December 14.
Mióta ez a komisz Attendance bécsi polgár lett, látszólag elfeledkezett hűséges olvasóiról, akik mostanra bizonyára sok kellemetlen dolgot gondolnak a hanyag tollnokról. Nézzétek el nekem, ha a krónika foghíjasabb lett a németországinál: ott egyedül voltam, itt harmadmagammal. Ott csöndes állóvíz volt a munkahelyem, itt forrongó katlan. Jelentem, nem vesztem el, itt vagyok, ragyogok, s ha tehetem, továbbra is csurran-cseppen egy-egy adag ex-pfalzi köznapló.
Bécsi harmadik hónapom közepén járok, bedolgoztam magam a kórházba, kialakult a napirendünk, mely túl sok üresjáratot nem enged egyikünknek sem. Reggel vaksötétben felserkenek, mint a kegyes nép, ellátom magam, majd jó parasztasszony módjára, aki hajnalban kiszórja a szemet a tyúkudvarban, reggelit készítek a két főből álló siserehadnak. Ők ilyentájt még csak két ágymeleg kupacként vesznek részt a cselekményben, a vastag dunyha alól alig-alig villan ki némi szőke kóc. Zajt csapok: ez nálam elsősorban éneklést jelent, improvizatív dallammal és szöveggel egyaránt. Közben trappolok, mozgolódom, villanyt gyújtok és ezerféle hatástalan praktikával ébresztgetem őket. Kördiagramon ábrázolva, hogy mivel töltöm a hajnali hat és fél nyolc közötti másfél órát, a legnagyobb szeletet ez a meddő költögetés teszi ki, az értelmes tevékenység alig látható halvány csíkocska csak mellette.
Aztán reggeli, cuccolás és rohanás a metróállomásra. Színezi a hangulatot egy-egy otthon felejtett tízórai, tornacucc, iskolatáska (!) és egyebek. Rendszerint azért odaérnek. Sőt még én is. És kezdetét veszi számomra is a napi őrület, amelynek a legáttekinthetőbb és legkedvesebb része a gyermekanesztézia. A megbeszélések, egyeztetések, ügyeleti beosztás-készítés, koordinálás már nem ilyen vonzó. Nem könnyű az ezerféle igényt és érdeket nap mint nap egy fedél alá hozni egy olyan házban, melyet patinás tradíciói több mint egy évszázada oltalmaznak a forradalmi változásoktól. Ha a lélegeztető tubus rögzítését követően az asztalka BAL szélére helyezem a leukoplaszt-hengert, máris felforgató nézetekről teszek tanúbizonyságot, tekintve, hogy annak ezer éve a JOBB szélen van a helye. Egy alkalommal, vad lázadó ösztöntől hajtva az altatási jegyzőkönyv utolsó lapján a jobb oldalon írtam alá a nevemet a szokásos bal helyett (amúgy mindegy, a lap teljes szélességében ki van pontozva a helye). Egy óra múlva, mikor megszáradt a hibajavító, ott találtam az asztalomon, diszkrét post-it cédulácskával ellátva, miszerint „szíveskedjék a bal oldalon szignózni!”
No de reformokat várnak tőlem! Hogy majd én újjászervezem itt a gyermek-anesztéziát, fellendítem, racionalizálom, megújítom, forradalmasítom és gatyába rázom. Hát lehet, hogy sikerül, de vagy négyszer annyi idő kell majd hozzá, mint a háromkaréjú ősrákoknak, míg szirti sassá változtak az evolúció folyamán.
A srácokért délután háromkor indulok. Még mindig (illetve legtöbbször) értük megyek, mert valahányszor meggyőzöm magam arról, hogy semmi bajuk nem eshet, ha önállóan térnek haza, valamilyen gikszerről mindig tudomást szerzek az újságokból. Tegnap például egy gazdátlan koffer miatt vonult ki a kommandós-különítmény a Stephansplatzra, mert azt hitték, bomba. Máskor valakik tettleg rendezték nézeteltérésüket az U3-as vonalán (a mérleg két betört orr és egy karficam volt). Nagyváros, na. Szép, nagy, mozgalmas világváros. A mai újságban hírt adtak egy fiatalemberről, aki machetével (ti. bozótvágó késsel) felszerelkezve rabolta ki az egyik élelmiszerboltot. A cikk szerint a pénztárost szerb-horvát nyelven szólította fel a pénz átadására... (Ez az utóbbi megjegyzés nem akar diszkriminatív lenni, pedig sajnos az. Akárcsak a gazdasági igazgató figyelmeztetése az első munkanapomon, hogy zárjam mindig az ajtókat és szekrényeket, mert sok a külföldi beteg és így a kórház sem a régi már...)
Mire hazaérünk és bevásárolunk (kenyér, tej, felvágott), négy óra lesz és kezdődik a tanulás. Élvezem azt a néhány órát külön-külön a nebulóimmal. Gyakran gondolok arra, hogy biztos ezt szeretik a pedagógusok is a saját szakmájukban: azt a folyamatot, ahogy az átadott gondolat gyökeret ver és szárba szökken a fogékony diákagyban. A gyermekeim újabban minden nap lenyűgöznek valamivel. Hol egy német kifejezéssel, amiről egy hete ejtettünk egy-két felületes szót, és még mindig emlékeznek rá, hol egy kósza megjegyzéssel, amiből kiderül, hogy jobban átlátják az adott tantárgyból aktuálisan tanultakat, mint én – ilyesfajta meglepetésekből egyre több van. Idősebbik fiam biológiából a földtörténeti korokról tanul éppen, és én megpróbáltam kikérdezni. „Paläozoikum? Azt tudom!” – szólt, majd felsorolt egy csomó ősállat- és növényfajt, amelyek akkor éltek a Földön. NÉMETÜL. Ilyeneket, hogy bojtosúszójú hal, meg ősangolna. Nem győztem kapkodni a szótár után. A kisebbik meg hazahozott a minap egy hibátlan helyesírási dolgozatot. NÉMETBŐL. A padtársának állítólag hármas lett. Hm. De szép is lenne, ha mindez az én érdemem volna – de őszintén szólva fogalmam nics, hol csípik fel ezeket. És így meg még szebb.
Aztán vacsora, némi közös kuckózás a tévé előtt és alvás. Letelt a nap.
De odakint újra esik a hó – Bécs kis megszakításokkal hetek óta nagy fehér takaró alatt szuszog – és advent van, karácsonyi forgatag, díszkivilágítás és puncs. Hihetetlen hangulata van ezeknek a vásároknak. Útikönyvből olvasva nem találtam túl vonzónak a dolgot: deszkabódék, giccs és tömeg. Igen ám. De ezek BÉCSI deszkabódék, BÉCSI giccs és BÉCSI tömeg. És a Rathaus úgy ragyog, mint egy esküvői torta, az egyik standon két néger püföl egy dobot valami különleges fekete ritmusra és közben teli szájjal vigyorog, a színpadon épp egy rézfúvóskvartett hal kollektív fagyhalált kedélyes karácsonyi dallamok interpretálása közepette, és a lökdösődők arcán sehol a tömegben nem látni bosszúságot, csak mosolyt, forralt bortól tágult ereket és valami kopirájtos megilletődöttséget, amit kizárólag itt, nálunk lehet látni. Nálunk, Bécsben. Igen, kérem, mert míg a többi ezret-tízezret a turistabuszok szállították ide jó pénzért egy délutánra, adig mi – itt lakunk. Néha, háromméteres forró hullámban, elönt ez az érzés, hogy milyen jó itt. Mert tényleg az. A legkisebb fiam a Rathausplatzon, a fények és illatok közepette megállt a forgatag közepén és így szólt: „Én most csodálok.” Alanyi ragozással, tárgy nélkül. Csak úgy. Ő még képes erre – én sajnos már csak nyomokban. De ez az idei advent még az én túlkoros szívemet is átmelegíti.
Egyébként alig tudok írni, mert este elvágtam az ujjamat. Vacsorát csináltam éppen (a hős apa!), és a kígyóuborkát látványkonyha-szerűen, egyetlen pengecsapással akartam kettévágni, hadd ámuljanak a fiúk. Lehet, hogy a machetés kolléga járt az eszemben (az élelmiszerbolt-kipakolós). A kés egy centi mélyen beleszaladt a bal mutatóujjamba, és ott megállt. A gyerekek elsősegélyben részesítettek, majd felkerekedtünk és bementünk a műtőbe kötésért (mert pl. tapasz az nincs itthon). Mindhárman mentünk: én, ujjammal átvérzett zsebkendőben, a nagyobbik, mert támogatni akart, ha elgyengülnék a vérveszteségtől (ő negyven kiló, én százkettő...), és a kisebbik, mert nem akart egyedül otthon maradni. Bevittem őket a műtőbe: zárt világ, sterilitás, bonyolult műszerek, elektromos, számkódos acélajtó, rajta a nevem (Ärztliche Direktion: Dr. Peter Király). A fiam beleszagolt a fertőtlenítő-illatú levegőbe és áhítattal így szólt: „Kúúúl!”
Feledve volt a sajgó ujjam, az enyhe hányinger és a még mindig citerázó térdem.
Megdicsőültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése