2010-09-28 21:45
Az ifjabbik Attendance sorsa hányatottabb
lett, mint vártuk. Ehelyt csak nagyon röviden: nem igazán volt szimpatikus az
iskola hozzáállása kisfiunk törekvéseihez, így most másik gimit keresünk neki.
Pénteken újabb beszélgetés újabb igazgatóval... Összetett napokat élünk.
Este hétkor már sötét van itt. Meg köd és hideg. És az osztályon mindenki felhős mélabúval méreget a szeme sarkából. Azt mondja a Dr. Huang, hogy az egész ház tud róla és sajnálják, hogy elmegyek. Ez egyébként újdonság nekem, mert a kórházban, ahol tizenöt éven át dolgoztam, alig kaptam egy-egy kézszorítást búcsúzóul: a többség vállat vonva vette tudomásul távozásomat. Darab-darab. Tizenöt éven keresztül igyekeztem felépíteni valamit, ami nem elsősorban nekem, hanem a háznak és főleg a betegeknek jó – és bátorítás helyett konok hallgatást, megértés helyett ledorongolást, támogatás helyett gáncsot kaptam. De most, hogy elegem lett és otthagytam őket, azt terjesztik (az ember azért visszahall egyet-mást), hogy én hagytam cserben őket. Akkor már inkább a Dr. Huang.
Azért volt alkalmunk nekünk kettőnknek ilyen mélyenszántó eszmecserét folytatni, mert ma délután bent ragadtunk a személyzeti szálló liftjében. Az ilyesmi összehozza az embereket. Dr. Huang az ötödiken lakik, én a negyediken, de a harmadik magasságában hirtelen csattant valami és a fülke nagy zökkenéssel megállt. Telefonáltunk a műszaki ügyeletre, ahol megígérték, hogy azonnal jönnek, majd teljes ötvenhét percig édes kettesben maradtunk a kollégával, aki egyébként nőgyógyász (félnem ilymódon nem kellett tőle). A kezdetben félszegen indult társalgás odáig fajult, hogy mindkettőnk főnökének jellemét pellengérre tűztük alig-alig válogatott szavak formájában, és Huang doki kifejtette, hogy teljesen megérti, hogy elmegyek. Nocsak. Közben az ácsorgást guggolás váltotta fel, majd az egyre oldottabb légkörben lassan lecsüccsentünk a padlóra és a nőorvos kolléga megosztott velem egy almát, amit a hátizsákjában talált.
A műszaki brigádnak nyomát sem láttuk, a végén két másik lakó szabadított meg minket, mert az ajtót kívülről – kis rángatás árán – ki lehetett nyitni, mi pedig kimásztunk a két emelet között megrekedt járgányból. Annyira összejöttünk, hogy még toltam is hátulról a kollégát.
A minap jött egy gyermekgyógyász-jelölt az osztályra körülnézni és állásért folyamodni. A főnök mindenkit bemutatott neki, engem is, megemlítve, hogy „Dr. Kirali elhagy bennünket”. És mintegy dicsekvésképpen fűzte hozzá: „Bécsbe megy”. Úgy ejtette ki, mintha azt mondta volna: „Látja, milyen jó hely ez a mi osztályunk, milyen jó helyekre jutnak be az itt tanult kollégák!” Szóval, mintha az ő érdeme lenne. Ugyanígy, ha beszédbe elegyedem más osztályok dolgozóival, a végén mindegyik bólogat, hogy megérti, miért távozom: „Persze Bécs az Bécs...” Van bennük egyfajta respektus a Császárváros iránt.
Az egyik radiológus főorvos, egy ősz, hatvanas figura a minap kifejtette, hogy még két éve, hat hónapja és valamennyi napja van hátra (napra pontosan tudta), és ő is nyugdíba megy. „Hazamegyek Németországba” – fogalmazott a pirmasensi kórház kantinjában... Nem értettem. Hogyhogy? A mellettem ülő a fülembe súgta: „Bajor. Szerinte csak az Németország...”. Az öregnek állítólag van egy világító kijelzős visszaszámlálója a szobájában, hogy amikor benyit, már messziről lássa, mennyi idő még a „szabadulásig”. Mikor megtudta, hogy Ausztriába megyek, kérte, hogy üdvözöljem a nevében a „csatolt területek lakóit...” Régivágású német. Nagyon régi. A főnököm szerint, aki fültanúja volt mindennek, lehet, hogy ártana bécsi karrieremnek, ha átadnám az üzenetet...
Ez a visszaszámlálás amúgy szerintem túlzás. Minél közelebb jön az elválás napja, annál szimpatikusabbak a régi kollégák, annál kedvesebb az együtt töltött idők emléke. Affektív mnesztikus transzformáció, mondják a pszichiáterek. Az idő ereje – „Csak a szépre emlékezem”. Ezt már nem pszichiáter-duma, hanem egy idevonatkozó régi sláger. És milyen igaz! Ma rajtakaptam az egyik idős nővért, amint egy nagy könyvet lapozgat, tele aforizmákkal, egymondatos jótanácsokkal. Nagy emberek magvas gondolatai. Kérdeztem, minek bújja, mire azt felelte, hogy nekem keres valami odaillőt. Búcsúzóul... Hát csoda, hogy az ember érzelmes hangulatba kerül és el-ellágyul? Még az időjárás is mintha kulisszaként szolgálna a Nagy Elváláshoz. Szeptember végén... Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...
De inkább másról mesélek. Annak idején oktondi módon két éves szerződést kötöttem a T-Mobillal (hogy jöjjön rájuk a hasmenés), és most persze fel akartam bontani. Merthogy olyan helyre költözöm, ahol nekik nincs lefedettségük. Vis maior. A tisztviselő megértően viselkedett, mondta, hogy ilyen van, semmi gond, néhány űrlap és el van intézve a dolog. El is volt ma délelőttig, mikor is szenvelgő hangú levelet kaptam a bonni központtól, hogy igazán nagyon sajnálják, hogy felbontom a szerződést, meg hogy persze megértik és természetesen jogomban áll. Csak a hátralévő havidíjakat kell egy összegben kifizetnem. Mivel idén januárban kötöttem két évre, a hátralévő summa úgy 600 Eurót tesz ki.... Persze lángot fújva mentem vissza a boltba, de úgy tűnik, semmit sem lehet tenni, a számla kiegyenlítésétől csak egy esetben tekintenek el: Todesfall...
Szóval, ha megszívlelitek egy sokat tapasztalt bölcs ember tanácsát: kerüljétek el messze az adott céget. Igaz, jogilag valószínűleg nekik van igazuk. De akkor is! Hát nem?!
Kicsiny legénylakásom egyre inkább egy neuraszténiás kakas szemétdombjára kezd emlékeztetni, ugyanis csomagolok. Nem igazán látom még át, hogy fogok beférni kompakt egyterűmbe a két szőnyeggel, komóddal, karosszékkel, satöbbivel együtt, de muszáj lesz. Egy biztos: kihasználatlan űrszelvények nem maradnak a járgány belsejében.
Este hétkor már sötét van itt. Meg köd és hideg. És az osztályon mindenki felhős mélabúval méreget a szeme sarkából. Azt mondja a Dr. Huang, hogy az egész ház tud róla és sajnálják, hogy elmegyek. Ez egyébként újdonság nekem, mert a kórházban, ahol tizenöt éven át dolgoztam, alig kaptam egy-egy kézszorítást búcsúzóul: a többség vállat vonva vette tudomásul távozásomat. Darab-darab. Tizenöt éven keresztül igyekeztem felépíteni valamit, ami nem elsősorban nekem, hanem a háznak és főleg a betegeknek jó – és bátorítás helyett konok hallgatást, megértés helyett ledorongolást, támogatás helyett gáncsot kaptam. De most, hogy elegem lett és otthagytam őket, azt terjesztik (az ember azért visszahall egyet-mást), hogy én hagytam cserben őket. Akkor már inkább a Dr. Huang.
Azért volt alkalmunk nekünk kettőnknek ilyen mélyenszántó eszmecserét folytatni, mert ma délután bent ragadtunk a személyzeti szálló liftjében. Az ilyesmi összehozza az embereket. Dr. Huang az ötödiken lakik, én a negyediken, de a harmadik magasságában hirtelen csattant valami és a fülke nagy zökkenéssel megállt. Telefonáltunk a műszaki ügyeletre, ahol megígérték, hogy azonnal jönnek, majd teljes ötvenhét percig édes kettesben maradtunk a kollégával, aki egyébként nőgyógyász (félnem ilymódon nem kellett tőle). A kezdetben félszegen indult társalgás odáig fajult, hogy mindkettőnk főnökének jellemét pellengérre tűztük alig-alig válogatott szavak formájában, és Huang doki kifejtette, hogy teljesen megérti, hogy elmegyek. Nocsak. Közben az ácsorgást guggolás váltotta fel, majd az egyre oldottabb légkörben lassan lecsüccsentünk a padlóra és a nőorvos kolléga megosztott velem egy almát, amit a hátizsákjában talált.
A műszaki brigádnak nyomát sem láttuk, a végén két másik lakó szabadított meg minket, mert az ajtót kívülről – kis rángatás árán – ki lehetett nyitni, mi pedig kimásztunk a két emelet között megrekedt járgányból. Annyira összejöttünk, hogy még toltam is hátulról a kollégát.
A minap jött egy gyermekgyógyász-jelölt az osztályra körülnézni és állásért folyamodni. A főnök mindenkit bemutatott neki, engem is, megemlítve, hogy „Dr. Kirali elhagy bennünket”. És mintegy dicsekvésképpen fűzte hozzá: „Bécsbe megy”. Úgy ejtette ki, mintha azt mondta volna: „Látja, milyen jó hely ez a mi osztályunk, milyen jó helyekre jutnak be az itt tanult kollégák!” Szóval, mintha az ő érdeme lenne. Ugyanígy, ha beszédbe elegyedem más osztályok dolgozóival, a végén mindegyik bólogat, hogy megérti, miért távozom: „Persze Bécs az Bécs...” Van bennük egyfajta respektus a Császárváros iránt.
Az egyik radiológus főorvos, egy ősz, hatvanas figura a minap kifejtette, hogy még két éve, hat hónapja és valamennyi napja van hátra (napra pontosan tudta), és ő is nyugdíba megy. „Hazamegyek Németországba” – fogalmazott a pirmasensi kórház kantinjában... Nem értettem. Hogyhogy? A mellettem ülő a fülembe súgta: „Bajor. Szerinte csak az Németország...”. Az öregnek állítólag van egy világító kijelzős visszaszámlálója a szobájában, hogy amikor benyit, már messziről lássa, mennyi idő még a „szabadulásig”. Mikor megtudta, hogy Ausztriába megyek, kérte, hogy üdvözöljem a nevében a „csatolt területek lakóit...” Régivágású német. Nagyon régi. A főnököm szerint, aki fültanúja volt mindennek, lehet, hogy ártana bécsi karrieremnek, ha átadnám az üzenetet...
Ez a visszaszámlálás amúgy szerintem túlzás. Minél közelebb jön az elválás napja, annál szimpatikusabbak a régi kollégák, annál kedvesebb az együtt töltött idők emléke. Affektív mnesztikus transzformáció, mondják a pszichiáterek. Az idő ereje – „Csak a szépre emlékezem”. Ezt már nem pszichiáter-duma, hanem egy idevonatkozó régi sláger. És milyen igaz! Ma rajtakaptam az egyik idős nővért, amint egy nagy könyvet lapozgat, tele aforizmákkal, egymondatos jótanácsokkal. Nagy emberek magvas gondolatai. Kérdeztem, minek bújja, mire azt felelte, hogy nekem keres valami odaillőt. Búcsúzóul... Hát csoda, hogy az ember érzelmes hangulatba kerül és el-ellágyul? Még az időjárás is mintha kulisszaként szolgálna a Nagy Elváláshoz. Szeptember végén... Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...
De inkább másról mesélek. Annak idején oktondi módon két éves szerződést kötöttem a T-Mobillal (hogy jöjjön rájuk a hasmenés), és most persze fel akartam bontani. Merthogy olyan helyre költözöm, ahol nekik nincs lefedettségük. Vis maior. A tisztviselő megértően viselkedett, mondta, hogy ilyen van, semmi gond, néhány űrlap és el van intézve a dolog. El is volt ma délelőttig, mikor is szenvelgő hangú levelet kaptam a bonni központtól, hogy igazán nagyon sajnálják, hogy felbontom a szerződést, meg hogy persze megértik és természetesen jogomban áll. Csak a hátralévő havidíjakat kell egy összegben kifizetnem. Mivel idén januárban kötöttem két évre, a hátralévő summa úgy 600 Eurót tesz ki.... Persze lángot fújva mentem vissza a boltba, de úgy tűnik, semmit sem lehet tenni, a számla kiegyenlítésétől csak egy esetben tekintenek el: Todesfall...
Szóval, ha megszívlelitek egy sokat tapasztalt bölcs ember tanácsát: kerüljétek el messze az adott céget. Igaz, jogilag valószínűleg nekik van igazuk. De akkor is! Hát nem?!
Kicsiny legénylakásom egyre inkább egy neuraszténiás kakas szemétdombjára kezd emlékeztetni, ugyanis csomagolok. Nem igazán látom még át, hogy fogok beférni kompakt egyterűmbe a két szőnyeggel, komóddal, karosszékkel, satöbbivel együtt, de muszáj lesz. Egy biztos: kihasználatlan űrszelvények nem maradnak a járgány belsejében.
Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom
sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel
visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos
referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út.
Folytattam tehát: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Most sebességet váltani csak úgy lehet, ha közben a jobb térdemmel elfordítom az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá válik a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül látom, berácsozva. Fékezéskor időnként majd megindul a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullanak a nyakamba.
Folytattam tehát: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Most sebességet váltani csak úgy lehet, ha közben a jobb térdemmel elfordítom az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá válik a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül látom, berácsozva. Fékezéskor időnként majd megindul a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullanak a nyakamba.
Vettem egy CD-t, amin a bécsi
filharmonikusok játszanak Strauss-valcereket. Elhatároztam, hogy induláskor
belököm a lejátszóba, feltekerem a hangerőt, hadd harsogjanak a rezek, aztán
gázt neki!
De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy
csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte,
hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a
kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a
kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak
– kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és
párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für
Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit
frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch
bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”.
(Horatius).
És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...
Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodlatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?
De most: Irány Bécs, irány az új ország, irány a családom! Szóljanak a Strauss-melódiák!
Csípje meg a jérce, már megint utazom, már megint költözöm, már megint máshol dolgozom... Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!
Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.
És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...
Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodlatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?
De most: Irány Bécs, irány az új ország, irány a családom! Szóljanak a Strauss-melódiák!
Csípje meg a jérce, már megint utazom, már megint költözöm, már megint máshol dolgozom... Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!
Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.
Hozzászólások
Pompéry Berlin
2010-09-29 00:25
"Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az
ilyesmihez?!"
Ugyan, már hogy lennél?! Újrakezdeni mindig lehet, söt idönként kell.
Neked különben ebben amúgy is nagy rutinod van.
“Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.“
ÚGY LEGYEN !
Várjuk a folytatást!
&&&
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése