November 4.
Itt éldegélünk tehát a két fiammal a Mariannengassén: vasárnap esténként érkezünk és péntek délután tűzünk haza. A kórház a Gasse másik oldalán található, a kapunktól kb. négy méternyire (de lehet, hogy öt – én mindenesetre gyakorta elkésem). A fiúk metróval mennek iskolába, tulajdonképpen utazhatnának egyedül is, de én, a nagyvároshoz nem szokott féltős lelkületű apuka, természetesen elkísérem őket. A metró itt minálunk (!) nem a föld alatt, hanem egy magasvasútszerű emelvényen megy, az ablakból látszik az ébredező város. A szerelvények kétpercenként követik egymást (csúcsforgalom idején kicsit sűrűbben), tiszták, pontosak. Mindenféle bőrszín és hajviselet képviselve van, a raszta négertől a fázós kínain át az Osama-küllemű turbánosig. A született bécsi annál ritkább...
A kórház Bécs (és Ausztria) legrégibb gyermekkórháza, specialitása a daganatos betegségek. A műtőblokk két műtőből áll, ezenfelül minden osztály fel van szerelve anesztézia-munkaállomással. Három, néha négy altatós csapat munkáját koordinálom, illetve magam is tevékenyen részt veszek benne. E súlyos betegek altatása, ellátása igazi szakmai kihívás.
És a kollégák! Nagyszerűen felkészült szakemberek, egyik ilyen professzor, a másik olyan docens, de mindenki végtelenül közvetlen, mosolygós, mentes a „sztárallűröktől”. Azt hiszem, a betegeiktől tanulnak jó modort és kollegialitást... Nem úgy értem, hogy közvetlenül, hanem az értékrendjükön át. Mert hat-hétéves, halálos beteg bölcsek között maga is bölccsé válik az ember. Ez a szó, hogy „bölcs”, egyáltalán nem túlzás. „Hogy tudd: egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell...” – énekli Zorán. Na ők tudják. Mikor a csontvelő-átültetést követő 120-140. (!) napon az izolációs kamrából (zsilipből) kijövő gyerkőc először néz ki az ablakon... Először találkozik az iskolai barátaival a társalgóban... Először haraphat bele egy almába csak úgy, nem meghámozva-fertőtlenítve-lereszelve...
Szóval az ő egyéniségük rányomja bélyegét gyógyítóik magatartására is. Ettől olyan különleges ennek a háznak a hangulata. No meg attól, hogy itt az egy négyzetméterre eső professzorok száma sokszorosa a megszokottnak (és kívánatosnak). Huzakodnak is rendszeresen. A megbeszéléseken mindennaposak a pengeváltások, a szakmai viták – de ez is az otthon megszokottnál jóval kulturáltabbban, udvariasabban zajlik, és aki nyer vele, az végső soron a beteg.
Tekintve, hogy a hierarchiát itt nagyon komolyan veszik, koromnál (hihi) és pozíciómnál fogva engem is bizonyos tisztelet övez, mellyel nem igazán tudok mit kezdeni. Eddigi helyeimen ugyanis felszabadult, oldott légkör uralkodott. Hogyan reagáljak, mikor az ebédlőben fiatalabb (férfi) kollégám átadja az ülőhelyét, mert foglalt minden szék? Mit válaszoljak, ha altatni megyek egy osztályra, és a nővérek kérés nélkül kávéval-süteménnyel kínálnak? Egyébként civilként alig kávézom. Itt meg öntik belém a Melange-ot, minimum napi háromszor. Ennek következtében azután mikor a délutáni referálón mindenkinek leragad a szeme, én olyan virgonc vagyok, mint egy ebihal.
A tekintélyelvet bizonyára felfelé is komolyan kellene vennem. Ezért is pikáns az a sztori, ami a minap esett meg velem a csecsemőosztályon. Egy csúnya bőrelváltozás miatt beutalt klapectől kellett bőrbiopsziát (egy kis darab, szövettani feldolgozásra szánt bőrdarabot) venni, természetesen altatásban. Nyüzsgött a sok fehér- és zöldruhás, igen-igen hozzáértőnek tűnő szakember a zsúfolt kezelőhelyiségben. Úgy léptem be, mint egy primadonna, biccegtgettem, integettem jobbra-balra (tudtam is én, ki kicsoda!), és nekiláttam előkészíteni a narkózist. Gázok, szívó, maszk, ballon, gyógyszerek, nekem magamnak védőkötény, szájkendő... És steril kesztyű. Na az nem volt előkészítve. Az összes többi kellék, mint a hőskorban, hófehér lepedővel letakart kis kocsin, példás rendben nyugodott egymás mellett, de kesztyűt sehol sem láttam. Lazán odaszóltam egy magányosan álldogáló fehér ruhásnak, akinek láthatólag semmi dolga nem volt, hogy kerítsen már egy pár hét és feles gumikesztyűt nekem. A dáma végigmért (akkor láttam, hogy minimum hatvan éves), aztán odafordult egy ugribugri kisnővérhez, hogy hozzon a főorvos úrnak kesztyűt. Némi gyanús malíciával a hangjában. Mivel az események felgyorsultak, nem sok időm maradt töprengeni a dolgon – talán jobb is így. Boldogok a lelki szegények. Behozták a bömbölő, megrettent kiskrapekot, kétvállra fektettük és én beadtam a jótékony keveréket. Elaludt, felszereltük műszerekkel, ahogy kell, lemosták, steril kendőkkel letakarták.
Ekkor lépett elő az én banyám, aki addig a háttérben lappangott. Közben átöltözhetett, mert csupa zöldben volt, sterilben, maszkostul-kesztyűstül-műszerestül, és nekilátott a páciensnek. Nem szaporítom a szót: a közeli bőrklinikáról a műtét elvégzésére felkért vendégprofesszor asszony volt az illető, akitől gumikesztyűt kértem...
De adott, becsületére legyen mondva.
A másik dolog, ami galibát tud okozni, az a csipogó. Németországban mindenkinek rádiótelefonja volt, Magyarországon természetesen semmi – itt meg a klasszikus csipogó. Túlságosan elmélyült oktatásban nem részesítettek a használatát illetően, csak a kezembe nyomták azzal, hogy ha megszólal, hívjam fel a számot, amelyik megjelenik a kijelzőjén.
Majdnem keresztbe nyeltem le a villámat vacsora közben, mikor egyik este otthon megszólalt a ketyere. Eleve rutintalan dolog volt tőlem hazavinni (valahogy a zakóm zsebében maradt), ám a bajt tovább súlyosbította, hogy, mint meséltem, a kórház tőszomszédságában lakunk. A csipogóközpont rádióhullámai tehát könnyűszerrel elérték kicsiny műszeremet. Bár nem voltam ügyeletben, félholtra válva előkotortam, és rámeredtem a villogó számra: az intenzív osztály! Otthonról visszahívni sem tudtam őket, így lélekszakadva kabátot-cipőt húztam és rohantam a kórházba. A portán se szó, se beszéd, átnyúltam az üvegablakon és magamhoz ragadtam a telefont. A portás szintén vacsorázott: a soron következő falatot ijedtében majdnem az orrába dugta. „Halló, Király Péter, hívtak a csipogómon, mi a gond?” – lihegtem a kagylóba. „Király főorvos úr? Nem Dr. Klasen?” – volt a válasz. Tisztáztuk a személyazonosságomat. Ekkor a vonal másik végén a hang közölte, hogy kész a vacsorám, hová küldje. Mármint Dr. Klasen vacsoráját, aki az intenzíven ügyelt. Mondom, hát én azt honnan tudjam, meg hogy miért engem csipogtattak meg otthon a kolléga estebédje miatt. Kiderült, hogy a nővér a 175-öst akarta tárcsázni, a hívás véletlenül landolt a 176-oson, az én kütyümön. Miután elutasította a felvetésemet, hogy a nagy ijedségre legalább a vacsit hadd vigyem haza, elváltam a hadtápos nővérkétől és visszaballagtam a lakásba. Megvolt az esti kocogás.
Még egyszer is előfordult (mindeddig utoljára), hogy hazavittem a csipogót. Akkor úgy fél tizenegy táján szólalt meg, éjjel. De valami sohasem hallott, ordenáré hangon. A szokásos kis csippantások helyett sűrűn, magas hangon visongott, mint a nyaratszaki csibe. Kizuhanok az ágyból, előkerítem a lármás cuccot és álomtól dagadt szemmel, jeges rémülettel olvasom a feliratot: NOTRUF St.2B. A 2B osztály az onkológia, na ezek biztosan nem vacsorázni hívnak. Akkor sem voltam ügyeletes, de Norruf volt, az én csipogómon, így magamra rántottam valami ruhát és elrohantam a kórházba. A 2B-n az egyik kórteremben nagy csődület. Az egyik kislány görcsölt, azt kellett elhárítani. Minimum három orvos volt már ott, én oda sem fértem. Az alkalmazott terápia hatásosnak bizonyult, a beteg perceken belül jobban lett. Lazult a doktorgyűrű, most már én is odafértem az ágyhoz. Az intenzív ügyeletese ekkor vett észre, és kedvesen megkérdezte: „Hát te? Nem tudsz aludni?” Magyarázni kezdtem, hogy Notruf meg a csipogóm meg hogy megszólalt... „Ó, most már értem” – felelte a kolléga – „Ha a nővér vészhelyzetben megnyomja a falon ezt a piros gombot, az összes aktív csipogóra kimegy az üzenet. A tiéd véletlenül maradt bekapcsolva...?”
Hazatértem, hogy az éjszaka hátralévő részét az eddiginél passzívabban töltsem el. Megfogadtam, hogy soha többet nem felejtem a műszert a zsebemben. Leadtam a portásnak, ha akar neki lármázhat. A portás öreg róka lehetett már a szakmájában, mert mikor átvette a cuccot, hunyorított és megkérdezte: „Csak nem megszólalt otthon?”
(Van még kaland, de azt majd legközelebb. Megint éjfél lesz lassan, és meglehetősen fordulatosak itt a napjaim. Folytatása követkeik!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése