Keukenhofi kunkorok

Keletkezett egy szabad hétvégénk kettesben Gabival, aki sohasem fogy ki az ötletekből. Május elsejétől harmadikáig - péntektől vasárnapig - egy hosszú hétvége állt rendelkezésünkre, hogy megvalósítsuk feleségem régi álmát: látni Keukenhofot teljes pompájában. Nekivágtunk.

Ez a Keukenhof, ugye, Hollandia nyugati szélén, Harlem és Leiden között, Lisse község mellett terül el, és a világ legszebb és legnagyobb tavaszi parkja. A honlap nem kertel: nem "az egyik legszebb", hanem "a" legszebb. " Het mooiste lentepark ter wereld. 32 hektár, 7 millió tulipánhagyma, 800 tulipánfajta. Nincs hozzá fogható.

No de ehhez az úthoz sem, amire vállalkoztunk. Arról szó sem lehetett, hogy szabadságot vegyünk ki az évnek ebben a szakában, időnk tehát a fenti szent három napra korlátozódott. Illetve egy kicsit még szűkebbre volt szabva a május elsejei, pénteki programjaink miatt. Reggel fél hétkor találkozás a próbateremben a Kőszegi Fúvószenekar tagjaival, majd indulás zenés ébresztőt fújni a város gyanútlan lakosságának. Merthogy mindketten a fenti trottyoszenekar tagjai vagyunk.

Így kezdődött. Délelőtt 11-kor pedig ballagással folytatódott: bérmakeresztfiunk érettségizik az idén, nem akartunk távolmaradni. A ballagási lakoma után, délután három óra tájban otthon még összecsomagoltunk egy-egy hátizsákra valót, és fél négy körül végre autóba vághattuk magunkat Bécs felé: kezdődhetett a Kaland!

A Westbahnhofról indult a vonatunk München felé 18:30-kor. Kényelmes, gyors, tiszta járgányok az osztrák szerelvények, ingyen WiFi-vel, melyet kihasználva, az út egy részét a "Gyilkosság lólépésben" c. Christopher Lambert-film megtekintésével töltöttünk hűséges kis laptopomon. Sajnos a WiFi valamikor a német határ közelében megszűnt - hogy miért, csak találgatni tudok: azt hiszem, az osztrák mozdony leváltása okozta német kollégájára Rosenheimnél. Így most nem tudjuk, ki a gyilkos, de őszintén szólva - a későbbi fantasztikus élményeink tükrében - ki a fenét érdekel...

22:30-kor, négy óra utazást követően érkeztünk meg Münchenbe, a tizenegyedik vágányra.   a hatás még erőteljesebb. És ahogy az mindig lenni szokott: mi jobbról haladtunk bal felé a kocsiban, a tömeg balról hömpölygött jobb felé, velünk szemben, a fülkénk pedig természetesen az ütközési zónán túl volt vagy fél méterrel - de lehett volna akár egy mérföld is, mert amíg az összes útitárs el nem vonult mellettünk (felettünk, alattunk),  egy centivel sem juthattunk közelebb a célhoz.

Vonatunk, amely reggelre Amszterdamba röpít majd minket, a huszonkettediken vesztegelt. Német precízség: a peronon kifüggesztett táblázatnak centiméterre megfelelően abban a szektorban találtuk meg a kocsinkat, ahol annak lennie kellett. 187-es. Felszálltunk és egy szűk folyosóra jutottunk, ahonnan a hálókocsi-szakaszok nyíltak. Sehol egy ember, derengő világítás, elfüggönyzött fülkék. Mint egy Agatha Christie-regény. Persze néhány másodpercnyi hatásszünet után megélénkült a kocsi, mindenféle náció képviselői özönlötték el a szűk átjárót hatalmas kofferjeikkel. Most ez a menő: óriási bőrönd, kemény műanyagból, förtelmes színben (rózsaszín vagy piros...) és gurul és húzni kell magad után. Ezáltal szerencsére hátat fordítasz annak a természeti katasztrófának, amit a bőrönd előidéz mögötted: emberek préselődnek a folyosó falához, lábak lapulnak palacsintává, lehorzsolt sípcsontok jajgatnak segítségért meg ilyenek. Ha a kuffer húzója távol-keleti, népére jellemző minimális személyes térrel és az evolúció során a mongolredővel együtt kialakult furakodási képességekkel,

De aztán eljött a pillanat, és beléphettünk De Luxe (!) kétszemélyes hálófülkénkbe (zuhanyzóval, WC-vel) - és, és, és: Welcome Drink-kel! Igen. A konzumkapitalizmus ormótlan bája vagy szeretnivaló disszonanciája: miután majd fél óra hosszat ránk sem bagózott, az indulás előtti másodpercekben váratlanul előkerült a német hálókocsi-kalauznő, nosztalgiát ébresztő, NDK-s úszónőkre hajazó felépítésével és keresetlen modorával, amely csak alig engedte leplezni valódi érzelmeit (hogy ti. már most torkig van az összes utassal, holott még el sem indultunk), kezében két kis 0,33-as pezsgőt meg két műanyagpoharat hozva. Átfúrta magát a gangon handabandázó külföldieken, kicsit lihegett és eldarálta a sablonszöveget a de luxe-utasoknak járó begrüszungsgetrenkről.  Mikor kezünkbe nyomta a nedűt, németül köszöntem meg, és elejtettem pár szót a sok teendőről, mely a hálókocsi-kalauzt indulás körül terheli. Mint olaj a háborgó tengerre, a közös nyelv és az emberi szavak megtették hatásukat: a hölgy arcán felragyogott az a régenvolt lelkesedés, mellyel anno az első lépéseket tette a kalauznői pályán, és attól kezdve a legjobb barátságban voltunk. Érdemes lenne itt kicsit elfilozofálgatni arról, hogy az átlagutas (vagy általánosabban: az átlagfogyasztó) a maga vélt jogai védelmében milyen bántóan követelőző tud lenni, összetévesztve az igényességet a kekeckedéssel, és hogy mindez milyen gyorsan égeti ki a szolgáltatószektorban dolgozók szívéből az eredendő kedvességet - de ehelyett inkább elmondom, hogyan is lettünk mi de luxe-utasok.

