2015. december 31., csütörtök

Szilveszteri kalandok 2.

Szilveszter-napi túránk a Badacsonyra vezetett. Nem túl korai, bőséges reggelit követően feltarisznyáltunk, majd autóval Badacsonytomajig hajtottunk. A gyaloglás a Bazalttemplom mögötti parkolóból indult, a sárga turistajelzés mentén. Háromszáz méter szintkülönbség, de az acélos izmok és akarat győzedelmeskedett.

A sárga turistajelzés egyenesen a Szent II. János Pál pápa emlékhelyhez vezet, melyet 2008-ban avattak fel. Innen jó kis kaptató után a Kisfaludy-kilátóhoz jutottunk (438 méteren, 18 m magas, 2011-ben emelt építmény - a sokadik ezen a helyen). Az idő továbbra is tiszta volt, messzire el lehetett látni a szikrázó víz felett. Tovább-baktatva az Országos Kéktúra vonalán hamarosan elértük a Ranolder-keresztet, igaz, egy jelzetlen úton jó kis kunkort levágtunk az Egry József-kilátóhely felé. 

A Kőkeresztet 1857-ben állíttatta a veszprémi püspök, Ranolder János, hogy, úgymond, jusson eszébe mindenkinek, aki idelátogat, hogy ilyen csodát csak az Isten teremthet (asszem a kilátásra gondolt). A hatalmas kőtömböket a hagyomány szerint negyven ökör húzta fel idáig a Kőkapun át. 

Érdekesség (szerintünk), hogy a kereszt latin nyelvű feliratában van egy „nyomdahiba“: „GLORIA IN EXCELSIS CHRISTO DEO REDEMTORI 1857“ - áll a táblán. A „megváltó“ szóból - redemptor - kihagyták a „p“-t…

Egy másik legenda a kereszt alatti kiugró sziklával, a „Harangozóbérccel“ vagy eredeti írásmóddal a „Harangozó Börccel“ kapcsolatos. Állítólag, ha a kőpárkányt egy másik kődarabbal vagy kalapáccsal megkondítják, haranghoz hasonló hangot ad: a Börc harangozik. Nem próbáltuk ki. Viszont kiültünk rá a szakadék fölé, és bámultunk: a Balaton tükre olyan vakító volt a ragyogó napfényben, hogy alig lehetett ránézni. 

Ezután néhány csoportkép következett, egy-két szendvics, italnemű a lapos palackokból, és már ballagtunk is tovább. A kékről a pirosra, a pirosról a sárgára térve követtük a turistajelzéseket, melyek rendben vissza is vezettek minket a Bazalttemplomhoz. Ideje volt, a friss levegőn megéhezik az ember. 

A P. vendégházban tápértékben gazdag ebédet vettünk magunkhoz. Az a rész is megér egy misét, hogy hogyan melegítünk fel 29 embernek 15 perc alatt annyi pörköltet körettel, hogy mindenki jóllakjon, egy olyan gáztűzhelyen, amelynek a legnagyobb és a legkisebb rózsája működőképes, a középsőt pedig fakanálnyél segítségével lehet csak munkára fogni. Mindezt azután, hogy Domestossal lesúroltuk róla az évtizedes mocskot. A tűzhelyről is, a fakanálról is.  Megoldottuk.
Délután ötkor kezdődött az év végi hálaadó szentmise a Bazalttemplomban, ide igyekeztünk. Ezt a különleges építésű Istenházat (egész Európában állítólag csak két bazaltból emelt templom található: hol a másik..?) 1932-ben szentelték fel Szent Imre tiszteletére. Plébánosa volt 1969-1974 között Lékai László, a későbbi bíboros, prímás, esztergomi érsek is. Betleheme jó 4-6 négyzetméteres, gondos kezek aprólékosan, gondosan feldíszítették, és volt teve is (ezt muszáj megjegyezni, mert sokunknak ez tetszett benne legjobban).

Szégyen ide vagy oda, többen eljutottunk alfába a hosszú, ilyenkor szokásos statisztikákkal terhes prédikáció alatt. Mire vége lett, odakint besötétedett. Hazaautóztunk a P.-be, és nekiláttunk a szilveszteri fergeteges lazulás előkészületeinek. Ennek lényeg nálunk (és egyre inkább az lesz), hogy igyekszünk ébren kihúzni éjfélig… Csináltunk Gabival egy jó kis vetélkedőt, játszottunk, filmet néztünk (Agymanók), a hifiből gyerekkori slágerek szóltak (One way ticket to the moon… ha még ismeri valaki) - együtt voltunk, barátok. Nincs ennél csodásabb szilveszteri buli. 

Persze közben ettünk-ittunk is. Így történt, hogy a teraszra kitett töltött káposztáért indulva a sötét bejáratnál beleütköztünk - egy hatalmas kutyába. Barna, hosszúszőrű jószág volt, és egyáltalán nem volt ijesztő (bár Gabi az első pillanatban azért szökkent egyet…), mert látszott a szemén, hogy maga is iszonyúan fél valamitől. Odakuporodott a küszöbre, és hangosan, szinte nyögve lihegett. Lesírt róla a rettegés. Nem mozdult egy tapodtat sem. Nem a kajára pályázott, nem kéredzkedett a meleg szobába - csak menedéket keresni jött hozzánk, valószínűleg, mert látta a fényt, hallotta a hangokat. 

Döbbenten álltunk. Mit lehet tenni? Nem éhes, nem szomjas, nem fázik, csak nagyon fél. Körülálltuk, beszéltünk hozzá, de ettől még jobban összehúzta magát és még jobban lihegett. A töltött káposzta feledve volt.

Egyszer csak hangokat hallottunk a kertkapu felől: „Picur! Picur!“ Egy idősebb nő jött papucsban, pongyolában a mínusz tíz fokos hidegben, kereste, szólongatta a hatalmas, félrevezető nevű házőrzőt. Mint kiderült, Picur a petárdázástól ijedt meg ennyire, nyáron a dörgés-villámlás is hasonló tüneteket okoz nála. Oroszlántermet, nyusziszív. Gazdája a nyakörvénél fogva vonszolta néhány métert hazafelé, mert a kutya annyira kikészült, hogy lábra állni sem tudott. Lassan-lassan összeszedte magát és eloldalogtak. Mi meg kicsit meg voltunk hatódva, hogy a borjúnyi eb minket választott a szükség idején. Biztos jóember-szagunk van. Legalábbis igyekszünk.

A lelkiismeretünk mégsem volt makulátlan, mert tudtuk: alig fél óra múlva mi is sort kerítünk a hagyományos éjfél előtti tűzijátékunkra. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, a családfők indulás előtt minden évben elzarándokoltak a helyi TESCO-parkolóba, és, kiélvén rejtett piromán hajlamaikat, úgy tettek, mintha a gyerekek kérésére vennének össze mindenféle pukkanó és szikrázó instrumentumot. Mostanra a helyzet nyilvánvalóvá vált: ha utódaink kiröpülnek, s mi, az öt házaspár magunkra maradunk a szilveszteri bulikon - nos, tűzijáték akkor is lesz, egyszerűen, mert szeretjük. Csak Picur nem. Na, majd meglátjuk.

Ezúttal azonban jól elrekkenthették a lánglelkű vérebet, mert durrogtatásunknak semmilyen negatív következménye nem lett. Azt, hogy jól átfagytunk, míg az utolsó röppentyű is kiadta belsejét a csillagos égen, nem számítjuk ide. Lassan éjfélre járt, s mi besorjáztunk a házba, az urak pezsgőspalackokat bontogatni, a hölgyek poharakat törölgetni. Találtunk az interneten streaming m1-adást, ünnepélyesen körülálltuk a monitort pezsgővel a kézben, és néztük az orosz nyelvű főzőműsort, amit a szerkesztők jónak láttak az éjfél előtti percekben a meghatódott magyar nép arcába tolni. 

Tizenkét kondulás. 2016. Mindig beleborzongok, mikor a csendbe belehömpölyögnek a Himnusz széles, mély kezdőhangjai. Isten, áldd meg a magyart… Ránk fog férni idén is.

A gyengébbje ezután hamar kidőlt, a béközép még nyomott egy rikiki-partit (vagy kettőt), de  a hajnali fényeket mi sem vártuk meg. 


Viszlát, vénséges vén 2015, légy üdvözölve, ifjú 2016! Állunk elébed.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése