Attendance: Pfalzi köznapló 41

2010-09-21 00:14

Mint a mesében: a legkisebb királyfi elindult szerencsét próbálni. Találtunk neki egy bécsi gimit, ahová meghívták egy napra, hogy nézzen körül. És ez a nap holnap lesz!

Feleségem, a szülei és ő maga, a kis királyfi ma elvonultak a bécsi lakásunkba, hogy holnap 8 órára a gimiben legyenek. Se internet, se telefon, csak egy-egy SMS potyadozik a Nagyvárosból, hogy így meg úgy izgulnak, hogy az otthon maradt nagyok közül az egyik lázas, és egyedül vannak otthon...

A helyzet így fest: ők Bécsben, én Pirmasensben (800 km), a másik két gyermek Szombathelyen, egyedül, mert ugye a nagyszülők is Bécsben vannak... Ígértem, hogy kerülöm a német kifejezéseket, de olyan mély átéléssel tudják mondani, hogy „vááánszinn!”. Na ez az. Vánszinn.

Most az egész család a legkisebb királyfinak (és anyukájának) drukkol.

Vak Bottyán generálisnak hozzánk képest könnyű dolga volt, Béri Balog Ádámnak szintúgy, mikor lovasaik élén ostromolták Lipót császár városát. A legkisebb királyfinak nincs kardja, se lova: igaz, kuruc vér aztán csordogál az ereiben! Mikor megkérdeztem tegnap, hogy izgul-e, azt mondta: „Miért? Jó buli!”

Hódítsd meg magadnak a császárvárost, ifjú Attendance!

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 40

 2010-09-18 23:36

Másfél hét. Ennyi van hátra a pirmasensi küldetésből. Ennyit töltök még itt, puritán lakomban, a kék linóleumon, és nem fogom már látni, hogyan vált sárgára az ablakom előtti fák koronája. És ennyi adatik még a Pfalzi Köznaplónak is, hiszen, ha folytatom egyáltalán, sem nevezhetem többé „pfalzinak”. Vár a Császárváros. Vár megint valami új, valami teljesen más. Összecsomagolom a kis motyómat – gyűlt pár edényem, bútorom, szőnyegem -, és begyömöszölöm az autóba, hűséges társamba, amelynek kilométerórája vagy 20 000 km-rel többet mutat a kaland kezdete óta. Bele fog férni mindenem. Amit itt gyűjtöttem, annak csak nagyon kis hányadát teszik ki ezek az ingóságok. A többi idebent van – a krónikás most a mellkasa közepére mutat. Van közte kincs, nagyon sok: tudás, tapasztalat, az élmény, hogy mindenütt élnek jó emberek. Volt itt pár hihetetlen találkozásom. Most csodálkozom rá, mennyi jóindulatú társat adott körém a sors ebben a kilenc hónapban. Az ebédlőben tegnap megállt mellettem a röntgenes főorvos (közös kalandjainkat lásd feljebb): éppen a tálcáját vitte vissza. Nagyon komoly hangon, látható szomorúsággal megkérdezte: „Tényleg igaz, hogy elmegy?” És a műtőben, miközben elláttam egy császármetszéssel frissen a világra segített bébit, odasomfordál mellém a műtősnő, amúgy bemosakodva. Otthagyta az asztalt, a kezében valami műszert lóbált, az operatőr hasztalan szólongatta a nyitott hasüreg mellől. „Most hallom. Maga tényleg itthagy minket?” – kérdezte megütődve. Az osztályos nővér pedig, miután bekötöttem az infúziót egy újszülöttnek, akinek vénái eladdig vagy három kollégám támadását verték vissza, nagyot sóhajtott, és megjegyezte: „Ha maga elmegy, ezen az osztályon csak fakezűek maradnak...”

Mindez egyetlen nap alatt. És még akkor nem is említettem azt a takarítónőt az újszülöttosztályról, aki, miután megtudta, hogy magyar vagyok, egy reggel azzal fogadott a folyosón, hogy énekeljem el vele azt a dalt a habos süteményről, amit magyar származású édesanyjától tanult valamikor még időszámításunk előtt. „Das Lied über das Chabosch Schütemenj” – így mondta. Magyarul ugyanis nem beszélt már egy szót sem. És rákezdtük ott a folyosón, hogy „Jaj, de jó a habos sütemény, mogyoró van az ő tetején...” Van még talán, akinek ez ismerős.

Istenem, Bécs. Szombathelyi lévén, úgy nőttem fel, hogy naponta olvashattam a város közepén egy útjelző táblán: Wien 120 km. A proletárdiktatúra diszkrét bája. Mert nemhogy Bécsig, de a magyar földön elterülő Felsőcsatárig (15 km) sem mehettünk, mivel már az is a „határsávba” esett. Ausztriába három évente utazhattunk, ha megkaptuk az engedélyt és a valutakeretet, ami, ha jól emlékszem, mai árfolyamon vagy 20 Euró lehetett (mekkora pénz volt az!) Bécsre, a történelmi világvárosra még a közelmúltig is amolyan ígéret földjeként tekintettem. Például eszembe sem jutott volna soha ott állást keresni. És még most is kicsit szédülten kapkodom a fejemet, hogy én... Bécsben... vezető gyermek-aneszteziológus...

Kicsit szédülten kapkodtam a fejemet akkor is, mikor a közelmúltban néhányszor autózni voltam kénytelen a Kétfejű Sas városában. Amelyik utca nem kétszer három sávos, azt már nem is Strassénak, csak Gassénak nevezik. Ömlik a forgalom, és mire az ember nagy nehezen beverekedi magát a belső sávba, a GPS lágy női hangon megszólal: „Fordulj jobbra!” Persze. Te meg fel. Az orvosi kamara a belvárosban található, tündérszép helyen, pazar épületben. Volt alkalmam megcsodálni, mert pilótanyelven szólva háromszor „repültem rá”, míg egyszer meg tudtam állni a bejárat előtt, az előző két alkalommal továbbsodort az autóáradat. Nem rendelkezem ugyanis a szakirodalomban „fuvaros génnek” nevezett geno- és fenotípussal, azaz azzal a fajta idegrendszerrel, amelyik képessé tenne ötezer autós kollégával a hátam mögött egyszer csak megállni a járdaszélen, kitenni a vészvillogót és flegmán besétálni az épületbe. Hadd dudáljanak. (Erről jut eszembe, az is felette bájos, hogy a város határában, a Wien tábla alatt, mintegy kiegészítésképpen ott virít a „Tülkölni tilos!” jelzés... Kevesen tartják be a reggeli csúcsforgalomban.)

S ha mégis sikerül valahol kiállni az áradatból, a következő tétel: a parkolóhely-keresés. Több esélye van az embernek előtanulmányok nélkül, a fejére húzott alsógatyával letenni egy Boeing-747-est a kifutópályán, mint Bécsben szabályosan parkolni. Én már megfejtettem, honnan meríti a helyi önkormányzat látszólag kifogyhatatlan gazdagságát. A büntetőcédulákból, barátaim. Meg a parkológarázsok bevételeiből.

De ha már a kamaránál tartunk, az utókor okulására hadd regélem el, mi minden kell ahhoz, hogy az embert felvegyék az Ausztriai Orvosok Nyilvántartásába. Nohát.

Először is persze a diploma és a szakvizsgák hiteles másolata és hiteles fordítása. Aztán az úgynevezett „Konformitás-igazolás” és a „Jó hírnév igazolása”. (Ez utóbbi az angol Certificate of Good Standing, illetve a jól csengő nevű Unbescholtenheitsbestätigung magyarra ferdítése. Lényege, hogy én, mint orvos, eddig nem adtam okot panaszra.) A szóban forgó okmányokat egy erre felhatalmazott hatóság állítja ki, szerintük maximum 62 munkanap alatt, szerintem volt az 90 is. Ezeket persze szintén hitelesen le kell fordíttatni. Kell továbbá egy erkölcsi bizonyítvány (és annak hiteles fordítása), mivel én egy ideje Németországban élek, innen is (itt a neve Strafregisterauszug). Ha ez is megvan, akkor már csak az állampolgárság igazolása, a születési és házassági anyakönyvi kivonatok hiteles másoltatása és fordíttatása van hátra és 2 db. igazolványkép. És kész. Egyszerű, nem?

