Síkalandok 5.

Szó ami szó, egy kissé elmaradtam az ígért folytatással. Eltelt azóta pár hónap - mea culpa! - és közben nyár lett, kánikula, ami nem könnyíti meg a havas kalandok felidézését. De muszáj befejeznem, egyrészt, mert megígértem, másrészt, mert vár ránk a nyári szabadság, s addigra le kellene zárni a téli krónikát.

Vissza tehát Schladmingba! Túl a szállodai izgalmakon most már tényleg a síelésről szeretnék szót ejteni. 

Első munkanapunkon reggel túlestünk a früstökön, majd elautóztunk Haus im Ennstalba, a községbe, melyből a Hauser Kaibling nevű hegyre lehet felvonózni. Kicsit lelombozott minket, hogy halkan szemerkélt az eső és langy idő volt. Talán a hegyen havazik majd. Hausban a Hegy tövében hatalmas parkolót alakítottak ki, onnan indult a gondolás felvonó. Interneten már korábban beszereztem az egész heti síbérleteket, így sorbanállás nélkül sikerült felkapni az egyik kabinba, és fellibegtünk 1424 m magasra, a 2015 m magas Hauser Kaibling derekáig. Dacára a bánatos időnek, itt igazi síparadicsomi viszonyok fogadtak: a Ski Amadé sítársaság híres az infrastruktúrájáról. A hóágyúikkal olyan pistéket varázsoltak a léceink alá, hogy na. Csak délutánra, és a völgyben kásásodott meg a pálya a kitartóan hulló eső miatt. 

Ahogy kiszálltunk, egy U alakú épületegyüttestől körbezárt belső udvarra jutottunk, ahol már nyüzsgött a sok siklani vágyó. Jobbra is, balra is egy-egy hütte, arrébb még egy - nem lesz itt baj. Akárhogy néztem azonban, sehol sem találtam a Nyuszis Gyakorló dőlésszögére csak kicsit is hajazó pályát. Itt a kékek olyan sötétkéknek tűntek, hogy az már piros. Vad lejtők, szeszélyes buckák, hosszú pistenkilométerek. Hol fogok én itt belejönni? 

Gabi addig nézegette a térképet, míg talált egy aránylag rövid pályát, „Übungspiste“ néven. A térképen, mintegy biztatásul, egész halvány kékre föstötték. Ez lesz a jó. Mellette tányéros lift, mint a kleikirchheimi nyuszison. Szuper. Gyerünk. 

Azt a térkép diszkréten elhallgatta, hogy a tányéros felvonó alsó állomásához egy piros pályát keresztezve kell eljutni. Gabi ment elöl, profi testtartással, jobbra-balra fröcskölve a havat, ahogy azt kell - én meg utána, küzdve az életben maradásért. Egy aránylag lejtős pályát átlósan keresztezni úgy, hogy balról állandóan fénysebességű síelők kerülgetnek, no ez nem az én műfajom még. A bal térdem a nyakamig felhúza, a bal lábamon a teljes testsúlyom (völgyláb, ugye), és hozzá az a bizonyos bébizsiráf-szerű szörnyű hóeke-tartás. Ha hozzáveszem a kásás havat, az idegen pályát, és hogy ez volt idén az első hó-kontaktom: hát nem volt elegáns.

Végül elértük a tányéros felvonó kiindulópontját. Nagy rutinnal vettem láb közé a cuccot, és húzattam fel magamat Gabi után a gyakorló pálya szélén. Ahogy balra kinéztem, nem is tűnt olyan meredeknek. Kisgyerekek is játszva siklottak el mellettem. Keserű tapasztalat egyébként, hogy ez az érv, hogy “egy gyerek is meg tudja csinálni“, itt Ausztriában és a síterepeken NEM érvényes. Nagyon nem. 

A tányéros meg csak húzott, húzott egyre feljebb. Ejnye. Végül mégis véget ért, szép ívben kifordultam balra, és feltárult előttem a pálya. A felvonó alsó állomása apró pont volt távol a hómezőn, és innen fentről olyan szédítő lejtő bontakozott ki, mintha a Grand Kanyon szélén állnék. Na gyerünk azzal a hóekével. Lassan, óvatosan a völgy felé fordítottam a lécek orrát és nekiindultam. 

Álljon itt most az utókor számára egy hátrahagyott tanulság: nem minden pálya Nyuszis Gyakorló. Egy bizonyos meredekség és sebesség felett eljön a perc, mikor sutba dobhatod a hóekét. Nem működik. A léc nem áll meg. És te sem. Egyre gyorsabban, egyre kontrollálhatatlanabbul siklasz, a szépen elképzelt fordulások, nagystílű ívek előbb bátortalanabbak, satnyábbak lesznek, majd végképp felhagysz velük, és szembenézve sorsoddal, többé-kevésbé előre helyezett súlyponttal, e=mc²-tel terjedsz a völgy irányában. 

Ilyenkor egy használható tanács marad: el kell esni. Na azt nagyon tudok. Nem szabad egyszerűen perecelni, mert látványos és fájdalmas lehet. Le kell kuporodni a lécekre, majd guggoló helyzetben kidőlni egyik vagy másik oldalra, remélve, hogy nem épp akkor és abból az irányból előznek. A felvert hófelhő persze így is tetemes, de nem fáj a dolog és többé-kevésbé kontrollált. 

Így tettem. Guggolás, eldőlés, hófelhő, aztán pár perces kapálódzás, mint hátára esett bogár, mivel az egyik léc leoldott ugyan és eltűnt valahol alant, de a másik keresztbe fordult és alá szorult. De nemhiába a harmadik éves sítapasztalat: kézben tartottam a helyzetet.

Felálltam (méltósággal, magabiztosan - én így síelek, jó?!), és visszanéztem, hány száz métert tettem meg a kiindulóponttól. Ötöt-hatot… Pedig azt hittem, hosszú percek óta siklom. És a Talstation még mindig valahol odalent honolt a ködben. Márpedig én ezen a pályán még egyszer fel nem csatolok. 

Lécek a vállra, s irány a völgy. Könnyed eleganciával, gyalog. Mintha szándékosan. A síbakancs persze nem alkalmas több száz méteres gyalogtúrákra egy meredek lejtőn, így eléggé megviselödtem, mire leértem, de kifelé nem mutattam, mi dúl odabent. Elértem az egyik háromszögelési pontot: a hüttét, és betértem egy búfelejtő Jagateere.

A család szanaszéjjel síelt egész délelőtt, de nekem inkább a kocsma dús, párás légköréhez volt kedvem, mint újra lécre állni. Sebaj, hamarosan itt az idő, jön D., a síoktató és felkarol.

Úgy képzeltem, negyvenöt kilós, szikkadt, cserzett, negyvenes nő, csupa ín, csupa izom, csupa nyúlékony ízület. Hangja erős, rekedtes és parancsoló. Esendő antisport-alkatomat néma rosszallással, alig rejtett grimaszokkal tekinti, világnézete a „citius, altius, fortius“ jegyében fogant. Előre féltem.

S aztán megjött D., aki egyáltalán nem volt sem szikkadt, sem negyvenes, sem rekedtes hangú, sem domina. Egy kedves, mosolygós huszonéves nő, aki az első öt percben felmérte a kettőnk (mármint Gabi és én) tudása közt tátongó szakadékot, s onnan kezdve külön foglalkozott velünk. Ami engem illet, elvitt a ház mögötti ovis gyakorlópályára (tíz méteres, 0,5%-os lejtő, színes szivacsfigurákkal, úgymint pingvin, mackó, nyuszi, miegymás), s ott síeltem én szelíden, a negyvenes főorvos, az ő óvó tekintetétől kísérve. Mikor megtudta, hogy ezzel a tudással a tányéros pályán is próbálkoztam volt, elfojtott egy szörnyülködő sikolyt, és közölte: úgy látja, az még nem nekem való. De ne aggódjak, hamarosan belejövök.

D. legnagyobb érdeme, hogy kiszabadított a hóeke rabságából és rávezetett, hogy mint ahogy a bicikli, a síléc is stabilabb, ha gyorsabban megy. Illetve jobban irányítható. Szóval, hogy ne féljek, ha kicsit begyorsul a cucc. Az ötödik nap végére már a Höfi-Abfahrt nevű gyönyörű kék pályán repesztettem vele, teljes harmóniában a gravitációval. D. kedvessége, pozitív hozzáállása, biztatása megtette a hatását. Sohasem fogom elfelejteni neki, hogy ahelyett, hogy kiröhögött volna (pedig lett volna rá alkalma bőven), inkább mindig megdicsért. Igazi profi. Mikor egyszer kicsavarodott végtagokkal feküdtem a síkon - egy akaratlan leszúrt Rittberger eredményeként -, és sehogy sem tudtam újra talpra vergődni, segítőkészen nekilátott, hogy felhúzzon. Mondom, inkább Ötziként végzem itt, takarjon be egy puha gleccserrel, de ez nem fog menni. Alig ötven kiló, míg én több mint a duplája. És lány. Hát hogy tudna engem feltámogatni?! Uramfia, alkalmazott valami fogást, és egy másodpercen belül függőleges voltam megint. Szóval profi. Van mindenféle síoktató-vizsgája, és készül még továbbiakra is. A síiskola szállásán lakik, egyfajta kollégiumfélében, három srác szobatárssal, akikre néha finoman panaszkodott, hogy milyen rendetlenek. Csak a nyarai nincsenek megoldva: olyankor nem lehet síoktatni. Kitanulta a kutyakozmetikus szakmát (!), de még nem vette rá magát, hogy bele is kezdjen. Legújabb terve, hogy nyáron Új-Zélandra utazik, ahol ugye akkor van tél és síoktatókat keresnek. Ravasz. Búcsúzáskor sok sikert kívántunk neki. Kapott tőlünk csokit, puszit, meleg kézrázást, mert nagyon megkedveltük. Annyit kért - húszéves tyúkanyó -, hogy ha szerencsésen hazaértünk, „dobjunk“ neki egy SMS-t. Hogy tudja, nem ért baj minket.

Tömör önbizalmamat kicsit beárnyékolta az utolsó délután önálló lesiklása a Höfi-Abfahrton, mert D. nélkül, mi tagadás, kicsit bepánikoltam. Kicsit?! Mikor végül puffanva nekimentem az oldalpalánknak, lecsatoltam és részemről befejezettnek tekintettem a 2016-os síszezont. Családom pszichológiai masszázsának köszönhetően aztán hamar megenyhültem, de be kellett látnom, hogy hosszú még az út a FIS-tagságig.

A család többi tagja - Gabit is beleértve - közben egész héten csodás kalandokat élt át. Ez a „Négy-hegy-hinta“, mármint hogy át lehet felvonózni-síelni még három másik csúcsra és vagy ötven pályára, valami fantasztikus. Volt, hogy ebéd után eltűntek azzal, hogy este ötre menjek értük kocsival a schladmingi hegy aljába. És öt óra körül valóban besiklottak a célba holtfáradtan, kipirultan, boldogan, vagy 20-30 km síelés után. Eléggé irigykedtem. No, majd jövőre én is! Legalábbis D. ezt ígérte, és én hiszek neki.

Ezeket szerettem volna még hozzátenni az idei síkalandjainkhoz. Megfogadtam, hogy a jövőben igyekszem gyorsabban megírni a krónikát, mielőtt még az emlékek halványodni kezdenek. Sok apró-cseprő élményből áll össze a nagy kaland, az érzés, hogy azta, de jó volt. S ha évekkel később vissza tudjuk olvasni a részleteket is, a jó érzés visszatér. Szóval: folytatása következik!