Kitzbühel esőben

Augusztus 18. kedd

Hét óra tájban mi, szülők kilopakodtunk a lakásból (a gyerekek még horpasztottak), és ellógtunk a Lehel téri piacra, ami az Ipoly utcával szemközt, ötperces sétára van. Vettünk élelmiszert az útra és kicsit körülnéztünk. Fél kilenc környékén reggeliztünk a nehezen ébredő fiúkkal, aztán csomagolás, sürgetés, totojázás, huzavona után beültünk a járgányba és VÉGRE indultunk a Nagy Kaland elé. A szélvédő mögé - késlekedésünk jutalmául - már oda volt tűzve a parkolás-felügyelet mikulás-zacskója...

            

Hosszú út, Pest-Bécs- Linz-Salzburg-Kitzbühel, szomorkás időben végig, érkezés este 7 körül. A kitzbüheli szállót (booking.com-on foglaltam) cím alapján, GPS-szel kerestük, legnagyobb csodálkozásunkra a falu (város?) felett kanyargó szerpentinen találtuk magunkat, ami a magasabban fekvő legelők felé vitt minket. Ház egyre kevesebb, csak tehenek, köd és állandó visszakapcsolás egyes fokozatba. Meredek, mintegy 3-4 km-es út. Duhaj megjegyzések a fáradt utazóközönség részéről, hogy pajtában foglaltam-e szállást valami elhagyott esztenán.




A kitzbüheli szálló

            Egy kanyar után a GPS szerint megérkeztünk volna, de semmilyen néven nevezendő hotelszerű építmény nem látszott. Az út újabb kanyarulata után, mint kiderült, 1700 m magasan, aztán kitárult a panoráma: egy hatalmas, alpesi, sőt tiroli stílusú, fa-erkélyes, muskátli- és petúniaözönnel dekorált szállóhoz értünk. Rosis Sonnbergstuben. Mint egy szállodás szappanopera (vagy a Svarcvaldklinik) díszlete. Kényelmes, tiroli, fafaragással díszített szobák, jó vacsora, végtelenül kedves személyzet, csak a vacsoraszámlára kellett hosszasan várnom, bár már alig ültem a széken a fáradságtól.

Üröm az örömben, hogy Domi nem érezte jól magát, valami japán nátha mocorgott benne, így vacsora nélkül ágyba bújt. Odalent, az étteremben jutott eszembe, hogy a kocsiban maradt kajából felvihetnék neki egy-két szendvicset, mielőtt elalszik. Felloholtam hozzá, erre közölte, hogy jobban van és lejön vacsizni. Előzőleg ugyanis juttattam neki egy Panadolt állandó útikészletemből. Így legalább evett valamit, bár utána viharsebesen, jetlagileg elaludt ismét.

Budapesti közjáték

Augusztus 17. hétfő

Reggeli csúszás, pakolás után gyors tempójú kilövés Pest felé. Marci kicsit borongott, mert rosszra fordult az idő, és a szakadó eső miatt tervével ellentétben nem tudott stoppal elindulni Salzburg felé, hogy másnap mi ott csípjük fel, Kitzbühelbe menet. Ez afféle "szabadság vándorai"-fíling lett volna neki. De sebaj, hamar túltette magát rajta.

            Kora délután értünk Pestre, Marci új albérletébe, az Ipoly utcába, ahol takarítottunk este hatig. Gyors zuhany (hideg vízben, mert a bojler lebakolt), majd irány Ferihegy, Domi este fél nyolckor szállt le. Sok szombathelyi cserkészszülő, -rokon verődött össze az érkezési oldalon, a várakozás majdnem két órája így könnyebben telt. Végre megjöttek fáradtan, büdösen (a sztyuárdesszeknek állítólag kölnit kellett permetezniük a repülő légterébe, mikor a cserkészek beszálltak), de boldogan, teli élményekkel.