No igen, és kell még hozzá egy jótékony munkaadó, aki telefonon odaszól a kamarának. A Wiener Aerztekammer honlapján ugyanis az áll, hogy ha a fentieket benyújtjuk, részükről a hivatalos ügyintézés pikkpakk 30-60 nap alatt meg is van... Leendő munkaadóm telefonjának hála, helyben megvárhattam, tartott vagy 17 percig. Így most osztrák orvos (is) vagyok, lajstromba vettek, lajstromszámom: 27880.

A kórház rendelkezésünkre bocsátott egy kis lakást is, így bécsi lakos is lettem legkisebb fiammal együtt, akit közben benyomtunk egy bécsi gimnáziumba: két hét múlva kezd, kéretik szorítani neki!!! A másik kettőt (még) nem sikerült elhelyezni, feleségem, Frau Attendance is megtartja szombathelyi praxisát, így a család újragegyesülése még várat magára, illetve a hétvégekre fog korlátozódni. Nem nagyon látjuk még át, hogy-mint lesz: a kaland folytatódik. Ha igény mutatkozik rá (ha nem, akkor is), valahogy szerét ejtem majd, hogy arról is beszámoljak. Jó...?

De addig még két hét van itt, a színesedő Pfalzban. És nyakra-főre ügyelek. Ma is, holnap is. És kedden (akkor bentalvósat), szerdán (akkor behívósat), csütörtökön (bentalvós), szombaton (behívós), vasárnap (bentalvós), végül kedd (behívós). Cukorfalat főnököm egyéb kommunikációs csatorna híján valószínűleg így adja tudtomra gondterheltségét távozásom miatt. Sebaj. Állok elébe.

Illetve most fekszem, mert éjjel lett megint.

Még jelentkezem.

Hozzászólások

poe   2010-09-19 16:27      

Pfalzi vagy bécsi, mindegy nekem felség. Itt ne hagyjon bennünket, mert mi még pályázatot sem írhatunk ki egy másik királyra 

Pompéry Berlin   2010-09-19 18:08    

Csatlakozom!!! Rendszeres olvasód vagyok még akkor is, ha az utóbbi idöben ennek ritkán adtam hangot. Igényt tartok a további folytatásokra is. Hajlandó vagyok akár monetáris alapú elöfizetövé válni.

ubuge   2010-09-19 18:42    

Manapság inkább csak olvasóként jelenlevő fórumtagként alul-felülírott is arra kér: folytasd!

Andu   2010-09-20 08:51      

Grüß Gott Herr Dr. König! Gratulálok az álláshoz, a világ legklasszabb városában!

A Sprechstundennek vége, jön az Ordinationszeit!  A sima névkártyáknak is vége, a minimum a Magister, de általában rákerül az összes cafrang a monarchiás idöktöl kezdve. Még az is, hogy K und K udvari beszállító.  A professzor feleségét (akkor is ha csak fodrász volt mielött a prof. elvette) megilleti a Frau Professor megszólítás, erre adnak. Ugyanezzel Dojcslandban kinevetnék az embert.  De, Wien ist anders!  A Guten Morgen, Abend, Nacht mellé belópódzik a Grüß Gott, amivel mind Hamburgban, mind Berlinben és Düsseldorfban hülyének néznének, de Bécsben (jöööö) és Bajorországban más világ van. 

A németek szörnyü "hallozásának" ott nyoma sincs. Csak a német turisták halloznak, meg heyeznek, ha fizetni szeretnének. Egyszer egy pincér, aki Herr Ober és nem Herr Hallo már nagyon unta.

Odalépett a hallozó "Piefke" úrhoz és illedelmesen azt mondta:

"Der Hallo ist schon gestorben!"  Ezt persze gyönyörü wienerischül. Röhögött az egész kávéház. (Hogy kik a Piefkék? Az osztrákoknak a poroszok.)

A St. Anna kapcsán egy szomorú aktualitás. Követem hellyel-közzel egy apuka internetes naplóját, aki kislánya betegségét, küzdelmét meséli. A magyarországi protokollok kimerültek, a kislányt rendszeresen kezelik ott "nálad" a leendö munkahelyeden. Altatják is sokszor. Az apuka már mindenét elvesztette, csak a kicsinek él. Arra gondoltam, micsoda nagy szerencse lenne, ha veled is találkoznának a St.Annában! Az apuka nem beszél németül, ezért föleg kiszolgáltatott.

Erazs   2010-09-20 22:22      

Èn is csatlakozom! Eddig naplód minden egyes betüjét olvastam!!!! Felölem átmehet az Ausztria topikba is, ott is rá fogok klikkelni

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 39

 2010-09-07 19:31

Ahogy ott ült az asztalon, húsz kerek hónapjával, kerek arcából csillogó komoly kerek szemekkel és engem nézett, valamiért egészen biztos voltam abban, hogy mindjárt elmosolyodik. Pedig az előbb vizsgáltam meg mindenét, a torkát is. Azt nagyon utálják. És az imént szúrtam kézen vérvétel- és infúzió-bekötési célzattal. Sírt persze, bömbölt, mint aki elveszett, de most ott ül és engem néz. Arcán még mindkét oldalon egy-egy kövér csepp, az átélt izgalmak emlékezete.

Rámosolyogtam, kicsit hunyorítottam is, ahogy ilyenkor szoktam, és a válasz nem is késett. Tétova, majd egyre szélesedő mosoly jelent meg a szája szögletében, aztán kiteljesedett, és láthatóvá vált mind a két alsó metszőfoga: csipkés szélű, másfél milliméteres gyöngyök a rózsaszín, vigyorgó ínyben. Csak úgy sugárzott.

Győztem. Ezt éreztem, mint mindig, ha sikerül hidat verni egy kiskorú páciensem jókedvéhez. Különösen nagy kihívás ez ebben a korban, a tizenöttől harminc hónaposok mezőnyében, akiknek még hiába magyaráznám, mit miért teszek velük, a doktorok iránti kezdeti ősbizalmat pedig már kikezdték az átélt korábbi nagy megpróbáltatások (oltások, toroknézések, netán fülfelszúrások). És ha hozzászámítom, hogy mindez éjjel negyed kettőkor történt, a legutóbbi ügyeletemben, akkor azt hiszem, jogos az ön-vállonveregetés. Mindenesetre tudtam volna néhány árnyalattal morcosabb lenni. A kislányt három napja tartó hányás-hasmenés miatt hozták laza felfogású szülei, a világ legtermészetesebb módján.

A lekvárgyárban, igen, ott van éjszakai műszak. Ez nem az. Ez ügyelet, kérem, egész napi munka után, méghozzá úgynevezett sürgősségi ambulancia. Ha valaki éjjel érkezik, az ágyból veri ki a gyógyászt, aki persze úgysem alszik valami jól, mert hogy is lehet vigyázzállásban, ugrásra készen aludni egy csőre töltött telefontól húsz centire, amelynek készenléti LED-je damoklészian villog a sötétben?

Ilyenek ezek az éjszakai kalandok a pirmasensi kórházban, meghitt kis odúmban, amelyet bő három hét múlva végleg elhagyok. Jó lenne valahogy elmagyarázni – magamnak is -, miért lettek nosztalgikus érzéseim most, hogy útra készülődöm. Talán, mert az ember kicsit (?) tart az újtól, az ismeretlentől, és bennem még jócskán élnek a kezdeti zabszemszorítós idők, mikor egy új országgal, egy új nyelvvel és egy új munkahellyel kellett ismerkednem januárban. Most mindez kezdődik elölről. Nem sírom vissza Pirmasenst, dehogy, csak ezt legalább kicsit megismertem az elmúlt kilenc hónap alatt... A főnököm is érzi ellágyult hangulatomat, mert a minap elkezdte ecsetelni, milyen szép a Pfalzi Erdő ősszel, mikor megszínesednek a lombok és minden kis faluban szüreti mulatságot tartanak... „No de, ugye”, tette hozzá kis műsóhajjal, „Önt ez már nem fogja itt találni, nemde, Herr Kirali?” És rövid hatásszünet után: „Nem akarna mégis nálunk maradni?” Akar a fene.

De ha már a totyogó korról mesélek, hadd idézzem fel az egyik múltkori ténykedésemet a röntgen-átvilágítóban. A történet teljes élvezetéhez két dolgot kell tudni elöljáróban.

