Cailler csokigyár, továbbutazás

Augusztus 23. vasárnap

Indulás. Korán keltünk (illetve csak akartunk), gyors csomagolás, rendrakás, bőröndök-bugyrok autóba tuszkolása után reggel kilenc előtt pár perccel találkánk volt Kristóffal, hogy megköszönjük neki a felejthetetlen napokat.

Búcsú Kristóftól

Hagytunk a hűtőjében némi Túró Rudit meg Sportszeletet, és két orbitális nyársat rablóhússal. Nem jutott időnk ugyanis grillezni a parton, ahogy Kristóf javasolta (mesélte, hogy mindenki ezt teszi). Igazság szerint, úgy éreztük, semmire sem volt időnk. Nem jártunk a hegyekben, sem a Grand Hotel du Lac konyháján, nem voltunk Genfben (csütörtökön a dugó miatt visszafordultunk), nem láttuk a Matterhornt... Szóval még visszatérünk.

            Zárógondolat Vevey-hez:

            Az rendben van, hogy Kristóf befogadott minket. Illetve már az is több, mint elvárható. Még az is oké, hogy a nagynénjéhez költözött, hogy mi elférjünk. Meg hogy matracot szerzett, ágyneműt húzott, pizzát sütött, sörökkel itatott. Mindezt köszönettel tudomásul vettük. Az igazi ajándék - ezeken felül - viszont az a mosoly volt, az az őszinte öröm, ahogy mindezt cselekedte. Sugárzott róla, hogy szívesen lát minket. Köszönjük. Kristóf. Sohasem felejtjük el neked.

            És most irány Dél-Tirol, a Diamant Hotel Naturnsban, ahol a Booking online-on szállást foglaltam jövő vasárnapig. Olyan biztos nem lesz,  mint Rosié, és olyan szeretettel sem fogadnak majd minket, mint Veveyben. Kicsit nehéz szívvel búcsúztunk.

            De Svájc még tartogatott egy-két meglepetést.

            Az első a Cailler csokigyár volt a közeli Brocban. Csokiillat, csokibolt, csokitörténet szellemesen animált helyszínekkel (pl. Cortez, a konkvisztádor hajójának gyomrában ringatóztunk virtuálisan, egy szál rőt pilácstól megvilágítva, kakaóbabos zsákok társaságában).
A legjobb egy nagy terem volt, ahol a csokigyártásban részt vevő beszállítókkal mint keresztnévvel ellátott hús-vér emberekkel lehetett "ismerkedni". Ott volt egész alakos fotójuk, egy installáció a munkájukról és az audioguide az ő hangjukon, egyes szám első személyben mesélt a mindennapjaikról.

Kouassi, a kakaómunkás

Kakaószüretelő munkástól tehenészig, kamionsofőrtől gyártósor-technikusig. Aztán következett egy igazi gyártósor, a végén kipotyogó csoki-pralinékkal, amiből annyit vehettünk, amennyit a bélrendszer elbírt (csak azt kérték - kérték, nem ellenőrizték: gentlemen's agree -, hogy ki ne vigyünk semmit). Meg még film, kvíz, és hosszú kóstolóasztal. Előtte interaktíve elmagyarázták, hogyan csinálja egy profi csokikóstoló (álom-állás). Majdnem sok is volt a csokiból a végére.

            A másik búcsúajándék Svájctól az utazásunk volt Dél-Tirolba. GPS és térkép kettős segítségével becéloztuk Naturnst, csak az tűnt fel, hogy a 450 km-es utat a kütyü több, mint hat órásra saccolta. Az igaz, hogy Churnál, kb. 300 km múlva levitt az autópályáról, de onnan már csak 170 km-re volt a cél, és még három órás utat prognosztizált! Három órát 170 km-re. Mi van itt?

            Megtudtuk. Hágó. Illetve hágók. Az első volt a Flüelapass, Davos és Süs között, mely 2383 m magasra vitt. Mikor ráborzadtam a térképre, azt hittem, nyomdahiba. De nem. A Citroennek fel kellett kapaszkodnia. Becsületére legyen mondva, ügyesen meg is tette. A teteje felé már magashegyi környezetben, a törpefenyő-öv felett autóztunk, kopár sziklák között, leszálló alkonyatban. Félelmetesen szép volt, életre szóló élmény.

Az a híres Flüelapass

            A másik hágó, az Ofenpass a maga 2149 méterével csak kisöccse lehetett az elsőnek.  Valahol a legmasabb pontja körül falvak tűntek fel. Csodafalvak. Középkorinak ható, díszes falú alpesi házak, szűk, kanyargós utcák, síhotelek. Egy tábla: Müstair 5 km. Marci megemlítette, hogy művtöri órán hallott a münstairi bencés kolostortemplomról, a St. Johannról. Karoling-kori és igen jó állapotban maradtak meg a freskói. És hogy a Világörökség része.

Müstair, Claustra Son Jon

            Itt, a puszta hegycsúcsok között, a semmi közepén? Hittük is, nem is. De Müstair tényleg feltűnt, az előzőkhöz hasonló szépséges kis falu, meg ugye ott volt Bolondos Heribald sztorija is, szóval elhatároztunk, hogy ezt most elhisszük. S ha el, akkor meg is nézzük. Bár biztos zárva lesz, este hét óra van.

Főapszis, Pantokrátor

            Nyitva volt. Egy templom, ami i.sz. 775 körül épült és teljes épségében megmaradt. Építési dátumát a legöregebb épületfa "dendrokronológiai" datálásával állapították meg. Itt nem volt se tatár, se török, se árvíz, se tűzvész. Csak az apácák, lassan másfélezer éve. Mikor beléptünk, a templombelső fényárban tündökölt: az előttünk érkezett idősebb házaspár már bedobta az automatába az aprópénzt. A freskók közül a legszebb a Salóme táncát ábrázoló és a főapszisban a Pantokrátor-ábrázolás. Domi fél óráig csak fényképezett, többek között a "fényképezni tilos" táblát is (amit csak a végén vettünk észre).

A mellékhajó Oszlopfalója

            Hát így búcsúzott tőlünk Svájc, a szó sok értelmében leggazdagabb ország, ahol eddig jártunk. Izgalmas világ, fura, de végtelenül toleráns emberek, béke, nyugalom, jólét - és egy nagyon hülye nyelv, a szviccser-düccs. Az élelmiszerboltban egymásnak mutogattuk a lököttebbnél lököttebbnek ható feliratokat: a mélyfagyasztott répán a Rüblit, a borsón az Erbslit. A WC itt Hüsli, a motorkerékpár meg Töf. Állítólag ennek a nyelvnek az egyes kantonokban még egységes helyesírása sincs. Itt így írják, ott amúgy. És az is érdekes volt, ahogy a más-más tartományokban élők elzárkóztak a többiek nyelvének ismerete elől. Tehát hogy a francia részen, pl. Veveyben nem voltak hajlandóak németül megszólalni, inkább angolul kellett velük kommunikálni, és fordítva is: a németajkúak hallani sem akartak a franciáról. Van még pár völgy, ahol (csak?) az olaszt beszélik, és itt a délkeleti csücsökben, a hágók vidékén élnek a rétórománok, akik például a fent nevezett St. Johann-kolostort "Claustra Son Jon"-nak hívják. Bábel. Ide muszáj tenni egy szmájlit: :-)

Este nyolc óra után fáradtan gördültünk be Naturnsba, a Diamant Hotel elé. A srácok totál készen voltak, Gabi és Marci gyanúsakat tüsszögött és fújta az orrát, mint aki náthás lesz, és az én szemem olyan volt a vezetéstől, mint a görgő macskáé. Az online tájékoztatóban az állt, hogy ha este 7 után várható az érkezésünk, kérik, hogy értesítsük a hotel. Még valahol a hágók derekán megtettük, bár nem értettük, miért. Itt megtudtuk.

            A Hotel Diamant - mi más is lehetne ilyen fellengzős névvel - egy kicsi, családias háromcsillagos kecó. És kollektív vacsora van este hétkor, mint anno a vállalati üdülőben.

A Hotel Diamant Naturnsban

Fél kilences érkezésünk ennek tükrében tényleg késeinek tűnt. Becsületükre legyen mondva, udvariasan, készségesen, egy zokszó nélkül kiszolgáltak minket, csak azt kérték, ha nem gond, hogy már ne öltözzünk át vacsora előtt, ne menjen azzal el az idő. A nem túl nagy teremben, a konszolidáltan (ha nem elegánsan) öltözött, jól szituált németajkúak között szandálban, mezítláb, lyukas, pecsétes térdnadrágban és kétesen tiszta kirándulós pólóban ültem, Gabi meg melegítőgatyában, ahogy a kocsiból kiszálltunk. A kaja viszont finom volt és bőséges - sajnos már nem emlékszem, pontosan mi. Marci rákot evett, ez biztos, mert attól kezdve minden este kereste, de sajna nem volt többször.

            Már az ágyban feküdtünk, mikor Gabi kijelentette, hogy náthás és biztos láza is van. Remek.

            Azért nem kis diadalérzéssel hunytam le a szemem, jólesően elernyedve a tizenkét órás utazás, hágós-szerpentines vezetés után. Itt vagyunk. Kalandra fel!