2015. május 3., vasárnap

Rotterdam

Húsz évvel ezelőtti fiatalkorunkból visszaköszönő sátras, túrázós, nomád rutinunknak köszönhetően, meg persze annak, hogy dögfáradtak voltunk, mégiscsak egész tűrhetően aludtunk. Hét óra tájban széllelbélelt házigazdánk fiatalos perisztaltikájának hallható bizonyítékára riadtam, s kisvártatva megélénkült a kvártély. Ismét megbicsaklik a toll, midőn leírni igyekszik a látványt, melyet John nyújtott supermanes pizsamájában. Behozott magának (csak magának!) egy bögre kávét és asztalához ült, valamit nyomogatni a számítógépén. Nyilvánvaló volt, hogy az éjjel nem épültek ki újabb neuronkapcsolatok agya beszédközpontjában. Kb. tíz perc alatt összecsomagoltunk, úgy-ahogy rendbehoztuk magunkat, kiropogtattuk az összekuszálódott csigolyákat és formális köszönetet rebegve nyakunkba vettük Rotterdamot.

Johnhoz kapcsolódó - remélhetőleg - utolsó élményünk az az üzenetváltás volt, mely délelőtt tíz tájban vette kezdetét. Azt kérdezte, nem láttuk-e a karóráját, mert sehol sem találja. Ezt már nem lehett überelni. Nem volt ez nyílt gyanúsítás, mégis egyfajta burkolt célzás a vendégek enyveskezűségére - egyszóval nemigen találtunk szavakat. A karóra egyébként meglett egy, kb. dél körül keltezett SMS tanúsága szerint (a szennyes ruhák között találta meg, tűt a szénakazalban), így lezárhattuk végre ezt a sikamlós ügyet.

Helyette inkább Rotterdamot érdemesíteném pár szóra. Hollandiának (és Európának) ezt a legnagyobb kikötőjét és a várost magát 1940-ben megsemmisítő bombatámadás érte - a földdel lett egyenlővé. Láttunk róla képeket: ezt tényleg szó szerint kell érteni. Óriási teljesítménnyel újjáépítették, mostanra világváros, de a háború előtti holland építészet jellegzetes vonásait hiába keresnénk itt. Bár néhány épületet és egy egész negyedet (a Delfshavent) eredeti stílsuban emelték újra, a városképre inkább a posztmodern, sőt futurisztikus épületek, csupa-üveg felhőkarcolók és fantasztikus építészeti remekek jellemzőek. Egy boldog délelőttöt töltöttünk itt, róva az utcákat a szemerkélő esőben. Mert azt azért el kell mondani a holland tavaszról, hogy meglehetősen nedves. Hogyan lenne másként olyan harsogóan zöld a gyep mindenütt (mert az!), ha nem esne majd' mindennap egy kis eső. Épp ennek tükrében tudtuk értékelni előző napi szerencsénket az időjárással. Merthogy Keukenhofban - és egész nap, utunk során végig - olyan ragyogó napsütés és húsz fokos meleg kísért minket, hogy Toszkána is megirigyelhette volna!

Majdnem egy évtizede űzzük a geocaching nevű játékot, amely nem is egyszerű játék vagy hobbi, mint inkább életforma. Ha valaki meg akar mutatni a többieknek egy szép vagy különleges helyet a világban (természeti szépség, műemlék épület, híresség szülőháza vagy bármilyen, más miatt érdekes pont), elrejt a közelben egy kisebb-nagyobb dobozt (ez a cache), és megadja a koordinátáit az interneten. A vállalkozó szelleműek ennek alapján, GPS segítségével megkereshetik az elrejtett dobozt (2 cm-es kapszulától a 30 cm-es konyhai fedeles műanyag edényig minden szóba jöhet), melyben, ha belefér, kisebb nagyobb "kincsek" találhatóak a gyerekek vagy gyereklelkű felfedezők kedvéért - és egy napló, azaz logbook, amelyben a megtalálás tényét névvel, dátummal rögzíteni lehet. Ennyi. A lényeg persze az adott hely felkeresése, megismerése, mivel a doboz elrejtőjének az általa megmutatni kívánt ponttal kapcsolatban egy jó adag információt is meg kell adnia a honlapon. Azért persze egy kicsit élvezzük a keresgélést magát is. A rejtek ugyanis akárhol lehet. Erdőben egy odvas fa, egy kőrakás, városban egy fal ürege, esőcsatorna mögötti rés, vagy - egész kis dobozok esetében - akár egy közlekedési tábla hátoldalának visszahajló pereme is rejtheti a cache-t. El sem hinné az ember, mennyi ilyen "láda" van szerte a világon. Csak Magyarországon több, mint háromezer.

Rotterdamban ezen a délelőttön öt ilyen helyet kerestünk fel. Láttunk motorbicikli-szobrot (egy  Anna Blaman álnevű írónőnek állít emléket, aki a Magányos kaland - Eenzam avontuur - című regény szerzője), szélmalmot, templomokat (furamód mind zárva volt, dacára a vasárnapnak...) - egy kis ízelítőt Rotterdamból. Meg a rotterdami zegernye időből is, mert délre már igencsak átfáztunk. Az állomás közelében rátaláltunk egy vietnami étteremre, ide betértünk megebédelni és melegedni egy kicsit. Nem bántuk meg, kedves kiszolgálásban és igazi különleges kulináris élményben volt részünk illatos fűszerekkel, vajpuha húsokkal és ezerízű mártásokkal. Úgy döntöttünk, mostantól hívei vagyunk a vietnami konyhának.

Még arra is volt lehetőség, hogy az este fél hétkor Rotterdam repülőteréről hazainduló járatunkra online "becsekkoljunk". Az étterem ingyenes WiFi-je révén öt perc alatt elkészült a két beszállókártya - képernyőfotó formájában, a telefonomra. A mellékelt alaprajz szerint választottunk két helyet, érett megfontolás után lemondva a külön 15 € ellenében felkínált "extra lábtér"-ről, helyette Gabinak biztosítottunk egy ablak melletti ülést nézegetés és fényképezés céljaira (most szólok: ennek még jelentősége lesz).

Délután még sétálgattunk, "ládázgattunk" egy keveset, és meghallgattunk a Laurenskerk (Szent Lőrinc templom) előtti zenesátorban egy big bandet - a templom természetesen (?) zárva volt. A placcon szép számban gyűltek össze helybeliek és turisták is, mit sem törődve a szemerkélő esővel, hogy hallgassák az igényes, profi muzsikát és akár táncra is perdüljenek egy-egy sordóbb ritmusra.

Lassan sajnos betelt az időnk, cihelődni kellett a repülőtérre. A vasútállomás melletti buszpályaudvarról indult egy járat, amely tíz perc alatt kivitt a tetthelyre. Kicsi, pofás repülőtér a rotterdami. Az online bejelentkezésnek hála percek alatt túlestünk a formaságokon. Feladtuk az egyik hátizsákot, abba tettük ugyanis a fedélzetre fel nem vihető folyadéktartalmú flakonokat meg a bicskámat. Pár éve jártam úgy, hogy elkobozták a borotvahabomat a stuttgarti repülőtéren, és alig tudtam megvédelmezni egy kis, állítható pofájú csavarkulcsot a hátsó zsebemből - ezzel ugyanis a hivatali fogdmeg szerint akár kicsavarozhattam volna az üléseket a helyükből. Megkérdeztem, hogy miért tennék ilyent. Erre mégiscsak átengedett, ki tudja, miért. Talán mert nincs igazán terrorista külsőm.

De erről a csomagfeladásról akartam még pár szót. Teljesen automatizált. Egy képernyő kiírta, hogy szkenneljem be a beszállókártyám QR-kódját, s mikor megtettem, alul kijött egy hosszú szalag a nevemmel és mindenféle számokkal. Ekkor a képernyő megkért, hogy rögzítsem azt a táska füléhez. Mikor ez is megvolt, egy gombot kellett megnyomni, és - láss csudát! - pár másodperc visszaszámlálást követően egy futószalag már be is nyelte a cuccot. Ámultam. Nemcsak, mert jól ki van találva, hanem, mert működik. És milyen flottul!

A járatunk indulásáig hátralevő időt a kilátóteraszon töltöttük, láttunk egy-két landolást és felszállást. Nem sokat, mert a rotterdami nem nagy forgalmú reptér, csupa fapados légitársasággal, ami egyedül abban nyilvánult meg (különben nagyon rendben volt az egész), hogy ha nem volt éppen tranzitbusz, az utasokat nemes egyszerűséggel gyalog küldték keresztül a betonon, a nem is túl közel veszteglő gépekhez. Vagy visszafelé. Láttunk landolni egy járatot Ibizáról: a gép jó fél kilométerre állapodott meg a placcon, és a nyáriasan öltözött passzazsírok kénytelenek voltak a szitáló esőben, tele csomagokkal elvánszorogni egészen az épületig.

A várakozás végére azonban kisütött a nap, és Gabi előre örült, milyen szép képeket fog majd készíteni felszálláskor az ablak melletti üléséből.

A sors azonban másképp akarta.

Mikor ránk került a sor, beagyarazódtunk a gép szűk belsejébe és helyet foglaltunk az extra lábtérrel nem rendelkező üléseken. Gabi az ablak mellett, ahogy választottuk. Én úgy éreztem, hogy nem számított volna extra lábtérnek, ha annyi helyet hagynak két sor között, hogy legalább a térdemet ne kelljen felhúznom az államig, ha azt akarom, hogy hátul leérjen a fenekem. De sebaj, Bécsig guggolva is.

Ekkor két sorral előttünk kis szóváltás támadt, melyből annyi jutott el hozzánk, hogy a tenyeres-talpas stewardess szerint nem ülhet a vészkijáratok mellé az, aki nem tud angolul. Ilyen szabályról eddig még nem hallottam, fülelni kezdtem hát. Kiderült, hogy két osztrák hölgy váltott oda jegyet, mint kiderült, az extra lábtérrel rendelkező ülésekre, melyek történetesen a vészkijáratok mellett helyezkedtek el. Egyikük az ablak mellett ült (amely tehát egyben vészkijáratként is funkcionált), a másikuk mellette. És most át akarták parentálni őket máshová azon az alapon, hogy nem tudnak angolul. A becsekkoláskor, a honlapon ennek nyoma sem volt, természetesen... Ugrott az extra lábtér, ugrott a fejenként 15 Euró.

Úgy éreztem, eljött az én időm. Szerényen, de határozottan megjegyeztem, hogy mi tudunk angolul (valahogy abban a stílusban, hogy "Én vagyok Brian, és a nejem is!"). És már tolakodhattunk is helyet cserélni a két szegény osztrákkal. A Nyelvtudás Birtokosainak felsőbbrendű mosolyával közelítettünk a két szabaddá vált ülés felé (extra lábtérrel!), ám ebben a pillanatban megélénkült két másik extra lábteres, és arrébb helyezték a hátsójukat az ablakhoz közeli két ülésre. Eredeti helyük, a folyosó két oldalán álló székek, üresen maradtak. És a csontos stewardess magától értetődő modorban ültetett le minket a két szemtelen kutyaütő hűlt fotelébe! Odavoltak Gabi dédelgetett tervei a felszállás közbeni fotózásról! És lehetett akármilyen kéjes érzés kinyújtóztatni a lábamat a farsangi anyósnyelvhez hasonló, felgöngyölt állapot után, ha Gabira néztem, belém mart a lelkifurdalás bulldogja. Ezt elpuskáztam. És ahogy az már lenni szokott, az ablak melletti arcok még felszállás előtt elaludtak, odakint röhögött a nap, és mi bánatosan nézhettük a tejszínhabszerű felhők szegélyét onnan a folyosó széléről. Mit sem vigasztalt a tudat, hogy én jót akartam. No meg spórolni harminc eurót...

Este fél kilenckor landoltunk Bécsben, kerek két nappal és két órával azután, hogy a Westbahnhofról elindult velünk a vonat München felé. És megjártuk Hollandiát, Amszterdamot, Keukenhofot, Rotterdamot, utaztunk nyolc-tíz járművön, magunk mögött hagytunk kb. harmadfélezer kilométert, mindezt együtt, kéz a kézben, ötven órán át egy percre sem elválva egymástól - ami nem mellesleg a legszebb ajándék volt.  Minden percét élveztük.

Amikor lekapcsoltam az olvasóvillanyt, és kinyújtóztam a saját ágyamban, a saját ágyneműmben, a saját lakásomban - isteni volt! -, arra gondoltam, hogy őrültek vagyunk mind a ketten. Aztán arra, hogy milyen jól is van ez így. Aztán, hogy legközelebb Koppenhágába kellene elmennünk.


Aztán elaludtam, száz méter mélyen.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése