2010-09-07 19:31
Ahogy ott ült az asztalon, húsz kerek
hónapjával, kerek arcából csillogó komoly kerek szemekkel és engem nézett,
valamiért egészen biztos voltam abban, hogy mindjárt elmosolyodik. Pedig az
előbb vizsgáltam meg mindenét, a torkát is. Azt nagyon utálják. És az imént
szúrtam kézen vérvétel- és infúzió-bekötési célzattal. Sírt persze, bömbölt,
mint aki elveszett, de most ott ül és engem néz. Arcán még mindkét oldalon
egy-egy kövér csepp, az átélt izgalmak emlékezete.
Rámosolyogtam, kicsit hunyorítottam is, ahogy ilyenkor szoktam, és a válasz nem is késett. Tétova, majd egyre szélesedő mosoly jelent meg a szája szögletében, aztán kiteljesedett, és láthatóvá vált mind a két alsó metszőfoga: csipkés szélű, másfél milliméteres gyöngyök a rózsaszín, vigyorgó ínyben. Csak úgy sugárzott.
Győztem. Ezt éreztem, mint mindig, ha sikerül hidat verni egy kiskorú páciensem jókedvéhez. Különösen nagy kihívás ez ebben a korban, a tizenöttől harminc hónaposok mezőnyében, akiknek még hiába magyaráznám, mit miért teszek velük, a doktorok iránti kezdeti ősbizalmat pedig már kikezdték az átélt korábbi nagy megpróbáltatások (oltások, toroknézések, netán fülfelszúrások). És ha hozzászámítom, hogy mindez éjjel negyed kettőkor történt, a legutóbbi ügyeletemben, akkor azt hiszem, jogos az ön-vállonveregetés. Mindenesetre tudtam volna néhány árnyalattal morcosabb lenni. A kislányt három napja tartó hányás-hasmenés miatt hozták laza felfogású szülei, a világ legtermészetesebb módján.
A lekvárgyárban, igen, ott van éjszakai műszak. Ez nem az. Ez ügyelet, kérem, egész napi munka után, méghozzá úgynevezett sürgősségi ambulancia. Ha valaki éjjel érkezik, az ágyból veri ki a gyógyászt, aki persze úgysem alszik valami jól, mert hogy is lehet vigyázzállásban, ugrásra készen aludni egy csőre töltött telefontól húsz centire, amelynek készenléti LED-je damoklészian villog a sötétben?
Ilyenek ezek az éjszakai kalandok a pirmasensi kórházban, meghitt kis odúmban, amelyet bő három hét múlva végleg elhagyok. Jó lenne valahogy elmagyarázni – magamnak is -, miért lettek nosztalgikus érzéseim most, hogy útra készülődöm. Talán, mert az ember kicsit (?) tart az újtól, az ismeretlentől, és bennem még jócskán élnek a kezdeti zabszemszorítós idők, mikor egy új országgal, egy új nyelvvel és egy új munkahellyel kellett ismerkednem januárban. Most mindez kezdődik elölről. Nem sírom vissza Pirmasenst, dehogy, csak ezt legalább kicsit megismertem az elmúlt kilenc hónap alatt... A főnököm is érzi ellágyult hangulatomat, mert a minap elkezdte ecsetelni, milyen szép a Pfalzi Erdő ősszel, mikor megszínesednek a lombok és minden kis faluban szüreti mulatságot tartanak... „No de, ugye”, tette hozzá kis műsóhajjal, „Önt ez már nem fogja itt találni, nemde, Herr Kirali?” És rövid hatásszünet után: „Nem akarna mégis nálunk maradni?” Akar a fene.
De ha már a totyogó korról mesélek, hadd idézzem fel az egyik múltkori ténykedésemet a röntgen-átvilágítóban. A történet teljes élvezetéhez két dolgot kell tudni elöljáróban.
Az egyik, hogy mi az az MCU, polgári nevén mikciós ciszto-uretrográfia. Ha gyanú támad, hogy a páciensnek a hólyagjából a húgyvezetékeken át vissza, a vesék felé folyik a vizelet, el kell végezzük ezt a vizsgálatot. Ilyen esetekben a vizeletpangás talaján húgyúti fertőzés, akár vesemedence-gyulladás is kialakulhat, az állapot ezért (súlyossági foktól függően) mihamarabb megszüntetendő. A módszer lényege, hogy puha katéteren keresztül feltöltjük a húgyhólyagot híg kontrasztanyaggal, és röntgenfelvételeket készítünk róla nyugalmi állapotban, illetve pisilés közben is. Ez utóbbi a bökkenő: minden egyéb elintézhető hatalmi szóval, de pisilni a betegnek magának kell...
A másik tudnivaló, hogy a röntgenosztály főnöke egy igencsak magának való, pukkancs pasas. Amolyan soha vissza nem köszönő, életunt, mindig mogorva fazon. Nyers modorára, pokróc-durvaságára bizton számíthat, aki meg akar ríkatni egy gyakornokot. A fiatal orvosgeneráció első találkozása (akár telefonon át is) ezzel a pókszabásúval bevált próbája az ifjonc kommunikációs képességeinek.
Hát ővele futottam én össze az MCU-laborban. A tizenöt hónapos gyanúsított előkészítve, megkatéterezve, megfésülve várta a nagy tudort. Valószínűleg a szabadságolásokban keresendő az oka, miért ő, maga a földre szállott Aszklépiosz érkezett a vizsgálathoz: rendszerint másoknak szokta kiadni ezt az időt rabló, türelmet próbáló huzavonát. „Jó helyen van a katéter?”, kérdezte in medias res belevágva. Köszöntem neki, és igennel feleltem. Erre ő kinyitotta a katéter végén lévő kis zárósapkát és belenézett a csőbe. Jóakarói felszisszentek volna ennek láttán, édesanyja (akit oly gyakran emlegetnek a kollégák) óva intette volna ettől, mert – rajta kívül – mindenki sejtette, mi következik.
A pisisugár a bal szeme alatt találta el, majd irányt változtatott és a gallérjába csorgott tovább, ékes bizonyítékát adva, hogy a katéter bizony jó helyen van.
Nem nevettünk. Kívül nem. A sugárbajnok letörölte a levet, majd némán csatlakoztatta a kontrasztanyagot tartalmazó palack vezetékét a katéter – immár nyitott – végéhez, hogy feltöltse a hólyagot. Egy hang nélkül folyt tovább a vizsgálat, a hólyag megtelt, a nyugalmi felvételek elkészültek. Már csak a pisilés közben elkapott kép hiányzott.
A kislány, minthogy az imént ellőtte a muníciót, persze nem volt hajlandó produkálni magát. Én teljesen megértettem. Egyfelől üres a hólyagja. Másfelől ketten rögzítik a vizsgálóasztalon, egy a kezét, egy a lábát. Harmadszor egy irdatlan nagy szerkezet, a röntgencső lebeg felette, mintegy öt centire a mellkasától. Ő maga persze ampullarepesztő hangon bömböl. Hát kinek támadna ilyen helyzetben pisilni kedve?!
Mindennel próbálkoztunk. A helyzetkomikum lényege, hogy nemcsak én. A röntgenmacsó előbb szótlanul izzadt a húszkilós ólomkötény alatt, aztán akcióba lendült. „Na, pisikéljél szépen!” – bődült el. Ő tartotta a kislányt boka felől, rám a kezeket bízta. „Pisi, pimpilimpi, pintyőke, pitypiritty!!!” – próbálkozott, egyre jobban belelendülve. Később előkotort valahonnan egy viharvert plüssnyulat. Talán az előző áldozat hagyta itt egy hasonló vallatás alkalmával. „ A nyuszinak is pisilnie kell, juj, de kell neki pisilni, már nem is tudja tartani, csurrrrrr!” – szuggerálta. Én a feji végnél, a röntgencső menedékében már majdnem becsörrentettem. Az elfojtott derütöl.
