Rotterdam

Húsz évvel ezelőtti fiatalkorunkból visszaköszönő sátras, túrázós, nomád rutinunknak köszönhetően, meg persze annak, hogy dögfáradtak voltunk, mégiscsak egész tűrhetően aludtunk. Hét óra tájban széllelbélelt házigazdánk fiatalos perisztaltikájának hallható bizonyítékára riadtam, s kisvártatva megélénkült a kvártély. Ismét megbicsaklik a toll, midőn leírni igyekszik a látványt, melyet John nyújtott supermanes pizsamájában. Behozott magának (csak magának!) egy bögre kávét és asztalához ült, valamit nyomogatni a számítógépén. Nyilvánvaló volt, hogy az éjjel nem épültek ki újabb neuronkapcsolatok agya beszédközpontjában. Kb. tíz perc alatt összecsomagoltunk, úgy-ahogy rendbehoztuk magunkat, kiropogtattuk az összekuszálódott csigolyákat és formális köszönetet rebegve nyakunkba vettük Rotterdamot.

Johnhoz kapcsolódó - remélhetőleg - utolsó élményünk az az üzenetváltás volt, mely délelőtt tíz tájban vette kezdetét. Azt kérdezte, nem láttuk-e a karóráját, mert sehol sem találja. Ezt már nem lehett überelni. Nem volt ez nyílt gyanúsítás, mégis egyfajta burkolt célzás a vendégek enyveskezűségére - egyszóval nemigen találtunk szavakat. A karóra egyébként meglett egy, kb. dél körül keltezett SMS tanúsága szerint (a szennyes ruhák között találta meg, tűt a szénakazalban), így lezárhattuk végre ezt a sikamlós ügyet.

Helyette inkább Rotterdamot érdemesíteném pár szóra. Hollandiának (és Európának) ezt a legnagyobb kikötőjét és a várost magát 1940-ben megsemmisítő bombatámadás érte - a földdel lett egyenlővé. Láttunk róla képeket: ezt tényleg szó szerint kell érteni. Óriási teljesítménnyel újjáépítették, mostanra világváros, de a háború előtti holland építészet jellegzetes vonásait hiába keresnénk itt. Bár néhány épületet és egy egész negyedet (a Delfshavent) eredeti stílsuban emelték újra, a városképre inkább a posztmodern, sőt futurisztikus épületek, csupa-üveg felhőkarcolók és fantasztikus építészeti remekek jellemzőek. Egy boldog délelőttöt töltöttünk itt, róva az utcákat a szemerkélő esőben. Mert azt azért el kell mondani a holland tavaszról, hogy meglehetősen nedves. Hogyan lenne másként olyan harsogóan zöld a gyep mindenütt (mert az!), ha nem esne majd' mindennap egy kis eső. Épp ennek tükrében tudtuk értékelni előző napi szerencsénket az időjárással. Merthogy Keukenhofban - és egész nap, utunk során végig - olyan ragyogó napsütés és húsz fokos meleg kísért minket, hogy Toszkána is megirigyelhette volna!

Majdnem egy évtizede űzzük a geocaching nevű játékot, amely nem is egyszerű játék vagy hobbi, mint inkább életforma. Ha valaki meg akar mutatni a többieknek egy szép vagy különleges helyet a világban (természeti szépség, műemlék épület, híresség szülőháza vagy bármilyen, más miatt érdekes pont), elrejt a közelben egy kisebb-nagyobb dobozt (ez a cache), és megadja a koordinátáit az interneten. A vállalkozó szelleműek ennek alapján, GPS segítségével megkereshetik az elrejtett dobozt (2 cm-es kapszulától a 30 cm-es konyhai fedeles műanyag edényig minden szóba jöhet), melyben, ha belefér, kisebb nagyobb "kincsek" találhatóak a gyerekek vagy gyereklelkű felfedezők kedvéért - és egy napló, azaz logbook, amelyben a megtalálás tényét névvel, dátummal rögzíteni lehet. Ennyi. A lényeg persze az adott hely felkeresése, megismerése, mivel a doboz elrejtőjének az általa megmutatni kívánt ponttal kapcsolatban egy jó adag információt is meg kell adnia a honlapon. Azért persze egy kicsit élvezzük a keresgélést magát is. A rejtek ugyanis akárhol lehet. Erdőben egy odvas fa, egy kőrakás, városban egy fal ürege, esőcsatorna mögötti rés, vagy - egész kis dobozok esetében - akár egy közlekedési tábla hátoldalának visszahajló pereme is rejtheti a cache-t. El sem hinné az ember, mennyi ilyen "láda" van szerte a világon. Csak Magyarországon több, mint háromezer.

Rotterdamban ezen a délelőttön öt ilyen helyet kerestünk fel. Láttunk motorbicikli-szobrot (egy  Anna Blaman álnevű írónőnek állít emléket, aki a Magányos kaland - Eenzam avontuur - című regény szerzője), szélmalmot, templomokat (furamód mind zárva volt, dacára a vasárnapnak...) - egy kis ízelítőt Rotterdamból. Meg a rotterdami zegernye időből is, mert délre már igencsak átfáztunk. Az állomás közelében rátaláltunk egy vietnami étteremre, ide betértünk megebédelni és melegedni egy kicsit. Nem bántuk meg, kedves kiszolgálásban és igazi különleges kulináris élményben volt részünk illatos fűszerekkel, vajpuha húsokkal és ezerízű mártásokkal. Úgy döntöttünk, mostantól hívei vagyunk a vietnami konyhának.

Még arra is volt lehetőség, hogy az este fél hétkor Rotterdam repülőteréről hazainduló járatunkra online "becsekkoljunk". Az étterem ingyenes WiFi-je révén öt perc alatt elkészült a két beszállókártya - képernyőfotó formájában, a telefonomra. A mellékelt alaprajz szerint választottunk két helyet, érett megfontolás után lemondva a külön 15 € ellenében felkínált "extra lábtér"-ről, helyette Gabinak biztosítottunk egy ablak melletti ülést nézegetés és fényképezés céljaira (most szólok: ennek még jelentősége lesz).

Délután még sétálgattunk, "ládázgattunk" egy keveset, és meghallgattunk a Laurenskerk (Szent Lőrinc templom) előtti zenesátorban egy big bandet - a templom természetesen (?) zárva volt. A placcon szép számban gyűltek össze helybeliek és turisták is, mit sem törődve a szemerkélő esővel, hogy hallgassák az igényes, profi muzsikát és akár táncra is perdüljenek egy-egy sordóbb ritmusra.

Lassan sajnos betelt az időnk, cihelődni kellett a repülőtérre. A vasútállomás melletti buszpályaudvarról indult egy járat, amely tíz perc alatt kivitt a tetthelyre. Kicsi, pofás repülőtér a rotterdami. Az online bejelentkezésnek hála percek alatt túlestünk a formaságokon. Feladtuk az egyik hátizsákot, abba tettük ugyanis a fedélzetre fel nem vihető folyadéktartalmú flakonokat meg a bicskámat. Pár éve jártam úgy, hogy elkobozták a borotvahabomat a stuttgarti repülőtéren, és alig tudtam megvédelmezni egy kis, állítható pofájú csavarkulcsot a hátsó zsebemből - ezzel ugyanis a hivatali fogdmeg szerint akár kicsavarozhattam volna az üléseket a helyükből. Megkérdeztem, hogy miért tennék ilyent. Erre mégiscsak átengedett, ki tudja, miért. Talán mert nincs igazán terrorista külsőm.

De erről a csomagfeladásról akartam még pár szót. Teljesen automatizált. Egy képernyő kiírta, hogy szkenneljem be a beszállókártyám QR-kódját, s mikor megtettem, alul kijött egy hosszú szalag a nevemmel és mindenféle számokkal. Ekkor a képernyő megkért, hogy rögzítsem azt a táska füléhez. Mikor ez is megvolt, egy gombot kellett megnyomni, és - láss csudát! - pár másodperc visszaszámlálást követően egy futószalag már be is nyelte a cuccot. Ámultam. Nemcsak, mert jól ki van találva, hanem, mert működik. És milyen flottul!

A járatunk indulásáig hátralevő időt a kilátóteraszon töltöttük, láttunk egy-két landolást és felszállást. Nem sokat, mert a rotterdami nem nagy forgalmú reptér, csupa fapados légitársasággal, ami egyedül abban nyilvánult meg (különben nagyon rendben volt az egész), hogy ha nem volt éppen tranzitbusz, az utasokat nemes egyszerűséggel gyalog küldték keresztül a betonon, a nem is túl közel veszteglő gépekhez. Vagy visszafelé. Láttunk landolni egy járatot Ibizáról: a gép jó fél kilométerre állapodott meg a placcon, és a nyáriasan öltözött passzazsírok kénytelenek voltak a szitáló esőben, tele csomagokkal elvánszorogni egészen az épületig.

A várakozás végére azonban kisütött a nap, és Gabi előre örült, milyen szép képeket fog majd készíteni felszálláskor az ablak melletti üléséből.

A sors azonban másképp akarta.

Mikor ránk került a sor, beagyarazódtunk a gép szűk belsejébe és helyet foglaltunk az extra lábtérrel nem rendelkező üléseken. Gabi az ablak mellett, ahogy választottuk. Én úgy éreztem, hogy nem számított volna extra lábtérnek, ha annyi helyet hagynak két sor között, hogy legalább a térdemet ne kelljen felhúznom az államig, ha azt akarom, hogy hátul leérjen a fenekem. De sebaj, Bécsig guggolva is.

Ekkor két sorral előttünk kis szóváltás támadt, melyből annyi jutott el hozzánk, hogy a tenyeres-talpas stewardess szerint nem ülhet a vészkijáratok mellé az, aki nem tud angolul. Ilyen szabályról eddig még nem hallottam, fülelni kezdtem hát. Kiderült, hogy két osztrák hölgy váltott oda jegyet, mint kiderült, az extra lábtérrel rendelkező ülésekre, melyek történetesen a vészkijáratok mellett helyezkedtek el. Egyikük az ablak mellett ült (amely tehát egyben vészkijáratként is funkcionált), a másikuk mellette. És most át akarták parentálni őket máshová azon az alapon, hogy nem tudnak angolul. A becsekkoláskor, a honlapon ennek nyoma sem volt, természetesen... Ugrott az extra lábtér, ugrott a fejenként 15 Euró.

Úgy éreztem, eljött az én időm. Szerényen, de határozottan megjegyeztem, hogy mi tudunk angolul (valahogy abban a stílusban, hogy "Én vagyok Brian, és a nejem is!"). És már tolakodhattunk is helyet cserélni a két szegény osztrákkal. A Nyelvtudás Birtokosainak felsőbbrendű mosolyával közelítettünk a két szabaddá vált ülés felé (extra lábtérrel!), ám ebben a pillanatban megélénkült két másik extra lábteres, és arrébb helyezték a hátsójukat az ablakhoz közeli két ülésre. Eredeti helyük, a folyosó két oldalán álló székek, üresen maradtak. És a csontos stewardess magától értetődő modorban ültetett le minket a két szemtelen kutyaütő hűlt fotelébe! Odavoltak Gabi dédelgetett tervei a felszállás közbeni fotózásról! És lehetett akármilyen kéjes érzés kinyújtóztatni a lábamat a farsangi anyósnyelvhez hasonló, felgöngyölt állapot után, ha Gabira néztem, belém mart a lelkifurdalás bulldogja. Ezt elpuskáztam. És ahogy az már lenni szokott, az ablak melletti arcok még felszállás előtt elaludtak, odakint röhögött a nap, és mi bánatosan nézhettük a tejszínhabszerű felhők szegélyét onnan a folyosó széléről. Mit sem vigasztalt a tudat, hogy én jót akartam. No meg spórolni harminc eurót...

Este fél kilenckor landoltunk Bécsben, kerek két nappal és két órával azután, hogy a Westbahnhofról elindult velünk a vonat München felé. És megjártuk Hollandiát, Amszterdamot, Keukenhofot, Rotterdamot, utaztunk nyolc-tíz járművön, magunk mögött hagytunk kb. harmadfélezer kilométert, mindezt együtt, kéz a kézben, ötven órán át egy percre sem elválva egymástól - ami nem mellesleg a legszebb ajándék volt.  Minden percét élveztük.

Amikor lekapcsoltam az olvasóvillanyt, és kinyújtóztam a saját ágyamban, a saját ágyneműmben, a saját lakásomban - isteni volt! -, arra gondoltam, hogy őrültek vagyunk mind a ketten. Aztán arra, hogy milyen jól is van ez így. Aztán, hogy legközelebb Koppenhágába kellene elmennünk.

Aztán elaludtam, száz méter mélyen.

Couchsurfing erős idegzetűeknek

Este fél nyolc volt, mire Rotterdamba értünk, megvacsoráztunk egy kitűnő olasz pasta-gyorsétteremben az állomás környékén, és felkerekedtünk, hogy megkeressük Johnt a megadott címen. Előtte váltottunk már pár semleges hangú üzenetet, láttuk a fényképét - nem gyanakodtunk.

A ház, amely előtt végül megálltunk, Rotterdam egyik szép negyedében állt, elegáns, klinkertéglás épület, legalább három szint, oromdísz, az ajtóig öt meredek lépcsőfok, szóval jó benyomást tett ránk. Megnyomtam az egyetlen csengőgombot. A ding-dong igen messziről, a ház mélyéből jött. Hú, de elegáns! Kisvártatva kinyílt az ajtó, egy zömök, kopaszodó, szemüveges úr jelent meg, és nagykövet-stílusban érdeklődött, kit keresünk. "Johnt", mondtuk. "Azonnal szólok neki", válaszolta a főherceg és visszavonult. A ajtót becsukta, és mi ottmaradtunk a lépcső tetején. "Inas", gondoltuk, huhú, de elegáns! Kis idő múlva ismét nyílt az ajtó, és most már a fényképről ismert arc nézett ránk.

John meghatározhatatlan korú, mondjuk jó harmincas, sovány, szikár arcú, szürkésbarna szemű, szőke, kicsit jellegtelen férfi, mint adatlapjából kiderült,  skandináv származású. Északi szélre emlékeztető, metszően hideg modorban fogadott. Királyék, igen? Elég későn jöttek. No mindegy, mindjárt nyitja az ajtót. Ezzel a lépcső teteji díszes nyílászáró ismét bezárult, mint kiderült, örökre kirekesztve minket a jómódú ház ígérte komfortból és eleganciából. Helyette egy alacsony mellékajtó nyílt ki hamarosan, melyen át megjelent vendéglátónk antipatikus ábrázata. "Erre", szólt, és egy sufnin keresztül levezetett minket a pincelakásba, melyet, mint rekonstruáltuk, a nagy ház kopasz, szemüveges főhercegétől bérelt.

Az előtér egyben lomtárként is funkcionált, puritán betonpadlóján regényes összevisszaságban helyezkedett el vagy öt pár cipő, jó sok meghatározhatatlan tartalmú papundekli doboz, szárogatóállványok a frissen mosott alsógatyákkal és egy festőállvány. A flairt egy csupasz, kb. tízwattos villanykörte egészítette ki. Innen léptünk be a szobába, abba az egybe, melyet északi házigazdánk, bérleti díjának fejében, magáénak mondhatott. A szoba padlója osb-lemezből lett kialakítva (ennek az anyagnak használatára, mint kiderült, a lakberendező fokozott késztetést érezhetett), melyre egy ütött-kopott szőnyeget hajítottak, mintegy jelezve a textília fontosságát egy enteriőrben. A berendezés egyetlen ágyból, pár székből és egy íróasztalból állt, melyen avantgárd vibrálással osztozott egy jó csomó irat, pár könyv, egy számítógép, egy koszos kávéscsésze, egy fél karéj antik pizzamaradék és két almacsutka. A világítás luxértéke a sanghaji Vörös Sárkány Lokál hátsó traktusában alkalmazott fényerőhöz volt mérhető.

Megálltunk a sufni közepén, és egymás pillantását kerestük. Még pislákolt bennünk a remény, hogy ez itt az ő szobája és máris mutat nekünk egy másikat, amit nekünk szánt, de John hamar megvilágította a rögvalóságot. Előhúzott egy avítt derékaljat meg egy antikolt (?) takarót, és leterítette a festékpöttyökkel cizellált osb-padlóra, az egyik sarokba. Egyre kétségbeesettebben cikázó szemünk hiába kereste a "couchsurfing" szó tövét és lényegét adó kanapét: be kellett látnunk, hogy aznap bizony be kell érnünk azzal a nyoszolyával, méghozzá házigazdánk társaságában, aki az ágyon tölti majd az éjszaka óráit.

Mintegy megkoronázásaként érzelmeinknek, ebben a pillanatban megjelent két macska, egyenest a leterített pokróchoz vágtattak, és egyikük félreérthetetlen módon a közepére kuporodott. Úgy éreztem, hogy ha mindent kibírok is, valahol a cicakakánál mégiscsak meg kellene vonnom a határt. Szerencsére, amint mozdultam volna, John egy kézlegyintéssel odébb hessegette a jószágot, egy ejnye-ejnye-szerű negédes ciccegés kíséretében. Ha ilyen optikával néztem, máris sokkal vonzóbbá vált leendő éjszakai vackunk, minthogy érzékeim már felkészültek az összecsinált plédre. Lehet, hogy szándékos marketingfogás volt házigazdánk részéről ez a kis ijesztegetés?

John egyébként, mint megtudtuk, lelkiismeretes couchsurfing-mozgalmista. Minden héten kedden eljár a couchsurfing-gyűlésre valami kocsmába, ahol sok gyakorlati tippet is kaphat, mert alig helyezte el a fenti textíliát, a maga északiszél-stílusában megkérdezte, nem lenne-e kedvünk meginni vele egy sört valahol a közelben. Mindezt a nyitás jeleként értelmezve lelkesen igent mondtunk, hiszen csak alig akartunk összeesni a fáradságtól. Házigazdánk ekkor megkérdezte: "Oké, és hová szeretnétek menni?"

Valahogy megértettük vele, hogy nem ismerjük még úgy Rotterdam éjszakai életét, mint ő, így inkább az ő helyismeretére bíznánk magunkat. Erre tétován megindult, és szinte teljesen szótlanul végigvezetett bennünket a város kihalt utcáin (lehetett vagy fél tizenegy) egy általa ismert krimó felé. Kikértem a sört, mivel illemtudóan ragaszkodtunk hozzá, hogy mi fizessünk. Megjött, megittuk, hallgattunk. A szemünk majd' leragadt. Persze azért feltette az obligát kérdéseket, amiket a couchsurfing lediktáltak neki, és eldarálta a kényszerű szünetek kicsikarta érdeklődésünkre a sztereotíp válaszokat, de - mint a jeges északi szél.  Egyáltalán nem volt gezellig. Mint egy gép. Igaz, nem is volt holland, node mégiscsak itt él - mint megtudtuk - immár hét éve!

Aztán végre hazamentünk, ahol a lefekvés előtti szertartáshoz oly annyira szükséges vizes helyiségeket is végigmutogatta precíz háziurunk. Már meg sem lepődtünk, hogy a WC a folyosóról egy osb-fallal került leválasztásra és a mellmagasságban elhelyezett víztartályon egy ijesztő, valószínűleg saját ecsettől származó akvarell ül, mely egy üveges szemű, pufók gyerekarcot ábrázol olyan arckifejezéssel és színkombinációban, mely a haladó vízihullák sajátja. Attól tartok, önarcképpel álltunk szemben - de szó szerint, legalábbis én, pisiléskor, mint férfiember. Hát ki az, akinek nem újul ki ilyen helyzetben a prosztatabántalma?!

A hatvancentis zuhanyfülke a konyha zugában találtatott - és mindenütt a rideg, szigorú betonpadló. A hátizsákba fürdőpapucs nem fért bele, nem is részletezem, milyen volt anélkül végigosonni zuhanyozás után a piszkos betonon. Mert a konyha talán még a szobánál is előbbre járt a teljes entrópia irányában: az ételmaradékok, mosatlan edények, ruhakupacok víziószerű kavalkádban egyesültek, s a láb érzékeny detektora kiszóródott kristálycukor, hagymahéj és valamilyen makacs ragacs jelenlétét mutatta ki a por egynemű tengere közepette.

Lehajtva fejemet az összehajtogatott pulóveremből képzett vánkosra (mert emberünk csak egy párnát tudott felszolgálni, amit Gabi kapott meg) arra gondoltam, hogy biztos lehetne rosszabb is. Csak túl fáradt hozzá a fantáziám, hogy elképzelje.

A csoda maga

A kalauznőtől reggel fél nyolcra kértünk ébresztést és reggelit - igen, az is benne volt az árban! -, de a redőnyön át betűző napsugár már fél órával előtte felébresztett minket. Az ablak előtt gyönyörű napsütésben suhant a táj: pár percnyire voltunk a holland határtól. A reggeli pontosan érkezett, a péksütemény friss volt, a kávé forró (bár ízvilága a vasúton megszokott, semmilyen állásfoglalást fel nem vállaló, konfrontációmentes konformforróvízé), mely ismét a tegnap tapasztalt pezsgőzésközeli hangulatba ringatott minket.  Az ablakon beintegető táj pedig kezdett egyre hollandabb arculatot felvenni: sík vidék, nagy füves térségek, a reggeli ködben legelésző lovak, klinkertéglás házak - és mindezek felett ragyogó kék ég, a csak Hollandiában látható futurista felhőprojektekkel.

Említenem kellett volna már előbb is, hogy, mióta az ezredforduló tájékán ösztöndíjas kutatóként összességében kb. egy évet sikerült itt töltenem, Hollandia egyike lett a kedvenc országaimnak. Főként, mert nagyon kedves, kedélyes nép lakja. Az egyik legelső szó, amit hollandul meg kellett tanulnom, az az, hogy "gezellig". Ez nem azonos a magyar "kedélyes" vagy a német "gemütlich" szavakkal, bár rokon velük. A jó érzésen kívül az együttlétet, barátságot, életigenlést is kifejezi. Nekem Hollandia már örökké gezellig ország lesz, bár kissé félve gondolok arra, milyen benyomásokat szereznék, ha most, tizenöt év után újra tartósan kellene itt laknom. Nem is tudom. Panta rhei, de azért nem minden változik hátrányára. Ugye...? Egyáltalán, quo vadis, Nyugat-Európa...? De ennyit a politikáról.

Fél kilenckor léptünk ki a vonatból holland földre, azaz az Amsterdam Centraal Station betonjára, és kilenckor már Amszterdamban sétálgattunk. Szombat reggel volt, turista még alig. A főpályaudvar a város szívében épült, így pár perc gyaloglás után már a jellegzetes amszterdami csatornák partját róhattuk. Ezek az ún. grachtok pataknál alig szélesebb vízi utak, melyek koncentrikusan ölelik körül a városmagot. Partjaikat sűrűn, mintegy ötvenméterenként épült kicsi hidak kötik össze, a korlátokhoz a holland ember fő közlekedési eszköze: számtalan bicikli van odaláncolva.  Sok a fa, a házak klinkertéglái mellett a járda és sokszor az úttest is téglával van kirakva. A házak földszinti nappalijának ablaka hatalmas, és ez nem legenda: a hollandok tényleg sohasem húzzák be a nappali függönyét. Simán belátni hozzájuk, a gondosan rendben tartott, kitakarított nappali élettérbe, ahol a helybeliek mindennapjai zajlanak: esznek, isznak, tévét néznek, beszélgetnek, olvasnak - és persze néha kitekintenek az ablakon, mert azt állítják magukról: nem azért nincs függöny, hogy kintről beláthassanak a járókelők, hanem, hogy ők bentről nézhessék, mi történik odakint.

A sima vízen halk brummogással el-elhúzott egy-egy csónak, a part menti kerékpárúton csilingelve zötyögtek a drótszamarak, az autóforgalom még nem indult meg igazán. Lusta szombat délelőtt. Hanem aztán felébredtek a turistahadak. Mikor visszaértünk az állomás környékére, fél tizenegy körül, ott már sűrű tömeg hullámzott. Ezt sem bántuk igazán: egy szép nagyvárost igenis látogassák minél többen, persze szem előtt tartva az egyik kávézó portálján olvasható angol nyelvű tanácsot: "Don't be a tourist, be a traveller!" Azaz: "Ne légy turista, legyél inkább utazó!" Megfogadtuk Gabival, hogy igyekszünk ezt a szívünkön viselni.

Egy pár percenként közlekedő vonattal átruccantunk a város repülőterére, Schipholra, mert az internetes honlap szerint onnan indulnak Keukenhofba tartó buszok. Az egész út volt vagy félóra, a jegyeket az állomáson vettük, automatából. Tényleg flottul ment minden, ismét lenyűgözött minket - mint tizenöt éve is - a holland infrastruktúra fejlettsége.

Az előre kinyomtatott útmutatót követve, Schipholon a repülőtér épületének jobb sarka mögé tartottunk, keresve a buszmegállót. Eleinte fel sem tűnt,mennyi embert kell kerülgetni az előrejutáshoz - nagy volt a tömeg, de mindenütt - csak később ütött szöget a fejünkbe, milyen rendezett sorban állnak ezek a fal mentén... Aztán leesett. Az embertömeg egy hosszan kígyózó sort alkotott, mely a keukenhofi buszmegállónál kezdődött és vagy másfél kilométerrel arrébb, a repülőtér épületének másik oldalán végződött. Bizony, ők voltak a mi aznapi útitársaink.

Még akkor is vigasztaltuk magunkat, hogy hiszen nekünk már kezünkben a jegy, az interneten rendeltük - de ez a reményünk is gyorsan szertefoszlott. Nagy nehezen eljutva a megállóig, egy sárga egyenruhás, bajszos hollandus orra alá toltam a kinyomtatott e-jegyet, megkérdezve, hogy akkor ezzel mi hová álljunk. A security man láthatólag élvezte a helyzetet - meg különben is holland volt, tehát a morajló tömegben is gezellig -, és vigyorogva mutatott a sor ködbe vesző másik végére: "Hát oda, természetesen!" De valahogy nem rajtam nevetett, hanem mintegy meghívott, hogy röhögjünk vele együtt, ha másért nem, kínunkban. Így tettünk és elkirándultunk a sor végére.

Ez volt az egyetlen pont az egész hétvégén, amikor úgy éreztem, hogy kisiklanak a dolgok az irányításunk alól. Becslésem szerint ennek a sornak a vége - s vele mi is - úgy mindenszentek táján juthatott csak el a buszmegállóig,  ám a tulipán, mint köztudott, tavaszi virág. Mégis - mit volt mit tenni - beálltunk a várakozók közé, akik egyébként a világ minden tájáról érkeztek, minden bőrszín, rassz és vagy harmincféle nyelv képviseltette magát. A repülőtéri nagy óra háromnegyed tizenkettőt mutatott.

A hangulat nem volt komor, sőt! Az emberek beszélgettek, nevetgéltek, ki így, ki úgy ütötte agyon az időt. Egy csokiszínű kisfiú kisautókkal játszott a betonon, egy nagyhajú raszta hunyt szemmel ingatta magát a fülhallgatójából áradó ritmusra, egy család étkezett, egy másik a legifjabb sarjat - egy kétéves kislányt - kereste a tömegben: szóval elvoltunk. Elhatároztuk, két travelveterán, hogy bevetjük az ősszel a Vatikáni Múzeum előtt várakozva tökéletesített módszerünket: az úgynevezett tandemebédelést. Ennek értelmében egyikünk (ő) a sorban marad a hátizsákokkal együtt, másikunk (én) elindul kajavadászatra. Ezúttal nem kellett sokáig keresgélnem: a repülőtér épületében egymást érték a shopok. Feltankoltam egy kis hideg löncsöt és két butéliányi innivalót, és visszatértem a sorba. Kellemesen meglepődtem: kiderült, hogy távollétem mintegy títz perce alatt Gabi jó sokat haladt a sorban. Felcsillant a remény, hogy akár Nagyboldogasszonyra eljuthatunk a buszig.

A tandemebéd forgatókönyve szerint most egyikünk (ő) kiállt a sorból, keresett egy kellemes padot és elfogyasztotta a hadtáp felét. Addig a másikunk (én) tartotta a helyet a sorban. Majd csere, s én mehettem ebédelni, míg ő strázsált.  A sor meglepően gyorsan haladt: felébredt a remény, hogy legkésőbb aratásra Kekukenhofban leszünk, sőt utóbb merészen hinni kezdtük, hogy tán még pünkösdi rózsát is láthatunk.

Mi volt ez nekünk, akik a Vatikáni Múzeum három és félórás maratoniján edződtünk a tűző napon! Alig másfél óra amatőr sorbanállás - vagyis inkább sorbanevés - után feltűnt a célegyenes: a buszmegálló! Innen sima ügy volt, vagy ahogy a fiaink mondják: sima liba. Hamarosan egy buszban száguldottunk a várva várt úticél: Keukenhof felé. Alig volt háromnegyed kettő.

Le a kalappal a holland személyzet előtt! Ezt a rengeteg embert hihetetlen gyorsan, flottul, percenként érkező buszokkal, a várakozási időt a lehetséges minimumra szorítva továbbították, és még egy-egy kedves mosolyra, összekacsintásra, tréfára is volt erejük, holott ők nem másfél órája álltak ott, hanem reggeltől estig. Ki tudja, hányadik napja.

És minden tiszteletem a várakozóké, akik - a mindig és mindenütt jelen lévő türelmetlenektől eltekintve - meg tudták őrizni a derűt, amely méltó egy ilyen kiránduláshoz. Mi úgy gondoltuk - és a jelek szerint a legtöbben velünk - , hogy magunkkal tolunk ki, ha szépre éhes, nyitott lélek helyett háborgó szűvel érkezünk meg álmaink úticéljához, szidva mindent és mindenkit, aki szembejön, sőt még a felmenőiket is. A park alig egy hónapig van nyitva minden évben - elhull a virág, eliramlik az élet, ugye -, hát csoda, hogy ennyien kíváncsiak rá?

Fél négykor tett le minket a busz a főbejárat előtt, jócskán ráhúzva a menetrendben megadott időre - dehát dugó volt az autópályán. Kocsival is sokan el akartak jutni Keukenhofba aznap.  És kezdetét vette a varázslat.

Meg sem kísérlem leírni azt a délutánt. A íráskészségem egyszerűen nem alkalmas rá, de Nobel-díjas szépész legyen a talpán, akinek nem kell felgyűrnie az ingujját, ha le akarja festeni, milyen sétálni pár órát Keukenhofban, mikor az virágba borul. Szín-, forma és illatkavalkád. Életem legszebb élményeihez sorolom. Csak róttuk az ösvényeket, egyiket a másik után, és minden kanyarban más csoda tűnt fel. Virágfolyam. Nincs hozzá fogható látvány. Csak bámultunk és fotóztunk. Időnként, ha a kezünkbe nyomtak egy-egy fényképezőgépet, hogy foto, plíz, akkor azzal is. Na, ezt is nagyon élveztem. Korunkban olyan ritka a szemkontaktus idegenek között - itt meg sihederektől a beérkezett, korpulens urakig az összes alany boldogan karol össze barátnőjével a felvétel kedvéért, és rámmosolyog! Vagy jobban mondva a kamerába, de az már majdnem olyan.

Az idén lesz Van Gogh halálának 125. évfordulója, ennek alkalmából a keukenhofi park is alkotott intallációkat a nagy festő tiszteletére. Elkészítették például híres Önarcképének másolatát - virágokból. Egy kiállítóteremben festményeinek nagyméretű reprodukcióját vették körül virágdíszlettel, pl. a Napraforgók poszterméretű másolata köré sárga virágkavalkádot alkottak, természetesen napraforgókból. De visszaköszöntek a festményekről az ott ábrázolt használati tárgyak, bútorok, színek is, mintegy jelezve, honnan merítette témáit a piktor. Az Éjjeli kávézót sikerült tökéletesen perspektivikusan "folytatni" az előtérben egy székkel, melyre, ha valaki ráült, arányaiban is beleillett a képbe, illetve annak meghosszabításába. Itt ismét sokat fotóztunk, ki hinné.

Lejártuk a lábunkat, agyunk grafikus csipjeit jócskán teleszívtuk látvánnyal (ez az érzés létezik, mikor már fizikailag "majdnem sok" a színből és formából), és zárás előtt kevéssel kitámolyogtunk a főbejáraton a buszmegállóhoz, ahonnan Leidenbe vitt tovább az utunk. Azzal az érzéssel ültünk a járgányon, hogy ilyent még életünkben nem láttunk, és kár, hogy vége.

De a kalandoknak még korántsem volt. Leidenből vonattal mentünk tovább Rotterdamba. Ez így leírva eszeveszett és főleg komplikált cikázásnak tűnik, de nem itt Hollandiában, ahol a közlekedés hihetetlenül meg van szervezve, a vonatok tízpercenként (!) indulnak a nagyvárosok között, sűrűbben, mint máshol a busz-helyijáratok, és kicsik a távolságok.

Azért mentünk Rotterdamba, mert ott volt lekötve a szállásunk. Van, ugye, ez a couchsurfing nevű orosz rulett: regisztrálsz egy honlapon, és felajánlod lakásod egy kanapéját / ágyát / szalmazsákját, hogy ott vadidegenek meghúzhassák magukat egy-két éjszakára. Cserébe te is hasonlóra számíthatsz más vadigenektől. Mi is fogadtunk már sokféle szerzetet világjáró stoppos ausztrál fiatalembertől öreg német hobóig, és most elhatároztuk, hogy megvizsgáljuk a dolgot a másik oldaláról is. Rotterdamban egy John nevű fiatalember (teljes nevét fedje jótékony homály) jelentkezett megkeresésünkre, hogy hajlandó lenne szállást adni erre az egy éjre.  Minden potenciális, regisztrált házigazdának van egy adatlapja a neten, Johnról senki sem írt semmi extrémet, inkább pozitív visszajelzéseket kapott, így nem is tartottunk nagyon első couchsurfinges kalandunktól.  

Keukenhofi kunkorok

Keletkezett egy szabad hétvégénk kettesben Gabival, aki sohasem fogy ki az ötletekből. Május elsejétől harmadikáig - péntektől vasárnapig - egy hosszú hétvége állt rendelkezésünkre, hogy megvalósítsuk feleségem régi álmát: látni Keukenhofot teljes pompájában. Nekivágtunk.

Ez a Keukenhof, ugye, Hollandia nyugati szélén, Harlem és Leiden között, Lisse község mellett terül el, és a világ legszebb és legnagyobb tavaszi parkja. A honlap nem kertel: nem "az egyik legszebb", hanem "a" legszebb. " Het mooiste lentepark ter wereld. 32 hektár, 7 millió tulipánhagyma, 800 tulipánfajta. Nincs hozzá fogható.

No de ehhez az úthoz sem, amire vállalkoztunk. Arról szó sem lehetett, hogy szabadságot vegyünk ki az évnek ebben a szakában, időnk tehát a fenti szent három napra korlátozódott. Illetve egy kicsit még szűkebbre volt szabva a május elsejei, pénteki programjaink miatt. Reggel fél hétkor találkozás a próbateremben a Kőszegi Fúvószenekar tagjaival, majd indulás zenés ébresztőt fújni a város gyanútlan lakosságának. Merthogy mindketten a fenti trottyoszenekar tagjai vagyunk.

Így kezdődött. Délelőtt 11-kor pedig ballagással folytatódott: bérmakeresztfiunk érettségizik az idén, nem akartunk távolmaradni. A ballagási lakoma után, délután három óra tájban otthon még összecsomagoltunk egy-egy hátizsákra valót, és fél négy körül végre autóba vághattuk magunkat Bécs felé: kezdődhetett a Kaland!

A Westbahnhofról indult a vonatunk München felé 18:30-kor. Kényelmes, gyors, tiszta járgányok az osztrák szerelvények, ingyen WiFi-vel, melyet kihasználva, az út egy részét a "Gyilkosság lólépésben" c. Christopher Lambert-film megtekintésével töltöttünk hűséges kis laptopomon. Sajnos a WiFi valamikor a német határ közelében megszűnt - hogy miért, csak találgatni tudok: azt hiszem, az osztrák mozdony leváltása okozta német kollégájára Rosenheimnél. Így most nem tudjuk, ki a gyilkos, de őszintén szólva - a későbbi fantasztikus élményeink tükrében - ki a fenét érdekel...

22:30-kor, négy óra utazást követően érkeztünk meg Münchenbe, a tizenegyedik vágányra.   a hatás még erőteljesebb. És ahogy az mindig lenni szokott: mi jobbról haladtunk bal felé a kocsiban, a tömeg balról hömpölygött jobb felé, velünk szemben, a fülkénk pedig természetesen az ütközési zónán túl volt vagy fél méterrel - de lehett volna akár egy mérföld is, mert amíg az összes útitárs el nem vonult mellettünk (felettünk, alattunk),  egy centivel sem juthattunk közelebb a célhoz.

Vonatunk, amely reggelre Amszterdamba röpít majd minket, a huszonkettediken vesztegelt. Német precízség: a peronon kifüggesztett táblázatnak centiméterre megfelelően abban a szektorban találtuk meg a kocsinkat, ahol annak lennie kellett. 187-es. Felszálltunk és egy szűk folyosóra jutottunk, ahonnan a hálókocsi-szakaszok nyíltak. Sehol egy ember, derengő világítás, elfüggönyzött fülkék. Mint egy Agatha Christie-regény. Persze néhány másodpercnyi hatásszünet után megélénkült a kocsi, mindenféle náció képviselői özönlötték el a szűk átjárót hatalmas kofferjeikkel. Most ez a menő: óriási bőrönd, kemény műanyagból, förtelmes színben (rózsaszín vagy piros...) és gurul és húzni kell magad után. Ezáltal szerencsére hátat fordítasz annak a természeti katasztrófának, amit a bőrönd előidéz mögötted: emberek préselődnek a folyosó falához, lábak lapulnak palacsintává, lehorzsolt sípcsontok jajgatnak segítségért meg ilyenek. Ha a kuffer húzója távol-keleti, népére jellemző minimális személyes térrel és az evolúció során a mongolredővel együtt kialakult furakodási képességekkel,

De aztán eljött a pillanat, és beléphettünk De Luxe (!) kétszemélyes hálófülkénkbe (zuhanyzóval, WC-vel) - és, és, és: Welcome Drink-kel! Igen. A konzumkapitalizmus ormótlan bája vagy szeretnivaló disszonanciája: miután majd fél óra hosszat ránk sem bagózott, az indulás előtti másodpercekben váratlanul előkerült a német hálókocsi-kalauznő, nosztalgiát ébresztő, NDK-s úszónőkre hajazó felépítésével és keresetlen modorával, amely csak alig engedte leplezni valódi érzelmeit (hogy ti. már most torkig van az összes utassal, holott még el sem indultunk), kezében két kis 0,33-as pezsgőt meg két műanyagpoharat hozva. Átfúrta magát a gangon handabandázó külföldieken, kicsit lihegett és eldarálta a sablonszöveget a de luxe-utasoknak járó begrüszungsgetrenkről.  Mikor kezünkbe nyomta a nedűt, németül köszöntem meg, és elejtettem pár szót a sok teendőről, mely a hálókocsi-kalauzt indulás körül terheli. Mint olaj a háborgó tengerre, a közös nyelv és az emberi szavak megtették hatásukat: a hölgy arcán felragyogott az a régenvolt lelkesedés, mellyel anno az első lépéseket tette a kalauznői pályán, és attól kezdve a legjobb barátságban voltunk. Érdemes lenne itt kicsit elfilozofálgatni arról, hogy az átlagutas (vagy általánosabban: az átlagfogyasztó) a maga vélt jogai védelmében milyen bántóan követelőző tud lenni, összetévesztve az igényességet a kekeckedéssel, és hogy mindez milyen gyorsan égeti ki a szolgáltatószektorban dolgozók szívéből az eredendő kedvességet - de ehelyett inkább elmondom, hogyan is lettünk mi de luxe-utasok.

Ugyanis mikor a terv felmerült, hogy éjszaka utazzunk Amszterdamba (mikor máskor?!), elzarándokoltam a bécsi Westbahnhof Reisezentrumába, hogy tájékoztatást kapjak az út anyagi vetületéről. A pult mögötti úr kedvesen tájékoztatott az opciókról - egyik drágább volt, mint a másik -, majd, mikor már-már lesújtva távoztam, hozzátette  a számítógépében vájkálva: jé, nem is tudtam, hogy erre is vonatkozik a Sparschien-akció! És van is még három jegy! Kiderült, hogy ahogy az az osztrák vonalakon szokás, erre a járatra is meghatároztak egy (szűk) kedvezményes jegykeretet, melyhez az első néhány utas jelentős kedvezménnyel juthat hozzá. És olyan szerencsénk volt, hogy három héttel az indulás előtt volt még három szabad hely az akció keretében. De Luxe! Hát persze, hogy lecsaptam a lehetőségre.

És ott ültünk este tizenegykor egy kicsi, de kényelmes hálókocsi-szakaszban ketten, kezünkben pezsgővel (műanyag pohárból, kézbe nyomva, bontatlan üvegben felszolgálva...), és robogtunk Amszterdam felé! Az élet császárainak éreztük magunkat.

A két egymás feletti ágy megvetve, a parányi, tiszta fürdőhelyiségben takarosan előkészítve a fehér törülközők,  a zuhanyból meleg víz folyt, a polcon poharakban három sterilen lezárt pohár víz fogmosáshoz - minden a helyén. Perceken belül pizsamában voltunk és elnyúltunk a friss, ropogós lepedőn, a jószagú paplan alatt. Hosszú nap volt, a vonat elringatott - úgy aludtunk, ahogy kell.

Attendance Bécsből 9

Március 8. 

Attendance Tirolból jelentkezik. Itt telelünk Frau Attendancéval szombat óta, és csodákat látunk. Odafent háromezres, hósipkás csúcsok, idelent tavasz, madárdal és pipitéres legelők. Tehén még nincs (valószínűleg még nem hajtják ki a jószágot), ami azért jó, mert a GPS-jelet követve tökön-babon, legelőn-mocsáron keresztülvágva túrázunk. Kerítés, sövény nem akadály. Lehet, hogy sokaknak ismerős ez a geocaching nevű játék, amit mi évek óta űzünk: valaki elrejt egy kis dobozt a világ egy szép pontján, a koordinátáit felteszi a netre, a „kincsvadászok” meg, jelen esetben mi, megkeressük. Száz meg száz gyönyörű helyre jutottunk így már el (csak Magyarországon több mint háromezer ilyen doboz, ún. „geoláda” található), nem beszélve a keresgélés izgalmáról. Van láda itt a közelben is, ahol lakunk, Wildermiemingben, de van a Zugspitzén is, ahová ma jutottunk el. 

A Zugspitze, ha már előjött róla a szó (mert szóba hoztam...), a világ egyik leggyönyörűbb helye. Illetve hegye. Drótkötél-pálya visz fel a tetejére (2962 m). Köröskörül sehol sincsenek hasonló magasságú csúcsok, így a kilátás pazar: mintha a világ tetején lenne az ember. Elláttunk egész a Grossglocknerig: hatalmas, havas, piramis alakú csipke a többi csipke között. Attendance bevallja, hogy írásművészete nem tud megbirkózni a feladattal, hogy a látványt csak megközelítőleg is leírja. Különben is vannak dolgok, amik nem arra valók, hogy leírják őket. Van, amikor jobb, ha az ember csak áll, bámul és ki sem nyitja a száját. 

Inkább azt mesélem el, milyen volt tegnap este a farsangfarki boszorkány-bál a szomszéd községben. Ugyanis egy szélfútta ánégyes plakáton táncos-zenés mulatságra invitálta a környékbélieket egy hevenyészett hirdetmény. „Élő tiroli zene”- szólt a csábfelirat, és mi nem tudtunk neki ellenállni. „Asztalfoglalás kívánatos” – jósolt többezres tömeget a rendezvényre a plakát felirata. Felhívtam őket, asztalt foglaltunk. A rendező hölgy lelkemre kötötte, hogy időben érjünk oda, különben nem tudja tartani az asztalunkat. Persze majdnem elkéstünk, mert a szállodánkban a (négy fogásos, böbő!) vacsoránkat a a szokásos geműtlihh tempóban szolgálták fel. Node csak a végére értünk, autóba vágtuk magunkat, és uzsgyi. 

A szomszéd község utcái sötétbe burkolóztak, csak itt-ott világított egy-egy ablak. A főutca is kihalt volt. A Gasthof zum Löwen – ahol a bált rendezték – hallgatagon feketéllett, egy árva autó sem állt előtte, ablaktábláit nem rezegtette vidám kurjongatás... Vajon nem értettünk félre valamit? Végül bemerészkedtünk a félhomályos hallba, ahol egy szálemi boszorkánynak öltözött pincérnő fogadott: „Essen oder zum Hexenball?” Miután közöltük, hogy a bálba jöttünk volna, kicsit elbizonytalanodott, de hamar összeszedte magát, kifacsarta belőlünk a belépti díjat és útbaigazított az emeleti helyiségek felé. 
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna. 
De Frau Attendance kitartott. 

Felmentünk a lépcsőn, s közben egyre hangosabban hallottuk a vérbeli tiroli muzsikát a teremből. Na, ez végre biztató. Benyitottunk és láttuk, hogy a terem totál üres, az asztaloknál egy lélek se, a zene CD-ről szól. A bárpultot két alak támasztotta, mindketten férfiak, lenge női ruhában, láthatólag a farsangra vonatkozó helyi protokoll előírásai alapján. Egyikük otthonkát viselt körömcipővel, lábkörmeit szolid vörösre pingálta. Gyér, ősz haját hajcsavarókra tekerve hordta, amitől valahogy egy őrült grófné benyomását keltette, leszámítva az orra alatt tündöklő pingált bajuszt. Társa Walpurgis-éji boszorkánygúnyát öltött, miniszoknyája alatt neccharisnya, csipkés harisnyatartóval (utóbbiba Marlboro márkájú cigarettásdobozt dugott, így hidalva át a női hacuka bosszantó zsebtelenségét). Lábujjain a körmök szintén vörösen tündököltek. 

Rajtuk kívül egy lélek sem. Feltűnt ugyan egy rabruhás technikus, aki babrált valamit a hangosítással, de hamarosan eltűnt. Leültünk az egyik árva asztalhoz, és percekig a szemünk sarkából méregettük egymást, a két transzvesztita és mi. 
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna. 
De Frau Attendance kitartott. 

A pincérnő bocsánatkérő modorban felvette a rendelésünket. Úgy kapaszkodtam a söröspohárba, mint fuldokló a mentőövbe. A pincérnő közölte, hogy hamarosan megjönnek ám a vendégek, csak kimentek levegőzni az utcára (onnan jövünk, válaszoltam, ott se volt senki...), és ne féljünk, mert mindjárt beindul a buli. Ott ültünk az egyébként hangulatosan berendezett kis ivóban, lakkozatlan fenyőfa asztaloknál és vártuk, mi lesz. Kisvártatva bedübörgött hat-hét fiatalember, egyensörösüveget szorongatva a kezükben és elfoglalták a helyüket a helyiség túlsó végében. Az volt a benyomásom, hogy tőlünk tartanak és ez az érzés csak erősödött, ahogy a gyéren szállingózó vendégek, szinte mindenki jelmezben, sorra a terem túloldalán táboroztak le, onnan méregetve minket gyanakvóan. 
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna. 
De Frau Attendance kitartott. 

A két álhölgyről közben kiderült, hogy ők képezik a zenekar zömét. Elannyira, hogy ők ketten a zenekar. Az egyik bőgőzött, a másik gitározott. Ja, és énekelt. Először is rém hamis volt, másodszor meg olyan borzalmas tájszólása volt, hogy egy szavát sem értettem. A közönség azonban, ott a túlsó fal mellett, láthatólag remekül szórakozott. A pincérnő többször is feltűnt, újabb és újabb söröket és snapszokat osztva szét a szomjas közönség tagjai közt, és párszor a mi asztalunkhoz is odajött, hogy „mindjárt, mindjárt..!”. Az ő zavaránál csak az enyém volt nagyobb, nem tudtam felülemelkedni az érzésen, hogy minket innen kinéznek. Világos volt, hogy a helyi közösség báljára tévedtünk be egyedüli idegenként, jelmeztelenül, és elfoglaltuk az egyik asztalukat, s emiatt sem ide, sem a többihez nem mernek leülni a jó tiroliak. Ott álldogálnak a falnál, kezükben sör, beszélgetnek, énekelnek, cigiznek, de tíz méteren belül nem merészelnek megközelíteni minket. 
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna. 
De Frau Attendance kitartott. 

Rém kellemetlen volt. A gitáros ekkor felcserélte a hangszerét harmonikára, és hamisítatlan tiroli jódlizásba kezdett. Leesett az állam, Azt hittem, ezt már csak a turisták kedvéért műveli néhány kóbor zenekar (Günther und der Grüne Schleim és társaik) a négycsillagos szállók autentikus folklórműsorában meg tehenes-rétes-szalmakazlas borítójú CD-lemezeken. Erre tessék: egy kis falu farsangvégi bálján, a feltehetőleg helyi erőkből verbuválódott zenekar a szintén helybeliekből álló közönség örömére jódlizni kezd! Akkor gondoltam végig, hogy az addigi dalok között egy Lédigaga- vagy Májkeldzsekszon-szám sem szerepelt: mindegyik német nyelvű, hazai, sőt tiroli nóta volt. Ezek az emberek a saját örömükre tiroli zenét hallgatnak, énekelnek – és láthatólag nagyszerűen érzik magukat így. 
Attendance ekkor úgy gondolta, hogy talán mégis van ebben a buliban valami. 

Közben kiderült, hogy az állva sörözgetés-beszélgetés a szokásos forgatókönyv része lehetett, mert adott pillanatban egyszerre csak benépesültek körülöttünk az asztalok, mindenki leült, körbevettek, a vállunkat veregették, egy boszorka snapsszal kínált, és többen lefényképeztek minket (valószínűleg, mint kuriózumot...). A zenekar repertoárjában feltűnt a John Denver-féle Country Road, kicsit úgy éreztem, direkt a külföldi vendégek kedvéért. Azon kaptam magam, hogy együtt dalolok velük. Frau Attendancét közben megszorongatta valamilyen talpig fenyőgallyakba öltözött erdei szellem (azt mondta, jó tüskés volt), aztán lefényképezkedett vele. Ilyen fenyőbe burkolt alakból több is ellepte időközben a termet. Félelmetesen néztek ki: mint egy két lábon járó szénaboglya, csak borókagallyból. Az arcuk sem látszott ki, azt meg torz, félelmetes álarc rejtette. Tegnapelőtt részt vettünk egy tél-űző felvonuláson egy másik faluban (kicsit a mi busójárásunkra hasonlít), ott tűntek fel ilyen szerzetek. A bemondó szerint a fenyő termékenység-szimbólum errefelé, ezek a varázsfigurák a tél halálát, a tavasz születését, a szerelmet és az újjáéledő mindenséget hirdetik. Hát, ahhoz képest elég ijesztőek voltak. 

A fenyősubások után kicsit fel kellett söpörni, de aztután újult lendülettel folytatódott a buli. Pápaszemes műtőssegéd táncolt Pumuklival, banyák ropták sötét tekintetű erdei manókkal, takarítónők forogtak a placcon, kezükben tollseprű, mellyel a vigyázatlanabb táncosokat cirógatták nyakon. A zenekar húzta, már nem is volt hamis (vagy én ittam elég sört és snapszot), a vendégsereg pedig velük énekelt. 

Attendance úgy érezte, reggelig is szívesen maradna. Még másnap reggel a fürdőszobában is azt harsogtam a zuhany alatt, amit a bálban tanultam: „Wir seh’n uns wieder, wir seh’n uns wieder!” Úgy legyen. 

Attendance kínos zavarban köszönte meg Frau Attendancénak, hogy nem engedte megszökni az elején...

Attendance Bécsből 8

Március 2. 

Reggelente már derengésben ébredünk, ami határozottan növeli a felkelést serkentő dalos-táncos összeállításom hatékonyságát. Közeleg a tavasz. Múlt hétvégén kankalint láttunk nyílni az árokparton – igaz, az a magyar oldalon volt. Itt, a metropolisz betonján nem annyira jellemző. A kikelet közeledtét inkább a járókelők szerelése jelzi, például a két kis csokoládégyereké, akikkel az iskolaév eleje óta rendszeresen találkozunk a metrómegálló felé tartva. Nagyjából azonos korú (ikerforma) kis néger testvérpár, lehetnek vagy nyolcévesek. A kisfiú mindig dumál, magyaráz, be nem áll a szája, a kislány meg komoly, szigorú (valószínűleg őrá bízzák otthon reggelente az öcsit és nem fordítva). Egyszóval még ők is, akik egész télen szemöldökig bebugyolálva, hatalmas iskolatáskával a hátukon jöttek mindig szembe, még ők is szellősebbre fogják a reggeli kollekciót. Csak az irdatlan iskolatáskák a régiek. 

A suli előtt várakozva tegnap délután (papataxi rundumdiúr...) érdekes jelenetnek voltam szemtanúja, ami jól példázza a bécsiek szociális interakcióit. Egy autós – parkolóhelyet keresve – beletolatott a mögötte állóba. A csattanásra figyeltem fel. Lelki szemeim előtt felsejlett az obligát jelenet: vörös fejjel ordítozó, anyázó sofőrök, ökölrázás („rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom...”). Ehelyett a két kocsiból kikászálódók (az egyik nő) udvariasan köszöntek egymásnak, fejcsóválva szemügyre vették a károkat, a vétkes (a férfi) mentegetőzött, a károsult (a nő) mosolygott – nem mondanám, ezzel a két szememmel láttam, aztán kitöltöttek valami papírokat. Ohne stressz. A kollégáim is ilyenek odabent: lehet, hogy nagyon nem egyezik a véleményük (esetleg az egyiknek nagyon a bögyében van a másik), de megmaradnak udvariasnak és kulturáltnak. Sokan éppen ezt a színpadi álságosságot vetik szemére az osztrákoknak, akik persze a háttérben éppúgy elkaszálják a nekik nem tetszőket, ha tehetik, mint mi a magyar ugaron. Én mindenesetre nagyon szenvedtem odahaza attól, hogy magas beosztású doktorok is úgy beszélnek néha egymással, hogy egy bálnavadászhajó legénysége is elpirulna tőle. 

Attendance Bécsből 7

Február 9. 

Hát ez sem a tervek szerint alakult, az előző ígéret óta bizony már többször lett holnap... De most legalább folytatom. 

A cápa. Karácsony előtti bevásárlási feladataimat szokásom és hajlamom szerint egy délutánra sűrítve egy ködös napon munka után kiautóztam a Shopping City-be, Bécs egyik legnagyobb bevásárlóközpontjába. A kezemben tartott lista a bokámat verdeste, élén pedig a fent nevezett porcoshal állott, Áron fiam karácsonyi kívánsága. Egyszer még az ősszel meglátta az IKEÁ-ban, és addig könyörgött, míg a túlterhelt szülő le nem szerelte azzal, hogy „majd karácsony körül vissaztérünk rá” – gondolván, úgyis elfelejti. Ő azonban nem felejtős fajta, így azon a bizonyos napon ott találtam magamat az IKEA plüssállat-osztályán és dermedten konstatáltam, hogy a cápák távollétükkel tüntetnek. Volt kutya, teknős, sőt, egy kétes arckifejezésű víziló is, de cápa egy szál sem. Határtalan megkönnyebbülésemre aztán mégis felfedeztem egyet, a legislegutolsót, magasan a polcrendszer tetején, ahol a madár sem jár. Senki sem érte fel, bizonyára azért is maradhatott ott. Felnyúltam érte, de esélyem sem volt, hiába vagyok majd két méteres. Lopva körülnéztem. Sehol senki. Ugrálni kezdtem, előbb helyben, majd nekifutásból is. Egyszer az ujjam hegyével megérintettem a farkát, de tovább nem jutottam. Eladó százméteres körzetben sem találtatott. Onnan alulról, ahol álltam, látni véltem, ahogy a cápa arcán a kárörvendő diadal vonásai jelennek meg. Egy létra kellene vagy valami pózna, de közel s távol csak hülyén (és egyre szélesebben) vigyorgó plüssállatok. Hopp. és egy bábszínházhoz való paraván, kábé olyan magas, mint én magam. A súlya alapján tömör tölgyből készülhetett (esetleg négycollos acélból, az sincs kizárva). Hadd bízzam a nyájas olvasó fantáziájára, hogy néztem ki, míg a mázsás paravánnal (rajta majom, pálmafa és banán) lepiszkáltam onnan fentről azt a szerencsétlen cápát, aki addigra leplezetlenül röhögött rajtam. De – annyi balszerencse közt, oly sok viszály után – megvolt! Az apai szeretet szárnyakat ad, ha egy cápahiányban szenvedő kisfiú karácsonyi öröme a cél. Hónom alá csaptam az állatot és irány a pénztár! 

Az IKEA nem bízza a véletlenre, hogy minden áruját alaposan szemügyre vedd. A körülbelül negyvenezer négyzetkilométernyi áruház három szintjén meanderszerű vonalban kanyarog a gyalogút. Tekintve, hogy tájékozódni alig tudok jobban, mint egy döglött tengeri uborka, hol itt, hol ott tűntem fel a boltban, hónom alatt a döggel. Fél óráig tartott, míg kikeveredtem a bútorok közül (a fürdőszoba-osztályon már előre köszöntek az eladók, mikor hatodszorra is meglátogattam őket), és a távolban felsejlettek a pénzárak körvonalai. Meg még valami. Hatalmas tárolórekeszek az előző szezon kifutó termékeivel, amelyeket sluszpoénként helyeztek el a pénzárhoz vezető út utolsó méterein. Ott magasodott egy rekeszben mintegy másfél köbkilométernyi plüsscápa is. 

Az IKEÁ-t elhagyva fel kellett még keresnem vagy négy-öt egyéb boltot, melyek a hatalmas pláza területén egymástól a lehető legtávolabb helyezkedtek el. Cápámmal így a vásárlóközönség körében is hamar sikerült népszerűséget kivívnom. Az egyik kávézóban például fiatal hölgyike ült, aki gyanúsan méregetett már első alkalommal is, mikor elhaladtam. Aztán, hogy állandó jelenséggé kezdtem válni azon a szakaszon (utam vagy még háromszor vitt el a leány kávézója mellett), egyszer csak felugrott, és már messziről, színpadiasan kitárta a karját felém: „Ugye nekem, csak nekem fogtad, én hősöm!!!” – kiáltotta, és én jobbnak láttam sürgősen másik útvonalat választani. 

Hát ennyit a cápáról. Megviselt a dolog, de megérte. 

Még mesélek egy kicsit a kórházról. A holland akcentusom tovább kísért, nem menekülhetek előle. Volt a múltkor egy magyar kislány az egyik osztályon, vele és az apukájával persze magyarul beszélgettünk. Utána az egyik nővér csodálkozva megjegyezte, milyen folyékonyan beszélek magyarul. Holland létemre – tette még hozzá... Ugyanis, mint kiderült, sokan azt hiszik rólam a házban, hogy holland származású vagyok. Nem értem, honnan ez az erős akcentus. Igaz, hogy dolgoztam Hollandiában, szerettem is a nyelvet és jól is beszéltem – node annak vagy tíz éve! És az akcentus még mindig nem kopott ki belőlem. Hm. 

Van a gégészek között egy operaénekes is. Csendes, sőt kicsit mogorva fazon, de állítólag csodálatos hangja van, és, nem mellesleg, magánénekesi diplomája. Na, neki ma majdnem kitörtem a nyakát véletlenül. Műtét közben egy koronaszerű lámpa van a fején, a zsinórja a fal mellett álló masinához kapcsolódik. Onnan jön a fény az üvegszálas optikán keresztül. Azt hittem, át tudom lépni... De közben ő is végzett a műtéttel és felállt. Mit szépítsem, teljes súlyommal ráléptem a pórázára, ami persze megfeszült és hátrarántotta a nyakát. Mivel nem nagyon szeretik a nővérek a mufurcsága miatt, alig bírták visszatartani a kacajt. Mikor aztán kiment („Nem, ne mentegetőzzön, igazán semmiség...” – és közben úgy nézett a szemével, mint a halálsugár), azok a komiszok megtapsoltak. 
Gyűjtögetem a népszerűség morzsáit... 

Itt nálunk egyébként Semesterferien van, ami azt jelenti, hogy iskolai szünet és mindenki síel. Kong a város, csak a mi elszánt, maroknyi csapatunk maradt. De márciusban mi is megyünk, méghozzá a tiroli hegyekbe! Majd azt is elmesélem. 

Megint hosszúra nyúlt a beszámoló, bár Frau Attendance mindig biztat, hogy inkább sokszor keveset írjak. A tördelésre viszont (a kezdeti bakik után) igyekszem vigyázni, hogy könnyebben olvassátok. 

És hamarosan újra írok! Igérem.