2016. július 28., csütörtök

Bázakerettyétől Amszterdamig - és vissza 6.

Júliius 28. csütörtök

Láss, csodát: tényleg. Hajnalban arra ébredtünk, hogy napsugár csiklandoz a tetőablakon keresztül. A fedélzet fényárban úszott, a kacsák boldogan hápogva ünnepelték a jó időt. A szomszéd hajó tatján, lent, a víz felett pár centivel húzódó párkányon egy zöld bagoly ült mozdulatlanul. Hosszasan kellett vizsgálnunk, míg beigazolódott, hogy műanyag. De a reggeli érzeményhez felette passzolt.

Ma Áron volt a napos, aki hazafelé eltévedt. Egyébként cserkész rover, többek között tájékozódásra tanítja a kisebbeket. Bő félóra késéssel érkezett meg, itthon már zendülésre hajlott a hangulat.

De a reggeli nagyon rendben volt. Vla, pindakaas - és beschuit met muisjes, Áron kedvence. Ez a holland specialitás nem más, mint vajas kétszersült, megszórva cukormázas ánizzsal: az ánizsszemek vége, mint egérfarkinca kandikál ki a rizsszemnyi cukorkabátból. Ezt az eledelt a hollandok akkor eszik, ha a gólya babát hoz a házhoz - holland barátainktól, Simonéktól kaptunk is annak idején, Marci születésekor egy adaggal. Az ánizsszemeket borító édes máz lehet kék - ha fiú született, és rózsaszín - ha lány. Áron e nemes tradíciótól függetlenítve magát, részrehajlás nélkül nyelte a kétféle színű feltétet. Érdekes párosítás, amolyan hollandos, de az íze remek, már annak, aki szereti az ánizs órákig megmaradó, karakteres aromáját.

A mai napot Arnhemben terveztük eltölteni, a kelet-holland kisvárosban, ahol az a bizonyos „túl messzi“ híd ível át a Rajna egyik ágán (Nederrijn) - ld. a filmet. Minket azonban nem ez a történelmi helyszín vonzott ide, hanem a nem kevésbé történelmi kisugárzású „Openluchtmuseum“, azaz skanzen, ami 1918 óta (!) őrzi a vidéki Hollandia hagyományait. Ezt a mindössze hat házzal induló, Európa-hírű szabadtéri múzeumot húsz éve mi is meglátogattuk Gabival, és feltétlenül szerettük volna megmutatni a fiainknak is. 

Rövid kitérő következik a szerző legbelsejéből. Aki nem hajlamos a lelki túllendülésekre, inkább hagyja is ki ezt a részt. 

El sem tudom mondani, milyen összetett érzés az idő múlását ilyen módon megélni. Mintha tegnap lett volna, hogy mi magunk - szerelmes húszévesek, akkor még csak vőlegény-menyasszonyként - idevetődtünk. És most újra jövünk, húsz körüli fiainkkal együtt, akik akkoriban még csak kósza gondolat sem voltak. Kederédes, de felemelő, ünnepélyes és igencsak boldogító. Az idő szakadéka felett átívelő, nemzedékekből font híd apró, de fontos bizonyítéka számunkra, akik egyre többet gondolunk saját végességünkre. 

Ebből elég is ennyi. Gyerünk tovább.

Vonattal mentünk Arnhembe, onnan az Internet szerint a nyolcas busz vitt volna fel a „hegyre“ (tengerszint felett 14 cm), de nem jött. Végül felkaptunk a hármas trolira, ami ugyanoda vitt, igaz, egy megállót túlfutottunk, de a sofőr felajánlotta, hogy maradjunk, visszafelé letesz a bejáratnál. Holland rugalmasság, kedvesség, gezelligheed (ld. az idevonatkozó ömlengést keukenhofi kalandjainknál). 

Parasztudvar
Az első benyomásunk az volt, hogy mennyire megváltozott minden. Még a főbejárat is máshol volt, mint húsz éve. Minden szebb lett, több, érdekesebb, pedig régen sem volt elég egy egész nap sem, hogy mindent felfedezzünk. 

Ennek a skanzennek a lényege, hogy a régi holland vidék házai mellett bemutatja a népi mesterségeket is eredeti formájukban. Az első ház, ahová betértünk, egy XVIII. századi olajütő háza volt, aki lenmagból préselte ki az olajat jórészt fából készült gépeivel. Minden működött, sőt volt egy mesterember aki el is magyarázta a dolgokat. Mikor tétován beoldalogtunk a műhelybe, kedvesen hozzánk fordult, hogy milyen nyelven beszélünk. Reszketeg hollandsággal az angol mellett döntöttem (a fiaink miatt is, akik ezen a nyelven elég jók), mire a kötényes-munkaruhás, egyszerű kinézetű mesti azonnal átváltott oxfordi angolra és jó félórás előadást tartott az olajcsinálásról. Demonstrációval!
Chris és az olajütő
A kinti patak vizének ereje valami olyan (fából ácsolt) masinát működtetett, ami egy le-lezuhanó vaskos gerenda segítségével a lenmagból kiverte, kiütötte az olajat. 

De volt papírmártó, nyomdász, hajóács, aki tűzzel és vízzel hajlította a palánknak
Egy szélmalom a sok közül
szánt ívelt deszkákat, volt tehenészet, méhészet, halfüstöló, működő szélmalom, falusi vegyesbolt (árucikkekkel), patika (gyógyszerekkel) és pékség. Utóbbiban muszáj volt megkóstolnunk az appelflapot (nálunk kb. almás „barátfüle“, csak nagyobb), a gevullde kookjest (mindeféle jóval töltött sütiféle) és persze a húsz évvel ezelőttről ismert krentenbolletjest, azaz mazsolás zsömlét. Ebéd után az urak kipróbálták magukat velocipéd-hajtásban,
Méhészék háza kívülről
agyaggalamb-lövészetben meg mindenféle helyi játékban, aztán továbbrohantunk, mert még a felét sem láttuk, és Áron mindenképpen fejni akart. Azt meséltük neki ugyanis, hogy anno mi is fejtünk, mármint műtehenet műtőggyel. És ő azt ki akarta próbálni. Egy idő után el is viharzott, mikor mi többiek épp egy kis tavon húztuk át magunkat csónakkal a túlpartra (gyalogkomp). 

A továbbiakban megismerkedtünk egy parasztház előtt autentikus népviseletben zoknit kötögető nénikével, aki elmondta, hogy ők mindnyájan önkéntes hagyományőrzők, akik szabadidejüket áldozzák a skanzennak és látogatóinak. Ó, voltak az olajütőben is? A jó öreg Chris, igen! Azelőtt az arnhemi városházán volt valami magas pozícióban, de most már nyugdíjas… 

A fűszernövény-kertben a házikó előtt két másik néne szorgoskodott: hagyományos módon dolgozták fel a gyapjút tilolással, kártolással, rokkán fonással és egyéb bonyolult műveletekkel. Kedvesen megmutattak ők is mindent, de a „büdöske“ mint növény holland-magyar fordításába beletört a bicskánk. Azt akarták elmesélni, mitől lesz szép sárga a fonal. És mondták a virág holland nevét, de még a latint is. Nem értettük. Erre az egyik néni elfutott a kertbe, és kisvártatva hozta a büdöskét (vagy bársonyvirágot, Tagetes erecta). Tehát ezt is önként, ingyen, értünk, ismeretlen turistákért. 

Volt még egy érdekes (és aránylag új) kiállítás, a „Molukkenhuis“. A Molukka- vagy Maluku-szigetek Indonézia részét képezik (most már), történelmük meglehetősen kusza és viharos.
Egy molukker-barakk
A szigetek Celebesztől keletre fekszenek a tengerben, uralták már japánok, angolok és hollandok is, csak az őslakosok véleményét felejtették el megkérdezni. A második világháború után, az ötvenes években Indonézia a Maluku-szigeteket is bekebelezte volna, ám a helybeliek felkeltek a nyakukba kényszerített idegen hatalom ellen, hogy megvédjék a saját, 1950-ben kikiáltott Dél-Molukkai Köztársaságukat. A csetepatéban részt vett a holland gyarmati hadsereg nagyrészt bennszülöttekből álló helyi alakulata is, akik a felkelés vérbefojtása után persona non gratakká lettek saját szülőföldjükön. Egy államközi egyezmény keretében ez a néhány tízezer fő, a hollandul „molukkers“-nek nevezett volt katonák és családjuk Hollandiába költözhetett, ami persze - nincs új a nap alatt - komoly súrlódásokhoz vezetett a holland lakossággal. Vonatrablás, gyújtogatás, túszejtés mutatta a molukkerek elkeseredését a következő évtizedekben. A megoldást a következő generációk
Egy (majdnem) eredeti molukker: Gabi (a ruhát is adták)
integrálódása hozta el. Az asszimilálódott bevándorlók és a hollandok közti feszültség ma már a múlté.

A barakk bemutatta a molukkerek életét Maluku-szigeteki otthonukban és később ezekben a holland blokkházakban. Hosszan silabizáltuk a falon lógó posztereket, addig soha nem hallottunk még erről a különös történetről.

Utunk ezután már a „régi részen“, a húsz évvel ezelőtt megismert házikók között folytatódott. A jegyzeteimbe annyit firkantottam erről: „nagy nosztalgia“. No meg a szélmalom, amelynek működése akkor is, azóta is lenyűgöz. Nekem újdonság volt, hogy ezeket a „poldermolen“-eket nem
Polgári ház vidéken, XIX. sz.
(elsősorban) gabona őrlésére használták, hanem a tengerszint alatt fekvő, kiszárítandó legelők, „polderek“ vizének átemelésére a gátakon. 

Áronra a tejüzemnél bukkantunk rá, már összebratyizott az ottani hagyományőrzővel, aki végigmutogatta neki a teljes gyárat. És végül, végül, az épület háta mögött, egy elkerített kertben ott állt a műboci! Nem nagy durranás ez, egy állvány, középpontjában négycsöcsű, vízzel töltött gumitömlővel, s persze a kedvező összbenyomás okán egy kedélyesen bandzsára pingált tehénfej, az ellentétes póluson meg szalmacsutak-farok. 

Áront cseppet sem zavarta, hogy a kertrész egy zsinórral láthatólag le volt zárva. „Én ide fejni jöttem“, közölte, elhárította az akadályt és ment. Mi persze utána. A jó hollandoknak egy szavuk sem volt, bár ők bizonyára nálunk is jobban felfogták a „Figyelem! Csak zártkörű rendezvények számára, előzetes bejelentkezéssel!“ feliratot, ami egy félreeső táblán virított. Sőt, ahogy később odanéztem, az egyik helyi arcot Domi tanítgatta a fejés fortélyaira. Gyermekeink kicsit szántottak-vetettek még az odakészített ekével-csoroszlyával, aztán megkerestük Gabit, aki valahol a botanikuskertben ragadt, a szövő-fonó nénéktől teljes eksztázisban. 

Száz szónak is egy a vége: záráskor gyakorlatilag úgy dobtak ki minket. Tele élménnyel betroliztunk Arnhem belvárosába egy kis sétára meg egy könnyű vacsorára az egyik helyi kisvendéglőben. Különböző burgerek, sültkrumpli, jóféle ser és társai… - jól van, ez volt az étlapon; igaz, előzőleg a halasnál lecsusszant egy kis füstölt hering is, az meg egészséges, ugye.


Éjfélre ért velünk haza a vonat a meghitten fűszagú Amszterdamba. E napi jegyzeteimben találtam még egy mondatot valami „kedves, fekete kalauznőről“ a villamoson hazafelé, de nemigen emlékszem már. Hiába, itt mindenki kedves.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése