Ez a mai kicsit kórházas lesz. A nyáron másfél órás riportot forgatott nálunk az osztrák ATV, nemrég került adásba. Ennek kapcsán szeretnék szót ejteni arról, milyen egy gyermek-onkológiai centrumban dolgozni. Érthető módon sokan vannak, akik tragédiákat, könnyeket, reménytelenséget várnak egy ilyen helyen, s persze részben igazuk is van. Az az érdekes, hogy nem ezeken van a hangsúly. Éppen, mert árnyék borul az életükre, ezek a kis betegek - és szüleik - megtanulják értékelni a legapróbb örömöket is. Sokat lehet tanulni tőlük.
A tévések heteken át ott voltak mindenütt a kamerájukkal, és nem haboztak megmutatni a dolgok fonákját sem. Közelről láttatták gerinccsapoláskor a hát közepéből kiálló tűt, csontvelő-vételnél a medemcecsont mellső taréjában rezgő trokárt, a pillanatot, ahogy a vénásan beadott altatószer hatására a gyermek szeme elréved, lehunyódik, ahogy belezuhan a narkózisba. Merész képek, de igazak.
A koncepció lényege az volt, hogy egy leukémiával küszködő kislány és családja sorsát végigkísérték a diagnózistól a kezelés lejártáig. A páciens, Sarah - tizenegy éves - mosolyogva meséli, mennyire megijedt, mikor megmondták neki, mi baja. De a legrosszabb az volt, hogy mikor kihullott a haja, sokáig nem tudott tükörbe nézni - mondja kacagva. Egy leukémia aktív kezelése több hónap. Kemoterápia, altatásban végzett csapolások, millió vérvétel. És a centrális vénakatéter, a slágertéma a gyerekek között. Ezt a madzagot egy mellkasi vagy nyaki nagyérbe ültetjük be, aztán a bőr alatt hosszan vezetve (hogy a felülfertőződést elkerüljük) bukkan ki a kulcscsont alatt kb. tenyérnyivel. Mindez természetesen a műtőben, altatásban történik. Nagyon kell rá vigyázni: a belső vége egy-két centire van a szívtől. A kezelés alatt álló gyerekek ezzel a farkincával élnek: ülnek, állnak, fekszenek, alszanak, bukfenceznek, bicikliznek és fogócskáznak. Hihetetlen gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez. Egyet nem szabad: fürdeni vele. Zuhanyozni, azt igen, de kádban fürdeni úgy, hogy a víz ellepje a kilépés helyét, na az tilos. Nem is beszélve a nyári, „outdoor“ fürdőzésről.
Sarah a filmvégi utolsó nyilatkozatát a kertükben, a maguk ásta kis tavacska mellett adta. Testvérei közben a háttérben lubickoltak. Sarah is fürdőruhában mondta az okosakat. A bikini bal oldalán, kikandikálva a perem alól, a centrális véna kilépésének helye látszott, szabályosan leragasztva. A vágóképeken azonban az is feltűnik egy-egy pillanatra, ahogy Sarah együtt pancsol a tesókkal a békalencsés vízben…
Későbbb azt mondta, csak térdig…
Még később, hogy csak derékig…
Életminőség, ez az ideillő szakkifejezés.
A riporter az utolsó beszélgetéskor azt kérdezte Sarah-tól, hogy mi a véleménye a Szent Anna kórházról. Valószínűleg azt akarta hallani, hogy a sok rossz élmény mellett azért volt-e valami jó is. A kislány habozás nélkül, de nagy megfontoltsággal válaszol: Sie sind alle Lebensretter. Ők mindnyájan életmentők.
Tizenegy éves.
És így folytatja: ha a Szent Annában a doktorok meg a nővérek meg mindenki nem tudnák annyira a dolgukat (wenn sie sich dort nicht so gut auskennen würden) - itt megtorpan, láthatólag nem tudja, hogy is fogalmazzon - akkor… most… sokan nem lennének már.
Világos, hogy most magára gondol. De nemcsak magára, mert ő olyan, hanem a sok-sok barátra, akikkel a kezelések kapcsán odabent összejött.
Tizenegy éves.
Sarah egyébként meggyógyult. A leukémiás gyermekek 70-80%-a végleg meggyógyul, bár ezt kevesen tudják „odakint“. Ebben a fantasztikus eredményben oroszlánrésze van a világhírű St. Anna Kinderspitalnak Bécsben, amelynek orvosa vagyok.
Nem egy szar érzés.
Sarah volt egyébként az a kislány, akiről egy korábbi bejegyzésemben írtam már. Aki - a saját altatása előtt - résztvevően nyugtatgatta a bokros teendői miatt zaklatott, indiszponált aneszteziológust, azaz engem (2015. május 8.).
A riport egy ideig még megtalálható az osztrák atv honlapján (sajnos telenyomták hülyébbnél hülyébb reklámmal):
http://atv.at/reportage/sankt-anna-kinderspital/d1072537/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése