2015. augusztus 28., péntek

Schnalstal másodszor

Augusztus 28. péntek

Ma is túrabakancsot húztunk. A náthákkal ki törődik (bár az éjszaka még élményszámba ment akusztikusan), az előző napi schnalstali csoda kíváncsivá tett bennünket, és Siegi papa a reggelinél újabb izgalmas túrajavaslattal állt elő.
            A Schnalstal mélyén van egy kis község, Karthaus. Benne állt egykor egy kolostor, az Allerengelberg, melyet 1326-ban alapítottak - ki hinné - a karthausi szerzetesek. Az épületegyüttes monostorként működött egészen 1782-ig, mikor is megszüntették, az ismertető szerint a következő érdekes okból: "Nachdem sich die Mönche jedoch im 17. Jahrhundert etwas allzu sehr der Welt zugewandt hatten, wurde das Kloster aufgehoben..." Tehát a jó karthausiak túlságosan elvilágiasodtak. Hogy mennyire, arról nem szól a fáma. Az épületegyüttest a rend eladta a völgyben élő parasztoknak és kereskedőknek, akik virágzó falut hoztak létre az egykori kolostor helyén. A hatalmas építmény ma múzeum, ahol meg lehet ismerkedni a középkori karthausi szerzetesek (és világiak) mindennapjaival. Van egy kis és egy nagy kör is, naná, hogy mi az utóbbit választottuk. A szerzetesek cellájától a gyógynövény-kertig kerengtünk vagy két óra hosszat, kívül-belül megismerve az egykori kolostort. Sokat lehetne mesélni, de ezt látni kell, csak egy példa: a kerengőről nyíló cellák falában van egy-egy nyílás, amin át a napos testvér anno beadta az ételt és italt (azaz a kenyeret és a vizet). A vastag falban L-alakú járatot alakítottak ki, nem is lehet belátni a cellába, hogy elkerüljék a szemkontaktust a testvérek között, így megőrizve a szerzetesek elméjét minden világi gondolattól. Fentebb láttuk, hogy ez az elmés konstrukció csak átmenetileg működött. Úgy négyszázötven évig...

Unser Frau
Karthausból továbbindulva pár kilométerrel arrébb elértük mai túránk kiindulópontját, az Unser Frau nevű falut, a legnagyobbat a Schnalstalban. Nem elírás: Unser (és nem Unsere) Frau. Olaszul Madonna. Van benne egy templom, a Miasszonyunk Wallfahrtskirche, Tirol egyik legrégebbi zarándokhelye. A benne található kis Mária-kegyszobor állítólag 1304-ből származik. Fohászkodtam egy náthagyógyítóst Máriához, mert rossz volt hallgatni, ahogy Gabi panaszkodik, hogy nem érzi a széna- és tehén- és virágillatot, a napsütötte meleg fű szagát a hegyi legelőkön. Hogy milyen igazságtalanság, egyszer egy évben náthásnak lenni, pont, amikor az ember ilyen csodás tájakon jár-kel.
            A templom mögötti parkolóban hagytuk a járgányt, és nekivágtunk a hegyoldalban szerpentinező ösvénynek.
            1500 m-ről indultunk.
            
Lafetzalm
2013 méteren, kb. másfél óra múlva megérkeztünk az egyik valaha látott legelbűvölőbb, legautentikusabb, ősrégi hegyi kunyhóhoz, azaz Hüttéhez. Azaz Almhoz, mert ez a szó nemcsak legelőt jelent, hanem ezeket a kisebb-nagyobb, magányos hegyi házikókat is, ahol a fáradt vándor megpihenhet egy kis harapnivalóra és egy pofa sörre. Búzasörre természetesen.
            Tudtuk, hogy nem vagyunk már messze, mert egy olasz párral találkoztunk negyedórával korábban, akik, látva elcsigázottságunkat (ötszáz méter szint az mégiscsak ötszáz méter szint!), a hegyi vándorok közismert szolidaritásával bátorítottak minket. "Tizenöt perc és megérkeznek!" - szólt oda mosolyogva a hölgy. "Tizenöt perc és jöhet az első sör!" - pontosított az úr.
            A kunyhó neve Lafetzalm, a tágas teraszon kívül egyetlen helyiségből áll, itt van a konyha, a raktár és itt alszik az üzemeltető házaspár a kisbabájukkal. Világítás: egyetlen LED-izzó, mely napelemről megy. Beszédbe elegyedtünk a férfival, aki kiszolgált minket (és közben tette a dolgát a ház körül is). Barátságos hegyi mókus, csupa szíj meg izom, semmi háj. Mint kiderült, nyáron a Lafetzalmot működteti (és mellesleg növendék üszőket nevel a köröskörül elterülő hegyi legelőkön) - télen meg síoktató. Ja, és a felesége is.
            A hidegtál, a Jausebrett, ami az itt szokásos rendelnivaló, kitűnő volt. A sör nemkülönben.
            
Mastaunpichl
Innen még vagy kétszáz méter szintemelkedés várt ránk a 2292 m-es Mastaunpichl-ig, a mai csúcsig. Meleg volt, jót lihegtünk, mire felértünk. A csúcsnak csak a neve randa, a kilátás gyönyörű. Volt itt egy csúcskereszt, rajta a szokásos "emlékkönyvet" rejtő bádogdobozzal (hát persze, hogy írtunk bele pár sort magyarul is), meg egy kényelmes, széles pad. Itt megettük a csúcs-csokit és csináltunk pár össznépi fotót az önkioldóval. Domi ügyesen felbakolta a gépet a sziklák között, így mindenki rajta lehetett.
            Innen aztán már csak ereszkedtünk egész délután. Először az 1810 m-en épült
Mastaunalm
Mastaunalmig, ahol szerény uzsit fogyasztottunk. (Utólag átolvasva látom, hogy - legalábbis a beszámoló alapján - mi lépten-nyomon eszünk... Pedig nem is. Vagy de...?)
            Itt, a Mastaunalmban láttam - tatatataam! - életem első havasi gyopárját.
            Megkérdeztük ugyanis a vaskos és rém kedves tulajdonosnőtől (aki szintén itt lakik családostul, nyáron át, a szerencsétlen), hogy messze van-e az a vízesés, ahol - Siegi papa reggeli itinerje alapján - Edelweisst akartunk találni. Elmagyarázta, merre menjünk - még vagy félóra séta lett volna - de hozzátette, hogy ha csak a virág miatt mennénk, akkor nem érdemes, mert a gyopároknak ilyenkor meleg van a völgyben, és sokáig kellene felfelé mászni ahhoz, hogy kis szerencsével találjunk is. Különben meg neki is van havasi gyopárja, amott, a ház sarkánál. És tényleg!
            
Leontopodium nivale :-)
Először is nem magányosan nő, hanem csoportosan, és kisebb, mint ahogy elképzeltem. Tulajdonképpen elég szerény külsejű virág. Csak közelebbről, a filces,  szőrös, csontszínű szirmokat látva érzi meg az ember, hogy milyen keménykötésű növény ez, a háromezres csúcsok jeges széllel dacoló kis lakója.
            Állítólag lefelé ereszkedni legalább olyan fárasztó, mint megmászni a csúcsot. Van benne igazság. Mire elértünk Unser Frauba, a bal lábam nagyujjának felpöndörödött a körme, hogy aztán, napok múlva, szépen be is kéküljön, elkísérve engem a zord télen át a kies kikeletig - merthogy addig megmarad ez a hullaszín, az biztos. És hogy fájt minden lépésnél! De hadd fájjon. Ilyen túra, ezek a mai élmények megérnek egy kis nyüszögést.
            Este vacsora után még anyádoztunk egy jót. Ez nem családi üvöltözés, hanem egy kártyajáték, Domi hozta a japán dzsemboriról. Ki kell tolni a másikakkal, és ha sikerül, a kárvallott fel van jogosítva arra, hogy azt mondja: "anyád!". Hát innen a név.
            Josy mama beinvitált minket a kiürült étkezőbe némi ásványvízfogyasztás ellenében, itt vertük a blattot.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése