Lausanne

Augusztus 22. szombat

Délelőtt felmentünk végre a Vevey feletti szőlődombokon megbújó kis falvak egyikébe, Puidoux-ba. Kristóf szerint itt van a világ legjobb cukrászdája. Ami igaznak is bizonyult. Svájci csokis kalória-ezreseket gyűrtünk le, és közben csodáltuk a kilátást a messze alattunk napfényben fürdő tóra.



A Puidoux-i cuki

            Azon kaptuk magunkat, hogy (némileg) véletlenül, egy autópálya-letérést elcsűrve, Lausanne felé robogunk. Sebaj, még ott sem voltunk soha. Szép város, nagy, 1275-ben felszentelt gótikus katedrális (Notre Dame). Egy random turistanő (?) hosszan dalolt a főhajóban ülve. Volt dallam, amit ismertem is. 

            Mint az ismertetőből kiderült, a katedrálisban két zarándokút is keresztezi egymást. Az egyik a Szent Jakab-út kiterjedt európai házózatából egy Svájcon át húzódó útvonal, mely Genfen és így Franciaországon át vezet Spanyolországba és végső soron Santiago de Compostellába. A másik a Canterburyból Rómáig tartó zarándokút, a Via Francigena. Ez a két útvonal a középkori kereszténység legfontosabb zarándokútjainak számított.

            Az egyik supermarketben szerettünk volna ebédelni, de az étterem-rész, legnagyobb csodálkozásunkra, már bezárt: akkor vettük észre, hogy majdnem négy óra. Így vettünk hideg élelmet, és a szemközti parkban kényelmesen betápoltuk.

            Az utcákon sétálva leltünk egy csodaboltot: NFL-relikviákat árult, minden csapat színeiben. Gyorsan vettünk Áronnak egy Seahawks-os sapit.



Piudoux, szőlőhegy, panoráma

            És még volt bolhapiac is! Igazság szerint ez volt az első, amibe beleütköztünk a városban. Marci vett néhány bakelitlemezt, mi meg egy jó órát elbámészkodtunk. Fél órán keresztül csak a könyvek előtt. Olyan országokban is bemegyünk könyvesboltokba, megbámuljuk az utcára kirakott könyveket, piacok könyves standjainak kínálatát, amely ország nyelvén egy árva kukkot sem beszélünk. (Bár Péter néhány napos "idiómába helyezkedés" után minden nyelven próbálkozik. Eddigi legnehezebbnek a cseh nyelv bizonyult.)



Lausanne, Notre Dame, gótika

            És végül az utolsó lausanne-i élményünk, amely igazából a legelső volt, csak most jutott az eszembe: a mélygarázs. Ugyanis - nyugati nagyváros-módra - parkolni Lausanne-ban is gyakorlatilag csak mélygarázsokban lehet, igaz, meglepően olcsón. Uzsgyi, behajtottunk egybe, csak azt felejtettük el, hogy a kocsin rajta van a tetőbox... A magasság-kontroll lelógó fémlapjai bizony-bizony megkondultak. Mivel mögöttünk is jött egy parkolni vágyó, nem volt visszaút: továbbhajtottunk a garázs gyomrába. Egy darabig ment is. Hirtelen lélekszakadva jön egy helyi bonyolító-ember és felpörgetett franciasággal magyaráz, közben a tetőboxra mutogat. Én maximum visszamutogatni tudtam volna, mert igaz, hogy folyékonyan beszélek franciául, de nem tudok. És akkor jött Domi, akit addig sehogy sem tudtunk rávenni arra, hogy az immár három éve zajló francia-oktatása gyümölcseit bemutassa. Megértette a parking fellow-t és még válaszolt is neki! A manus láthatólag megnyugodott, sőt vissza is húzódott a kukszlijába. Domi nekünk is lefordította a megbeszélés kvintesszenciáját: nevezetesen, hogy nyugodtan hajtsunk tovább, mert itt a földszinten elég lesz a belmagasság, csak az alsó szintekre ne menjünk. Szóval segítőkészen, előremutatóan, konstruktívan meg ilyenek. Svájci módra. Tetszett.



Spinus, egy a sok közül

            Délután (értsd: késő délután) megint vissza az utcafesztiválra. Most már tervezetten, céltudatosan irányultunk az egyes produkciók helyszíneire. Sőt, lettek kedvenceink is. Például a diabolóval zsonglőrködő ACE-K (Japán), aki igazából férfi, de furán  magas hangja és egyértelműen női mozgása volt. A srácokat, különösen Domit lenyűgözte, ahogy a diabolóval bánt. Később - a kajára kapott pénzén, mondván, inkább koplal - beszerzett egy diabolót, és aláíratta a japán csodalénnyel.

            Nagyon szerettük a Clap-clap Circót is (Argentínából), klasszikus "bazári" ökörködésével. Egy nő és egy férfi alkotta, utóbbi hangja, arcmimikája, stílusa a klasszikus, nagy bohócokat idézte. Az ő előadásukon történt, hogy kiválasztottak a közönség soraiból, valószínűleg, mert az első vonalban, a földön ültem családostul, és egy kellően kopasz(odó) önkéntest (?) kerestek a frissen előállított varázsvíz tesztelésére. Úgy történt, hogy kivezettek, megtapsoltattak, majd egy kendővel letakartak és meghintettek a varázsszerrel. Mielőtt a kendőt rámborították volna, egyikük titokban a hátam mögé került, és észrevétlenül valamit a fejemre tett. Nem tudtam, mi az, csak azt, hogy mikor lerántották rólam a leplet, a közönség hangos nevetésben és tapsban tört ki. Odanyúltam, és kiderült, hogy dús hajam "nőtt" a szer áldásos hatására - persze parókából. Ettől kezdve a Clap-clap Circónak drukkoltam.



Clap Clap Circo, közszereplés

            A zsonglőrködő-egykerekűző artisták közül leginkább Piky Potust (argentin) szerettük meg, a tányérpörgetős-ugrószámos-bohócruhás klasszikusok közül pedig a La Bella Tourt (spanyol). A különlegesek között az őrült teniszezőt, Matteo Galbuserát (olasz) néztük ki magunknak, meg a hihetetlenül megkomponált, gördülékeny és szellemes pantomimot előadó Yosuke Ikedát (japán). Utóbbi később előkelő helyen végzett a versenyben.

            Megint késő estig nyomtuk. Hazafelé szokásos séta a tóparton, nyári melegben, luxi kivilágított szállodák előtt, korzózó svájciak és kutyáik társaságában. Viszlát, Vevey. Megszerettünk.