Augusztus 28. péntek
Ma is túrabakancsot húztunk. A náthákkal ki törődik (bár az éjszaka még élményszámba ment akusztikusan), az előző napi schnalstali csoda kíváncsivá tett bennünket, és Siegi papa a reggelinél újabb izgalmas túrajavaslattal állt elő.
A Schnalstal mélyén van egy kis község, Karthaus. Benne állt egykor egy kolostor, az Allerengelberg, melyet 1326-ban alapítottak - ki hinné - a karthausi szerzetesek. Az épületegyüttes monostorként működött egészen 1782-ig, mikor is megszüntették, az ismertető szerint a következő érdekes okból: "Nachdem sich die Mönche jedoch im 17. Jahrhundert etwas allzu sehr der Welt zugewandt hatten, wurde das Kloster aufgehoben..." Tehát a jó karthausiak túlságosan elvilágiasodtak. Hogy mennyire, arról nem szól a fáma. Az épületegyüttest a rend eladta a völgyben élő parasztoknak és kereskedőknek, akik virágzó falut hoztak létre az egykori kolostor helyén. A hatalmas építmény ma múzeum, ahol meg lehet ismerkedni a középkori karthausi szerzetesek (és világiak) mindennapjaival. Van egy kis és egy nagy kör is, naná, hogy mi az utóbbit választottuk. A szerzetesek cellájától a gyógynövény-kertig kerengtünk vagy két óra hosszat, kívül-belül megismerve az egykori kolostort. Sokat lehetne mesélni, de ezt látni kell, csak egy példa: a kerengőről nyíló cellák falában van egy-egy nyílás, amin át a napos testvér anno beadta az ételt és italt (azaz a kenyeret és a vizet). A vastag falban L-alakú járatot alakítottak ki, nem is lehet belátni a cellába, hogy elkerüljék a szemkontaktust a testvérek között, így megőrizve a szerzetesek elméjét minden világi gondolattól. Fentebb láttuk, hogy ez az elmés konstrukció csak átmenetileg működött. Úgy négyszázötven évig...
Unser Frau |
A templom mögötti parkolóban hagytuk a járgányt, és nekivágtunk a hegyoldalban szerpentinező ösvénynek.
1500 m-ről indultunk.
Lafetzalm |
Tudtuk, hogy nem vagyunk már messze, mert egy olasz párral találkoztunk negyedórával korábban, akik, látva elcsigázottságunkat (ötszáz méter szint az mégiscsak ötszáz méter szint!), a hegyi vándorok közismert szolidaritásával bátorítottak minket. "Tizenöt perc és megérkeznek!" - szólt oda mosolyogva a hölgy. "Tizenöt perc és jöhet az első sör!" - pontosított az úr.
A kunyhó neve Lafetzalm, a tágas teraszon kívül egyetlen helyiségből áll, itt van a konyha, a raktár és itt alszik az üzemeltető házaspár a kisbabájukkal. Világítás: egyetlen LED-izzó, mely napelemről megy. Beszédbe elegyedtünk a férfival, aki kiszolgált minket (és közben tette a dolgát a ház körül is). Barátságos hegyi mókus, csupa szíj meg izom, semmi háj. Mint kiderült, nyáron a Lafetzalmot működteti (és mellesleg növendék üszőket nevel a köröskörül elterülő hegyi legelőkön) - télen meg síoktató. Ja, és a felesége is.
A hidegtál, a Jausebrett, ami az itt szokásos rendelnivaló, kitűnő volt. A sör nemkülönben.
Mastaunpichl |
Innen aztán már csak ereszkedtünk egész délután. Először az 1810 m-en épült
Mastaunalmig, ahol szerény uzsit fogyasztottunk. (Utólag átolvasva látom, hogy - legalábbis a beszámoló alapján - mi lépten-nyomon eszünk... Pedig nem is. Vagy de...?)
Mastaunalm |
Itt, a Mastaunalmban láttam - tatatataam! - életem első havasi gyopárját.
Megkérdeztük ugyanis a vaskos és rém kedves tulajdonosnőtől (aki szintén itt lakik családostul, nyáron át, a szerencsétlen), hogy messze van-e az a vízesés, ahol - Siegi papa reggeli itinerje alapján - Edelweisst akartunk találni. Elmagyarázta, merre menjünk - még vagy félóra séta lett volna - de hozzátette, hogy ha csak a virág miatt mennénk, akkor nem érdemes, mert a gyopároknak ilyenkor meleg van a völgyben, és sokáig kellene felfelé mászni ahhoz, hogy kis szerencsével találjunk is. Különben meg neki is van havasi gyopárja, amott, a ház sarkánál. És tényleg!
Leontopodium nivale :-) |
Állítólag lefelé ereszkedni legalább olyan fárasztó, mint megmászni a csúcsot. Van benne igazság. Mire elértünk Unser Frauba, a bal lábam nagyujjának felpöndörödött a körme, hogy aztán, napok múlva, szépen be is kéküljön, elkísérve engem a zord télen át a kies kikeletig - merthogy addig megmarad ez a hullaszín, az biztos. És hogy fájt minden lépésnél! De hadd fájjon. Ilyen túra, ezek a mai élmények megérnek egy kis nyüszögést.
Este vacsora után még anyádoztunk egy jót. Ez nem családi üvöltözés, hanem egy kártyajáték, Domi hozta a japán dzsemboriról. Ki kell tolni a másikakkal, és ha sikerül, a kárvallott fel van jogosítva arra, hogy azt mondja: "anyád!". Hát innen a név.
Josy mama beinvitált minket a kiürült étkezőbe némi ásványvízfogyasztás ellenében, itt vertük a blattot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése