2016. március 29., kedd

Síkalandok 3.

Így kezdődött. Egy évre rá ismét Kleinkirchheimben talált minket a szezon. Lassan-lassan megbarátkoztunk a lankásabb pályákkal, sőt Gabi (és persze a fiúk) ki-kipróbálták magukat a halványabb pirosokon is. 

A második „évad“ egyik délelőttjén olyan erős szél fújt, hogy kedvenc felvonóinkat leállították. Sanyi (az oktatónk) nem sokat teketóriázott, beültetett minket a saját furgonjába, megkért, hogy vezessek, mert akkor neki nem kell lehúznia a síbakancsát, és átnavigált minket egy közeli hegyre, ahol csupa piros (és a szél miatt kijegesedett) pálya várt. Mikor kiszálltunk, elgondolkozva nézett rám egy percig, aztán bevitte a döfést: „Péter, ez még nem neked való…“ Lent hagyott egy ovis gyakorlópályán egy fiatal oktatótanonccal, Mátéval, és elragadta feleségemet meg legidősebb fiunkat, Mártont (a másik kettő srác abban az évben nem jöhetett velünk). Ott csuszigáltam egész délelőtt az óvodások között Mátéval, aki nagy türelemmel csiszolgatta nem létező sí-szkilljeimet, míg Gabiék eltűntek a ködben. Órákkal később csörgött a telefonom. Marci volt az. Hogy Sanyinak máshol lesz órája, eltűzött, de előbb nekik elmagyarázta, hogy lehet a Kaiserburgra átcsúszni, s onnan egészen le a völgybe. Jöjjek én is oda a kocsival, és várjak türelemmel, hamarosan érkeznek.

Átpöfögtem a Kaiserburg tövéhez, az parkolóba, bevettem magamat az egyik gemütlich Hüttébe és vártam. Egy órát, másfelet. A Kaiserburgon (mivel az ottani felvonók álltak) egy teremtett lélek sem síelt. A hómezők felett ordított a szél, tölcsérekben kavargott a porhó, a pálya gonosz-jegesen csillogott. A nagy hegy csúcsa körül felhőcafatok görögtek lassan. Sehol senki. Újabb tíz perc, húsz perc. Hívom Marci telefonját. Nincs térerő. Hívom Gabiét. Semmi. Végül valahol a fehér semmi közepén, odafent, ahová leértek a felhők rojtjai, megjelent két kis színes pötty. Egyikük könnyed siklással közeledett, másikuk kicsit megfontoltabb íveket rajzolt. Ők lesznek. Volt az még fél óra is, mire a két extrém síző megérkezett a völgybe. Marci magabiztosan, szép stílusban karvingolt, és - becsületére legyen mondva - szóban-tettben-megvárásban gondját viselte a túratársnak, aki, ahogy közelebb értek, a feleségemnek bizonyult. Kék sídzseki, fehér sisak, sötét síszemüveg, és jellegzetes, „aknakereső“ testtartás (hajlított térdek, kicsit kidugott hátsó, a lécek orrára szegezett tekintet, lassú, megfontolt haladás). Ez bizony ő. Megcsinálta. Aki pár napja még a gyakorlópályán ügyesedett, most átsíelt egyik hegyről a másikra. Jeges, szeles, zegernye időben, az ideálistól messze eső hóviszonyok között. Azt hittem, fáradt, kimerült, és másra sem vágyik majd, mint lerúgni a bakancsot és forró teával ágyba bújni. Ehelyett már messziről fülig érő mosollyal integetett, s mindkét karját magasba lökve úgy kanyarodott be elém, mint valami műlesikló-bajnok: „Megcsináltam! Láttad, láttad?“ És már siklott volna tovább. 

Bizony szétnyílt az olló. Nekem Kleinkirchheim azóta is egyet jelent a Nockalm tetejének gyakorlópályájával, amit egy, a pálya szélén, a gyerekek kedvéért felállított, embernagyságú műanyag nyúlról csak „A Nyuszis Gyakorló“ névem emlegettünk. Na, azt a pályát a végére sikerült uralnom. De Gabi sportteljesítényeiről, piros pályás siklásairól én még nem álmodhattam.

Hadd rögzítsem e helyütt: cseppet sem bánom. Ha őszinte akarok lenni, a vigasztaló magyarázatok  sem(magasabban van a súlypontod, a nők könnyebben tanulják meg, majd te is belejössz, satöbbi) érdekelnek igazán. Boldoggá tesz, hogy őt boldognak látom (mert síeléskor aztán tényleg az!), és nagy kedvvel-reménységgel kepesztetek a nyomában. És a Nyuszis Gyakorló is tök jó pálya!

Csakhogy Bas Kleinkirchheim egyre szűkebbnek bizonyult a számunkra. Fontolgattuk, hogy kipróbálunk valami mást, ahol a profi gyerekek (és feleség!) is megtalálja a kalandot, meg a kissé merevebb stílusú apa (én) is. Idekívánkozik még az az érv is, hogy a két Sanyi között egyre gyakrabban fellépő - lényegében ártalmatlan - villongások is kellemetlenül érintettek, mivel mindkét fél velünk, az időközben bizalmas baráttá vált vendégekkel osztotta meg a másikkal kapcsolatos sötét tónusú gondolatait. 

A félpanzióval sem volt szerencsénk, a saga később is folytatódott. Sándor (a gondnok) meglengette a fehér zászlót, így a második „évadban“ már nem is vállalt helyben főzést. A jól hangzó „félpanziót“ kínálaton tartandó, Sanyi (a tulaj) szerződést kötött egy helyi krimóval, és rávett minket, hogy ott vacsorázzunk kedvezményesen. Hamar kiderült, hogy bár nevezett intézmény magas fokon készíti a Schnitzel mit Pommes egy különlegesen száraz és fojtós változatát, más ételneműt gyakorlatilag nem ismernek. A harmadik naptól kezdve lemondtunk vendégszeretetükről, és új utakat kerestünk a helyi vendéglátás köreiben. Igen ám, csakhogy ez meg Sanyinak (a tulajnak) esett rosszul. Valószínűleg némi szerény jutalék fejében közvetítette ki vendégeit a fenti korcsmába, s nem akaródzott neki lemondani róla. Gyakorlatilag úgy kellett minden este kilopakodnunk a házból, ha máshol akartunk vacsorázni, mert ha elkapott, kedves és lelkes szavakkal ecsetelte a vele szerződésben álló kifőzde erényeit, hogy most aztán milyen finomat főztek, ő éppen onnan jön és még a tíz ujját is megnyalta. S ha néha-néha engedtünk a rábeszélésnek, kivétel nélkül keserű ébredés volt a jutalma. Schnitzel és Pommes. Na jó, egyszer Cordon Bleu és Pommes.

Ez a Pommes - így, Pomesznek ejtve, nem ám franciásan, hogy Pomm - mind nyelvtanilag, mind konzisztenciáját és ízét tekintve a csodás osztrák gasztronómia mélyütése. Ha lehet, kerüljük. Csakhogy, ugye, nem mindig lehet.

Egy este kocsival mentünk a szomszéd városkába vacsorázni. Sok másik autó közé leparkoltuk a verdát, mert tudtuk, hogy Sanyi is a közelben van, és nem akartunk kellemetlen kérdéseket. Hogy mennyire körmönfont konspirációra volt szükség, jól mutatja, hogy még a tetőcsomagtartót is leszereltük sebtiben, és betettük az utastérbe, mert a parkoló széléről visszanézve úgy találtuk, hogy túl feltűnő. 

S ezzel megérkeztünk a jelenbe, pontosabban az elmúlt síszezonba, amely már Schladmingban köszöntött ránk. De erről legközelebb.


(Folytatása következik)

2016. március 22., kedd

Síkalandok 2.

Pár kilométer autózás után megérkeztünk Bad Kleinkirchheimbe. A Wikipédia szerint a kisvárosnak 1687 lakosa van, a többi sokezer meg turista, főként ilyenkor, síszezonban. Nincs sok pályája, de azok mind tip-topok, szépen karbantartottak. Mi a Nockalmmal és - amint rögtön rátérek - a Kaiserburggal kötöttünk később szorosabb ismeretséget.  

A Kaiserburg tövében letámasztottuk a járgányt. Nagy parkoló, rengeteg kocsi, mindenfelé rém sportosan kinéző síkollégák. Innen indult a Gondelbahn, ami csakhamar felrepített minket a hegy tetejére. Akkor még tériszonyos is voltam (aki szemfüles, olvashatta, mikor és hogyan múlt el: a helyes választ beküldők között kisorsoljuk törött síbotjaimat), hozzá még a gondolat, hogy éppen életem első síleckéje felé libegek. Készültek fotók az arcomról a liftben, utólag érdekes látni, mennyire kiült rá a rettegés… 

Abban az évben - 2014-et írtunk - jó sok hó volt Bad Kleinkirchheimben. Hallgatag, havas erdők, kanyargó csapások felett haladtunk el. Aztán hirtelen kitárult a Piste: széles, sima, hófehér lejtő, ameddig a szem ellát;  rajta a nyüzsgő-száguldozó színes pöttyök, Rudiék, Siggiék, Toniék és a többi profi. Harmonikus, könnyed mozgás, hajladozó felsőtestek, ritmusra lendülő lábak, párhuzamos térdek, szakasztott, ahogy a videókon. Jó volt nézni. Hirtelen nagy-nagy kedvet éreztem, hogy megtanuljak síelni.

Ideje volt, mert megérkeztünk a Bergstationra. 2055 méter. Metsző szél, szállingózó hó. És Sanyi. Már várt ránk a piros síruhájában, barátságosan bemutatkozott és rögvest a közepébe csaptunk. Az eredeti elgondolás az volt, hogy a család - szülők és gyerekek - együtt vesz részt az oktatáson. A fiúk, mindannyian sok-sok pistenkilométerrel a hátuk mögött, eleinte engedelmesen alávetették magukat a szülői szeszélynek. De mikor Sanyi azzal kezdte, hogy csak az egyik sílécet csatoltuk fel, és egy sík részen körbe-körbe masíroztunk, elszakadt a cérna. Iskolai sítáborokban kiképzett fiaink csakhamar felcsattintották a másik lecet is, és se szó, se beszéd, leléptek. Talán csak annyit vetettek oda, hogy óra végére visszajönnek - azzal elzúgtak, mintha ők találták volna fel a carvingolást. Sanyi egy darabig nézett utánuk, majd megszólalt: „Hát gyorsan megtanulták.“ És attól kezdve ránk koncentrált.

A síléceimmel való ismerkedést megnehezítette mindkét fél erős, A-típusú személyisége. A lécek mindenáron csúszni akartak, én meg vissza akartam fogni őket. A végeredmény térdtől lefelé gigászi küzdelem lett, amely az első öt percben úgy kitikkasztott, hogy másra sem vágyakoztam, mint leoldani a két vadbarmot és bevenni negyven nyugtató cseppet a közeli hüttében. Aránylag hamar elsajátítottam a „hóekének“ nevezett életmentő manővert, mellyel az arclobogtató 0,45 m/s-os csúcssebességről is biztonsággal állítottam meg a sítalpakat. Hiába mondta Sanyi, hogy a síelés lényege a siklás, én attól kezdve csak hóekézni akartam. Ha csak megmoccantak a komisz deszkák - hopp, hóeke, és már meg is szűnt a zavaró ritschirutschi. Kemény óra volt. Sanyi végül elbúcsúzott azzal, hogy este, a vacsoránál találkozunk, addig gyakoroljunk még, ha akarunk. 

Naná. A tényleges pályának persze a közelébe sem merészkedtem: volt a hütte mögött egy négy-öt méteres szelíd lanka, teljes hosszában kb. húsz centi szintkülönséggel, ott gyakoroltam. Egyetlen társam a bajban egy életnagyságú fröccsöntött jegesmackó volt, aki pont a lejtő végében állt és Coca-Colát reklámozott. Ha mégsem tudtam megállni (azért előfordult), egyszerűen a nyakába borultam, s ő hűségesen megtartott. Ádáz ellenségem volt viszont egy nem messze tőle leparkolt motoros szán: ha ő kapott el, rendszerint összegabalyodtunk. Így ment ez alkonyatig. Felballagás a minipiste felső pontjáig, felcsatolás, fohászkodás, csúszás, ordítás, aztán vagy maci, vagy szánkó. Lecsatolni nem is kellett, a lecek rendszerint jótékonyan leoldottak maguktól a gyakorlat végén. Furcsa, hogy mégis milyen rég nem érzett lelkesedés fűtött. Én síelni akartam.

Épp időben érkeztek a fiúk, hogy elcsípjük lefelé az utolsó gondolát. Nem gondolám ugyanis, hogy jó ötlet lécen megtenni az utat a völgybe. Odalent találtunk egy dombocskát (a havat kupacolták fel kb. másfél méter magasra), azon csuszigáltunk még egy kicsit, míg teljesen be nem sötétedett. Meglepett, hogy Gabinak milyen jól áll a lábán a léc. Mint kiderült, őstehetség. Vagy én vagyok ős-tehetségtelen. Első jele volt ez ugyanis, hogy az olló a következő napokban mind inkább szétnyílik: ő egyre jobb lesz, én egyre görcsösebb. 

Az első óra arról mindenesetre meggyőzött, hogy nagyon meg akarok tanulni síelni. Nem számított, mennyire fájt a térdem a végére; nem törődtem a kék-zöld foltokkal meg a sajgó fenekemmel (a legfrekventáltabb érintkezési pont volt a talaj és köztem). Nem zavart, hogy a Coca-Cola maci meg a gonosz motoros szán valószínűleg éppen rajtam röhög odafent a lehulló éjszakában. Én siklani akartam, ugyanolyan könnyedén, mint a sok színes pont, akiket délután láttam a lift ablakából. 

Mindent összevetve, boldogan és dögfáradtan rogytunk be a kocsiba. Irány a szállás, a Sándorok és a Spätzle!

Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, és mire a vacsoraasztalhoz ültünk, már olyan lelkesen meséltem a többieknek az aznapi élményeimről, mint Toni Doppelsegger, a Super-G győztes. Vártuk a vacsorát. Igen ám. De.

Egyszer csak jön Sándor (a gondnok). Hogy bocs, de tényleg. Homokszem került a gépezetbe, mert a serpenyőben, amelyben a vacsorának kellene helyet foglalnia, most két centi tatai koksz található. Odaégett. Ne haragudjunk, ő mondta, hogy nem nagyon tud főzni.

Sanyi (az oktató és tulaj), aki szem- és fültanúja volt ennek a drámai comig-outnak, totál becsülendően és konstruktívan nem ordította le Sándor (a gondnok) fejét, hanem autóba vágódott és eltűnt az éjszakában azzal, hogy majd ő szerez vacsorát a kedves vendégeknek. Mi sem tettünk szemrehányást, inkább nekünk volt kínos, hogy ilyen nagy gondot okoztunk. Sándort (a gondnokot) alig tudtuk megakadályozni, hogy kardjába ne dőljön. 

De hallga: kisvártatva autó áll meg a ház előtt, kivágódik belőle Sanyi (az oktató és tulaj), kezében hatalmas billikom, a billikomban fenséges hússaláta. Vagy húsz kilométerről hozta, forma egyes tempóban, a havas utakon. Már nem emlékszem, honnan szerezte, pedig elmesélte. Egy ismerős vendéglő hátsó ajtajánál kuncsorgott, míg az esti menüből kiszakították számunkra ezt a kis darabot.

Jót ettünk, jót beszélgettünk, aztán öreg este lett (kb. fél kilenc, de mi éjfélnek éreztük), és muszáj volt visszavonulnunk. Nem kellett ringatni senkit. Jó hely ez, jó emberek. 

És hamarosan tudok majd síelni!


(Folytatása következik)

2016. március 21., hétfő

Síkalandok 1.

Harmadik éve adatik meg, hogy telente egy-egy hetet síelni menjünk, közösen az egész család. Nagy élmény, kinek melyik szegmens: Gabinak, hogy felnőtt fejjel aránylag hamar milyen jól „ráérzett“; Marcinak és Dominak, hogy kedvük szerint száguldozhatnak egész nap (itt találkozunk délután négykor, addig mehettek, amerre láttok, ha megéheztek, hívjatok fel - mindig felhívnak…); Áronnak, hogy egyre ügyesebben snowboadozik, akár már szűzhóban is, úttalan utakon (ő a családban a legsportolóbb); s végül nekem - nekem miért is? Hát az hosszú pszichoszomatikus történet. De kihagyhatatlan. Kezdem az elején.

Három éve még azt sem tudtam, merre van a síléc eleje. Gyermekeink unszolására mégis belevágtunk, ötvenbe hajló negyvenes szülék, hogy kitanuljuk a szakmát. Először is kellett hozzá felszerelés, ahogy srácaink mondanák: eki (etimológiailag az angol equipment szóval rokon). Ekit  - kezdő szinten - az ember inkább kölcsönöz, mint vásárol, méghozzá Szombathelyen csakis S-éknél, akik nem elég, hogy profik, de segítőkészek és barátságosak is. 

Ellentétben más, később megismert kölcsönzőkkel náluk a felszerelés kiválasztása hosszadalmas, majd egy órás procedúra. Ahogy az ész a fontos, nem a haj, éppúgy a bakancs a fontos, nem a léc - tartják. Megtestesült lábfétisiszta álom: a hozzáértő kölcsönzősök (S. úr és családja) hosszú rituális táncot lejtenek az ember csülkei körül, méregetnek, mérlegelnek, próbáltatnak - előbb csak bélést, majd a bakit is, aztán ugyanazt a bélést másik bakival, állva, guggolva, lejtős deszkán lefelé és fölfelé, minden szögből, minden áspekusból megvizsgálva az eredményt. De meg is van az értelme: mintha rám öntötték volna a végül kiválasztott hétmérföldest. 

Aztán jön a léc, a kötés vérprofi beállítása, sisak, botok, s már kész is. Vállamon a lecekkel, kezemben a bakancsokkal és a miegyébbel úgy léptem ki a méhviasz-illatú ekiszentélyből, mint aki  az anyatejjel szítta magába a havon siklás mozgáskultúráját. Ez az optikai csalódás később kitartott a pályán is: mikor kiléptem a felvonóból - később inkább a hüttéből - wasabizöld síkabátomban, sisakkal-szemüveggel-bakancsban-síléccel, amíg fel nem csatoltam, bárki azt hihette, hogy én vagyok Rudi Schwarzenschwanzler, az óriásműlesiklás utolérhetetlen bajnoka. 

A komplikációk később adódtak, a kötések kattanásától számított ötödik mikroszekundumtól kezdve. Ezeket a síléceket ugyanis a havon állva kell felcsatolni úgy, hogy egyszerűen odalép az ember az irdatlan bakancsával, mire a kötések valahogy (?) rácuppannak a megfelelő bütykökre, és hajrá. Na most a 2. sz. lécet úgy kell, ugye, felvenni, hogy a felcsatolt 1. sz. lécre nehezedsz, és felemeled az ellenoldali alsó végtagot. Nekem el lehet hinni, nincs sebezhetőbb pozitúra, mint mikor az ember féllábon áll egy csúszós valamin a jeges hótakaró felszínén, és szabad lábával a minduntalan oldalt boruló, egyre távolabb höngörödő, látszólag oly közeli, s mégis elérhetetlen másik síléc után nyújtózkodik. Sigi Trottelmeyer, a szlalom-világbajnok bezzeg csak kijön a hüttéből, bajszáról hanyagul letörli a sörhabot, miközben, látszólag oda sem figyelve - klakk-klakk - felcsatol, és eltűnik valamelyik függőleges fekete pályán, mire azt mondhatnád, grüszgott. 

Volt síkarrieremnek egy szakasza, amikor részemről az első klakkot törvényszerűen követte a hanyattvágódás, de ez már a múlté. Szembenézve a tényekkel, úgy döntöttünk, hogy az alapok elsajátításához síoktatót fogadunk. A neten garmadával kínálják magukat a jóképű, napbarnított, nagy, fehér fogakkal mosolygó sportemberek, akik már a fényképükről sugárzó magabiztossággal, hetyke fölénnyel és láthatóan domborodó izomzatukkal totál elszívták belőlem a maradék önbizalmat is. 

Végül találtunk valakit, Sándort, aki mintha direkt a mi kedvünkért tanulta volna ki a síoktatói szakmát. Mint később kiderült, bizalomgerjesztő, közvetlen srác ő, hihetetlen sítudással, de kellő empátiával a csetlő-botló negyvenesek iránt. Barátság első látásra. De haladjunk sorban.

Mivel gombhoz választottunk kabátot, azaz oktatóhoz síterepet - általa vetődtünk el Bad Kleinkirchheimbe, egy meseszép, kicsi síparadicsomba Stájerország és Karintia határán. Sándorék honlapjukon szállást is kínáltak egy remek osztrák parasztházban a sípályától rövid autóútnyira, Untertwengben.  A honlapon az állt: kérésre félpanzió. Egyszer élünk, gondoltuk, hadd koncentráljunk most a sítanulásra. Bevállaltuk azt is.

Kora délután volt, mire a helyszínre értünk. A ház saját parkolójában leállítottuk a verdát, és beljebb oldalogtunk. Sehol egy lélek. Az egyik apartmanból porszívózás zaja hallatszott. Kopogtunk, hahóztunk, mire kisvártatva előbújt egy mosolygós, középkorú férfi, mint kiderült, a ház magyar gondnoka, az egyszerűség kedvéért szintén Sándor. Bemutatkoztunk, váltottunk pár barátságos szót, azután Sándor gyorsan elhelyezett bennünket a szállásunkon, mert, úgymond, Sanyi (ez most az oktató) üzent nekünk: menjünk utána a Kaiserburgra. „Sílécestől?“ - kockáztattam meg a kérdést. „Persze. Most lesz az első órátok.“ A gyomrom összeugrott, mint a teniszlabda. Szóval már ma megtörténik. 

Szedelőzködtünk. A fiúk természetes rutinnal, mi a kezdők tétovaságával. Sándortól (a gondnoktól) megkaptuk az útbaigazítást a Kaiserburg felé, és autóba vágtuk magunkat a havasok irányába. A letekert ablakon keresztül még kedélyesen odavetettem Sándornak (a gondnoknak), hogy este alig várjuk a félpanzós vacsorát. 

A jó Söndinek mintha letörölték volna a mosolyt az arcáról. Kiderült, hogy titkos bánatára tapintottunk rá. Mióta (pár éve) itt dolgozik, még senki sem kért félpanziót, és ő igazából nem is nagyon tud főzni. A félpanzió csak a széphangzás mián került fel a honlapra. De azért ne aggódjunk, megteszi, ami tőle telik. Csinál estére Spätzle-t. Jó lesz?

Szívünk minden empátiájával megnyugtattuk a talajvesztett gondnokot, és vegyes érzelmekkel útrakeltünk életünk első síleckéje felé. 


(Folytatása következik)

2016. március 2., szerda

Bécsi helyzetkép

Ez a mai kicsit kórházas lesz. A nyáron másfél órás riportot forgatott nálunk az osztrák ATV, nemrég került adásba. Ennek kapcsán szeretnék szót ejteni arról, milyen egy gyermek-onkológiai centrumban dolgozni. Érthető módon sokan vannak, akik tragédiákat, könnyeket, reménytelenséget várnak egy ilyen helyen, s persze részben igazuk is van. Az az érdekes, hogy nem ezeken van a hangsúly. Éppen, mert árnyék borul az életükre, ezek a kis betegek - és szüleik - megtanulják értékelni a legapróbb örömöket is. Sokat lehet tanulni tőlük.

A tévések heteken át ott voltak mindenütt a kamerájukkal, és nem haboztak megmutatni a dolgok fonákját sem. Közelről láttatták gerinccsapoláskor a hát közepéből kiálló tűt, csontvelő-vételnél a medemcecsont mellső taréjában rezgő trokárt, a pillanatot, ahogy a vénásan beadott altatószer hatására a gyermek szeme elréved, lehunyódik, ahogy belezuhan a narkózisba. Merész képek, de igazak.

A koncepció lényege az volt, hogy egy leukémiával küszködő kislány és családja sorsát végigkísérték a diagnózistól a kezelés lejártáig. A páciens, Sarah - tizenegy éves - mosolyogva meséli, mennyire megijedt, mikor megmondták neki, mi baja. De a legrosszabb az volt, hogy mikor kihullott a haja, sokáig nem tudott tükörbe nézni - mondja kacagva. Egy leukémia aktív kezelése több hónap. Kemoterápia, altatásban végzett csapolások, millió vérvétel. És a centrális vénakatéter, a slágertéma a gyerekek között. Ezt a madzagot egy mellkasi vagy nyaki nagyérbe ültetjük be, aztán a bőr alatt hosszan vezetve (hogy a felülfertőződést elkerüljük) bukkan ki a kulcscsont alatt kb. tenyérnyivel. Mindez természetesen a műtőben, altatásban történik. Nagyon kell rá vigyázni: a belső vége egy-két centire van a szívtől. A kezelés alatt álló gyerekek ezzel a farkincával élnek: ülnek, állnak, fekszenek, alszanak, bukfenceznek, bicikliznek és fogócskáznak. Hihetetlen gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez. Egyet nem szabad: fürdeni vele. Zuhanyozni, azt igen, de kádban fürdeni úgy, hogy a víz ellepje a kilépés helyét, na az tilos. Nem is beszélve a nyári, „outdoor“ fürdőzésről. 

Sarah a filmvégi utolsó nyilatkozatát a kertükben, a maguk ásta kis tavacska mellett adta. Testvérei közben a háttérben lubickoltak. Sarah is fürdőruhában mondta az okosakat.  A bikini bal oldalán, kikandikálva a perem alól, a centrális véna kilépésének helye látszott, szabályosan leragasztva. A vágóképeken azonban az is feltűnik egy-egy pillanatra, ahogy Sarah együtt pancsol a tesókkal a békalencsés vízben… 

Későbbb azt mondta, csak térdig… 

Még később, hogy csak derékig…

Életminőség, ez az ideillő szakkifejezés.

A riporter az utolsó beszélgetéskor azt kérdezte Sarah-tól, hogy mi a véleménye a Szent Anna kórházról. Valószínűleg azt akarta hallani, hogy a sok rossz élmény mellett azért volt-e valami jó is. A kislány habozás nélkül, de nagy megfontoltsággal válaszol: Sie sind alle Lebensretter.  Ők mindnyájan életmentők. 

Tizenegy éves. 

És így folytatja: ha a Szent Annában a doktorok meg a nővérek meg mindenki nem tudnák annyira a dolgukat (wenn sie sich dort nicht so gut auskennen würden) - itt megtorpan, láthatólag nem tudja, hogy is fogalmazzon - akkor… most… sokan nem lennének már. 

Világos, hogy most magára gondol. De nemcsak magára, mert ő olyan, hanem a sok-sok barátra, akikkel a kezelések kapcsán odabent összejött. 

Tizenegy éves.

Sarah egyébként meggyógyult. A leukémiás gyermekek 70-80%-a végleg meggyógyul, bár ezt kevesen tudják „odakint“. Ebben a fantasztikus eredményben oroszlánrésze van a világhírű St. Anna Kinderspitalnak Bécsben, amelynek orvosa vagyok.

Nem egy szar érzés.

Sarah volt egyébként az a kislány, akiről egy korábbi bejegyzésemben írtam már. Aki - a saját altatása előtt - résztvevően nyugtatgatta a bokros teendői miatt zaklatott, indiszponált aneszteziológust, azaz engem (2015. május 8.).

A riport egy ideig még megtalálható az osztrák atv honlapján (sajnos telenyomták hülyébbnél hülyébb reklámmal):


http://atv.at/reportage/sankt-anna-kinderspital/d1072537/