemenj” – így mondta. Magyarul ugyanis nem beszélt már egy szót sem. És rákezdtük ott a folyosón, hogy „Jaj, de jó a habos sütemény, mogyoró van az ő tetején...” Van még talán, akinek ez ismerős.

Istenem, Bécs. Szombathelyi lévén, úgy nőttem fel, hogy naponta olvashattam a város közepén egy útjelző táblán: Wien 120 km. A proletárdiktatúra diszkrét bája. Mert nemhogy Bécsig, de a magyar földön elterülő Felsőcsatárig (15 km) sem mehettünk, mivel már az is a „határsávba” esett. Ausztriába három évente utazhattunk, ha megkaptuk az engedélyt és a valutakeretet, ami, ha jól emlékszem, mai árfolyamon vagy 20 Euró lehetett (mekkora pénz volt az!) Bécsre, a történelmi világvárosra még a közelmúltig is amolyan ígéret földjeként tekintettem. Például eszembe sem jutott volna soha ott állást keresni. És még most is kicsit szédülten kapkodom a fejemet, hogy én... Bécsben... vezető gyermek-aneszteziológus...

Kicsit szédülten kapkodtam a fejemet akkor is, mikor a közelmúltban néhányszor autózni voltam kénytelen a Kétfejű Sas városában. Amelyik utca nem kétszer három sávos, azt már nem is Strassénak, csak Gassénak nevezik. Ömlik a forgalom, és mire az ember nagy nehezen beverekedi magát a belső sávba, a GPS lágy női hangon megszólal: „Fordulj jobbra!” Persze. Te meg fel. Az orvosi kamara a belvárosban található, tündérszép helyen, pazar épületben. Volt alkalmam megcsodálni, mert pilótanyelven szólva háromszor „repültem rá”, míg egyszer meg tudtam állni a bejárat előtt, az előző két alkalommal továbbsodort az autóáradat. Nem rendelkezem ugyanis a szakirodalomban „fuvaros génnek” nevezett geno- és fenotípussal, azaz azzal a fajta idegrendszerrel, amelyik képessé tenne ötezer autós kollégával a hátam mögött egyszer csak megállni a járdaszélen, kitenni a vészvillogót és flegmán besétálni az épületbe. Hadd dudáljanak. (Erről jut eszembe, az is felette bájos, hogy a város határában, a Wien tábla alatt, mintegy kiegészítésképpen ott virít a „Tülkölni tilos!” jelzés... Kevesen tartják be a reggeli csúcsforgalomban.)

S ha mégis sikerül valahol kiállni az áradatból, a következő tétel: a parkolóhely-keresés. Több esélye van az embernek előtanulmányok nélkül, a fejére húzott alsógatyával letenni egy Boeing-747-est a kifutópályán, mint Bécsben szabályosan parkolni. Én már megfejtettem, honnan meríti a helyi önkormányzat látszólag kifogyhatatlan gazdagságát. A büntetőcédulákból, barátaim. Meg a parkológarázsok bevételeiből.

De ha már a kamaránál tartunk, az utókor okulására hadd regélem el, mi minden kell ahhoz, hogy az embert felvegyék az Ausztriai Orvosok Nyilvántartásába. Nohát.

Először is persze a diploma és a szakvizsgák hiteles másolata és hiteles fordítása. Aztán az úgynevezett „Konformitás-igazolás” és a „Jó hírnév igazolása”. (Ez utóbbi az angol Certificate of Good Standing, illetve a jól csengő nevű Unbescholtenheitsbestätigung magyarra ferdítése. Lényege, hogy én, mint orvos, eddig nem adtam okot panaszra.) A szóban forgó okmányokat egy erre felhatalmazott hatóság állítja ki, szerintük maximum 62 munkanap alatt, szerintem volt az 90 is. Ezeket persze szintén hitelesen le kell fordíttatni. Kell továbbá egy erkölcsi bizonyítvány (és annak hiteles fordítása), mivel én egy ideje Németországban élek, innen is (itt a neve Strafregisterauszug). Ha ez is megvan, akkor már csak az állampolgárság igazolása, a születési és házassági anyakönyvi kivonatok hiteles másoltatása és fordíttatása van hátra és 2 db. igazolványkép. És kész. Egyszerű, nem?

No igen, és kell még hozzá egy jótékony munkaadó, aki telefonon odaszól a kamarának. A Wiener Aerztekammer honlapján ugyanis az áll, hogy ha a fentieket benyújtjuk, részükről a hivatalos ügyintézés pikkpakk 30-60 nap alatt meg is van... Leendő munkaadóm telefonjának hála, helyben megvárhattam, tartott vagy 17 percig. Így most osztrák orvos (is) vagyok, lajstromba vettek, lajstromszámom: 27880.

A kórház rendelkezésünkre bocsátott egy kis lakást is, így bécsi lakos is lettem legkisebb fiammal együtt, akit közben benyomtunk egy bécsi gimnáziumba: két hét múlva kezd, kéretik szorítani neki!!! A másik kettőt (még) nem sikerült elhelyezni, feleségem, Frau Attendance is megtartja szombathelyi praxisát, így a család újragegyesülése még várat magára, illetve a hétvégekre fog korlátozódni. Nem nagyon látjuk még át, hogy-mint lesz: a kaland folytatódik. Ha igény mutatkozik rá (ha nem, akkor is), valahogy szerét ejtem majd, hogy arról is beszámoljak. Jó...?

De addig még két hét van itt, a színesedő Pfalzban. És nyakra-főre ügyelek. Ma is, holnap is. És kedden (akkor bentalvósat), szerdán (akkor behívósat), csütörtökön (bentalvós), szombaton (behívós), vasárnap (bentalvós), végül kedd (behívós). Cukorfalat főnököm egyéb kommunikációs csatorna híján valószínűleg így adja tudtomra gondterheltségét távozásom miatt. Sebaj. Állok elébe.

Illetve most fekszem, mert éjjel lett megint.

Még jelentkezem.

Hozzászólások

poe   2010-09-19 16:27      
Pfalzi vagy bécsi, mindegy nekem felség. Itt ne hagyjon bennünket, mert mi még pályázatot sem írhatunk ki egy másik királyra 

Pompéry Berlin   2010-09-19 18:08    
Csatlakozom!!! Rendszeres olvasód vagyok még akkor is, ha az utóbbi idöben ennek ritkán adtam hangot. Igényt tartok a további folytatásokra is. Hajlandó vagyok akár monetáris alapú elöfizetövé válni.

ubuge   2010-09-19 18:42    
Manapság inkább csak olvasóként jelenlevő fórumtagként alul-felülírott is arra kér: folytasd!

Andu   2010-09-20 08:51      
Grüß Gott Herr Dr. König! Gratulálok az álláshoz, a világ legklasszabb városában!
A Sprechstundennek vége, jön az Ordinationszeit!  A sima névkártyáknak is vége, a minimum a Magister, de általában rákerül az összes cafrang a monarchiás idöktöl kezdve. Még az is, hogy K und K udvari beszállító.  A professzor feleségét (akkor is ha csak fodrász volt mielött a prof. elvette) megilleti a Frau Professor megszólítás, erre adnak. Ugyanezzel Dojcslandban kinevetnék az embert.  De, Wien ist anders!  A Guten Morgen, Abend, Nacht mellé belópódzik a Grüß Gott, amivel mind Hamburgban, mind Berlinben és Düsseldorfban hülyének néznének, de Bécsben (jöööö) és Bajorországban más világ van. 
A németek szörnyü "hallozásának" ott nyoma sincs. Csak a német turisták halloznak, meg heyeznek, ha fizetni szeretnének. Egyszer egy pincér, aki Herr Ober és nem Herr Hallo már nagyon unta.
Odalépett a hallozó "Piefke" úrhoz és illedelmesen azt mondta:
"Der Hallo ist schon gestorben!"  Ezt persze gyönyörü wienerischül. Röhögött az egész kávéház. (Hogy kik a Piefkék? Az osztrákoknak a poroszok.)
A St. Anna kapcsán egy szomorú aktualitás. Követem hellyel-közzel egy apuka internetes naplóját, aki kislánya betegségét, küzdelmét meséli. A magyarországi protokollok kimerültek, a kislányt rendszeresen kezelik ott "nálad" a leendö munkahelyeden. Altatják is sokszor. Az apuka már mindenét elvesztette, csak a kicsinek él. Arra gondoltam, micsoda nagy szerencse lenne, ha veled is találkoznának a St.Annában! Az apuka nem beszél németül, ezért föleg kiszolgáltatott.

Erazs   2010-09-20 22:22      
Èn is csatlakozom! Eddig naplód minden egyes betüjét olvastam!!!! Felölem átmehet az Ausztria topikba is, ott is rá fogok klikkelni



&&&

2010. szeptember 7., kedd

Attendance: Pfalzi köznapló 39

 2010-09-07 19:31
Ahogy ott ült az asztalon, húsz kerek hónapjával, kerek arcából csillogó komoly kerek szemekkel és engem nézett, valamiért egészen biztos voltam abban, hogy mindjárt elmosolyodik. Pedig az előbb vizsgáltam meg mindenét, a torkát is. Azt nagyon utálják. És az imént szúrtam kézen vérvétel- és infúzió-bekötési célzattal. Sírt persze, bömbölt, mint aki elveszett, de most ott ül és engem néz. Arcán még mindkét oldalon egy-egy kövér csepp, az átélt izgalmak emlékezete.

Rámosolyogtam, kicsit hunyorítottam is, ahogy ilyenkor szoktam, és a válasz nem is késett. Tétova, majd egyre szélesedő mosoly jelent meg a szája szögletében, aztán kiteljesedett, és láthatóvá vált mind a két alsó metszőfoga: csipkés szélű, másfél milliméteres gyöngyök a rózsaszín, vigyorgó ínyben. Csak úgy sugárzott.

Győztem. Ezt éreztem, mint mindig, ha sikerül hidat verni egy kiskorú páciensem jókedvéhez. Különösen nagy kihívás ez ebben a korban, a tizenöttől harminc hónaposok mezőnyében, akiknek még hiába magyaráznám, mit miért teszek velük, a doktorok iránti kezdeti ősbizalmat pedig már kikezdték az átélt korábbi nagy megpróbáltatások (oltások, toroknézések, netán fülfelszúrások). És ha hozzászámítom, hogy mindez éjjel negyed kettőkor történt, a legutóbbi ügyeletemben, akkor azt hiszem, jogos az ön-vállonveregetés. Mindenesetre tudtam volna néhány árnyalattal morcosabb lenni. A kislányt három napja tartó hányás-hasmenés miatt hozták laza felfogású szülei, a világ legtermészetesebb módján.

A lekvárgyárban, igen, ott van éjszakai műszak. Ez nem az. Ez ügyelet, kérem, egész napi munka után, méghozzá úgynevezett sürgősségi ambulancia. Ha valaki éjjel érkezik, az ágyból veri ki a gyógyászt, aki persze úgysem alszik valami jól, mert hogy is lehet vigyázzállásban, ugrásra készen aludni egy csőre töltött telefontól húsz centire, amelynek készenléti LED-je damoklészian villog a sötétben?

Ilyenek ezek az éjszakai kalandok a pirmasensi kórházban, meghitt kis odúmban, amelyet bő három hét múlva végleg elhagyok. Jó lenne valahogy elmagyarázni – magamnak is -, miért lettek nosztalgikus érzéseim most, hogy útra készülődöm. Talán, mert az ember kicsit (?) tart az újtól, az ismeretlentől, és bennem még jócskán élnek a kezdeti zabszemszorítós idők, mikor egy új országgal, egy új nyelvvel és egy új munkahellyel kellett ismerkednem januárban. Most mindez kezdődik elölről. Nem sírom vissza Pirmasenst, dehogy, csak ezt legalább kicsit megismertem az elmúlt kilenc hónap alatt... A főnököm is érzi ellágyult hangulatomat, mert a minap elkezdte ecsetelni, milyen szép a Pfalzi Erdő ősszel, mikor megszínesednek a lombok és minden kis faluban szüreti mulatságot tartanak... „No de, ugye”, tette hozzá kis műsóhajjal, „Önt ez már nem fogja itt találni, nemde, Herr Kirali?” És rövid hatásszünet után: „Nem akarna mégis nálunk maradni?” Akar a fene.

De ha már a totyogó korról mesélek, hadd idézzem fel az egyik múltkori ténykedésemet a röntgen-átvilágítóban. A történet teljes élvezetéhez két dolgot kell tudni elöljáróban.

Az egyik, hogy mi az az MCU, polgári nevén mikciós ciszto-uretrográfia. Ha gyanú támad, hogy a páciensnek a hólyagjából a húgyvezetékeken át vissza, a vesék felé folyik a vizelet, el kell végezzük ezt a vizsgálatot. Ilyen esetekben a vizeletpangás talaján húgyúti fertőzés, akár vesemedence-gyulladás is kialakulhat, az állapot ezért (súlyossági foktól függően) mihamarabb megszüntetendő. A módszer lényege, hogy puha katéteren keresztül feltöltjük a húgyhólyagot híg kontrasztanyaggal, és röntgenfelvételeket készítünk róla nyugalmi állapotban, illetve pisilés közben is. Ez utóbbi a bökkenő: minden egyéb elintézhető hatalmi szóval, de pisilni a betegnek magának kell...

A másik tudnivaló, hogy a röntgenosztály főnöke egy igencsak magának való, pukkancs pasas. Amolyan soha vissza nem köszönő, életunt, mindig mogorva fazon. Nyers modorára, pokróc-durvaságára bizton számíthat, aki meg akar ríkatni egy gyakornokot. A fiatal orvosgeneráció első találkozása (akár telefonon át is) ezzel a pókszabásúval bevált próbája az ifjonc kommunikációs képességeinek.

Hát ővele futottam én össze az MCU-laborban. A tizenöt hónapos gyanúsított előkészítve, megkatéterezve, megfésülve várta a nagy tudort. Valószínűleg a szabadságolásokban keresendő az oka, miért ő, maga a földre szállott Aszklépiosz érkezett a vizsgálathoz: rendszerint másoknak szokta kiadni ezt az időt rabló, türelmet próbáló huzavonát. „Jó helyen van a katéter?”, kérdezte in medias res belevágva. Köszöntem neki, és igennel feleltem. Erre ő kinyitotta a katéter végén lévő kis zárósapkát és belenézett a csőbe. Jóakarói felszisszentek volna ennek láttán, édesanyja (akit oly gyakran emlegetnek a kollégák) óva intette volna ettől, mert – rajta kívül – mindenki sejtette, mi következik.

A pisisugár a bal szeme alatt találta el, majd irányt változtatott és a gallérjába csorgott tovább, ékes bizonyítékát adva, hogy a katéter bizony jó helyen van.

Nem nevettünk. Kívül nem. A sugárbajnok letörölte a levet, majd némán csatlakoztatta a kontrasztanyagot tartalmazó palack vezetékét a katéter – immár nyitott – végéhez, hogy feltöltse a hólyagot. Egy hang nélkül folyt tovább a vizsgálat, a hólyag megtelt, a nyugalmi felvételek elkészültek. Már csak a pisilés közben elkapott kép hiányzott.

A kislány, minthogy az imént ellőtte a muníciót, persze nem volt hajlandó produkálni magát. Én teljesen megértettem. Egyfelől üres a hólyagja. Másfelől ketten rögzítik a vizsgálóasztalon, egy a kezét, egy a lábát. Harmadszor egy irdatlan nagy szerkezet, a röntgencső lebeg felette, mintegy öt centire a mellkasától. Ő maga persze ampullarepesztő hangon bömböl. Hát kinek támadna ilyen helyzetben pisilni kedve?!

Mindennel próbálkoztunk. A helyzetkomikum lényege, hogy nemcsak én. A röntgenmacsó előbb szótlanul izzadt a húszkilós ólomkötény alatt, aztán akcióba lendült. „Na, pisikéljél szépen!” – bődült el. Ő tartotta a kislányt boka felől, rám a kezeket bízta. „Pisi, pimpilimpi, pintyőke, pitypiritty!!!” – próbálkozott, egyre jobban belelendülve. Később előkotort valahonnan egy viharvert plüssnyulat. Talán az előző áldozat hagyta itt egy hasonló vallatás alkalmával. „ A nyuszinak is pisilnie kell, juj, de kell neki pisilni, már nem is tudja tartani, csurrrrrr!” – szuggerálta. Én a feji végnél, a röntgencső menedékében már majdnem becsörrentettem. Az elfojtott derütöl.

Mit színezzem? Még fél óra múlva is ott álltunk, és akár hiszitek, akár nem, összemelegedtem ezzel a fura pacákkal. A végén már vicceket meséltünk egymásnak (én például egy Helmut Kohl-osat...), elmondta, hol járt a nyáron, hogy a fia most érettségizett és orvos akar lenni, szóval megtudtam minden lényeges infót. A plüssnyúl dolgavégezetlenül hevert a kislány meztelen alhasán (próbálkoztunk ugyanis a cirógatós módszerrel is), a röntgengép bevetésre készen zümmögött, az asszisztensek megrökönyödve bámultak minket az üvegablakon keresztül, és alattunk tócsákban gyűlt az izzadság. De semmi.

Úgy döntöttünk, feladjuk. „Öltöztesse fel!”, hívta be a mamát a keresetlen modorú kolléga. Felemelkedett a nagy gép, villanyt kapcsoltunk, megtöröltük patakzó homlokunkat. „Technikai okokból nem kivitelezhető a vizsgálat”, fogalmazott orvosi kerekséggel a röntgenes, és elindult az ajtó felé. Technikai oknak nevezte, hogy egy másfél éves prüntyőke, üres hólyaggal, halálra rémülten nem tudott együttműködni a nagy tudós doktorokkal. Hm.

A kislány közben meglátta az anyukáját. Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást és szélesen elmosolyodott. Alul pedig égig szökő sugárban szökkent elő ellazulásának folyékony bizonyítéka.

A főorvos úgy ugrott vissza az ajtóból, mint egy kisportolt fekete párduc. Félrelökte anyut, egy mozdulattal lerántotta a röntgengépet és tüzelt. Csatt. Aztán lassú félmosollyal, bal szemöldökének felsőbbséges megemelkedésével, önteltsége teljében így vette tudomásul újabb győzelmét a „technikai akadályok” felett: „Na.”

Úgy ment ki a vizsgálóból, mint a gyógyítás görög istensége, aki csak azért szállott újfent a halandók közé, hogy megmutassa nekik, hogy csinálják az MCU-t az Olymposzon.


&&&