            Az Ipoly utcába hazafelé özönvízszerű eső kísért minket, a híradásokból később megtudtuk, hogy egy csomó közintézmény, pláza alagsora beázott, a metróban hömpölygött a víz. Nem is engedtek le az Ipolyhoz közeli pláza mélygarázsába (vacsorázási célzattal), így a Váci úti, már bejáratott kínai büfében nyeltünk némi táplálékot, és irány az albi. Domi a jetlagjével perceken belül száz méter mélyen aludt, nekünk sem kellett sok biztatás.

Irány haza

Augusztus 16. vasárnap

Reggeli mártózás, táplálék, majd hazautazás bizonyos súrlódásokkal. Jó lett volna a sziget nagyobb városaiba még bekukkantani (némi ládázással egybekötve), de a "nyuggerek" megrémültek a dugónak tűnő élénk forgalomtól és úgy  döntöttek, hogy jobb mielőbb hazaindulni. Ők kedden indultak tovább Erdélybe a Kolpinggal, mi hétfőn (azaz másnap) a Japánból hazatérő Domi elé Budapestre - és kedden tovább Svájcba.

            Luckónál hosszú sor. Nem a kártyával fizetősbe álltam, mert nem tudtam, hogy a másik kocsiban Gabinak van-e használható dombornyomott kártyája, és látszólag gyorsan haladt mindegyik sor. Mint kiderült, a kártyások kapuja 3-4 km-rel (!) előbb volt elhelyezve, mint a készpénzeseké, csak a pálya kanyarulata miatt nem látszott. Mégis jobb lett volna a kártyásba állni! Plusz egy bő félóra veszteség. Sebaj.

            Este hat-fél hétre Szombathelyen voltunk. Leszállítottuk a szüleinket otthonaikba, és mi is hazatértünk. Másnap korán akartunk indulni Pestre, Domi elé.

Nagyboldogasszony

Augusztus 15. szombat

Reggeli előtt fürdés (a Marcsimami-Péterpapi-párost nem tudtam megelőzni a parton). Napközben strandolás, séta a beachen. Kora délután arra lettünk figyelmesek, hogy az öbölben, tőlünk 300 méterre, hatalmas, fekete füstoszlop gomolyog. Pár perccel később odaért hozzánk az égő műanyag szaga is. A szél nem felénk fújt, de így is rettenetesen büdös lett, és akkor már láttuk a lángokban álló hajót is, ami kikötés után gyulladt ki. Pillanatok alatt nagy tömeg lett körülötte, valaki hívta a tűzoltókat. Jó húsz percbe telt, mire a fekete füstöt egy szelíd kis fehér párapamacs váltotta fel. Másnap elsétáltunk a helyszínre: semmi sem maradt a hajóból,  s a vízen nem volt nyoma a történteknek. Nem hagytak szemetet maguk után a horvátok.
Este mise a helyi templomban, melyet előző nap fedeztünk fel. A kiosztott énekszövegeket rendületlenül fújtuk. Az evangélium szövegét négy nyelven, magyarul is(!!), rányomtatták a lapra, a turisták kedvéért. Vacsora után játék. Catanoztunk, kártyáztunk, kockáztunk. Marci kívánsága, hogy koktélozzunk este a parton, végül nem valósult meg, de lementünk a sötétben a tengerhez, hallgatni a hullámverést és beszélgetni egy kicsit. Itt voltunk, a Déltengeren.

Családegyesítés

Augusztus 14. péntek

A nappali franciaablaka a teraszra és az előtte húzódó gyepsávra néz, reggel 7 órakor az automatikusan kiemelkedő öntözőfúvókák spriccelésére ébredtem. Lesiettem a partra úszni, Péterpapit és Marcsimamit már ott találtam (!). Később Lacapapáék is megmártóztak. Bőséges reggeli.

            Délelőtt a parton besétáltunk a városkába, nagyon meleg volt. SMS-ben kaptam a hírt, hogy Gabiék Triglavos túrája az időjárás miatt meghiúsult, és a korábban megbeszélt B-terv értelmében Gabi pénteki munkanapja után a másik autóval útnak indulnak, hogy csatlakozzanak hozzánk! A nyuggerek előtt persze titkoltam, mondván, hogy a tőlük kapott üzenetben az áll, hogy épp Klagenfurt térségében járnak, haladnak Szlovénia felé. A dél-tengeri nyaralás hátralévő idejére (és kicsit még tovább is) így rajtuk maradt a "klagenfurti mászók" elnevezés.

            Egy órakor indultak, este hét körül érkeztek meg, titkos telefonos navigációm segítségével. A szüleink a teraszon üldögéltek, mikor betoppant két eltévedt magyar turista, térképpel, tétova tekintettel, hogy ők a Triglavra indulnának, de eltévesztették a lehajtást az autópályán...
Igazából nem tévesztettünk el semmit, sőt kiváló utunk volt Marcival. Bekapcsoltuk az útirádiót és nagyokat röhögtünk a bugyuta popslágereken. Az egyiknek konkrétan ez volt a refrénje: "Tyiga, tyig-tyiga..." Pillanatok alatt odaértünk Krkre, a szállásra. Volt nagy öröm, csodálkozás, evés-ivás. És persze esti fürdés a tengerben és a medencében is.

            Fél-illegálisan a nappaliban kaptak helyet, Gabi mellettem a kihúzható franciaágyon, Marci matracon. Este természetesen még fürdés, játék. Kockázni szoktunk ilyenkor, mert azt mindenki szereti, még Péterpapi is, aki más társasozásoknál általában csak kibicel.

A tengerszinttől a hóhatárig: nyaralás 2015

Augusztus 13. csütörtök

"Nyuggerjárat". 
Szabadságunk első hétvégéjén Gabi és Marci a Triglav megmászására készült, Áron és Domi Japánban dzsemborizott, így nekem (Péter) adódott egy magányos hétvégém. Ekkor jött az ötlet, hogy elvigyem Péterpapiékat és Lacapapáékat (ahogy ők nevezték magukat: a nyuggereket) a "Déltengerre", ahová különösen Péterpapi annyira vágyott. Egy jól sikerül Balaton-felvidéki kiránduláson kezdett sóhajtozni, hogy bizony úgy tűnik, az idén nem jut el a Déltengerre. Hajhaj. Ez persze Péterre kulcsingerként hatott, osztott-szorzott, kitalálta.

            Szerdai ügyelet után irány Szombathely, otthon összepakolás, Lacapapáék felcsípése (mert ha már megyünk, vigyük az összes nagyszülőt is, naná), közös ebéd Marcsimamiéknál, majd indulás Krk szigetre. Malinska-Dubasnica, Rova, Villa Mande. Luxury Apartments (xxxxx). Az út kettőtől fél nyolcig tartott, 400 km, a horvát autópályák kapuinál szinte semmi torlódás. A villa kulcsát egy több km-re lévő szállodában kellett felvenni (azonos a tulaj), amiről a honlapon semmilyen tájékoztatás nem volt. Mikor odaértünk a villához és senki illetékest nem találtunk, felhívtam a megadott telefonszámot - akkor közölték. Plusz félóra futam. Sebaj.

            A szállás nagy, elegáns apartman, 50 m-re a tengertől, még aznap este, sötétedéskor ill. sötétben fürödtünk is, majd a villához tartozó kicsi, kivilágított úszómedenében is megmártóztunk.

            Önellátás, hazulról hozott kajaköltemények (a két mami egymásra licitált :-). Vacsorához egy másfél literes vaskeresztesi megment... Lefekvés előtt kockáztunk.

A nyuggereknek páronként külön hálószoba, két fürdőszoba jutott, csak én aludtam a nappali kihúzható kanapéján - igen jól.

Bécsi helyzetkép

Június 4.

Épp egy vonaton ülök, útban Innsbruck felé, ahol is a hétvégén egy úgynevezett Atemwegsymposiumon fogok részt venni. Két napig gyakoroljuk, hogyan lehet a komplikáltabbnál komplikáltabb légutakat altatás vagy vészhelyzet esetén uralni. Izgalmas téma, és húsba vág. Csak aki élt már át forró perceket a műtőben egy intubációs nehézség, esetleg váratlan légútelzáródás miatt, az tudja igazán, milyen jól jön ilyenkor a rutin.

Ha aneszteziológusnak lenni veszélykereső életmódot jelent - márpedig! - akkor gyermekaneszteziológusnak lenni duplán az. Az első mondatok egyike, mikor gyermek-altatóorvosi tanulmányaimat megkezdtem, ez volt mesterem szájából: "A gyereklégutakat pedig tisztelni kell!" Merthogy trükkösek. Egy felnőtt légcsövének másfél centis belső átmérőjét nemigen szűkíti egy-két csepp nyák. Egy féléves kis kerekfejűnél ez a méret jó, ha három milliméter. Könnyen eldugul. Hát még, ha hozzávesszük a gyerekek hörgőinek falában található simaizmok fokozott reakciókészségét - azaz, hogy minden szíre-szóra összehúzódnak, szűkítik a járatokat... De ennyi továbbképzés elég is talán...

Ez a három napos kirándulás persze azt jelenti, hogy jó ideig nem látom a családomat és a hajlékot. Pedig most kellene igazán ember a gátra! Legidősebb fiunk vizsgaidőszakkal küzd, a középső a harmadéves gimnazisták év végi hajrájával. Csak a legkisebb őrizte meg veleszületett hidegvérét - igaz, ő osztrák suliba jár és még csak kilencedikes. Nem tudom, máshol hogy van, de ebben a bécsi iskolában egy fél évre előre napra pontosan megadják, mikor lesznek a dolgozatok az egyes tantárgyakból. A diákok be tudják osztani az idejüket, a tanár a tananyagot, előre lehet tudni, hány jegye lesz a nebulónak és mikorra kell a formaidőzítés. Kényelmes és humánus, na. Igaz, hogy június végéig járnak, de összesen már csak két dogája van hátra.

Ezzel szemben szegény Középsőnknek egy héten kétszer van nulladik órája (tegnap az ügyeletben hosszasan kellett magyaráznom a nővéreknek, mi is az - itt ilyen nincs), és naponta egy-két dolgozat, röpfelmérő, felelés, javítási lehetőség meg satöbbi esedékes. Ki van már zsigerelve szegény. Cserébe azonban egy hét múlva vége a tanévnek!

Szóval lenne otthon mit tenni, én meg itt atemwegezek. A házban, a ház körül hegyekben áll a tennivaló - ráadásul szívesen is csinálnám. Például nagyon szeretek füvet nyírni. Szebb lesz tőle a kert és nyár-illatú. Kollégám meséli, hogy beszerzett egy robot-fűnyírót, és hogy az milyen jó. Kétnaponta automatikusan körbejár és nyír, aztán magától visszatalál a dokkolójára. Emberi kéz érintése nélkül. Hát én nem tudom, de szerintem megfosztja magát az ember valamitől, ha mindent más végez helyette. Takarítás, konyhai munkák, fűnyírás - már minden gépesített. Ami meg nem, arra ott van hetente kétszer a bejárónő. Azt hiszem, az egész a tévé-távirányítóval kezdődött és azóta nincs megállás a lejtőn. És valahogy egymásra mégsincs több időnk...


A felszabadult időt valószínűleg arra kell fordítsuk, hogy megkeressük a felszabadításához szükséges többletkiadást. (Ez egy igen elmés mondás volt szerintem...)


No, megvolt a mélyfilozófiai blokk is, most búcsúzóul valami egészen személyes.

Tegnapelőtt - életemben először - felkerestem egy személyi edzőt...

A krónikás e ponton megrendültségében megtörli a szemét és kifújja az orrát (már csak azért is, hogy keretes szerkezetben kapcsolódjon a mai bejegyzés első témaköréhez, az Atemwegszimpóziumhoz).

Igen. Ez is elkövetkezett.

A mérleg mutatója reggelente egyre magasabbra kúszott. Mazochista vonás a jellememben, hogy a felkelés körüli rituálé elmaradhatatlan eleme a fürdőszobai méreszkedés. Ki van zárva, hogy ettől fog vidámabban indulni a nap, és mégis: valahogy muszáj megtenni. Mindig reménykedve lépek fel és kivétel nélkül lelombozva lépek le a sima üvegfelületről. A kijelző komoran mered rám, és hiába a dalolás a zuhany alatt meg a reggeli tea: Attendance nem napsugaras önmaga többé.