Mit színezzem? Még fél óra múlva is ott álltunk, és akár hiszitek, akár nem, összemelegedtem ezzel a fura pacákkal. A végén már vicceket meséltünk egymásnak (én például egy Helmut Kohl-osat...), elmondta, hol járt a nyáron, hogy a fia most érettségizett és orvos akar lenni, szóval megtudtam minden lényeges infót. A plüssnyúl dolgavégezetlenül hevert a kislány meztelen alhasán (próbálkoztunk ugyanis a cirógatós módszerrel is), a röntgengép bevetésre készen zümmögött, az asszisztensek megrökönyödve bámultak minket az üvegablakon keresztül, és alattunk tócsákban gyűlt az izzadság. De semmi.
Úgy döntöttünk, feladjuk. „Öltöztesse fel!”, hívta be a mamát a keresetlen modorú kolléga. Felemelkedett a nagy gép, villanyt kapcsoltunk, megtöröltük patakzó homlokunkat. „Technikai okokból nem kivitelezhető a vizsgálat”, fogalmazott orvosi kerekséggel a röntgenes, és elindult az ajtó felé. Technikai oknak nevezte, hogy egy másfél éves prüntyőke, üres hólyaggal, halálra rémülten nem tudott együttműködni a nagy tudós doktorokkal. Hm.
A kislány közben meglátta az anyukáját. Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást és szélesen elmosolyodott. Alul pedig égig szökő sugárban szökkent elő ellazulásának folyékony bizonyítéka.
A főorvos úgy ugrott vissza az ajtóból, mint egy kisportolt fekete párduc. Félrelökte anyut, egy mozdulattal lerántotta a röntgengépet és tüzelt. Csatt. Aztán lassú félmosollyal, bal szemöldökének felsőbbséges megemelkedésével, önteltsége teljében így vette tudomásul újabb győzelmét a „technikai akadályok” felett: „Na.”
Úgy ment ki a vizsgálóból, mint a gyógyítás görög istensége, aki csak azért szállott újfent a halandók közé, hogy megmutassa nekik, hogy csinálják az MCU-t az Olymposzon.
Rámosolyogtam, kicsit hunyorítottam is, ahogy ilyenkor szoktam, és a válasz nem is késett. Tétova, majd egyre szélesedő mosoly jelent meg a szája szögletében, aztán kiteljesedett, és láthatóvá vált mind a két alsó metszőfoga: csipkés szélű, másfél milliméteres gyöngyök a rózsaszín, vigyorgó ínyben. Csak úgy sugárzott.
Győztem. Ezt éreztem, mint mindig, ha sikerül hidat verni egy kiskorú páciensem jókedvéhez. Különösen nagy kihívás ez ebben a korban, a tizenöttől harminc hónaposok mezőnyében, akiknek még hiába magyaráznám, mit miért teszek velük, a doktorok iránti kezdeti ősbizalmat pedig már kikezdték az átélt korábbi nagy megpróbáltatások (oltások, toroknézések, netán fülfelszúrások). És ha hozzászámítom, hogy mindez éjjel negyed kettőkor történt, a legutóbbi ügyeletemben, akkor azt hiszem, jogos az ön-vállonveregetés. Mindenesetre tudtam volna néhány árnyalattal morcosabb lenni. A kislányt három napja tartó hányás-hasmenés miatt hozták laza felfogású szülei, a világ legtermészetesebb módján.
A lekvárgyárban, igen, ott van éjszakai műszak. Ez nem az. Ez ügyelet, kérem, egész napi munka után, méghozzá úgynevezett sürgősségi ambulancia. Ha valaki éjjel érkezik, az ágyból veri ki a gyógyászt, aki persze úgysem alszik valami jól, mert hogy is lehet vigyázzállásban, ugrásra készen aludni egy csőre töltött telefontól húsz centire, amelynek készenléti LED-je damoklészian villog a sötétben?
Ilyenek ezek az éjszakai kalandok a pirmasensi kórházban, meghitt kis odúmban, amelyet bő három hét múlva végleg elhagyok. Jó lenne valahogy elmagyarázni – magamnak is -, miért lettek nosztalgikus érzéseim most, hogy útra készülődöm. Talán, mert az ember kicsit (?) tart az újtól, az ismeretlentől, és bennem még jócskán élnek a kezdeti zabszemszorítós idők, mikor egy új országgal, egy új nyelvvel és egy új munkahellyel kellett ismerkednem januárban. Most mindez kezdődik elölről. Nem sírom vissza Pirmasenst, dehogy, csak ezt legalább kicsit megismertem az elmúlt kilenc hónap alatt... A főnököm is érzi ellágyult hangulatomat, mert a minap elkezdte ecsetelni, milyen szép a Pfalzi Erdő ősszel, mikor megszínesednek a lombok és minden kis faluban szüreti mulatságot tartanak... „No de, ugye”, tette hozzá kis műsóhajjal, „Önt ez már nem fogja itt találni, nemde, Herr Kirali?” És rövid hatásszünet után: „Nem akarna mégis nálunk maradni?” Akar a fene.
De ha már a totyogó korról mesélek, hadd idézzem fel az egyik múltkori ténykedésemet a röntgen-átvilágítóban. A történet teljes élvezetéhez két dolgot kell tudni elöljáróban.
Az egyik, hogy mi az az MCU, polgári nevén mikciós ciszto-uretrográfia. Ha gyanú támad, hogy a páciensnek a hólyagjából a húgyvezetékeken át vissza, a vesék felé folyik a vizelet, el kell végezzük ezt a vizsgálatot. Ilyen esetekben a vizeletpangás talaján húgyúti fertőzés, akár vesemedence-gyulladás is kialakulhat, az állapot ezért (súlyossági foktól függően) mihamarabb megszüntetendő. A módszer lényege, hogy puha katéteren keresztül feltöltjük a húgyhólyagot híg kontrasztanyaggal, és röntgenfelvételeket készítünk róla nyugalmi állapotban, illetve pisilés közben is. Ez utóbbi a bökkenő: minden egyéb elintézhető hatalmi szóval, de pisilni a betegnek magának kell...
A másik tudnivaló, hogy a röntgenosztály főnöke egy igencsak magának való, pukkancs pasas. Amolyan soha vissza nem köszönő, életunt, mindig mogorva fazon. Nyers modorára, pokróc-durvaságára bizton számíthat, aki meg akar ríkatni egy gyakornokot. A fiatal orvosgeneráció első találkozása (akár telefonon át is) ezzel a pókszabásúval bevált próbája az ifjonc kommunikációs képességeinek.
Hát ővele futottam én össze az MCU-laborban. A tizenöt hónapos gyanúsított előkészítve, megkatéterezve, megfésülve várta a nagy tudort. Valószínűleg a szabadságolásokban keresendő az oka, miért ő, maga a földre szállott Aszklépiosz érkezett a vizsgálathoz: rendszerint másoknak szokta kiadni ezt az időt rabló, türelmet próbáló huzavonát. „Jó helyen van a katéter?”, kérdezte in medias res belevágva. Köszöntem neki, és igennel feleltem. Erre ő kinyitotta a katéter végén lévő kis zárósapkát és belenézett a csőbe. Jóakarói felszisszentek volna ennek láttán, édesanyja (akit oly gyakran emlegetnek a kollégák) óva intette volna ettől, mert – rajta kívül – mindenki sejtette, mi következik.
A pisisugár a bal szeme alatt találta el, majd irányt változtatott és a gallérjába csorgott tovább, ékes bizonyítékát adva, hogy a katéter bizony jó helyen van.
Nem nevettünk. Kívül nem. A sugárbajnok letörölte a levet, majd némán csatlakoztatta a kontrasztanyagot tartalmazó palack vezetékét a katéter – immár nyitott – végéhez, hogy feltöltse a hólyagot. Egy hang nélkül folyt tovább a vizsgálat, a hólyag megtelt, a nyugalmi felvételek elkészültek. Már csak a pisilés közben elkapott kép hiányzott.
A kislány, minthogy az imént ellőtte a muníciót, persze nem volt hajlandó produkálni magát. Én teljesen megértettem. Egyfelől üres a hólyagja. Másfelől ketten rögzítik a vizsgálóasztalon, egy a kezét, egy a lábát. Harmadszor egy irdatlan nagy szerkezet, a röntgencső lebeg felette, mintegy öt centire a mellkasától. Ő maga persze ampullarepesztő hangon bömböl. Hát kinek támadna ilyen helyzetben pisilni kedve?!
Mindennel próbálkoztunk. A helyzetkomikum lényege, hogy nemcsak én. A röntgenmacsó előbb szótlanul izzadt a húszkilós ólomkötény alatt, aztán akcióba lendült. „Na, pisikéljél szépen!” – bődült el. Ő tartotta a kislányt boka felől, rám a kezeket bízta. „Pisi, pimpilimpi, pintyőke, pitypiritty!!!” – próbálkozott, egyre jobban belelendülve. Később előkotort valahonnan egy viharvert plüssnyulat. Talán az előző áldozat hagyta itt egy hasonló vallatás alkalmával. „ A nyuszinak is pisilnie kell, juj, de kell neki pisilni, már nem is tudja tartani, csurrrrrr!” – szuggerálta. Én a feji végnél, a röntgencső menedékében már majdnem becsörrentettem. Az elfojtott derütöl.
Mit színezzem? Még fél óra múlva is ott álltunk, és akár hiszitek, akár nem, összemelegedtem ezzel a fura pacákkal. A végén már vicceket meséltünk egymásnak (én például egy Helmut Kohl-osat...), elmondta, hol járt a nyáron, hogy a fia most érettségizett és orvos akar lenni, szóval megtudtam minden lényeges infót. A plüssnyúl dolgavégezetlenül hevert a kislány meztelen alhasán (próbálkoztunk ugyanis a cirógatós módszerrel is), a röntgengép bevetésre készen zümmögött, az asszisztensek megrökönyödve bámultak minket az üvegablakon keresztül, és alattunk tócsákban gyűlt az izzadság. De semmi.
Úgy döntöttünk, feladjuk. „Öltöztesse fel!”, hívta be a mamát a keresetlen modorú kolléga. Felemelkedett a nagy gép, villanyt kapcsoltunk, megtöröltük patakzó homlokunkat. „Technikai okokból nem kivitelezhető a vizsgálat”, fogalmazott orvosi kerekséggel a röntgenes, és elindult az ajtó felé. Technikai oknak nevezte, hogy egy másfél éves prüntyőke, üres hólyaggal, halálra rémülten nem tudott együttműködni a nagy tudós doktorokkal. Hm.
A kislány közben meglátta az anyukáját. Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást és szélesen elmosolyodott. Alul pedig égig szökő sugárban szökkent elő ellazulásának folyékony bizonyítéka.
A főorvos úgy ugrott vissza az ajtóból, mint egy kisportolt fekete párduc. Félrelökte anyut, egy mozdulattal lerántotta a röntgengépet és tüzelt. Csatt. Aztán lassú félmosollyal, bal szemöldökének felsőbbséges megemelkedésével, önteltsége teljében így vette tudomásul újabb győzelmét a „technikai akadályok” felett: „Na.”
Úgy ment ki a vizsgálóból, mint a gyógyítás görög istensége, aki csak azért szállott újfent a halandók közé, hogy megmutassa nekik, hogy csinálják az MCU-t az Olymposzon.
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése