Attendance: Pfalzi köznapló 14

2010-02-08 22:31

Repül az idő. Volt ugyan egy kissé magányos hétvégém, de legalább akadt időm elmélkedésre. Nem, nem kell megijedni, nem fogok senkit magvas gondolatokkal traktálni, arról leszoktam a visszajelzések okán (hiába, így jó írni, hogy az ember azonnal kap hideget-meleget attól függően, hogy tetszik-e amit csinált vagy sem). Szóval megmaradok az epikánál, és zárójelbe teszem a lírát.

Meg különben is, három nap múlva megyek haza, méghozzá egy meghosszabbított-kibővített hétvégére! Találkozom mindenkivel a régi barátok közül, és főleg öt szépséges napot tölthetek együtt a családommal. Bár januárban voltam már otthon... Most veszem észre, nem is igazi napló ez, hiszen egy szót sem szóltam még erről, pedig nagyszerű hétvége volt: szombat reggel repültem Stuttgartból Budapestre, ott délután adtunk egy koncertet, vasárnap meg hazautaztam. Villámlátogatás. Mert azt még nem is mondtam, hogy van egy zenekarunk, saját zenéket adunk elő, bejártuk már az egész országot. És ami igen-igen jólesett: ezen a koncerten jelen volt Jókai Anna írónő is, aki utána könnyes szemmel jött oda gratulálni, hogy mennyire tetszett neki, amit hallott (és őszintén remélem, hogy nem a röhögéstől volt könnyes a szeme, tekintve, hogy a műsorszám eredeti elképzelés szerint egy drámai oratórium volt...).

Tehát megyek haza egy kicsit. Nagyon várom, de azt is tudom, milyen kemény lesz utána újra útrakelni. De egyre inkább elhatalmasodik rajtam egy érzés, amit semmivel a világon nem cserélnék el: hogy kezembe vettem a sorsomat. És ebből a szempontból édesmindegy (ahogy német barátaim mondják: scheissegal), hogyan végződik ez a kaland. Hogy megfutamodom vagy végigcsinálom. Mert legalább megpróbáltam. Ettől valahogy az élet császárának érzem magam (na, ide tényleg kívánkozik egy Smiley...). Még akkor is, ha jelenleg egy kékre linóleumozott Wohnheimben lakom, és Németország egyik legporosabb kisvárosában tengetem napjaimat.

Nem akarok Pirmasenssel igazságtalan lenni. Igazából jólesően provinciális érzés, hogy ez a negyvenezres kis település szombaton délben bezár (szó szerint, az utolsó benzinkútig), és csak hétfő reggel ébred újra. Hogy közben mit csinál, nem sikerült megfejtenem. Lehet, hogy mindenki alszik. Szó szerint. Merthogy itt feltűnően sok az idős ember. A város csupa patika. Meg ortopéd szakbolt. Hallókészülék-szaküzletből csak a belvárosban négyet számoltam össze. Azt mondják egyébként, hogy itt, Dél-Pfalzban a hidegháború idején (illetve a közelmúltig) sok amerikai katona volt, és az Újvilág rengeteget invesztált infrastruktúrába, de most, hogy azok az idők elmúltak, a volt cipő-Mekka csak halódik. A fiatalok máshová mennek dolgozni, csak az öregek maradnak, meg a munkanélküli vendégmunkások. Igen, ez nem paradoxon, vagy ha az, itt létezik: a külföldi vendégmunkások jó része munkanélküli. Illetve a családjuk az. Anélkül, hogy politizálnék (a rövid idő, amit eddig itt töltöttem, amúgy sem jogosít fel rá), feltűnt, mennyi a betegek szülei közt a lecsúszott, mosdatlan (!), kétes egzisztencia. Volt egy betegünk, ma ment haza. Itt született, kissé korábban a vártnál, ezért nálunk, a Koraszülött-intenzív Osztályon landolt. Izmailnak hívták és bogárfekete szeme volt. Illetve van is, csak már hazavitte. A szemét. Apukája munka nélküli jugoszláv segédmunkás, aki kihozta szülni a feleségét, mert itt modernebb az egészségügy, mint otthon. Mivel azonban az asszony nem volt biztosítva, a kezelés költségeit (kb. négyezer €!!!) a családnak zsebből kellett állnia. Persze képtelenek voltak kifizetni ekkora összeget, most megy a huzavona a Jugendamttal. Még azt is figyelembe véve, hogy a gyermekgyógyászat a világ minden táján leplezve-leplezetlenül szociális diszciplína, feltűnően sok a szegény család itt az osztályon. A klisé a pedáns, ridegségig precíz, jólöltözött, arany keretes szemüveges németekről nem működik. Közhely persze, mégis édes-bús érzés személyesen megtapasztalni, mennyire esendő az ember a világ minden táján, legyen nyugatnémet vagy kelet-albán.

És hogy mennyire közös bennünk az a nagyon-nagyon kevés számú, de annál erősebb motiváció, ami mozgat minket egy életen át.


Nézd már, mégis filozofálásba torkollt ez a mai bejegyzés. Pedig most nem is vagyok lehangolt, csak fáradt egy kicsit. Illetve nagyon. Tele az osztály, fele hasmenéses, fele tüdőgyulladásos, fele lakli, fele csecsemő. Izgalmas, sokszínű, önállóságra nevelő munka. És egyre jobban megy a német! Régebb óta itt élő barátaim azzal „biztattak”, hogy fél évig, mint a hulla esem majd haza esténként az idegen nyelv okozta erőfeszítések miatt. Nos, eddig bejött nekik. De már vannak napok (a mai is ilyen volt), hogy úgy éreztem, csökken az üvegfal vastagsága, ami beszélgetőpartnereimtől elválaszt. Oldódik az a lidércnyomásszerű érzés, hogy akkor is csak lassan beszélek, ha gyorsan kellene. Arra célzok, mikor a felelőtlen anyuka magára hagyja a hathónapos csecsemőt a vizsgálóasztalon, hogy elfordulva a táskájában kotorásszon. Jó volna olyankor villámgyorsan rárivallni, hogy tartsa már legalább az egyik kezét a bébin, mielőtt az leesne és összetörné magát. Na ilyenkor nincs idő a felszólító módú igealak helyes ragozásának és az alany-állítmány egyeztetésének átgondolására... Az ember ebben a helyzetben gyorsan szeretne beszélni, de a nyelvi korlátok miatt csak artikulálatlan üvöltés hagyja el a torkát, cseppet sem növelve ezzel a szülöknél a tetszési indexet... Szóval, még az ilyen helyzetekben is mintha gyorsabban tolulnának ajkamra a szárnyas szavak...

Érzem, hogy ez a helyzet előre visz. Megerősít és megmutatja – nem, nem másoknak, hanem szigorúan önmagamnak -, hogy mire vagyok képes valójában. Don Quijote a Tükrök Lovagjaival vívott küzdelmében végre önmagára talál. Ideje.

Hálás vagyok, hogy mindehhez olyan türelmes, kitartó, szerető családdal ajándékozott meg a sors, amely elnézi, hogy nemcsak magammal, de velük is kísérletezem. Akik tudják, hogy egy elégedett, önmagával kibékült Férj és Apa mindannyiuk számára nyeremény. És készek ezért áldozatot hozni, nem is kicsit. Köszönöm nektek.

De hogy ne ilyen – feleségem szavaival élve – köldöknézős legyen ez a mai naprórészlet, egy sztorival fejezem be, amely ma esett meg. Említettem már a vizsgálószobában felakasztott hálót, amelyik hallal meg valódi kagyló- és csigahéjjal van teli. Életem megkeserítője ez a háló, mert komolytalan felaggatója nem az ilyen majd’ kétméteres alakokra méretezte, mint amilyen én vagyok. Történt, hogy egy különösen üvöltözős kedvű másfél évessel kellett elbánnom (értsd: meg akartam vizsgálni). Ez az a típus, aki teljesen barátságos, mosolygós, integetős mindaddig, míg a fonendoszkóp előkerül, és fel nem húzzák a ruháját. Ekkor, mintha bekapcsolnák, torkaszakadtából ordítani kezd, nem lehet hatni rá semmivel. Jobbik eset, ha a szülők segítőkészek, de ez nincs mindig így. Ennek a kis páciensemnek a szülei (páciens eredetileg türelmeset jelent latinul...) csak álltak, és szótlan rosszindulattal méregettek engem, aki, bár még hozzá sem értem, mégis ellenszenves személyiségemmel így felzaklattam imádott Brünhildájukat. Megjegyzendő egyébként, hogy a gyermek nevének kacifántossága egyenes arányban áll ordítási hajlamával. Nem tudom, miért van ez így, de a Katik kevésbé üvöltözősek, mint a Szamanták (még otthoni tapasztalat). Na, kis betegem kitett magáért, majdnem eladta a házat. Ekkor történt, hogy mikor a nyakamból leakasztottam a fonendoszkópomat, az valahogy beleakadt a háló egyik lakójába, egy megkövesedett tengeri csigaházba, és a lendület hevében a fejem búbján végződő röppályára állította. Nagyot koppant, én meg – szerencsére magyarul – mondtam valamit. De mi volt ez a kicsiség ahhoz képest, hogy az eleddig bömbölő ivadék ezt látva előbb megnémult, majd felült az asztalon és torkaszakadtából röhögni kezdett. És attól kezdve, mintha pertut ittunk volna, a legjobb puszipajtások lettünk. Kicsit dr. Bubósan levonva az eset tanulságát: „Sose sajnáld a fejed búbját, ha megnevettetheted egy páciensedet!”

Hozzászólások

Pompéry Berlin   2010-02-09 16:46      

"... akadt időm elmélkedésre. Nem, nem kell megijedni, nem fogok senkit magvas gondolatokkal traktálni, arról leszoktam a visszajelzések okán (hiába, így jó írni, hogy az ember azonnal kap hideget-meleget attól függően, hogy tetszik-e amit csinált vagy sem). ..."

Kedves Attendance, azért ez így nem fair.  Itt mindenki összetöri magát, hogy Neked érdemleges, személyreszóló és tartalmas kommentárokat írjon. Úgy gondolom, ugyancsak kiérdemeltük, hogy magvas gondolatokkal "traktálj" bennünket.

Más kérdés, hogy folyamatosan írod a naplódat, ami hallatlanul érdekes, és ebben a formájában koherens, de kevés direkt reakciót látok a mi hozzászólásainkra. Nyilván nem a blogban várjuk az ezekre való választ, hanem esetleg itt.

Attendance   2010-02-09 23:30      

Kedves Pompéry Berlin, kedves Fórumtagok!

Először is köszönöm, Judit, a tréfás dorgálásba bújtatott biztatást. Ezek a hozzászólások tényleg nagyon sokat tesznek hozzá a naplómhoz. Tény és való, sokan voltak (nem a fórumon, hanem magánüzenetben, telefonon, Skype-on), akik úgy foglaltak állást, hogy nem áll jól nekem, ha búvalbélelt vagyok. Egyrészt azonban nem vagyok az, másrészt nem lehet egy blogot csak gegekkel teleírni, különösen, ha az egy őszinte dokumentum igényével készül. Én ez vagyok, ilyen hullámzó, hol felszabadult, hol borongós, hol önironikus, hol önsajnáló. De köszönöm, ha azt írod: a mélyebb gondolatok teszik értékesebbé a bejegyzéseket. Én is így gondolom, hozzáfűzve, hogy a viccesebb részek meg olvashatóbbá. Mivel nem tudok és nem is akarok kibújni a bőrömből, úgyis ebben a szellemben folytatom, ha erőm és időm engedi. De még egyszer köszönöm a biztatást.

Hiányolod továbbá a bejegyzésekre adott személyes válaszaimat. Igazad van, látszólag nem becsülöm meg eléggé azokat, akik ilyen módon támogatják a naplót és íróját. Hidd el, higgyétek el azonban, hogy minden hozzászólás sokat jelent, gyűjtögetem őket, csokorba szedem, újra és újra átolvasom, mert csak úgy árad belőlük a szeretet és szurkolás. Hogy mégsem válaszolok rájuk, annak több oka is van. Először is unalmassá válna, ha minden kedves szót külön megköszönnék (megteszem ám, csak nem írásban...). Másodszor nincs olyan átütő tehetségem, hogy egyszerre két topikban is eredeti legyek. A Köznapló egyes oldalai napi több óra munkával készülnek (de ez nem is lényeges, mert a focimeccsen is a gól számít, nem a góllövő izzadságszaga...).

Ha valaki úgy érzi, hálátlan vagyok, mert nem reagálok a hozzászólásokra, kérem, hogy higgye el: erről szó sincs. Nagyon hálás vagyok minden hozzászólásért. Reggelente az első dolgom, hogy megnézzem, jött-e új. Tényleg.

És ha időm-erőm engedi, kicsit jobban odafigyelek majd a személyes válaszokra.

Ezúton is, még egyszer is köszönöm a biztatást. Abba ne hagyjátok!! 

Attendance

hunor   2010-02-10  08:52    

Kedves Attendance,

én most csiki módon biztatlak: huj, huj, hajrá! 

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 13

2010-02-04 23:36

Véletlenül majdnem januárt írtam. Abból is látni, hogy szalad az idő, hogy reggelente már nem sötétben érek a munkahelyemre. És munka után, bevásárlás, ügyintézés közben még jócskán világos van. Jót tesz a lelkemnek.

Meg az a cikk is, amire véletlenül bukkantam rá ma este a neten. Szökőévenként egyszer teszek ilyent: megnyitottam a magyar baloldal vezető napilapjának portálját. Nem akartam hinni a szememnek: egy volt kollégámról közöltek portrét, a gyermek-onkológus M. doktorról, akivel volt szerencsém vagy tizenkét éven át együtt dolgozni. Mindig csodáltam tudással párosult szerénységét, alázatát és a legbetegebbek iránti feltétlen elkötelezettségét. Egyszer azt mondta róla valaki: egy magas, szemüveges jó ember. És ebben benne is volt minden. Jó ember – nagy szó mostanság. Mint ahogy az is, hogy abban a magyar médiában, ahol jószerivel csak a negatívumok hírértékűek (szíven szúrta, felrobbant, lezuhant, maga alá temette, rágalmazta és kikérte magának...), végre reflektorfénybe kerülhetett valaki, aki egyszerűen csak jót tesz a legkisebbekkel. Nagyon örülök neki. Megérdemelte.

A kórházban mindenki egyszerre lett beteg a kollégáim közül, így ma rengeteget dolgoztam. Enyém volt az ambulancia is. Itt ez úgy megy, hogy az érkezőket leültetik egy várószobában, ahol minden csupa játék: kis házikó, csúszda (ezt az agyrázkódás-gyanús minibanditák használják előszeretettel), asztali foci (auf ungarisch csocsó) és így tovább. A doktor személyesen megy a váróba a családért, kezet fog, bemutatkozik, majd átkíséri őket a kezelőbe, ahol ő maga méri a lázat (igaz, pillanatok alatt, egy digitális műszerrel), vizsgálja a beteg fülét és ultrahangozza a hasát. Azoknál, akik az osztályra kerülnek például hányás-kiszáradás miatt, maga köti be az infúziót és veszi a vért. Csak a legkisebbekhez és a legharciasabbakhoz kérhetjük a nővérek segítségét, de csak módjával, mert megunják. Ha hozzászámítjuk ehhez a nyelvi korlátaimat, érthető lesz, miért éreztem úgy a nap végére, hogy kicsontoztak és az agyamat is egy karfiolból készült másolattal helyettesítették.

A zárójelentést itt Briefnek (pontosabban Arztebriefnek) hívják, mivel egyenest a háziorvosnak szól. Hát az is egy vicc, ahogy én ilyen Briefeket írok. Egy jegyzetfüzetbe kimásoltam a legtutibb szófordulatokat mindenféle nyavalya esetében, ezeket fűzöm össze. Én egész jól értem, nem tudom, a háziorvos mit kezd vele. Rossz nyelvek szerint úgysem olvassa el...
Rossz érzés volt, hogy míg otthon főorvosként, döntnökként, tanácsadóként dolgoztam, itt eleinte csak tereptárgy voltam, akit vagy megkerülni, vagy odébb lökni kell. Élvezem, hogy az évek és a tapasztalat lassan átszivárog, átüt külföldi voltom burkain, és egyre hasznosabbá válok a kollégák és betegek számára.

Arról be sem számoltam, hogy a minap jugoszlávnak néztek...

Nem is fogok.

Elmesélem viszont, hogy alakul a mobil-internetem története. Ma elmentem T-Mobilékhoz, vittem a szóban forgó kütyüt és a laptopomat. Egészen elképesztett a segítőkészségük. Zárás előtt tíz perccel értem oda, az összes szakember szabad volt, és mindegyik összefutott, hogy rajtam segítsen. Tesztelték így, összedugták úgy, beállították emígy, installálták amúgy, már rég lejárt a munkaidő, de egyre jöttek az ötleteikkel. Kicsit talán az is megdobta a munkakedvüket, hogy szelíden bejelentettem: felmondom a szerződést. Végül egyikük, a bolt bölcse telefonos segítséget kért valami központi számon, ahol közölték, hogy a sávszélességgel semmi hiba, a T-Mobile hivatalból letiltja a hangátvitelt, az ún. VoIP-protokollokat (üzletileg logikus, hogy azt szeretnék, ha vevőik inkább telefonálnának). De kiderítették, hogy ha a Skype nem is, az MSN biztosan menni fog, menjek csak haza és próbáljam ki. Tamáskodva, de hazajöttem és kipróbáltam.

És tényleg! Az MSN-nel ragyogó minőségű videótelefonálásra van lehetőség, míg a Skype azóta is csak hörög. Csak azon kuncogtam, hogy miután vérrel-verítékkel mindezt kiderítettem, itthon Lepu hozzászólása fogadott a fórumon, aki mindezt kapásból tudta és leírta nekem (ezúton is köszönet érte). Tehát tisztelt bölcsebb kalandortársaim, akik tudtok tanulni mások hibáiból: jó a T-Mobile, fürge és drága, de a Skype nem megy vele, csak az MSN (vagy más messengerek).

Olyan helyen lakom most, ahol a hatalmas ablakok egy kis erdőre nyílnak. A múltkori hó a tegnapi eső miatt megroskadt, úgy csüng le a fák ágairól, mint a hermelin palást. A havas ablakpárkányon madárnyomokat vettem észre reggel. Talán énekes madarak, és nemsokára az ő dalukra lehet majd kelni reggel. Jól jönne már egy kis tavasz.
De most, hogy elolvadt rajta a hó, a kocsim úgy ragyog, mintha új lenne. Büszkén virít a Wohnheim előtti kis parkolóban. Mikor ideköltöztem, már húszcentis hó volt, nemigen láthattam az aszfaltra festett jeleket. Így történt, hogy ma délután, mikor épp egy fiúcskának a hasát ultrahangoztam, megcsörrent a telefonom. Egy rejtett érzelmektől remegő hang közölte, hogy ő a központi igazgatás megbízottja, és enyém-e az ilyen és ilyen rendszámú Citroen a Wohnheim előtt. Kár lenne tagadni, mondtam, mit követtünk el, ő meg én? A tag erre előadta, hogy a kórházi mentőautó parkolóhelyén állok már négy napja, és a mentősök csak nagy nehézségek árán tudnak a konnektorhoz férkőzni, hogy az akkut töltsék. Láttam én annak idején, hogy a parkolóhely szélén van valami pózna egy csatlakozóval, de ki törődik ilyen kicsiségekkel? Négy napja átkoznak a mentős kollégák... Talán attól hízom ilyen rohamosan.

Merthogy a helyi igen finom sör nem lehet benne hibás, az egyértelmű!

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 12

2010-02-03 21:53

Mikor elkezdtem ezt a naplót, grafománnak tituláltam magamat. Ezekre viszont az a jellemző, hogy sokat és sokszor írnak. Ahogy elnézem az elmúlt napok teljesítményét, mintha mégsem lennék annyira grafomán...

Mentségül csak annyit tudok felhozni, hogy közben elköltöztem. No nem Guatemalába, csak egy másik bérleménybe, mert a kórház csak januárra fizette az előző szállásomat. Most a nővérszálló, germánul Wohnheim ad otthont Pirmasens egyre inkább ünnepelt gyógyászának (ide egy smiley illene, de ezeket szándékosan kerülöm – tudjátok így is, hogy viccelek).

Egyébként túl kis város ez ahhoz, hogy el lehetne bújni benne egy újonnan érkezett gyermekgyógyásznak. Ma a szupermarketben a pénztárnál hirtelen súlyos kezet érzek a vállamra nehezedni. Harcra készen megfordulok (mit lehet tudni, kinek nem tetszik az ember arca hátulról), hát egy múlt heti betegem apukája néz velem farkasszemet. Apuka egyébként ötven körüli, diszkréten odorózus egyén három napos borostával – kellemes szemnek és orrnak egyaránt. Elmosolyodott, miáltal kimutatta, na nem a foga fehérjét, mert fogkefehasználat híján ez a szín pont hiányzott a zománcáról, csak azt, hogy örül a viszontlátásnak. Mikor még a kórteremben találkoztunk, nem volt ilyen barátságos. Csöpp leánykájának, akinek torokgyulladása volt, naponta háromszor adtam vénás antibiotikumot, de jaj volt nekem, ha egy percet is késtem az enyhítő adalékkal. A szobában elszórtan még kb. négy ivadék és egy anyuka tartózkodott, akik egyöntetű morcossággal sosem köszöntek vissza, a beteg torkaszakadtából üvöltött, ha csak ránéztem, apu meg úgy figyelt a szeme sarkából, mintha én lennék a hibás a nápolyi hangulatért. A szobában vágni lehetett volna a családi illatot, és mikor dolgom végeztével kitámolyogtam az ajtón, még hallottam a nemzetségfő búcsúszavait: „Aztán csak pontosan ám a következő adaggal!”

Na, ez az úr köszönt rám a boltban nyájasan. Nyájasan és olyan harsányan, hogy a pénztárnál sorban állók háromszáz méteres körzetben megtudhatták, hogy gyermekorvos vagyok. Mosolyogva bólintottam jobbra-balra, mint egy fáradt színésznő premier után, aztán elhúztam a csíkot. Örültem is meg nem is...

A Wohnheim, ahol most lakom, amolyan kollégiumféle, egy kaszárnya. Ezt a fajtát a világon mindenütt fel lehet ismerni a linóleumról és az állott kajaszagról. Előbbi itt szürkéskék, amin különösen jól látszanak az előző lakók elhullajtott haj- és szőrszálai; utóbbi kissé keleties, édeskés (sok a vendégmunkás). Medikuskoromban hat évet nyomtam le egy ilyen koleszben és volt, hogy még élveztem is – de az évek nem hazudnak. Mostanra ez a közeg nekem túlságosan is... fiatalos.

Tekintettel arra, hogy az eredeti berendezés a puritán életszemlélet jegyében pusztán egy asztalt, egy ágyat és egy széket tartalmazott, elhatároztam, hogy első keresetemet bútorba és szőnyegbe ölöm. Múlt hétvégén fel is kerekedtem és elautóztam Mannheimbe, a legközelebbi IKEA-áruházba. Nem mellékes megjegyezni, hogy itt a Pfalzban napok óta zuhog a hó, mostanra hegyben áll az utcán, a Winterdienst járgányai meg magyaros frekvenciával tűnnek fel takarítani. Így sem oda, sem vissza nem kellett 70 km/h fölé fokoznom a sebességet.

Vettem mindent, ami kellett - meg kell mondjam, hogy a keresetemhez képest meglepően olcsón -, és átalakítottam kissé a szobámat. Ahogy így végignézek rajta, elég otthonos lett. Nem is tudtam, hogy van érzékem a lakberendezéshez. Lehet, hogy nincs is.

Amivel nem vagyok megelégedve, az az internet-hozzáférés. Szállásom átmeneti volta miatt nincs lehetőségem fixen telepített, szélessávú kapcsolatra, ezért a mobil-internet mellett döntöttem – azt hiszem, rosszul. Átnézve a vonatkozó weblapokat, elhatároztam, hogy a T-Mobile-lal kötök szerződést, mégiscsak patinás cég, biztos jó a lefedettség. Hát egy frászt. Azóta nem megy a Skype, akadozik a net, lefagy, döglődik, szörnyű. Itt, a város közepén. Autóba ültem és bementem a központba,a T-Mobile-bolt mellé, hadd lássam, mit tud. Hát ott is éppolyan szörnyű volt. Nem hallottam a családom hangját napok óta. Dühös vagyok a T-Mobile-ra, de van 14 napom, amíg kirúghatom őket. Meg is teszem. Csak nem tudom, van-e jobb lehetőség.

A kórházban lassan belerázódom a mindennapokba, megtaláltam a helyem. Az öregebbek befogadtak, a fiatalok megkedveltek, amit abból érzek, hogy mernek kérdezni és segítségül hívni, ha elakadnak. Az érdekes betegségek az elmúlt időszakban annyira megszaporodtak, hogy a régi kollégák is csodálkozva mondogatják: ilyen már régen volt. Sokat lehet tanulni, bár szép számmal akad, amit én másként csinálnék. De ez a világjárás éppen arra jó, hogy megtanítsa az embert, milyen sokféle út vezet az igazsághoz. A végén még megtanulok nyitottan gondolkodni (ezt a képességet az egyetemi évek gondosan kitakarítják az ifjú doktorpalánták fejéből).

Hogy a kórház mennyire befogadott, azt ma hazafelé menet a lépcsőn tapasztaltam. Szembe jött az egyik beteghordó legény, aki híres a borzalmas tájszólásáról: még a nővérek sem mindig értik, vissza-visszakérdeznek. Azt mondta egyszer, bedugva fejét a nővérszobába (leírtam, mert kuriózum): Zsejn zse médels són dó? Azaz hogy itt vannak-e már a lányok (azaz a nővérek). Hochdeutschul: Sind die Mädels schon da? Na vele találkoztam, és megszólított. Nem lódítok, körülbelül öt percet beszélgettünk, de fogalmam sincs, miről. Talán az időjárás volt, nem tudom. Hát lehet egy ilyen túláradóan vidám és kedves embert kiábrándítani, hogy bocs, egy szavát sem értem?! Bólogattam, közbe-közbefűztem, hogy genau, és ez, úgy látszik, elég volt neki. Nagy barátságban váltunk el.

Remélem, nem beszéltem meg vele találkát holnap estére a Kék Osztriga-bárba...

Hozzászólások

Lepu   2010-02-04 13:01      

A mobil-internetes szolgáltatók általában ( a T-Online tutira) tiltja a VoIP-t, ezért nem megy a skype. A telekomnál még a messengerek se mennek. Na nem lehetetlen a dolog, csak akkor bele kell mélyedni a technikai részletekbe, hogy hogyan lehet mégis kikerülni a dolgokat.

Egyszerübb verziók:

a) Gyakorlatilag minden német városban van ilyen bünbarlang amiben kétes alakok züllenek és az ablakon azt hirdetik, hogy internetkávézó (kávét ne is keress) és azoknál lehet telefonálni is általában. Valószínü pénzmosásból élnek, mert nem kifizetethetlen a dolog. A pult mögött álló pasi valószínü nem tud nagyon németül, de ez nem nagy akadály.

b) Tavaly elkezdtek arról álmodozni, hogy lesz olyasmi, hogy menni fog a VoIP is, de ahhoz egy olyan szerzödés kell. Mivel ezek a telefonból élnek, nem nagyon reklámozzák, de meg lehet kérdezni öket, hogy van e valami ajánlatuk, hogy menjen ez is, hátha.

Aztán nem árt arra is figyelni, hogy mekkora adatmennyiség van benne az árban, mert ezek helyenként nagyon viccesek tudnak lenni, pl. 300MB egy hónapra (kb egy óra alatt használom el).

&&&