Főleg mászás, meg egy kis Ötzi

Augusztus 26. szerda

És tényleg. El is határoztuk, hogy bizony ma mászunk egyet, dacára Gabi természeti tüneménnyé hatalmasodott náthájának. Különösen a két frusztrált Triglavos (a Klagenfurti Mászók) vágytak már kipróbálni új beülő-szettjüket.

            

Klettersteig Juval. Man in action.

Kinéztük valami helyiérdekű brossúrából, hogy a közelben található a Klettergarten Juval, nem messze a Schloss Juvaltól, mely a legendás alpinista, Reinhold Messner otthona. Mi a "klettersteig" fogalmát mint drótkötéllel biztosított hegyi ösvényt értelmeztük, mint kiderült, a helybeliek nem. A Juval Kletterpark ugyanis függőleges sziklafalakat kínált, rajta itt-ott belőtt fémfülekkel a kötélzet rögzítése céljából. Úgy kellett volna megmászni, mint a mászócsarnokokban a színes dudoros falakat: egyik arc lent áll, és kötéllel a kezében biztosítja a másik arcot, aki mászik. Hát ez nem nekünk való. Se kötelünk, se technikánk.  Megérdeklődtük: közel s távol nincs olyan "klettersteig", amire mi gondoltunk és ami nekünk való (volt egy - azaz 1!!! - , de azt nem ajánlották, mert hosszú és technikás).

            A juvali kirándulásnak mindazonáltal két haszna is volt. Egyrészt felfedeztük, hogy itt kezdődik a Schnalser Bach (az Adige apró, 25 km-es mellékfolyója) völgye, a Schnalstal, az a csodavidék, amely majd főszerepet játszik dél-tiroli nyaralásunk hátralevő részében. Másrészt addig-addig kérdezősködtünk és lapozgattuk az útikönyvet, míg rá nem akadtunk az innen csak pár kilométerre lévő "Ötzi" Hochseilgartenre, azaz kötélparkra. Itt aztán eltöltöttük a nap hátralévő részét, majdnem vacsoraidőig.

            Az Ötzi-parkban (hogy miért így hívják, rögtön elmesélem) különböző nehézségű és magasságú kötél-akadálypályák vannak kialakítva, fent a fák koronája szintjén, ezeken kell végigmászni, teljesen biztosított körülmények között: beülővel, dupla karabineres biztosítással és sisakkal.

            

Ég és föld között. Woman in action.

Ilyesmi van itthon, sőt hozzánk egész közel is, na de ez nagyobb volt, legalább olyan érdekes, és a legnehezebb pályák egy százméteres szakadék másik oldalán húzódtak, ahová egy drótkötélen lehetett átcsúszni (flying fox). Ennek a szakadéknak a másik attrakciója volt, hogy az önkéntest - persze kellő biztosítással - gyakorlatilag "lelökték" egy kinyúló platformról úgy, hogy csak egy ötven méteres kötél(pár) tartotta. Bungee jumping, de mégsem az, mert szabadesés helyett inkább hintázott az alany, de az irdatlan mélység felett és ötven méteres kantárral. Nem csoda, hogy fura hangokat adtak ki. Ezt egyikünk sem vállalta be...

            Kora délután volt már, amikor mi Domival az szakadék innenső partján maradtunk, míg Gabi és Marci (természetesen ők) átsiklottak a túloldalra az egyik nehéz pályára. Felcsatolták a görgőt a drótkötélre, és nagy kajabálva eltűntek a túlpart irányában. Mi csak vártuk őket, vártuk tíz percet, húsz percet, fél órát, majdnem egy órát... Semmi. Egyszercsak odaátról kiáltás hallatszott: "Hilfe!!!" (Segítsééég!)- Egy fiatal női hang. Azt hittem, valaki hülyéskedik. De a park munkatársai közül az egyik, aki épp ügyeletes lehetett a recepció kis faházában, komolyan vette. Én még embert nem láttam ilyen sebességgel felszerelkezni. Egy pillanat műve volt, hogy ott termett a szakadékon átvezető drótkötél innenső állomásánál, felcsatolta a görgőjét és elsiklott gyorsan, mint a sebesvonat. Nem tudtam, mi történt, ki van bajban odaát (csak remélni mertem, hogy nem a mieink), de ennek láttán úgy éreztem, hogy akármi is a gond, ez a manus megoldja. Biztonságot, szaktudást és felelősséget sugárzott ez a kis epizód.

            Később kiderült, hogy odaát, a nehéz pályán is van egy siklós, "flying fox" szakasz, és egy kislány, mikor átgördült rajta, a túlsó végéről visszacsapódott. A görgő megindult visszafelé, de a kiindulópontot már nem érhette el. A kislány ottmaradt függve. Az anyukája, aki előreengedte, próbált rajta segíteni, ő is elindult, nagy sebességgel, a kötélen. Addig siklott, amíg elérte a kislányát, beleütközött (állítólag nagyot puffant, rossz volt hallgatni), de győzött a fizika: elveszett a lendülete, és most már ketten csüntek alá a drótkötél közepén, anya és lánya. Próbáltak előrearaszolni, magukat kézzel előrehúzva, de nem jutottak sokáig. Ekkor kezdtek kiabálni.

            A mentőember kigörgött hozzájuk, beléjük akasztotta valamijét és kézzel (kesztyűben) áthúzta őket a végállomásra. Dugulás elhárítva (merthogy az események alatt persze nem haladhatott tovább a pályán a forgalom).

            Gabiék emiatt jókora késéssel érkeztek csak meg, a kötélpark lassan záráshoz készülődött. Leadtuk a leadandókat, és kihasználtuk a vacsoráig hátralevő időt: továbbautóztunk a Schnalstalban, egész a végében fekvő kis faluig, Kurzrasig (Maso Corto), ami egy alpesi síparadicsom. Ilyenkor nyáron csupa legelő, tehén meg kolompolás. Meg a felette magasodó hegyek.  Láttunk egy helyi nyugdíjast kb. húsz perc alatt legyőzni a hegyoldal jó pár száz méteres szintkülönbségét, csak amúgy komótosan, ballagva, szikláról sziklára kapaszkodva. Esti sétafika, vacsora előtt. Egy magunkfajta napokig kúrálta volna magát utána.

            

Kurzras és a hegyek

Találtunk itt egy Schnalstaler Gletscherbahn nevű felvonót, ami hat perc alatt felrepít a völgyből a 3200 m magasan található gleccserig. Itt, a közelben találták meg Ötzit, az 5300 éves rézkori szakit, jégbefagyva. 1991-ben egy nürnbergi házaspár, Erika és Helmut Simon egy több napos túra utolsó napján megmászták az itt magasodó Finailspitze 3516 m magas csúcsát, majd a menedékháztól visszatértükben letévedtek a jelzett ösvényről. Egy bevágásban részben olvadó jéggel borított férfiholttestet fedeztek fel, akiről sem ők, sem sokáig az illetékes hatóságok sem sejtették, hogy az őskorból származik. Ő lett Ötzi, az Ötztaler Alpok híres jégembere.

            Úgy éreztük, ezt a gleccsert már nem hagyhatjuk ki: holnap lesz a napja!

            Este Gabit hagytuk lepihenni, mi meg ellátogattunk valami helyi bluesbanda koncertjére a városka szabadtéri színpadán. Jól nyomták, a gitáros egészen profi volt. Az énekeshez meg (nagydarab, kopasz, szörnyen vad külsejű frontember) a szünetben felfutott a pár éves kislánya, és megölelgették egymást. Marci leginkább attól volt oda, hogy több Doors-számot is elnyomtak, pedig még sohasem hallott semmit élőben a kedvenc együttesétől.