Síkalandok 3.

Így kezdődött. Egy évre rá ismét Kleinkirchheimben talált minket a szezon. Lassan-lassan megbarátkoztunk a lankásabb pályákkal, sőt Gabi (és persze a fiúk) ki-kipróbálták magukat a halványabb pirosokon is. 

A második „évad“ egyik délelőttjén olyan erős szél fújt, hogy kedvenc felvonóinkat leállították. Sanyi (az oktatónk) nem sokat teketóriázott, beültetett minket a saját furgonjába, megkért, hogy vezessek, mert akkor neki nem kell lehúznia a síbakancsát, és átnavigált minket egy közeli hegyre, ahol csupa piros (és a szél miatt kijegesedett) pálya várt. Mikor kiszálltunk, elgondolkozva nézett rám egy percig, aztán bevitte a döfést: „Péter, ez még nem neked való…“ Lent hagyott egy ovis gyakorlópályán egy fiatal oktatótanonccal, Mátéval, és elragadta feleségemet meg legidősebb fiunkat, Mártont (a másik kettő srác abban az évben nem jöhetett velünk). Ott csuszigáltam egész délelőtt az óvodások között Mátéval, aki nagy türelemmel csiszolgatta nem létező sí-szkilljeimet, míg Gabiék eltűntek a ködben. Órákkal később csörgött a telefonom. Marci volt az. Hogy Sanyinak máshol lesz órája, eltűzött, de előbb nekik elmagyarázta, hogy lehet a Kaiserburgra átcsúszni, s onnan egészen le a völgybe. Jöjjek én is oda a kocsival, és várjak türelemmel, hamarosan érkeznek.

Átpöfögtem a Kaiserburg tövéhez, az parkolóba, bevettem magamat az egyik gemütlich Hüttébe és vártam. Egy órát, másfelet. A Kaiserburgon (mivel az ottani felvonók álltak) egy teremtett lélek sem síelt. A hómezők felett ordított a szél, tölcsérekben kavargott a porhó, a pálya gonosz-jegesen csillogott. A nagy hegy csúcsa körül felhőcafatok görögtek lassan. Sehol senki. Újabb tíz perc, húsz perc. Hívom Marci telefonját. Nincs térerő. Hívom Gabiét. Semmi. Végül valahol a fehér semmi közepén, odafent, ahová leértek a felhők rojtjai, megjelent két kis színes pötty. Egyikük könnyed siklással közeledett, másikuk kicsit megfontoltabb íveket rajzolt. Ők lesznek. Volt az még fél óra is, mire a két extrém síző megérkezett a völgybe. Marci magabiztosan, szép stílusban karvingolt, és - becsületére legyen mondva - szóban-tettben-megvárásban gondját viselte a túratársnak, aki, ahogy közelebb értek, a feleségemnek bizonyult. Kék sídzseki, fehér sisak, sötét síszemüveg, és jellegzetes, „aknakereső“ testtartás (hajlított térdek, kicsit kidugott hátsó, a lécek orrára szegezett tekintet, lassú, megfontolt haladás). Ez bizony ő. Megcsinálta. Aki pár napja még a gyakorlópályán ügyesedett, most átsíelt egyik hegyről a másikra. Jeges, szeles, zegernye időben, az ideálistól messze eső hóviszonyok között. Azt hittem, fáradt, kimerült, és másra sem vágyik majd, mint lerúgni a bakancsot és forró teával ágyba bújni. Ehelyett már messziről fülig érő mosollyal integetett, s mindkét karját magasba lökve úgy kanyarodott be elém, mint valami műlesikló-bajnok: „Megcsináltam! Láttad, láttad?“ És már siklott volna tovább. 

Bizony szétnyílt az olló. Nekem Kleinkirchheim azóta is egyet jelent a Nockalm tetejének gyakorlópályájával, amit egy, a pálya szélén, a gyerekek kedvéért felállított, embernagyságú műanyag nyúlról csak „A Nyuszis Gyakorló“ névem emlegettünk. Na, azt a pályát a végére sikerült uralnom. De Gabi sportteljesítényeiről, piros pályás siklásairól én még nem álmodhattam.

Hadd rögzítsem e helyütt: cseppet sem bánom. Ha őszinte akarok lenni, a vigasztaló magyarázatok  sem(magasabban van a súlypontod, a nők könnyebben tanulják meg, majd te is belejössz, satöbbi) érdekelnek igazán. Boldoggá tesz, hogy őt boldognak látom (mert síeléskor aztán tényleg az!), és nagy kedvvel-reménységgel kepesztetek a nyomában. És a Nyuszis Gyakorló is tök jó pálya!

Csakhogy Bas Kleinkirchheim egyre szűkebbnek bizonyult a számunkra. Fontolgattuk, hogy kipróbálunk valami mást, ahol a profi gyerekek (és feleség!) is megtalálja a kalandot, meg a kissé merevebb stílusú apa (én) is. Idekívánkozik még az az érv is, hogy a két Sanyi között egyre gyakrabban fellépő - lényegében ártalmatlan - villongások is kellemetlenül érintettek, mivel mindkét fél velünk, az időközben bizalmas baráttá vált vendégekkel osztotta meg a másikkal kapcsolatos sötét tónusú gondolatait. 

A félpanzióval sem volt szerencsénk, a saga később is folytatódott. Sándor (a gondnok) meglengette a fehér zászlót, így a második „évadban“ már nem is vállalt helyben főzést. A jól hangzó „félpanziót“ kínálaton tartandó, Sanyi (a tulaj) szerződést kötött egy helyi krimóval, és rávett minket, hogy ott vacsorázzunk kedvezményesen. Hamar kiderült, hogy bár nevezett intézmény magas fokon készíti a Schnitzel mit Pommes egy különlegesen száraz és fojtós változatát, más ételneműt gyakorlatilag nem ismernek. A harmadik naptól kezdve lemondtunk vendégszeretetükről, és új utakat kerestünk a helyi vendéglátás köreiben. Igen ám, csakhogy ez meg Sanyinak (a tulajnak) esett rosszul. Valószínűleg némi szerény jutalék fejében közvetítette ki vendégeit a fenti korcsmába, s nem akaródzott neki lemondani róla. Gyakorlatilag úgy kellett minden este kilopakodnunk a házból, ha máshol akartunk vacsorázni, mert ha elkapott, kedves és lelkes szavakkal ecsetelte a vele szerződésben álló kifőzde erényeit, hogy most aztán milyen finomat főztek, ő éppen onnan jön és még a tíz ujját is megnyalta. S ha néha-néha engedtünk a rábeszélésnek, kivétel nélkül keserű ébredés volt a jutalma. Schnitzel és Pommes. Na jó, egyszer Cordon Bleu és Pommes.

Ez a Pommes - így, Pomesznek ejtve, nem ám franciásan, hogy Pomm - mind nyelvtanilag, mind konzisztenciáját és ízét tekintve a csodás osztrák gasztronómia mélyütése. Ha lehet, kerüljük. Csakhogy, ugye, nem mindig lehet.

Egy este kocsival mentünk a szomszéd városkába vacsorázni. Sok másik autó közé leparkoltuk a verdát, mert tudtuk, hogy Sanyi is a közelben van, és nem akartunk kellemetlen kérdéseket. Hogy mennyire körmönfont konspirációra volt szükség, jól mutatja, hogy még a tetőcsomagtartót is leszereltük sebtiben, és betettük az utastérbe, mert a parkoló széléről visszanézve úgy találtuk, hogy túl feltűnő. 

S ezzel megérkeztünk a jelenbe, pontosabban az elmúlt síszezonba, amely már Schladmingban köszöntött ránk. De erről legközelebb.

(Folytatása következik)