Az egyik, hogy mi az az MCU, polgári nevén mikciós ciszto-uretrográfia. Ha gyanú támad, hogy a páciensnek a hólyagjából a húgyvezetékeken át vissza, a vesék felé folyik a vizelet, el kell végezzük ezt a vizsgálatot. Ilyen esetekben a vizeletpangás talaján húgyúti fertőzés, akár vesemedence-gyulladás is kialakulhat, az állapot ezért (súlyossági foktól függően) mihamarabb megszüntetendő. A módszer lényege, hogy puha katéteren keresztül feltöltjük a húgyhólyagot híg kontrasztanyaggal, és röntgenfelvételeket készítünk róla nyugalmi állapotban, illetve pisilés közben is. Ez utóbbi a bökkenő: minden egyéb elintézhető hatalmi szóval, de pisilni a betegnek magának kell...

A másik tudnivaló, hogy a röntgenosztály főnöke egy igencsak magának való, pukkancs pasas. Amolyan soha vissza nem köszönő, életunt, mindig mogorva fazon. Nyers modorára, pokróc-durvaságára bizton számíthat, aki meg akar ríkatni egy gyakornokot. A fiatal orvosgeneráció első találkozása (akár telefonon át is) ezzel a pókszabásúval bevált próbája az ifjonc kommunikációs képességeinek.

Hát ővele futottam én össze az MCU-laborban. A tizenöt hónapos gyanúsított előkészítve, megkatéterezve, megfésülve várta a nagy tudort. Valószínűleg a szabadságolásokban keresendő az oka, miért ő, maga a földre szállott Aszklépiosz érkezett a vizsgálathoz: rendszerint másoknak szokta kiadni ezt az időt rabló, türelmet próbáló huzavonát. „Jó helyen van a katéter?”, kérdezte in medias res belevágva. Köszöntem neki, és igennel feleltem. Erre ő kinyitotta a katéter végén lévő kis zárósapkát és belenézett a csőbe. Jóakarói felszisszentek volna ennek láttán, édesanyja (akit oly gyakran emlegetnek a kollégák) óva intette volna ettől, mert – rajta kívül – mindenki sejtette, mi következik.

A pisisugár a bal szeme alatt találta el, majd irányt változtatott és a gallérjába csorgott tovább, ékes bizonyítékát adva, hogy a katéter bizony jó helyen van.

Nem nevettünk. Kívül nem. A sugárbajnok letörölte a levet, majd némán csatlakoztatta a kontrasztanyagot tartalmazó palack vezetékét a katéter – immár nyitott – végéhez, hogy feltöltse a hólyagot. Egy hang nélkül folyt tovább a vizsgálat, a hólyag megtelt, a nyugalmi felvételek elkészültek. Már csak a pisilés közben elkapott kép hiányzott.

A kislány, minthogy az imént ellőtte a muníciót, persze nem volt hajlandó produkálni magát. Én teljesen megértettem. Egyfelől üres a hólyagja. Másfelől ketten rögzítik a vizsgálóasztalon, egy a kezét, egy a lábát. Harmadszor egy irdatlan nagy szerkezet, a röntgencső lebeg felette, mintegy öt centire a mellkasától. Ő maga persze ampullarepesztő hangon bömböl. Hát kinek támadna ilyen helyzetben pisilni kedve?!

Mindennel próbálkoztunk. A helyzetkomikum lényege, hogy nemcsak én. A röntgenmacsó előbb szótlanul izzadt a húszkilós ólomkötény alatt, aztán akcióba lendült. „Na, pisikéljél szépen!” – bődült el. Ő tartotta a kislányt boka felől, rám a kezeket bízta. „Pisi, pimpilimpi, pintyőke, pitypiritty!!!” – próbálkozott, egyre jobban belelendülve. Később előkotort valahonnan egy viharvert plüssnyulat. Talán az előző áldozat hagyta itt egy hasonló vallatás alkalmával. „ A nyuszinak is pisilnie kell, juj, de kell neki pisilni, már nem is tudja tartani, csurrrrrr!” – szuggerálta. Én a feji végnél, a röntgencső menedékében már majdnem becsörrentettem. Az elfojtott derütöl.

Mit színezzem? Még fél óra múlva is ott álltunk, és akár hiszitek, akár nem, összemelegedtem ezzel a fura pacákkal. A végén már vicceket meséltünk egymásnak (én például egy Helmut Kohl-osat...), elmondta, hol járt a nyáron, hogy a fia most érettségizett és orvos akar lenni, szóval megtudtam minden lényeges infót. A plüssnyúl dolgavégezetlenül hevert a kislány meztelen alhasán (próbálkoztunk ugyanis a cirógatós módszerrel is), a röntgengép bevetésre készen zümmögött, az asszisztensek megrökönyödve bámultak minket az üvegablakon keresztül, és alattunk tócsákban gyűlt az izzadság. De semmi.

Úgy döntöttünk, feladjuk. „Öltöztesse fel!”, hívta be a mamát a keresetlen modorú kolléga. Felemelkedett a nagy gép, villanyt kapcsoltunk, megtöröltük patakzó homlokunkat. „Technikai okokból nem kivitelezhető a vizsgálat”, fogalmazott orvosi kerekséggel a röntgenes, és elindult az ajtó felé. Technikai oknak nevezte, hogy egy másfél éves prüntyőke, üres hólyaggal, halálra rémülten nem tudott együttműködni a nagy tudós doktorokkal. Hm.

A kislány közben meglátta az anyukáját. Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást és szélesen elmosolyodott. Alul pedig égig szökő sugárban szökkent elő ellazulásának folyékony bizonyítéka.

A főorvos úgy ugrott vissza az ajtóból, mint egy kisportolt fekete párduc. Félrelökte anyut, egy mozdulattal lerántotta a röntgengépet és tüzelt. Csatt. Aztán lassú félmosollyal, bal szemöldökének felsőbbséges megemelkedésével, önteltsége teljében így vette tudomásul újabb győzelmét a „technikai akadályok” felett: „Na.”

Úgy ment ki a vizsgálóból, mint a gyógyítás görög istensége, aki csak azért szállott újfent a halandók közé, hogy megmutassa nekik, hogy csinálják az MCU-t az Olymposzon.

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 38

2010-08-22 00:43

Kedves hűséges fórumtársaim, akiket olyan régóta traktálok többszörösen összetett magánéletem nyűgeivel és nyilaival! Íme, eltelt másfél hónap és egy betűt sem töltöttem fel a MON-szerverre. Az utóbbi időben már azért sem, mert akárhányszor leültem a gép elé, mindig visszariasztott a feladat nagysága – mármint hogy az egyre tágabb időintervallum egyre sűrűsödő eseményeinek átfogó krónikáját nyújtsam. Merthogy nagy újság van Attendancéék háza táján! Találtam állást.

Igazság szerint nem is egyet, hanem négyet. A fura benne, hogy ebből hármat – Ausztriában. Mivel szombathelyi vagyok, egyre több barátom kezdett unszolni, hogy költözzek valahová a határ mellé, ha már nem akarom Magyarföldön felverni a tanyát. „Dehát”, mondtam én erre, „ott nem is hirdettek állást!” „Sebaj”, válaszolta egy szakértő barát (aki foglalkozásszerűen készít fel munkanélkülieket állásinterjúkra), „írj egy bemutatkozó levelet, szkenneld be az összes diplomádat, szakvizsgádat, miegyebet és küldd el nekik! Írd azt, hogy bár tudod, hogy nem hirdettek szabad státuszt, szeretnél bemutatkozni.” Megtettem. Ímmel-ámmal, mert nem hittem benne. És uramfia, mindenki válaszolt!. Öt helyre küldtem el a „portfóliót”, ebből öten jelentkeztek pár nap leforgása alatt, és – most jön a poén – két helyen azonnal állásinterjút kínáltak. Az egyik ezek közül Bécs, álmaim városa. 130 km-re van Szombathelytől, és az egyik patinás gyermekklinikára keresnek vezető gyermek-aneszteziológust. Hm. Lehet, hogy vannak csodák?

Így aztán a szabadságom egy része azzal telt, hogy állásinterjúkon vettem részt Össie-éknél. A jelek szerint „bejöttem nekik”, így most, a tárgyalások következő szakaszában, gyakorlatilag válogathatok az állások között. Ha minden jól megy, azt hiszem, Bécs lesz a nyerőszám. A munka is jó kis kihívásnak tűnik, meg hát Wien ist Wien...

Izgalmas napok ezek. A mindennapi adrenalitermelés vonta el tehát a figyelmemet ettől a szépen kunkorodó krónikától. Meg persze az, hogy szabadságon voltam. Egy hét Zala megyében, egy hét Ausztriában és Velencében (közben pár állásinterjú), majd bringatúra a Balaton körül. Ez utóbbi volt életem egyik legfantasztikusabb kalandja. Tűző napon, zuhogó esőben, hegynek fel, völgynek le (de inkább csak fel...) egy feleséggel és két gyerekkel (a harmadik cserkésztáborban volt). És főleg távol Pirmasenstől, magányos cellámtól, és a kórházi mindennapoktól.

Bár, meg kell mondjam, most hogy elhagyom, némi nosztalgikus félmosollyal tekintek erre a keserédes zugára a világnak. Még a főnököm is mintha megszépült volna (ami majdnem olyan teljesítmény, mintha a gonosz mostohát alakító kabinetszínész egy este Hófehérke szerepében aratna nyíltszíni tapsot). Az az igazság, hogy megsajnáltam.

Amikor közöltem vele, hogy felmondok, épp szabadság utáni első napi hangulatban volt. Azt hittem (inkább reméltem), hogy ordítozni fog, hogy elragadja az indulat és a kemény mássalhangzókban gazdag anyanyelvében rejlő összes lehetőséget megragadja a szidalmazásomra. Könnyebb lett volna. De vitézül tartotta magát, bár belesápadt. A helyzet ugyanis az, hogy legutóbb másfél évet kellett várniuk az egyik főorvosi állás betöltésére. Nem akadt jelentkező. És addig a főorvosi kar maradék két tagja felváltva biztosította a behívós ügyeleteket. Másfél évig minden második éjjel jórészt a kórházban... Huhh. Egyébként ez a másfél év is beszédes arra vonatkozólag, milyen állást vállaltam én itt.

Némán, sápadtan, de tudomásul vette a közlésemet. Csak másnap tudtam meg, hogy előttem fél órával az egyik alorvos kolléganő is felmondott nála. De ahogy mondják: teher alatt nő a pálma. És a főnök elég alacsony termetű.

Szeptember 30. Eddig maradok Pirmasensben. Hogy utána mi lesz, nem tudom. De így vagy úgy muszáj a családunknak újra egyesülnie. És az egykori Cipőmekka nem alkalmas erre.

Ígérem, hogy a közeljövőben gyakrabban tudósítalak Benneteket a fejleményekről. Annyi mindenről szeretnék még írni. És ki tudja, betolakodhat-e a németországi MON-fórumra egy ausztriai lakos...?

Hozzászólások

Andu   2010-08-22 18:48    

Bécs? Csak nem a St. Anna Kinderspital??

Istenem, Te mázlista! Mi egyfolytában visszavágyunk. Wien ist anders!  Különben nemcsak Szombathely, Györ is pontosan 130 km-re fekszik töle! 

Ha a St. Annába mész, ott találkozni fogsz jó néhány magyar kollégával, és magyarul beszélö ápolónövel (7 éve még voltak).

Most abból indulok ki, hogy ebbe az intézménybe készülsz és ennek a szakterülete a többi "átlagos" kórházhoz mérten még tragikusabb, szomorúbb. Te, 3 gyerekkel a válladon és a bicikliden, hogyan tudod lelkileg feldolgozni a szakmáddal kapcsolatos élményeidet, a beteg gyerekek látványát, a diagnózisokat... a szenvedést, néha a reménytelenséget? Erre ugye születni kell?

jukap   2010-08-22 20:43      

Végre hallunk rólad. Kívánok nagyon sok sikert az új állásodhoz. Szomorúan veszem tudomásul, hogy Svédország nem gazdagodik a tudásoddal és az emberségeddel.

Attendance   2010-08-27 21:12    

(Andunak)

Gratulálunk! Ön nyert egy hangszórót!  Bizony a Szent Anna! Épp ma voltam náluk, megbeszéltük a részleteket. Bővebben hamarosan a Naplóban!

&&&