Ezen változtatni kellett. Van egy, a szomszédainkkal közös levelezőlistánk (FragNebenan.at), ott hallattam segélykiáltást, mely meglepően heves visszhangot vetett. Azt coming outoltam, hogy negyven feletti, pocakot eresztett férfiú lennék, aki sürgősen személyi edzőt keres. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ha nem áll valaki a hátam mögött, méghozzá egy, az enyémnél erősebb akarat, akkor akár bele se vágjak.

Nagy meglepetésemre fél órán belül számos reakció érkezett: több hölgy (!) felajánlotta, hogy kocoghatnék vele, mert ők is épp el akarták kezdeni; mások kutyasétáltatást ajánlottak, mert az jól átmozgatja az embert, ráadásul rendszeres; és végül volt valaki, aki adott egy nevet és címet: azt állította, hogy házastársával hosszabb ideje odajárnak és hogy nagyon elégedettek az illetővel.

A Net segítségével pár perc múlva farkasszemet nézhettem Thomassal. A fénykép egyértelműen propaganda-célokra készült, látszott, hogy a fényképész megpróbálta kihozni belőle a maximumot, és láthatólag Thomas maga is nagyon igyekezett. A megnyerőnek szánt széles mosoly azonban - kölcsönhatásban a szögletes állal, éjsötét borostával, birkózóra utaló karfiolfülekkel és olyan tekintettel, mely képes felnyitni a konzervdobozt - nem hatott másként, mint egy áldozatára váró tigris sóvár grimasza, közvetlenül etetés előtt.

Belátom, nem tudtam teljesen objektíven tekinteni rá, mert élénken emlékeztetett egykori, általános iskolai tornatanáromra, kinek pedagógiai (?) módszerei sok fájó zárványt hagytak hátra tudatalattimban, s kinek a sporttal kapcsolatos averzív komplexusaimat köszönhetem. Biztosan én is oka voltam - pontosabban genetikai adottságaim -, hogy M. bácsi anno nem látta meg bennem a jövő győzhetetlen olimpikonját (ez szakmailag egyébként korrekt álláspontnak bizonyult); mégsem kellett volna megvetnie, sőt megaláznia azért mindenkit, aki nem futotta tíz másodpercen belül a száz métert.

Szóval tartottam Thomastól a fénykép alapján, nem is kicsit. Nem beszélve arról, hogy fogyni, kondisodni nem lehet fájdalom és fáradság nélkül - és én olyan jól megvoltam ebben a langyos tunyaságban.

Ahogy közeledett az emailben megbeszélt időpont, egyre idegesebb lettem. Izzadó tenyér, tétova tekintet, de komolyan! Úgy mentem az edzőterem felé, mint Lajos király a Concorde térre.

Mit bonyolítsam tovább? Thomas kellemes csalódásnak bizonyult. Intelligens, jó humorú, figyelmes, nagyjából velem egykorú férfit ismertem meg benne. Nem tudok kisebbrendűségi komplexus nélkül nézni dagadó izmaira, széles vállára, tartására, de kellemes modorával jól oldja bennem az ellenérzéseket. És a félelmeimet is. Azt mondta: "Véd- és dacszövetséget kötünk, Herr Kirali. Csapatban kell dolgoznunk, és akkor meglesz az eredmény. Heti egy kiló fogyás, míg el nem éri az ideális 95-öt. Menni fog, higgye el!" És én elhittem neki, bár jelenleg 105 kg körül lüktet reggelente a nyugtalan mutató. Elhittem, egyrészt, mert meggyőzött. Másrészt, mert tudom, hogy motivált vagyok: meg fogom tenni, amit előír. Annál ugyanis drágább ez a mulatság, minthogy elblicceljem.

Jövő héten kezdünk. Azért is írtam le mindent, hogy innentől kötelezőnek érezzem, hogy beszámoljak a történendőkről. Ez is egyfajta motiváció. Drukkoljatok!