Ugyanis mikor a terv felmerült, hogy éjszaka utazzunk Amszterdamba (mikor máskor?!), elzarándokoltam a bécsi Westbahnhof Reisezentrumába, hogy tájékoztatást kapjak az út anyagi vetületéről. A pult mögötti úr kedvesen tájékoztatott az opciókról - egyik drágább volt, mint a másik -, majd, mikor már-már lesújtva távoztam, hozzátette  a számítógépében vájkálva: jé, nem is tudtam, hogy erre is vonatkozik a Sparschien-akció! És van is még három jegy! Kiderült, hogy ahogy az az osztrák vonalakon szokás, erre a járatra is meghatároztak egy (szűk) kedvezményes jegykeretet, melyhez az első néhány utas jelentős kedvezménnyel juthat hozzá. És olyan szerencsénk volt, hogy három héttel az indulás előtt volt még három szabad hely az akció keretében. De Luxe! Hát persze, hogy lecsaptam a lehetőségre.

És ott ültünk este tizenegykor egy kicsi, de kényelmes hálókocsi-szakaszban ketten, kezünkben pezsgővel (műanyag pohárból, kézbe nyomva, bontatlan üvegben felszolgálva...), és robogtunk Amszterdam felé! Az élet császárainak éreztük magunkat.

A két egymás feletti ágy megvetve, a parányi, tiszta fürdőhelyiségben takarosan előkészítve a fehér törülközők,  a zuhanyból meleg víz folyt, a polcon poharakban három sterilen lezárt pohár víz fogmosáshoz - minden a helyén. Perceken belül pizsamában voltunk és elnyúltunk a friss, ropogós lepedőn, a jószagú paplan alatt. Hosszú nap volt, a vonat elringatott - úgy aludtunk, ahogy kell.

Attendance Bécsből 9

Március 8. 

Attendance Tirolból jelentkezik. Itt telelünk Frau Attendancéval szombat óta, és csodákat látunk. Odafent háromezres, hósipkás csúcsok, idelent tavasz, madárdal és pipitéres legelők. Tehén még nincs (valószínűleg még nem hajtják ki a jószágot), ami azért jó, mert a GPS-jelet követve tökön-babon, legelőn-mocsáron keresztülvágva túrázunk. Kerítés, sövény nem akadály. Lehet, hogy sokaknak ismerős ez a geocaching nevű játék, amit mi évek óta űzünk: valaki elrejt egy kis dobozt a világ egy szép pontján, a koordinátáit felteszi a netre, a „kincsvadászok” meg, jelen esetben mi, megkeressük. Száz meg száz gyönyörű helyre jutottunk így már el (csak Magyarországon több mint háromezer ilyen doboz, ún. „geoláda” található), nem beszélve a keresgélés izgalmáról. Van láda itt a közelben is, ahol lakunk, Wildermiemingben, de van a Zugspitzén is, ahová ma jutottunk el. 

A Zugspitze, ha már előjött róla a szó (mert szóba hoztam...), a világ egyik leggyönyörűbb helye. Illetve hegye. Drótkötél-pálya visz fel a tetejére (2962 m). Köröskörül sehol sincsenek hasonló magasságú csúcsok, így a kilátás pazar: mintha a világ tetején lenne az ember. Elláttunk egész a Grossglocknerig: hatalmas, havas, piramis alakú csipke a többi csipke között. Attendance bevallja, hogy írásművészete nem tud megbirkózni a feladattal, hogy a látványt csak megközelítőleg is leírja. Különben is vannak dolgok, amik nem arra valók, hogy leírják őket. Van, amikor jobb, ha az ember csak áll, bámul és ki sem nyitja a száját. 

Inkább azt mesélem el, milyen volt tegnap este a farsangfarki boszorkány-bál a szomszéd községben. Ugyanis egy szélfútta ánégyes plakáton táncos-zenés mulatságra invitálta a környékbélieket egy hevenyészett hirdetmény. „Élő tiroli zene”- szólt a csábfelirat, és mi nem tudtunk neki ellenállni. „Asztalfoglalás kívánatos” – jósolt többezres tömeget a rendezvényre a plakát felirata. Felhívtam őket, asztalt foglaltunk. A rendező hölgy lelkemre kötötte, hogy időben érjünk oda, különben nem tudja tartani az asztalunkat. Persze majdnem elkéstünk, mert a szállodánkban a (négy fogásos, böbő!) vacsoránkat a a szokásos geműtlihh tempóban szolgálták fel. Node csak a végére értünk, autóba vágtuk magunkat, és uzsgyi. 

A szomszéd község utcái sötétbe burkolóztak, csak itt-ott világított egy-egy ablak. A főutca is kihalt volt. A Gasthof zum Löwen – ahol a bált rendezték – hallgatagon feketéllett, egy árva autó sem állt előtte, ablaktábláit nem rezegtette vidám kurjongatás... Vajon nem értettünk félre valamit? Végül bemerészkedtünk a félhomályos hallba, ahol egy szálemi boszorkánynak öltözött pincérnő fogadott: „Essen oder zum Hexenball?” Miután közöltük, hogy a bálba jöttünk volna, kicsit elbizonytalanodott, de hamar összeszedte magát, kifacsarta belőlünk a belépti díjat és útbaigazított az emeleti helyiségek felé. 
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna. 
De Frau Attendance kitartott. 

Felmentünk a lépcsőn, s közben egyre hangosabban hallottuk a vérbeli tiroli muzsikát a teremből. Na, ez végre biztató. Benyitottunk és láttuk, hogy a terem totál üres, az asztaloknál egy lélek se, a zene CD-ről szól. A bárpultot két alak támasztotta, mindketten férfiak, lenge női ruhában, láthatólag a farsangra vonatkozó helyi protokoll előírásai alapján. Egyikük otthonkát viselt körömcipővel, lábkörmeit szolid vörösre pingálta. Gyér, ősz haját hajcsavarókra tekerve hordta, amitől valahogy egy őrült grófné benyomását keltette, leszámítva az orra alatt tündöklő pingált bajuszt. Társa Walpurgis-éji boszorkánygúnyát öltött, miniszoknyája alatt neccharisnya, csipkés harisnyatartóval (utóbbiba Marlboro márkájú cigarettásdobozt dugott, így hidalva át a női hacuka bosszantó zsebtelenségét). Lábujjain a körmök szintén vörösen tündököltek. 

Rajtuk kívül egy lélek sem. Feltűnt ugyan egy rabruhás technikus, aki babrált valamit a hangosítással, de hamarosan eltűnt. Leültünk az egyik árva asztalhoz, és percekig a szemünk sarkából méregettük egymást, a két transzvesztita és mi. 
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna. 
De Frau Attendance kitartott. 

A pincérnő bocsánatkérő modorban felvette a rendelésünket. Úgy kapaszkodtam a söröspohárba, mint fuldokló a mentőövbe. A pincérnő közölte, hogy hamarosan megjönnek ám a vendégek, csak kimentek levegőzni az utcára (onnan jövünk, válaszoltam, ott se volt senki...), és ne féljünk, mert mindjárt beindul a buli. Ott ültünk az egyébként hangulatosan berendezett kis ivóban, lakkozatlan fenyőfa asztaloknál és vártuk, mi lesz. Kisvártatva bedübörgött hat-hét fiatalember, egyensörösüveget szorongatva a kezükben és elfoglalták a helyüket a helyiség túlsó végében. Az volt a benyomásom, hogy tőlünk tartanak és ez az érzés csak erősödött, ahogy a gyéren szállingózó vendégek, szinte mindenki jelmezben, sorra a terem túloldalán táboroztak le, onnan méregetve minket gyanakvóan. 
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna. 
De Frau Attendance kitartott. 

A két álhölgyről közben kiderült, hogy ők képezik a zenekar zömét. Elannyira, hogy ők ketten a zenekar. Az egyik bőgőzött, a másik gitározott. Ja, és énekelt. Először is rém hamis volt, másodszor meg olyan borzalmas tájszólása volt, hogy egy szavát sem értettem. A közönség azonban, ott a túlsó fal mellett, láthatólag remekül szórakozott. A pincérnő többször is feltűnt, újabb és újabb söröket és snapszokat osztva szét a szomjas közönség tagjai közt, és párszor a mi asztalunkhoz is odajött, hogy „mindjárt, mindjárt..!”. Az ő zavaránál csak az enyém volt nagyobb, nem tudtam felülemelkedni az érzésen, hogy minket innen kinéznek. Világos volt, hogy a helyi közösség báljára tévedtünk be egyedüli idegenként, jelmeztelenül, és elfoglaltuk az egyik asztalukat, s emiatt sem ide, sem a többihez nem mernek leülni a jó tiroliak. Ott álldogálnak a falnál, kezükben sör, beszélgetnek, énekelnek, cigiznek, de tíz méteren belül nem merészelnek megközelíteni minket. 
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna. 
De Frau Attendance kitartott. 

Rém kellemetlen volt. A gitáros ekkor felcserélte a hangszerét harmonikára, és hamisítatlan tiroli jódlizásba kezdett. Leesett az állam, Azt hittem, ezt már csak a turisták kedvéért műveli néhány kóbor zenekar (Günther und der Grüne Schleim és társaik) a négycsillagos szállók autentikus folklórműsorában meg tehenes-rétes-szalmakazlas borítójú CD-lemezeken. Erre tessék: egy kis falu farsangvégi bálján, a feltehetőleg helyi erőkből verbuválódott zenekar a szintén helybeliekből álló közönség örömére jódlizni kezd! Akkor gondoltam végig, hogy az addigi dalok között egy Lédigaga- vagy Májkeldzsekszon-szám sem szerepelt: mindegyik német nyelvű, hazai, sőt tiroli nóta volt. Ezek az emberek a saját örömükre tiroli zenét hallgatnak, énekelnek – és láthatólag nagyszerűen érzik magukat így. 
Attendance ekkor úgy gondolta, hogy talán mégis van ebben a buliban valami. 

Közben kiderült, hogy az állva sörözgetés-beszélgetés a szokásos forgatókönyv része lehetett, mert adott pillanatban egyszerre csak benépesültek körülöttünk az asztalok, mindenki leült, körbevettek, a vállunkat veregették, egy boszorka snapsszal kínált, és többen lefényképeztek minket (valószínűleg, mint kuriózumot...). A zenekar repertoárjában feltűnt a John Denver-féle Country Road, kicsit úgy éreztem, direkt a külföldi vendégek kedvéért. Azon kaptam magam, hogy együtt dalolok velük. Frau Attendancét közben megszorongatta valamilyen talpig fenyőgallyakba öltözött erdei szellem (azt mondta, jó tüskés volt), aztán lefényképezkedett vele. Ilyen fenyőbe burkolt alakból több is ellepte időközben a termet. Félelmetesen néztek ki: mint egy két lábon járó szénaboglya, csak borókagallyból. Az arcuk sem látszott ki, azt meg torz, félelmetes álarc rejtette. Tegnapelőtt részt vettünk egy tél-űző felvonuláson egy másik faluban (kicsit a mi busójárásunkra hasonlít), ott tűntek fel ilyen szerzetek. A bemondó szerint a fenyő termékenység-szimbólum errefelé, ezek a varázsfigurák a tél halálát, a tavasz születését, a szerelmet és az újjáéledő mindenséget hirdetik. Hát, ahhoz képest elég ijesztőek voltak. 

A fenyősubások után kicsit fel kellett söpörni, de aztután újult lendülettel folytatódott a buli. Pápaszemes műtőssegéd táncolt Pumuklival, banyák ropták sötét tekintetű erdei manókkal, takarítónők forogtak a placcon, kezükben tollseprű, mellyel a vigyázatlanabb táncosokat cirógatták nyakon. A zenekar húzta, már nem is volt hamis (vagy én ittam elég sört és snapszot), a vendégsereg pedig velük énekelt. 

Attendance úgy érezte, reggelig is szívesen maradna. Még másnap reggel a fürdőszobában is azt harsogtam a zuhany alatt, amit a bálban tanultam: „Wir seh’n uns wieder, wir seh’n uns wieder!” Úgy legyen. 

Attendance kínos zavarban köszönte meg Frau Attendancénak, hogy nem engedte megszökni az elején...

Attendance Bécsből 8

Március 2. 

Reggelente már derengésben ébredünk, ami határozottan növeli a felkelést serkentő dalos-táncos összeállításom hatékonyságát. Közeleg a tavasz. Múlt hétvégén kankalint láttunk nyílni az árokparton – igaz, az a magyar oldalon volt. Itt, a metropolisz betonján nem annyira jellemző. A kikelet közeledtét inkább a járókelők szerelése jelzi, például a két kis csokoládégyereké, akikkel az iskolaév eleje óta rendszeresen találkozunk a metrómegálló felé tartva. Nagyjából azonos korú (ikerforma) kis néger testvérpár, lehetnek vagy nyolcévesek. A kisfiú mindig dumál, magyaráz, be nem áll a szája, a kislány meg komoly, szigorú (valószínűleg őrá bízzák otthon reggelente az öcsit és nem fordítva). Egyszóval még ők is, akik egész télen szemöldökig bebugyolálva, hatalmas iskolatáskával a hátukon jöttek mindig szembe, még ők is szellősebbre fogják a reggeli kollekciót. Csak az irdatlan iskolatáskák a régiek. 

A suli előtt várakozva tegnap délután (papataxi rundumdiúr...) érdekes jelenetnek voltam szemtanúja, ami jól példázza a bécsiek szociális interakcióit. Egy autós – parkolóhelyet keresve – beletolatott a mögötte állóba. A csattanásra figyeltem fel. Lelki szemeim előtt felsejlett az obligát jelenet: vörös fejjel ordítozó, anyázó sofőrök, ökölrázás („rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom...”). Ehelyett a két kocsiból kikászálódók (az egyik nő) udvariasan köszöntek egymásnak, fejcsóválva szemügyre vették a károkat, a vétkes (a férfi) mentegetőzött, a károsult (a nő) mosolygott – nem mondanám, ezzel a két szememmel láttam, aztán kitöltöttek valami papírokat. Ohne stressz. A kollégáim is ilyenek odabent: lehet, hogy nagyon nem egyezik a véleményük (esetleg az egyiknek nagyon a bögyében van a másik), de megmaradnak udvariasnak és kulturáltnak. Sokan éppen ezt a színpadi álságosságot vetik szemére az osztrákoknak, akik persze a háttérben éppúgy elkaszálják a nekik nem tetszőket, ha tehetik, mint mi a magyar ugaron. Én mindenesetre nagyon szenvedtem odahaza attól, hogy magas beosztású doktorok is úgy beszélnek néha egymással, hogy egy bálnavadászhajó legénysége is elpirulna tőle. 

Attendance Bécsből 7

Február 9. 

Hát ez sem a tervek szerint alakult, az előző ígéret óta bizony már többször lett holnap... De most legalább folytatom. 

A cápa. Karácsony előtti bevásárlási feladataimat szokásom és hajlamom szerint egy délutánra sűrítve egy ködös napon munka után kiautóztam a Shopping City-be, Bécs egyik legnagyobb bevásárlóközpontjába. A kezemben tartott lista a bokámat verdeste, élén pedig a fent nevezett porcoshal állott, Áron fiam karácsonyi kívánsága. Egyszer még az ősszel meglátta az IKEÁ-ban, és addig könyörgött, míg a túlterhelt szülő le nem szerelte azzal, hogy „majd karácsony körül vissaztérünk rá” – gondolván, úgyis elfelejti. Ő azonban nem felejtős fajta, így azon a bizonyos napon ott találtam magamat az IKEA plüssállat-osztályán és dermedten konstatáltam, hogy a cápák távollétükkel tüntetnek. Volt kutya, teknős, sőt, egy kétes arckifejezésű víziló is, de cápa egy szál sem. Határtalan megkönnyebbülésemre aztán mégis felfedeztem egyet, a legislegutolsót, magasan a polcrendszer tetején, ahol a madár sem jár. Senki sem érte fel, bizonyára azért is maradhatott ott. Felnyúltam érte, de esélyem sem volt, hiába vagyok majd két méteres. Lopva körülnéztem. Sehol senki. Ugrálni kezdtem, előbb helyben, majd nekifutásból is. Egyszer az ujjam hegyével megérintettem a farkát, de tovább nem jutottam. Eladó százméteres körzetben sem találtatott. Onnan alulról, ahol álltam, látni véltem, ahogy a cápa arcán a kárörvendő diadal vonásai jelennek meg. Egy létra kellene vagy valami pózna, de közel s távol csak hülyén (és egyre szélesebben) vigyorgó plüssállatok. Hopp. és egy bábszínházhoz való paraván, kábé olyan magas, mint én magam. A súlya alapján tömör tölgyből készülhetett (esetleg négycollos acélból, az sincs kizárva). Hadd bízzam a nyájas olvasó fantáziájára, hogy néztem ki, míg a mázsás paravánnal (rajta majom, pálmafa és banán) lepiszkáltam onnan fentről azt a szerencsétlen cápát, aki addigra leplezetlenül röhögött rajtam. De – annyi balszerencse közt, oly sok viszály után – megvolt! Az apai szeretet szárnyakat ad, ha egy cápahiányban szenvedő kisfiú karácsonyi öröme a cél. Hónom alá csaptam az állatot és irány a pénztár! 

Az IKEA nem bízza a véletlenre, hogy minden áruját alaposan szemügyre vedd. A körülbelül negyvenezer négyzetkilométernyi áruház három szintjén meanderszerű vonalban kanyarog a gyalogút. Tekintve, hogy tájékozódni alig tudok jobban, mint egy döglött tengeri uborka, hol itt, hol ott tűntem fel a boltban, hónom alatt a döggel. Fél óráig tartott, míg kikeveredtem a bútorok közül (a fürdőszoba-osztályon már előre köszöntek az eladók, mikor hatodszorra is meglátogattam őket), és a távolban felsejlettek a pénzárak körvonalai. Meg még valami. Hatalmas tárolórekeszek az előző szezon kifutó termékeivel, amelyeket sluszpoénként helyeztek el a pénzárhoz vezető út utolsó méterein. Ott magasodott egy rekeszben mintegy másfél köbkilométernyi plüsscápa is. 

Az IKEÁ-t elhagyva fel kellett még keresnem vagy négy-öt egyéb boltot, melyek a hatalmas pláza területén egymástól a lehető legtávolabb helyezkedtek el. Cápámmal így a vásárlóközönség körében is hamar sikerült népszerűséget kivívnom. Az egyik kávézóban például fiatal hölgyike ült, aki gyanúsan méregetett már első alkalommal is, mikor elhaladtam. Aztán, hogy állandó jelenséggé kezdtem válni azon a szakaszon (utam vagy még háromszor vitt el a leány kávézója mellett), egyszer csak felugrott, és már messziről, színpadiasan kitárta a karját felém: „Ugye nekem, csak nekem fogtad, én hősöm!!!” – kiáltotta, és én jobbnak láttam sürgősen másik útvonalat választani. 

Hát ennyit a cápáról. Megviselt a dolog, de megérte. 

Még mesélek egy kicsit a kórházról. A holland akcentusom tovább kísért, nem menekülhetek előle. Volt a múltkor egy magyar kislány az egyik osztályon, vele és az apukájával persze magyarul beszélgettünk. Utána az egyik nővér csodálkozva megjegyezte, milyen folyékonyan beszélek magyarul. Holland létemre – tette még hozzá... Ugyanis, mint kiderült, sokan azt hiszik rólam a házban, hogy holland származású vagyok. Nem értem, honnan ez az erős akcentus. Igaz, hogy dolgoztam Hollandiában, szerettem is a nyelvet és jól is beszéltem – node annak vagy tíz éve! És az akcentus még mindig nem kopott ki belőlem. Hm. 

Van a gégészek között egy operaénekes is. Csendes, sőt kicsit mogorva fazon, de állítólag csodálatos hangja van, és, nem mellesleg, magánénekesi diplomája. Na, neki ma majdnem kitörtem a nyakát véletlenül. Műtét közben egy koronaszerű lámpa van a fején, a zsinórja a fal mellett álló masinához kapcsolódik. Onnan jön a fény az üvegszálas optikán keresztül. Azt hittem, át tudom lépni... De közben ő is végzett a műtéttel és felállt. Mit szépítsem, teljes súlyommal ráléptem a pórázára, ami persze megfeszült és hátrarántotta a nyakát. Mivel nem nagyon szeretik a nővérek a mufurcsága miatt, alig bírták visszatartani a kacajt. Mikor aztán kiment („Nem, ne mentegetőzzön, igazán semmiség...” – és közben úgy nézett a szemével, mint a halálsugár), azok a komiszok megtapsoltak. 
Gyűjtögetem a népszerűség morzsáit... 

Itt nálunk egyébként Semesterferien van, ami azt jelenti, hogy iskolai szünet és mindenki síel. Kong a város, csak a mi elszánt, maroknyi csapatunk maradt. De márciusban mi is megyünk, méghozzá a tiroli hegyekbe! Majd azt is elmesélem. 

Megint hosszúra nyúlt a beszámoló, bár Frau Attendance mindig biztat, hogy inkább sokszor keveset írjak. A tördelésre viszont (a kezdeti bakik után) igyekszem vigyázni, hogy könnyebben olvassátok. 

És hamarosan újra írok! Igérem. 

Attendance Bécsből 6

Január 23. 

Köszönet mindazoknak, akik hűségesek maradtak és nem tántorította el őket, hogy a Napló foghíjassá vált és az eredeti elnevezés szótövében foglalt burkolt ígéretet („nap”) nem igazán teljesíti az utóbbi időben.  

Karácsony óta folyamatos munkában, munkahely-építésben és ügyelet-dömpingben van részem, s ha végre hazaesem, jönnek az urak az iskolából és tanulunk. Volt este, hogy a háromkaréjú ősrákokkal szembeni vitathatatlan (?) érdeklődésem sem tudott visszatartani attól, hogy Áron földrajzkönyve fölött el ne aludjak. Hát ezért szűkös most az Attendance-termés, és noha mindig megfogadom, hogy a „sokszor keveset” elvet fogom követni, az a kevés is mindig halasztódik, míg végül olyan sok lesz, hogy akkor meg az tántorít el a lejegyzésétől. 

De abbahagyom az önsajnáltatást, mert nincs is miért. A fiúk 4,7 feletti átlagot produkáltak félévkor a magyar iskolában úgy, hogy oda se jártak (ugye, ott az ötös a legjobb!), itt a császárvárosban meg, noha nem kell hivatalos értékelést kapniuk a szemeszter végén, egyre több tantárgyból érkezik az 1-3 közötti félévi jegy. Rejtély, hogy csinálják. Például, hogy az ősszel németül még nem tudó kisebbik fiam német nyelvhelyesség (!) – dolgozatára jobbat kapott, mint a mellette ülő őslabanc. És hogy az idősebbik, aki nemrég még meg sem tudott szólalni osztrákul, múltkor az Orbán-féle médiatörvényről vitatkozott a napközis tanárával... 

Az ő agyuk másként van behuzalozva, mint a magamfajta érett korúnak. Félelemmel vegyes csodálattal várom a napot, mikor majd rá kell döbbenjek, hogy jobban tudnak nálam németül. Bizonyos jelek (mint a kiejtésük, a beszédükbe keveredő osztrák kifejezések, az exponenciálisan bővülő szókincsük és ösztönös nyelvtani megsejtéseik) arra mutatnak, hogy az a nap nincs is túlságosan távol. 

Ezt a bejegyzést tulajdonképpen csak rövid jelentkezésnek szántam, hogy élek, nem vesztem el, és hamarosan megint gyakrabban fogok tudni írni – de nem állom meg, hogy a kései óra ellenére ne említsek néhány morzsát bécsi életünkből. Például a korcsolyapályát a Rathausplatzon. Néhány hete ugyanis lehoztuk a fiúkkal a korcsolyájukat, hogy majd a neten kibogarászom, hol lehet itt a közelben jeget találni. Nem sokkal utána bukkantam rá az első híradásra a Rathausplatzon, a karácsonyi vásár helyén január közepétől létesítendő korcsolyapályáról. A jó bécsiek ugyanis, miután a vásárnak vége, jeget hizlalnak a téren és a csatlakozó park sétányain és 6000 négyzetméternyi korcsolyapályává alakítják a placcot. Vártuk a nagy napot, a nyitást és nem is csalódtunk. Este hét órakor, a mesebelien kivilágított Tanácsháza előtt, némi politikusi beszédekkel és jégrevüvel megnyílt a pálya, méghozzá (igaz, csak aznap) kostenlos, azaz ingyen. A Radio Wien kitelepült DJ-jétől bárki kérhetett számot, a környező bodegákban fogyott a puncs és a forró csoki, az egyes híradások szerint tízezres tömeg pedig tolongás, lökdösődés nélkül kényelmesen elfért a hatalmas műjégpályán. Hihetetlen élmény volt az esti fényekben korcsolyázni a város szívében, együtt a kipirult, jó kedélyű bécsiekkel, akik a tömegjelenetek során sem mutatták jelét türelmetlenségnek vagy idegbajnak. Jómagam a palánk mellől kísértem figyelemmel az eseményeket és dideregve hallgattam a zenét – korcsolyázni ugyanis nem tudok. Kábé annyi esélyem van függőlegesen maradni a jégen, mint egy élére állított papírlapnak. De a srácok élvezték nagyon, felfedezték a park ösvényeit, a curlingpályát, fogócskáztak, keringtek, siklottak (elképesztően ügyesen). Aztán ittunk egy forró csokit és hazajöttünk villamossal. 

Jó kis város ez. Szeretetre méltó. Nem találkoztam még olyan régebb óta itt lakóval, aki komolyan szidta volna, ami nagy szó. (Pirmasensben viszont olyant nem lehetett látni, aki őslakosként ne vágyódott volna el más tájakra.) Kaptam karácsonyra egy könyvet Frau Attendancétól, az a címe, hogy A Császárváros. Egy huzamosabb ideig itt élt magyar újságírónő alkotta, tulajdonképpen rendhagyó útikönyv Bécsről, de olyan jó stílusban, olyan érdekesen megírva, hogy letehetetlen. Az írónő most Budapesten él, és előszavában megjegyzi, hogy Bécsben élve „veszélyesen naivvá válik az ember”, mondjuk Pesthez képest. Azt érti ezalatt, hogy elalszik, kihuny bennünk a zsigeri gyanakvás, hogy na most mindjárt valaki át fog verni, mindjárt gorombán ránk üvöltenek vagy megaláznak valamilyen módon. Ebben a városban polgárság él, és ez a légkör még a húsz százaléknyi bevándorló tömegén is átüt. 

Most viszont befejezem, mert éjjel lett. A szomszéd szobából egyenletes szuszogás hallatszik, alszik a két kalandozó kismagyar. Áron feje alatt hatalmas plüsscápa, karácsonyi darab, aminek szintén története van. Legközelebb elmesélem majd, milyen volt az adventi vásárlási láz közepette a hatalmas bevásárlóközpontban átfurakodnom a tömegen, hónom alatt egy méteres cápával. Holnap ezzel kezdem. Szép álmokat. 

Attendance Bécsből 5

December 23. 

Holnap karácsony! A kórházban minden osztályt kigyönyörítettek csillagokkal, hópelyhekkel, angyalszárnyakkal és csillogó-villogó égősorokkal. Különleges élmény volt tegnap ügyeletben az esti vizit. A nővérszobák felől halvány puncs-illat kúszott a folyosókra, odabent halkan szólt egy-egy karácsonyi cédé. Minden osztálynak külön karácsonyfája van, a máskor olyan elfoglalt nővérek most órákat töltöttek a díszítésükkel. 

A hároméves E. tegnapelőtt „szabadult”, azaz, mivel a csontvelő-átültetés után már eléggé megerősödött az immunrendszere, kiengedték a steril zsilipből, ahová az orvos is csak védőruhában, bemosakodás után léphet be. Aki eltöltött három hónapot odabent, megtanulja értékelni mindazt, ami nekünk, „kintieknek” természetes. A kis E.-t tehát ott találtam tegnap este az osztály karácsonyfája alatt. Anyukája hozta ölben, mert gyenge még a járáshoz. Ült Mutti ölében szótlanul, tágra nyitott, fekete szemmel, aztán eltolta a derekát tartó kezet, lekászálódott anyja öléből és odament a karácsonyfához. Reszkető lábakkal, botorkálva, de – odament. Megállt az ő méreteihez képest hatalmas, világító, szikrázó csoda alatt, csak állt és nézett felfelé, hogy majd kificamodott a nyaka. Ezekért a végtelen pillanatokért lesz gyerekorvos az ember. 

A műtő személyzetével is megültük a karácsonyi partinkat, szerintem kissé stílustalanul egy olasz étteremben. Igaz, hogy a koszt kitűnő volt. Egész este vidáman csevegő osztrák – sőt bécsi! – kollégák vettek körül, akik egyre jobban belemelegedtek a buli-hangulatba. Sajnos, a gátlások lazulásával nyelvhasználatuk is radikálisan megváltozott, mind jobban előretört ajkukon a wienerisch. Ez az a fajta német (?) nyelv, amit a németországi tévé- és mozinézőknek németül feliratoznak a jobb megértés kedvéért. Az Arbeit helyett „Oáveit”, az ich liebe dich helyett „i’ steh’ af di” járja – ahogy errefelé mondják: „Tut me lééd”. Órákig rötyögtem együtt az egybegyűlt harcostársakkal, lehet, hogy a rendszert is szidtuk vagy megdicsértük a pincérnő bokáját… Igazából nem tudom. A Dubairól és az ottani társadalmi ellentétekről szóló eszmefuttatást jól tudtam követni, de aztán felmerül valami a Schönbrunni Állatkert kajmánjaival kapcsolatban, ahol elveszítettem a fonalat. Kalandos, na. Év elején a pfalzi dialekt, most meg ez az elvetemült bécsi. Mindig tanul az ember. 

Az a módszerem (Kosztolányi után szabadon, aki mindezt nálam sokkal kitűnőbben megírta Esti Kornél-történeteinek kilencedik fejezetében – érdemes elolvasni!), szóval az a módszerem, hogy rendkívül értelmes arccal figyelek, és időnként elsütök egy-egy „genau”-t. Esetleg „Na eben”-t vagy „Es ist halt so”-t. Ha megértem, vagy ha egyáltalán nem, semmi baj. A gond abból származik, hogy időnként félreértem vagy későn kapcsolok. Egy idősebb, duci főorvosnővel vártuk a minap a liftet, ami nem akart megérkezni. Némi várakozás utána főorvosnő mosolyogva rám nézett, mondott valamit és elindult gyalog, alig hagyva időt nekem a szokásos „genau”-mra. Már messze járt, mikor összeállt a fejemben, mit is közölt. Azt mondta, hogy úgyis kövér, ráfér egy kis lépcsőmászás. Na, erre mondtam én kapásból, készségesen, szélesen mosolyogva, hogy: „Genau!!!” Most fussak utána..? Hm. Tut me lééd. 

Egy másik alkalommal – szintén nyelvi korlátaim okán – majdnem vérig sértettem egy néger apukát. Olyan fekete volt, mint a bagaria, és a kisfiát hozta orrmandula-igazításra. A szülőkkel szemben, a tájékoztató-bemutatkozó beszélgetésen mindig különösen figyelek arra, hogy érthető legyek. Lassan, tagoltan beszélek, minden szót megfontolok, nehogy idegen kifejezéseket használjak vagy egyszerre túl sok legyen a befogadandó információ. Megszoktam még Magyarországon. Itt meg hát… Nagyon kell ügyelni, hogy és mit mond az ember külföldiül. A néger apu zokon is vette a tempót. „Nyugodtan beszélhetünk ám normálisan németül” – mondta, „már régóta idekint dolgozom, jól megértem…” Rávilágítottam a helyzetemre, miszerint könnyű azt mondani, hogy normálisan beszéljek, mikor én csak így tudok. Én ugyanis nem olyan régóta dolgozom még idekint… 

Érdekes, hogy a világ apraja (azaz a gyerekek) sokkal több mindenben hasonlít egymásra, mint különbözik. Legyenek törökök, arabok, osztrákok, németek, hollandok vagy magyarok– adott esetben szénfekete négerek – ugyanúgy viselkednek, ha örülnek, félnek, ha infúziót kapnak vagy megoperálják őket. Egyformán szükségük van a gyógyszereken és nagyképű szaktudáson kívül az emberségre, jó szóra és vigasztalásra. És ami igen megnyugtató: ugyanúgy működnek, mint a régi pácienseim. Azaz náluk is tudom használni (pedig kételkedtem benne, becsszó!) az évek alatt összegyűlt tapasztalatomat. Genau. 

De az elmúlt napokban a műtőben is karácsonyi hangulat van. CD szól és a pihenőben hol egyik, hol másik nővér tálal fel kóstolót a karácsonyi sütikből. Nagyon kell vigyázni, hogy az előző este óta éhező gyerekekhez, akik az előkészítőben reszketve várják a doktort és nyelik az éhkoppot, ne teli szájjal érkezzek: „Na, kiföeg, hoj vaj?” És közben leheli az ember az ánizst. 

Odabent a műtőssegéd tánclépésben mos fel két műtét között a Let it snow dallamára, a műtősnő egész nap dudorászik a maszkja mögött és még az operatőr is meg-meglengeti a szikét, ha egy pörgősebb Jingle Bells feldolgozás hallszik. 

A műtét alatti vidám csevej általános szokás errefelé (ellentétben az egyesek fejében esetleg létező képpel a gyógyítás patikaszagú, néma szentélyéről, amelynek csendjét csak a kurta parancsszavak és a műszerek csörömpölése töri meg). A műtősnő elmeséli az altatós asszisztensnek, hol kapott gyönyörű karajt a vínersniclihez, a műtősfiú az altatóorvost nyaggatja, hogy szerinte érdemes-e váltani az iPhone 4-re most, hogy akciós, az operatőr pedig, ha néha felnéz, nem törlést kér vagy érfogót, hanem megkérdi, nem tud-e valaki egy jó fodrászt a kilencedik kerületben. (Most veszem észre, igazságtalan vagyok és túlzó: ha a dolog komolyra fordul, azért mindenki fegyelmezett. Remek a csapat és jó velük dolgozni.) 

Tegnap nagyon megszerettem őket. A szokásos zsivaj közepette a cédéről egyszercsak felhangzott a Csendes éj. Gyönyörű feldolgozás volt, egyetlen női hang és halk orgona-szőnyeg. Semmi dob vagy ritmushangszer, csak ez az éteri hangzás. Van ebben a dalban valami, hogy akármilyen silányul adják is elő, mindig megérinti az embert. Ez a zene meg mintha egyenesen a betlehemi éjszakából szólt volna. A műtősnő elhallgatott. A műtősfiú felegyenesedett a lábszárvakarásból, az anesztes asszisztensnő kezében megállt a fecskendő. Az operatőr doktornő ránk meredt, kezében egy véres műszerrel, a pillantása azonban valahol a messzeségben járt. Nagyon kellett ügyelnem, hogy a kezemben tartott újság (Österreich Heute) meg ne zizzenjen. Így maradtunk, mint valami Csipkerózsika-álomban És szólt tovább a Stille Nacht. Erre mondják mifelénk, hogy angyal szállt el felettünk. A karácsony angyala, akinek még a műtőbe is szabad bejárása van, a legtrutymósabb garatmandula-műtét kellős közepén. Aztán összerezzentünk, egyik a másik után és folytatódott a munka meg a beszélgetés. A szemeken látszott, hogy mintha még egy pirinyót szégyelltük is volna egymás előtt az iménti gyöngeséget. De van efféle jóleső szégyenkezés is, a szájak sarkában egy kis félszeg mosollyal és sok-sok melegséggel a zöld műtősruha mellrésze mögött. Hiába na, karácsony van. Illetve lesz. Illetve volt is már akkor, ott a műtőben, arra a pár pillanatra. 

„Christ, der Retter ist da…”. Üdvhozó Jézusunk él. Boldog karácsonyt, kedves fórumozók! 

Attendance Bécsből 4

December 14. 

Mióta ez a komisz Attendance bécsi polgár lett, látszólag elfeledkezett hűséges olvasóiról, akik mostanra bizonyára sok kellemetlen dolgot gondolnak a hanyag tollnokról. Nézzétek el nekem, ha a krónika foghíjasabb lett a németországinál: ott egyedül voltam, itt harmadmagammal. Ott csöndes állóvíz volt a munkahelyem, itt forrongó katlan. Jelentem, nem vesztem el, itt vagyok, ragyogok, s ha tehetem, továbbra is csurran-cseppen egy-egy adag ex-pfalzi köznapló. 

Bécsi harmadik hónapom közepén járok, bedolgoztam magam a kórházba, kialakult a napirendünk, mely túl sok üresjáratot nem enged egyikünknek sem. Reggel vaksötétben felserkenek, mint a kegyes nép, ellátom magam, majd jó parasztasszony módjára, aki hajnalban kiszórja a szemet a tyúkudvarban, reggelit készítek a két főből álló siserehadnak. Ők ilyentájt még csak két ágymeleg kupacként vesznek részt a cselekményben, a vastag dunyha alól alig-alig villan ki némi szőke kóc. Zajt csapok: ez nálam elsősorban éneklést jelent, improvizatív dallammal és szöveggel egyaránt. Közben trappolok, mozgolódom, villanyt gyújtok és ezerféle hatástalan praktikával ébresztgetem őket. Kördiagramon ábrázolva, hogy mivel töltöm a hajnali hat és fél nyolc közötti másfél órát, a legnagyobb szeletet ez a meddő költögetés teszi ki, az értelmes tevékenység alig látható halvány csíkocska csak mellette. 

Aztán reggeli, cuccolás és rohanás a metróállomásra. Színezi a hangulatot egy-egy otthon felejtett tízórai, tornacucc, iskolatáska (!) és egyebek. Rendszerint azért odaérnek. Sőt még én is. És kezdetét veszi számomra is a napi őrület, amelynek a legáttekinthetőbb és legkedvesebb része a gyermekanesztézia. A megbeszélések, egyeztetések, ügyeleti beosztás-készítés, koordinálás már nem ilyen vonzó. Nem könnyű az ezerféle igényt és érdeket nap mint nap egy fedél alá hozni egy olyan házban, melyet patinás tradíciói több mint egy évszázada oltalmaznak a forradalmi változásoktól. Ha a lélegeztető tubus rögzítését követően az asztalka BAL szélére helyezem a leukoplaszt-hengert, máris felforgató nézetekről teszek tanúbizonyságot, tekintve, hogy annak ezer éve a JOBB szélen van a helye. Egy alkalommal, vad lázadó ösztöntől hajtva az altatási jegyzőkönyv utolsó lapján a jobb oldalon írtam alá a nevemet a szokásos bal helyett (amúgy mindegy, a lap teljes szélességében ki van pontozva a helye). Egy óra múlva, mikor megszáradt a hibajavító, ott találtam az asztalomon, diszkrét post-it cédulácskával ellátva, miszerint „szíveskedjék a bal oldalon szignózni!” 

No de reformokat várnak tőlem! Hogy majd én újjászervezem itt a gyermek-anesztéziát, fellendítem, racionalizálom, megújítom, forradalmasítom és gatyába rázom. Hát lehet, hogy sikerül, de vagy négyszer annyi idő kell majd hozzá, mint a háromkaréjú ősrákoknak, míg szirti sassá változtak az evolúció folyamán. 

A srácokért délután háromkor indulok. Még mindig (illetve legtöbbször) értük megyek, mert valahányszor meggyőzöm magam arról, hogy semmi bajuk nem eshet, ha önállóan térnek haza, valamilyen gikszerről mindig tudomást szerzek az újságokból. Tegnap például egy gazdátlan koffer miatt vonult ki a kommandós-különítmény a Stephansplatzra, mert azt hitték, bomba. Máskor valakik tettleg rendezték nézeteltérésüket az U3-as vonalán (a mérleg két betört orr és egy karficam volt). Nagyváros, na. Szép, nagy, mozgalmas világváros. A mai újságban hírt adtak egy fiatalemberről, aki machetével (ti. bozótvágó késsel) felszerelkezve rabolta ki az egyik élelmiszerboltot. A cikk szerint a pénztárost szerb-horvát nyelven szólította fel a pénz átadására... (Ez az utóbbi megjegyzés nem akar diszkriminatív lenni, pedig sajnos az. Akárcsak a gazdasági igazgató figyelmeztetése az első munkanapomon, hogy zárjam mindig az ajtókat és szekrényeket, mert sok a külföldi beteg és így a kórház sem a régi már...) 

Mire hazaérünk és bevásárolunk (kenyér, tej, felvágott), négy óra lesz és kezdődik a tanulás. Élvezem azt a néhány órát külön-külön a nebulóimmal. Gyakran gondolok arra, hogy biztos ezt szeretik a pedagógusok is a saját szakmájukban: azt a folyamatot, ahogy az átadott gondolat gyökeret ver és szárba szökken a fogékony diákagyban. A gyermekeim újabban minden nap lenyűgöznek valamivel. Hol egy német kifejezéssel, amiről egy hete ejtettünk egy-két felületes szót, és még mindig emlékeznek rá, hol egy kósza megjegyzéssel, amiből kiderül, hogy jobban átlátják az adott tantárgyból aktuálisan tanultakat, mint én – ilyesfajta meglepetésekből egyre több van. Idősebbik fiam biológiából a földtörténeti korokról tanul éppen, és én megpróbáltam kikérdezni. „Paläozoikum? Azt tudom!” – szólt, majd felsorolt egy csomó ősállat- és növényfajt, amelyek akkor éltek a Földön. NÉMETÜL. Ilyeneket, hogy bojtosúszójú hal, meg ősangolna. Nem győztem kapkodni a szótár után. A kisebbik meg hazahozott a minap egy hibátlan helyesírási dolgozatot. NÉMETBŐL. A padtársának állítólag hármas lett. Hm. De szép is lenne, ha mindez az én érdemem volna – de őszintén szólva fogalmam nics, hol csípik fel ezeket. És így meg még szebb. 

Aztán vacsora, némi közös kuckózás a tévé előtt és alvás. Letelt a nap. 

De odakint újra esik a hó – Bécs kis megszakításokkal hetek óta nagy fehér takaró alatt szuszog – és advent van, karácsonyi forgatag, díszkivilágítás és puncs. Hihetetlen hangulata van ezeknek a vásároknak. Útikönyvből olvasva nem találtam túl vonzónak a dolgot: deszkabódék, giccs és tömeg. Igen ám. De ezek BÉCSI deszkabódék, BÉCSI giccs és BÉCSI tömeg. És a Rathaus úgy ragyog, mint egy esküvői torta, az egyik standon két néger püföl egy dobot valami különleges fekete ritmusra és közben teli szájjal vigyorog, a színpadon épp egy rézfúvóskvartett hal kollektív fagyhalált kedélyes karácsonyi dallamok interpretálása közepette, és a lökdösődők arcán sehol a tömegben nem látni bosszúságot, csak mosolyt, forralt bortól tágult ereket és valami kopirájtos megilletődöttséget, amit kizárólag itt, nálunk lehet látni. Nálunk, Bécsben. Igen, kérem, mert míg a többi ezret-tízezret a turistabuszok szállították ide jó pénzért egy délutánra, adig mi – itt lakunk. Néha, háromméteres forró hullámban, elönt ez az érzés, hogy milyen jó itt. Mert tényleg az. A legkisebb fiam a Rathausplatzon, a fények és illatok közepette megállt a forgatag közepén és így szólt: „Én most csodálok.” Alanyi ragozással, tárgy nélkül. Csak úgy. Ő még képes erre – én sajnos már csak nyomokban. De ez az idei advent még az én túlkoros szívemet is átmelegíti. 

Egyébként alig tudok írni, mert este elvágtam az ujjamat. Vacsorát csináltam éppen (a hős apa!), és a kígyóuborkát látványkonyha-szerűen, egyetlen pengecsapással akartam kettévágni, hadd ámuljanak a fiúk. Lehet, hogy a machetés kolléga járt az eszemben (az élelmiszerbolt-kipakolós). A kés egy centi mélyen beleszaladt a bal mutatóujjamba, és ott megállt. A gyerekek elsősegélyben részesítettek, majd felkerekedtünk és bementünk a műtőbe kötésért (mert pl. tapasz az nincs itthon). Mindhárman mentünk: én, ujjammal átvérzett zsebkendőben, a nagyobbik, mert támogatni akart, ha elgyengülnék a vérveszteségtől (ő negyven kiló, én százkettő...), és a kisebbik, mert nem akart egyedül otthon maradni. Bevittem őket a műtőbe: zárt világ, sterilitás, bonyolult műszerek, elektromos, számkódos acélajtó, rajta a nevem (Ärztliche Direktion: Dr. Peter Király). A fiam beleszagolt a fertőtlenítő-illatú levegőbe és áhítattal így szólt: „Kúúúl!” 

Feledve volt a sajgó ujjam, az enyhe hányinger és a még mindig citerázó térdem. 

Megdicsőültem.