Szilveszteri kalandok 1.

        

Immár kilencedik éve szilveszterezünk együtt kedves barátainkkal. Öt család, azaz tíz felnőtt és - várjunk csak - tizennégy gyerek. A gyerekek időközben persze megnőttek, a legidősebbek jócskán túl a húszon, a legfiatalabb is komoly iskolás már, de ha tehetik, hűségesen velünk tartanak az éves záróbulira.

Az a szokásunk, hogy keresünk valahol - nem túl messze - egy fűthető, mérsékelten költségintenzív vendégházat (ennyi főre nem is olyan egyszerű!), és december 30-án felkerekedünk, hogy csak január elsején térjünk haza. Három nap, két éjjel barátok között: kell-e ennél több? Voltunk már Kőszegen, az erdőben, a Stájer-házaknál, Zalában, a Bakonyban, a Balaton-felvidéken - és most, legutóbb Badacsonyörsön. A P. vendégházban Teljes nevét borítsa jótékony homály.

Ez a legutóbbi kalandunk túltett ugyanis az összes előzőn. Egy tekintetben biztosan: ilyen koszos, leharcolt, igénytelen putriban még sohasem szilvesztereztünk. Hogy mégsem futamodtunk meg már az első órában, sőt, mindentől függetlenül igen jól éreztük magunkat, az csak e csapat összeforrottságát, barátságunk kipróbált voltát - és persze erős gyomrunkat bizonyítja.

Nézzük sorjában. December harmincadikán, még alig derengett a kilenc órai sápatag napfény, összegyűltek az autók a körgyűrű egyik szupermarketének parkolójában. Irány Badacsonyörs. Kényelmes tempóban másfél-két óra alatt érkeztünk meg, hibátlanul meg is találtuk a házat: szép, sok szintes családi ház. Biztos tök jó lesz. Az udvaron egy hatvan felé hajló házaspár (?) fogadott: az úr láthatólag síeléshez öltözött valamikor a nyolcvanas évek vége felé, és azóta sem volt ideje levetni az overallt. A gúnya minősége és tisztasága legalábbis erre utalt. Kiegészítésül időmarta ködvágót és fittyedt cigarettát viselt (utóbbit az ajkai közt), amelyek, együtt a ráncos, etilgyalulta arccal és a borízű pincebasszussal, jellegzetes külvárosi hajléktalan-külsőt kölcsönöztek neki. Felesége (?) a boldog békeidők laufhausainak madamjaira emlékeztetett, itt a lenőtt-szőkére festett haj, a lenőtt-pirosra festett köröm és a félrecsúszott rúzsozat triásza tartotta fogva a döbbent tekintetet. 

Barátságos üdvözlést követően rögvest körbe is vezettek a házban. A nappali itt-ott még a karácsonyi ünnepkörre utaló dekorációval volt ékes. A hézagos ornamentika többek között az egyik csillárról lógó, kb. harminc centis műanyag, zöld girlandból, és itt-ott elhelyezett, szintén zöld girland tematizálta asztaldíszből állt össze. A z álfenyőgally-gyűrűből kimeredő, félszeg gyertyaszál első érintésre eldőlt. 

És a kosz. Ujjnyi vastag por mindenütt, rossz szag, a földszinti ablak előtt végigvonuló bokrok aljában belülről jól látható mini-szeméttelep, közte elszórtan valamelyik előző lakó élénk anyagcseréjének bizonyítékai. Nem túlzok, nem színezem ki. Kaki az ablak alatt.

Rugalmas lelkű, elszánt csapatunk éppen a pszichológiai feldolgozást végezte a nappaliban, ahová betereltek bennünket (a többi szoba még nem volt kész, mondták, atyavilág, azok hogy nézhetnek ki….), amkor megjelent maga a síoktató, valami házirend-félét lobogtatva és intenzíven hódolva a dohányzás szenvedélyének. Egy perc alatt telefüstölte a szobát. Közülünk senki nem dohányzik. Kértük, ő se tegye.

Aztán megebédeltünk. Ott a nappaliban, állva, huszonnégyen a tizenkét négyzetméteren (a többi szobát még takarították… Vagy mégsem). Szendvicseket ettünk, gyors tempóban, jó étvággyal, rá se rántva az apró kényelmetlenségekre. Indulni szerettünk volna már az első túránkra. Merthogy nincs szilveszteri együttlét jókora kóborlások nélkül.

Otthagytuk a téli sportoknak elkötelezett háziurat, akit a gyerekeink időközben elneveztek Szmókembernek, és nekivágtunk a Csobáncnak. Nagyszerű időnk volt, hétágra sütött a nap. Az autót Káptalantótiban hagytuk, és a nyílegyenes turistaúton (Országos Kék) ballagtunk a magaslat felé. A hegy - hasonlóan a többi balatoni tanúhegyhez - szinte átmenet nélkül, a síkságból emelkedik ki hirtelen, mint valami pörsenés a táj testén. Igaz, pörsenésnek kicsit meredeknek bizonyult, a jó kétszáz méter szintkülönbség rendesen meglihegtetett. 

A tetőn ott komorkodik a csobánci várrom. Tizenharmadik század. Kisugárzása van: fenséges, titokzatos és kicsit félelmetes. A kilátás a lapos hegytetőről egyedülálló. Semmi sem állja útját a tekintetnek a Tapolcai-medence irányában, sorra kivehető a távolban Tapolca, a Szent-György hegy, a Szigliget, a Badacsony tömbje és - egészen messze, csak a rendkívül tiszta időnek köszönhetően - Sümeg vára. Mint egy terepasztal. Az embernek kedve támad repülni.

Hogy ezt mások is így gondolják, rögtön bebizonyosodott. A hegytető ellenkező oldalán, a keleti lejtő tetején, ahol a plató meredekebben szakad le, siklóernyősök csapatába botlottunk. Jó néhányan várakoztak ott a kedvező széljárásra. A meredély szélén egy kóróra papírzsebkendőt tűztek, annak a lobogását figyelték. Mi meg őket, jó hosszan. Már-már úgy tűnt, egyikük végül rászánja magát, felszerelkezett, becsatolózkodott, felvette a sisakot meg a miegymást - aztán mindent vissza. Nem kedveztek az áramlatok.

Lefelé hajlott már a nap, mikorra lekászálódtunk a nagy hegyről. Átfújt rajtunk a szél, jól kipirultunk, jól elfáradtunk. Meghúztuk a férfiak belső zsebében diszkréten lapuló laposokat, nem is egyszer: körbejártak, mint a békepipa. 

Hazafelé megálltunk a badacsonyi mólónál, hogy még a tömést is kifújja a fogunkból a víz felett szabadon nyargaló förgeteg. Árva volt a part (nem akadt ilyen őrült senki rajtunk kívül), szürke, nagy hullámok gurultak, csak a kacsák tartottak ki. És néhány horgász- talán norvég ősökkel. Néhány, közlésre alkalmatlan fotó után mi is sietve távoztunk.

A P. vendégházban addigra bevégeztetett a takarítás-csinosítás művelete. Legalábbis ezt mondták gondnokék. A házon nagyon nem látszott változás, csak az egyik szobában, a kanapén álló műanyag flakonban szállt alább a gonosz színű borital szintje (Varga pincészet, asztali küvé). Szmókember, e műveletre kevéssé alkalmas szellemi állapotban, megkísérelte kikalkulálni, mennyivel tartozunk a kóterért. Merthogy kikötötte, hogy előre kell fizetnünk. Bő egy óra múlva készen állt a mű (ennyi osztás-szorzással a Neptunusz pályaelemeit is ki lehetett volna számítani) , mi pedig, jó vendégek módjára, kicsengettük a zsét. Kis kérlelésre még számlát is kaptunk, igaz, mint kiderült, hiányos fejlécűt, adószám, cégbélyegző és egyéb ficsúrságok mellőzésével. 

Vacsorára feleségeink által otthon előre elkészített - mit elkészített: megkomponált! - pörköltet és töltött káposztát ettünk, és nem feledkeztünk meg a folyadék pótlásáról sem. Aztán játék, beszélgetés, lazulás éjjelig. 

Mi, urak külön vonultunk „rikikizni“: ez egy nem túl bonyolult kártyajáték, melyet hasonló alkalmakkor immár évtizede űzünk. Nem múlt el szilveszter „rikiki“ nélkül. De nyáron, mikor biciklitúrákra megyünk ugyanebben a felállásban, esténként szintén előkerül a zsuga. A legemlékezetesebb parti valahol a Balaton mellett esett meg néhány éve nyáron egy volt úttörőtábor területén. Este volt már, a kis barakkokban sem közös helyiség, sem megfelelő világítás nem volt, így kivittünk egy asztalt az út közepére, a kandeláber alá, és körülültük. Pizsamában. És ott rikikiztünk.