2016. július 26., kedd

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 1.

Éles váltás: alant következik idei nyári barangolásaink hiteles története. Szárazon és vízen, hegyen és völgyön, autón-hajón-biciklin és gyalogosan. Gyerünk.

Hosszú vajúdás előzte meg a döntést, hogy hová is utazzunk. Először a dunamenti kerékpárút került képbe Passautól Bécsig, de Áron fiunk idén felvételizett az orvosira, és a ponthatárok kihirdetése éppen erre az időre esett. Elképzeltük, hogy az erős egyéniségű srác éppen egy 80 km-es etap előestéjén tudja meg, hogy mégsem vették fel… Nem, ezt most máshogy kell csinálni.
A felvétei eredményéről egyébként híven be fogok számolni a blogon.

A fenti megfontolásból tehát statikusabb berendezkedést választottunk: legyen egy bázis, egy szállás, ahonnan minden nap új kalandokra indulhatunk. Internetes bambulás közben véletlenül találtam rá egy Hollandiáról szóló útibeszámolóra. Hollandia! Alámerült ifjúságom kedvenc országa! Gabit sem kellett hosszan győzködni, miután ő is szép emlékeket ápolt a huszonhárom évvel ezelőtti Németalföldről. Ráadásul alig kezdtem szállás után kutakodni, ráleltem egy amszterdami lakóhajóra a belváros kellős közepén, a Singelgrachton. A Tempo Doeloe nevűre (mint írják, ez indonézül - volt holland gyarmat - a „régi szép időket“ jelenti). Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, Gabinak is. Rögvest lefoglaltam, s így eldőlt, hová is utazunk az idén. 

Az én nyári szabadságom egy verőfényes péntek délelőtt kezdődött, ügyelet után. Némi csomagolást-szöszmötölést követően autóba vágtam magamat Bécsben, hogy az ebédet már odahaza, szeretteim koszorújában költhessem el Szombathelyen. Az egészből nem lett egyébként semmi, mert annyi elintéznivalóm volt még a Császárvárosban, hogy csak kora délutánra gördültem be a hazai ház elé. Gabi még lehúzott egy délutános rendelést, de aztán végképp kitört a pihi. 

Vasárnap indultunk - először nem Hollandiába, hanem a szokásos bázakerettyei együttlétre a barátainkkal. Egyszer majd hosszabban kell írnom erről a jelenségről, hogy kb. száz, immár beérkezett, középkorú ember tizenhetedik éve minden nyáron kibérel egy komplett falusi iskolát Zalában a hozzátartozó külsőségekkel együtt, matracokon alszik a tantermekben, a helyi menzán étkezik és egy héten át örül egymásnak.
Báza...
Bensőséges beszélgetések, svungos sportcsaták, borongós borozások, fergeteges fürdőzések követik egymást, az alvást, mint fiziológiai alapszükségletet a minimálisra csökkentve. Nagyjából harmincéves közösségünknek egyik alappillére ez a nyarankénti találkozás. Igen, egyszer majd részletesen kell írnom róla.

„Bázának“, ahogy nevezzük, vasárnap lett vége. Hazaértünk, a konyha kövére, a mosógép elé kiterítettük a szennyest, konstatáltuk, hogy csak térdig ér, aztán nekiláttunk készülődni a nagy holland kiruccanásra. 

Említenem kellett volna: elhatároztuk Gabival, hogy idén nem áruljuk el a fiúknak az úticélt. Egyrészt, mert szeretik a meglepetéseket, másrészt, mert mi meg szeretünk titokzatoskodni, ködösíteni, misztifikálni. Harmadrészt pedig, mivel úgyis lett volna valaki közülük, aki az adott desztinációra fintrorgatja az orrát, bármi is legyen az. Egyikük a tengert szereti, a másik művészettörténész és műkincseket akar látni, a harmadik hegyeket kíván - egyszerűen nem lehet mindenki kedvére tenni, na. Barátaink szerint az önmagában is kisebb csoda, hogy húsz év körüli gyermekeink még hajlandók elkísérni minket a Nagy Közös Nyaralásra. Tényleg, kösz, fiúk, ha sok év múlva olvassátok ezeket a sorokat, tudjátok, hogy a szüleitek jó fejnek tartanak Benneteket miatta. 

A titkolózás két hónapja alatt fogadások születtek azzal kapcsolatban, melyik szülőnek fog eljárni a szája. Mondanom sem kell, elsőprő oddszokkal szerepeltem a mezőnyben. Családom szerint ugyanis képtelen vagyok titkot tartani. Pedig de. Egy-két „hajszál híján“-tól eltekintve néma maradtam, mint a csuka. Indulásunk előestéjén, vasárnap, megkértük a fiúkat, hogy írják fel titkosan egy papírra, mit tippelnek, hová megyünk és hol fogunk lakni. A következők születtek: 1. Írország, cottage (Marci, egy tőlem származó szándékos dezinfomáció révén, hihi); 2. „Nem t’om, nem is érdekel, jó lesz és kész“ (Áron); és 3. Amszterdam, lakóhajó (Domi, mert véletlenül belelátott a levelezésünkbe, affene… De NEM tőlem tudta!) Domi becsületére legyen mondva, nem rontotta el a játékot, és a repülőtérig nem adta ki az infót. 

Végül hétfő lett, július 25-e, és mi bezsúfolódtunk a családi egyterűbe. A fiúk csak annyit tudtak, hogy repülni fogunk, irány Bécs, illetve Schwechat. A kocsit a bécsi lakásunk garázsában hagytuk, és - egyszer élünk! - taxival furikáztattuk magunkat a repülőtérre. Illetve két taxival, mert öten nem fértünk be egybe. 

A mi járgányunk - Marcival és Gabival ültünk benne -  kicsit lemaradt, mert a másik autó sofőrje láthatólag versenynek tekintette a dolgot, és vagy öt percet rávert idősebb kollégájára. Na ja, egy taxisnak is kell a változatosság. A mi drájverünk kissé zokon is vette, hogy legyőzték, de szerencséjére rugalmas, kedélyes alkat volt, hamar túltette magát rajta. Szószátyár lévén, hamar keresztmetszetet kaptunk egész életfilozófiájáról, családjáról, származásáról és egészségi állapotáról. Fordított sorrendben haladva: pár éve volt egy komolyabb műtéte, de már jól van; származását tekintve marokkói zsidó; két gyereke van, szülei Marokkóban élnek, ritkán találkoznak, de rendszeresen telefonálnak és idén nyáron meg fogja látogatni őket; s végül filozófiája alapját a bécsi víz képezi. „Ugye tudja“ - kezdte -, „hogy Bécs az egyetlen világváros, ahol hegyi forrásvíz folyik a csapból?“ -Egyébként ez tényleg így van. „Minden reggel, mikor felkelek, megiszom egy pohárral, arra gondolok, hogy a világ legjobb vezetékes vizét iszom, sőt azzal fürdök, mosok és mosogatok - hát ne legyek elégedett?!“ Tulajdonképpen igaza van. Aztán azt mondta: „A hülyék azon vitatkoznak, hogy egy vízzel félig töltött pohár félig teli van-e vagy félig üres. Én, mikor reggelente megnyitom a csapot, arra gondolok, hogy az én poharam bizony teljesen tele van.“ Irgylésre méltó világlátás, legalábbis ami a vizet illeti. „Ha valami zűr van, gond, baj, arra gondolok, hogy lehetne sokkal rosszabb is.“ És elmesélt egy történetet a hászid rabbiról, aki mindenki bújára-bajára csak annyit felelt: Nem baj, fiam, lehetett volna sokkal rosszabb is! Egyszer aztán azt a szörnyűséget mesélték neki, hogy Grün egy szerdai napon korábban jött haza a munkából, és mivel in flagranti találta a feleségét Blauval, lepuffantotta őket, s végül saját magát is. Tragédia! Na rabbi, ezt übereld! A bölcs rabbi azonban így szólt: Bizony, lehetett ez volna sokkal rosszabb is, fiaim. Például, ha nem szerdán történik, hanem kedden. S mert a hallgatóság értetlenkedett, megmagyarázta: Kedden engem talált volna ott Frau Grünnel…

A reptéren aztán kiderült. Azt hiszem, a srácok tényleg örültek Hollandiának, bár a hajót még mindig nem árultuk el nekik. De nem is mi lettünk volna, ha becsekkoláskor nem akad fenn valamelyik csemeténk a rostán. Pár éve Szicíliába menet Áronnál talált a sápadt vámőr egy marék töltényhüvelyt (!!) a hátizsákban - állítólag valamely cserkésztábor helyszínén szedte volt össze a fiú s aztán elfeledkezett róluk -, idén viszont Domi volt a soros. Épphogy átkecmeregtünk a beléptető kapun, ahol még rólunk is röntgenfelvételt készítettek (meg is akartam kérdezni, nem látszik-e gyökércsúcstályog a bal alsó hatosomon), amikor a szicíliai eseményekhez kísértetiesen hasonlító koreográfia vette kezdetét. Jött a vámos, kezében, mint véres rongyot, tartotta Domi hátizsákját, és megkérdezte a srácot, hogy övé-e a cucc. A beismerést követően drámai arckifejezéssel előhúzott belőle egy kb. harminc centi pengehosszúságú kést, egy hatalmas disznóölő halefet, és gyermekünk orra alá tartotta. Kínos pillanatok, magyarázkodás, hogy bocsi, benne felejtettem (egyáltalán, minek jár a fickó egy ekkora bökővel?!), végül a lesújtó végkifejlet, az elkobzás. Illetve nem is, mert potom húsz euró ellenében (melyet én lehettem szerencsés beáldozni) vállalták, hogy hatvan napig megőrzik. 

Lezöttyentünk a megfelelő kapunál a székekre és kifújtuk magunkat. Két óra, remek. Fél óra múlva beszállás. Alig vártuk.

Először fel sem fogtuk, hogy nekünk szól a hangosbemondó: Sajnálattal értesítjük Önöket, blablabla, hogy az Austrian Airlines ilyen és ilyen számú járatát technikai okokból töröltük, szíves megértésüket kérjük, blablabla. Puff neki. Dermedten ültünk, kicsit ott volt mindenki fejében, hogy biztos valami terrortámadás történt, ezen a nyáron eléggé divatba jött Európában is… Ráadásul emailben megállapodtunk Julieval Amszterdamban, hogy hatkor vár minket a hajón.

De a légitársaság profinak bizonyult. Percek alatt szétosztották az utasokat másik járatokra. Igaz, délután három helyett este nyolckor szállhatunk csak fel, de együtt maradhattunk mind az öten, és még vacsorát is kaptunk az egyik reptéri étteremben (ahol kiderült, mindenki magyar és nagyon kedves). Alaposan körülnéztünk a djútifríben, bevacsoráltunk, pihentünk, beszélgettünk, hülye képeket csináltunk egymásról telefonnal - együtt voltunk! A helyszín mellékes. 

Igazán nem okozott horpadást a jó hangulatunkon ez az apró affér. Juliet is felhívtuk Amszterdamban, nagyon megértő volt. Csak az bosszantott minket, hogy tölthettük volna ezt az estét a fedélzetünkön is, nyugágyban, sört hörpölve, naplementét bámulva… Na sebaj. 


Végül felszálltunk, és másfél óra repülés után már csikordult is a futómű gumija a schipholi aszfalton.
Ő hozott
Mint régivágású utasok, azért megtapsoltuk a pilótát - és csodák csodája, sokan csatlakoztak hozzánk az utasok közül. Este fél tizenegy volt. A csomagok szerencsére gyorsan előjöttek a gép gyomrából, uzsgyé, taxiba és már robogtunk is az amszterdami éjszakában. A droszton sikerült egy kisbuszt kapnunk, így együtt maradhattunk mind az öten. Ez a sofőr hallgatagabb volt, mint bécsi kollégája, de annál hatékonyabb. Úgy fordult meg a villamossíneken, hajtott be a rossz irányból egyirányú utcákba, hogy csak néztünk. Állítólag Amszterdamban így kell, nem is lehet másként. 

A Tempo Doeloe



A
És végül, végül: Stadhouderskade 45T! Megérkeztünk. A srácok csak néztek. Ott áltunk az éjszakában egy igazi amszterdami csatorna partján, ahonnan palló vezetett egy hosszú, egykori uszályra (kormányosállással, fedélzettel, kajütablakokkal, ahogy kell). Ez lesz az otthonunk egy hétig. Ahogy beléptünk, éreztük, hogy nem lesz nehéz. A kormányállásból (igazi kormánykerékkel!) lépcsők vezettek a hajó gyomrába, a nagy konyha-étkezővel kombinált nappaliba. Továbbhaladva, a keskeny folyosóról nyíltak a hálószobák, az orrteret pedig jókora fürdőszoba foglalta el. Mesés. Julie kicsit fáradt szemekkel, de kedvesen fogadott, hosszú előadást tartott az ingatlan használati szabályairól, melyek közül a legfontosabb volt, hogy a WC-kagylóba nem szabad semmit dobni a visszafogott mennyiségben használandó papíron kívül. A hajó ugyanis keskeny csövön át kommunikál a városi csatornahálózattal, s ha a pumpa lapátjaira rátekeredik valami és megáll, az egész hajót elönti a… Szóval elönti. De Julie elmagyarázta a mosógép, a mikró, a mosogatógép, a sütő, a gáztűzhely, a hűtőszekrény és a fagyasztó működését is, mert mindez a rendelkezésünkre állt. A koronát a parton található biztosítékszekrény bemutatásával tette fel. Alapos nő. 
Végül, úgy fél egy tájékán kitessékelhettük az ajtón és magunk maradtunk. Hát persze, hogy egy kicsit még kiosontunk a fedélzetre, leültünk a nyugágyakba és hallgattuk a város neszeit. A csatorna felett lengedező szél távoli forgalom zaját és igen enyhe, de egyértelmű gándzsaszagot sodort felénk. Amszterdam. Végre itt vagyunk. 


Az ágyban fekve a sötétben határozottan érezni lehetett, hogyan ringatódzik a hatalmas bárka. Szép álmokat, Tempo Doeloe, holnap felfedezünk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése