Bécsi helyzetkép

Ez a mai kicsit kórházas lesz. A nyáron másfél órás riportot forgatott nálunk az osztrák ATV, nemrég került adásba. Ennek kapcsán szeretnék szót ejteni arról, milyen egy gyermek-onkológiai centrumban dolgozni. Érthető módon sokan vannak, akik tragédiákat, könnyeket, reménytelenséget várnak egy ilyen helyen, s persze részben igazuk is van. Az az érdekes, hogy nem ezeken van a hangsúly. Éppen, mert árnyék borul az életükre, ezek a kis betegek - és szüleik - megtanulják értékelni a legapróbb örömöket is. Sokat lehet tanulni tőlük.

A tévések heteken át ott voltak mindenütt a kamerájukkal, és nem haboztak megmutatni a dolgok fonákját sem. Közelről láttatták gerinccsapoláskor a hát közepéből kiálló tűt, csontvelő-vételnél a medemcecsont mellső taréjában rezgő trokárt, a pillanatot, ahogy a vénásan beadott altatószer hatására a gyermek szeme elréved, lehunyódik, ahogy belezuhan a narkózisba. Merész képek, de igazak.

A koncepció lényege az volt, hogy egy leukémiával küszködő kislány és családja sorsát végigkísérték a diagnózistól a kezelés lejártáig. A páciens, Sarah - tizenegy éves - mosolyogva meséli, mennyire megijedt, mikor megmondták neki, mi baja. De a legrosszabb az volt, hogy mikor kihullott a haja, sokáig nem tudott tükörbe nézni - mondja kacagva. Egy leukémia aktív kezelése több hónap. Kemoterápia, altatásban végzett csapolások, millió vérvétel. És a centrális vénakatéter, a slágertéma a gyerekek között. Ezt a madzagot egy mellkasi vagy nyaki nagyérbe ültetjük be, aztán a bőr alatt hosszan vezetve (hogy a felülfertőződést elkerüljük) bukkan ki a kulcscsont alatt kb. tenyérnyivel. Mindez természetesen a műtőben, altatásban történik. Nagyon kell rá vigyázni: a belső vége egy-két centire van a szívtől. A kezelés alatt álló gyerekek ezzel a farkincával élnek: ülnek, állnak, fekszenek, alszanak, bukfenceznek, bicikliznek és fogócskáznak. Hihetetlen gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez. Egyet nem szabad: fürdeni vele. Zuhanyozni, azt igen, de kádban fürdeni úgy, hogy a víz ellepje a kilépés helyét, na az tilos. Nem is beszélve a nyári, „outdoor“ fürdőzésről. 

Sarah a filmvégi utolsó nyilatkozatát a kertükben, a maguk ásta kis tavacska mellett adta. Testvérei közben a háttérben lubickoltak. Sarah is fürdőruhában mondta az okosakat.  A bikini bal oldalán, kikandikálva a perem alól, a centrális véna kilépésének helye látszott, szabályosan leragasztva. A vágóképeken azonban az is feltűnik egy-egy pillanatra, ahogy Sarah együtt pancsol a tesókkal a békalencsés vízben… 

Későbbb azt mondta, csak térdig… 

Még később, hogy csak derékig…

Életminőség, ez az ideillő szakkifejezés.

A riporter az utolsó beszélgetéskor azt kérdezte Sarah-tól, hogy mi a véleménye a Szent Anna kórházról. Valószínűleg azt akarta hallani, hogy a sok rossz élmény mellett azért volt-e valami jó is. A kislány habozás nélkül, de nagy megfontoltsággal válaszol: Sie sind alle Lebensretter.  Ők mindnyájan életmentők. 

Tizenegy éves. 

És így folytatja: ha a Szent Annában a doktorok meg a nővérek meg mindenki nem tudnák annyira a dolgukat (wenn sie sich dort nicht so gut auskennen würden) - itt megtorpan, láthatólag nem tudja, hogy is fogalmazzon - akkor… most… sokan nem lennének már. 

Világos, hogy most magára gondol. De nemcsak magára, mert ő olyan, hanem a sok-sok barátra, akikkel a kezelések kapcsán odabent összejött. 

Tizenegy éves.

Sarah egyébként meggyógyult. A leukémiás gyermekek 70-80%-a végleg meggyógyul, bár ezt kevesen tudják „odakint“. Ebben a fantasztikus eredményben oroszlánrésze van a világhírű St. Anna Kinderspitalnak Bécsben, amelynek orvosa vagyok.

Nem egy szar érzés.

Sarah volt egyébként az a kislány, akiről egy korábbi bejegyzésemben írtam már. Aki - a saját altatása előtt - résztvevően nyugtatgatta a bokros teendői miatt zaklatott, indiszponált aneszteziológust, azaz engem (2015. május 8.).

A riport egy ideig még megtalálható az osztrák atv honlapján (sajnos telenyomták hülyébbnél hülyébb reklámmal):

http://atv.at/reportage/sankt-anna-kinderspital/d1072537/  

Vasárnapi ládavadászat

Vasárnap délután, megunva a sötét szobában kuksolást, elmentünk egy kicsit geocachingolni. Hívogatott a napsütés, a tavaszias madárcsicsergés és illatok, meg úgysem tudunk tartósan (értsd: heteken át) nyugton maradni. Felkerekedtünk hát. 

Ez a geocaching egy GPS-szel játszható játék: valaki elrejt egy dobozkát (cache) egy általa szépnek ítélt helyen, és felteszi a koordinátáit a netre, a geocaching.hu honlapra. A lelkes kalandorok nekivágnak, hogy megkeressék, aztán hazatérve a „ládában“ talált jelszóval igazolják, hogy ott jártak. Éppen idén tíz éve, hogy csatlakoztunk a „geósok“ családjához, mostanra majdnem hatszáz regisztrált megtalálásunk és nyolc saját elrejtett ládánk van már (ez kb. a középmezőny). 

Ebéd után indultunk hármasban: Gabin és rajtam kívül Gabi édesanyja (geós nicknevén: „Mama“) is elkísért bennünket. Egy hölgy korát nem illik közhírré tenni, így csak annyit árulok el diszkréten, hogy 1945-ben született… Azt hiszem, be fogom őt jelenteni a Guiness-rekordok könyvének, mint „a világon a legjobb fej“-anyóst. Sok kiváló jellemvonása közül az egyik legszembeszökőbb, hogy imád kirándulni (velünk vagy nélkülünk - de inkább velünk, ugye?), így méltó vendégszereplője ennek a csavargós-utazós blognak. 

Félúton

A rejtőnek egy kis falu, Rábagyarmat külterületén tartotta kedve eldugni a szóban forgó dobozkát, a kirándulás neve a honlap szerint: „Rába-menti minitúra“. Egy sáros földút mentén hagyva a Geopicassót, nekivágtunk a két kilométeres távnak. Nagy sár volt, közben a nap is felhők mögé bújt, nem is beszélve arról, hogy induláskor a sok cihelődéssel elment az idő. Útközben meg kellett látogatnunk egyik saját, Gencsapátiban megbújó ládikánkat karbantartás céljából, így négy óra felé hajlott, mire Rábagyarmatra értünk. 

A széles, keréknyomoktól szabdalt, alattomos indákkal beszőtt út hosszú ideig nyílegyenesen tartott a cél felé az erdő széle és a szántó között. A túrán két pontot kellett felkeresnünk, az első egy forrás volt, melynek feliratában egy bizonyos szó alkotta a jelszó első részét.  A friss vízben bakancs- és ridikülmosást is megejtettünk (ugyanis Mama nem sokkal előbb nyuszit fogott a sárban, elgáncsolta egy rosszindulatú indahurok). Ezen a ponton a krónikás tolla megbicsaklik. Érzi, hogy képességeit meghaladja annak mélylélektani igényű taglalása, hogy miért megy valaki egy erdei gyalogtúrára retiküllel a hóna alatt. Esetünkben mindkét hölgy ezt tette, valami igazolványokra meg papír zsebkendőkre történt hivatkozással, mely argumentumokat azonban jócskán gyengítette a szintén jelenlévő praktikus kis hátizsák.

Geópár

Mindegy, lemostuk a ridit, mentük tovább. A második pont koordinátái további egy kilométerrel messzebbre mutattak. Már majdnem odaértünk, mikor az eleddig jobb oldalunkon békésen csordogáló patak hirtelen bevágott elénk, az utat két-három méter mély vízmosás, kis eposzi túlzással szakadék képében keresztezve. Le kellett ereszkednünk, átlábalni a csermelyen, és a másik parton újra fel. Le a kalappal anyósom előtt. A segítő kezeket félretolva, apart kis félcipőjében, ágakba-bogakba kapaszkodva küzdötte át magát az akadályon. Mi, ugribugri negyvenesek, alig tudtuk őt követni. 

Háttérben a Rába

A „túlparton“ ismét kellemes földút fogadott. Száz lépés, egy-két kanyarulat után váratlanul feltűnt a Rába közvetlenül mellettünk, a bal oldalon. Magas partjának egészen a szélére merészkedtünk, onnan bámultuk a jó tíz méter széles, gyors sodrású, sötét, szemmel láthatóan mély folyót. Nyaranta hosszú hétvégés „fiúbuli“ keretében többször volt már alkalmam kenuzni a hátán: nem lenézendő, kispályás patakocska a Rába. 

Persze a ládát is Mama találta meg. Kétágú fa törzsében, egy odúban bújt meg (a láda, nem Mama…) A szürkülő fényben gyorsan „logoltunk“, ahogy mi hívjuk, mikor a dobozkában lapuló füzetbe néhány sort firkantunk látogatásunk emlékére, aztán gyors iramban hazaindultunk, mert még világosban akartunk átkelni a Marianna-árkon. 

Átkelés

Mire az autóhoz értünk, öreg este lett. Bozóttól tépázva, fülig sárosan (nem való nekünk luxusautó, úgyis csak geózni mennénk azzal is…), alaposan kifáradva, de igen jó hangulatban ültünk a Geopicassóban. Nem kellett este ringatni minket.

Ha már a geocachingot szóba hoztam - azért is tettem, mert remélem, még sok geós kalandról számolhatok be ezeken a lapokon - muszáj megemlítenem egyik legkalandosabb ládavadászatomat a múltból. Még 2009-ben, egy vitorlásverseny kapcsán sikerült teljesíteni a magyar „ládák“ egyik legizgalmasabbikát. Úgynevezett „virtuális“ láda, azaz nem igazi doboz, csak egy feliratot kell leolvasni jelszó gyanánt. Érdekesség, hogy a Balaton kellős közepén van. Egy meteorológiai (?) bója. A tetejére tűzött póznán annyira apró betűs a tábla (a jelszót képező felirattal), hogy igencsak közel kell menni, hogy az ember kisilabizálhassa.

Sörfelelős és ballasztperszon

Menetrend szerinti hajójáratokról nem látható, a geósok kénytelenek trükkösebbnél trükkösebb megoldásokhoz folyamodni, ha be akarják gyűjteni ezt a pontot. Ki vitorlást bérel, ki eltérít egy sétahajót (igen, olvassátok el a honlapon!), ki így, ki úgy. Gumimatrac, úszó megközelítés a távolság miatt nem jön szóba. Szóval nem is olyan egyszerű.

Alább idézném saját magamat, ahogy annak idején a geós honlapon összefoglaltam életem első vitorlás tapasztalatait. Nem utolsósorban azért, hogy itt is meglegyen (a geocaching.hu-n már elég macerás a megkeresése). Bocs.

Tehát:

kiralyek 2009.10.04 17:05 - Megtaláltam

Ezért a megtalálásért kedves vitorlázós barátaimat illeti a köszönet. Elvittek

A Balaton közepe

magukkal (mint ballasztot és hajósinast, ebben a sorrendben) egy hétvégi vitorlásversenyre. Gyönyörű idő, hatalmas élmény volt. Ami a szakzsargont illeti... Mivel későn falzoltunk, az egyik déli kardinálist északról vettük véletlenül. Negyed szélben krajcoltunk, de a pöffök miatt többször húzni kellett a fokon, különösen, mikor élesedtünk. Tudni kell azonban, hogy ha le akarunk esni, a fokon engedni kell. Spannolás helyett lehet leesni is (ez kezdő hajósinasokkal is előfordul, más értelemben...), de ha lobog a külső széljelző, jobb élesedni. Gyenge ramban pedig előkerül a spinakker, ami a bliszterrel ugyan azonos, de a genakkerrel nem teljesen.

Azt állították a vitorlás haverok, hogy ennek még értelme is van. A hat és fél év alatt én már teljesen elfelejtettem…

Attendance: Pfalzi köznapló bevezetés

Sokáig gondolkoztam azon, hogyan tudnám ezzel az új bloggal - lehetőleg zavarmentesen - összekapcsolni azt a régesrégit, amit még Németországban írtam 2010-ben, "Attendance: Pfalzi köznapló" címmel. 

Ma van a napja, hogy döntöttem: egyszerűen idemásolom. Méghozzá dátumhelyesen, hogy úgy nézzen ki, mintha már 2010-ben ide töltöttem volna fel a posztokat. Így a kronológia sem csorbul. Ezt a mai dátummal írt - jócskán utólagos - "bevezetőt" egyrészt a 2010-es bejegyzések reklámjául szánnám, illetve remélem, hogy hozzájárul a könnyebb megértéshez.

A Köznapló életem, nyugat-európai kalandozásaim németországi szakaszát örökíti meg (illetve kicsit belekap az első bécsi hónapokba). A szerző azért lett "Attendance", mert... Nos nem tudom. Kellett valamilyen nevet választani a bejelentkezéshez, és ez jutott eszembe. Az orvosi szobám falán (még Magyarországon) sorakozó oklevelek között egynek az volt a felzete, hogy "Certificate of Attendance" - azaz részvételi igazolás, valószínűleg valamilyen kongresszusról. 

Szóval innen az "Attendance" név. Ezzel jelölöm a posztokat, amelyek a régi blogból származnak. Remélem, nem okozok nagy kavarodást.

Akit tehát érdekelnek a régi németországi idők, bátran lapozza fel a 2010-es bejegyzéseket, melyeket az eredeti fórumon kapott kommentek (csupa kedves emlék) feltüntetésével másoltam ide.

Gravitációs hullámokrul

Ha nagyon akarom, ez is kicsit utazás. Időben és térben. Pontosabban a téridőben.

Teljesítményükért mély tisztelet a tudomány nagyszerű képviselőinek, köztük persze - jó lokálpatrióta módjára - elsősorban magyar kollégáiknak!

A tudományt a szövegben ért inzultusokért, ferdítésekért, félremagyarázásokért ezennel kérem a valódi hozzáértők mosolygós elnézését.

Íme.

A gravitációs hullámok észleléséről - amennyit megértettem belőle:

Valamikor az ősszel (2015) 1,3 milliárd fényévnyire tőlünk összeütközött és összeolvadt két fekete lyuk. Valójában a dolog 1,3 milliárd évvel ezelőtt történt, csak most ért el hozzánk a képe (fénysebességgel). Az ütközés során a mi Napunk tömegének háromszorosa alakult át energiává (Einstein tömeg-energia-egyenletének megfelelően, ahol, ugye, E=mc²). Ez az energia gravitációs hullámokat keltett a téridőben, melyet a világon először, 2015 szeptember 15-én a LIGO (Laser Interference Gravity Waves Observatory) projekt keretében sikerült kimutatni.

1. Mi a téridő?

Képzeljünk el egy szivacsból készült, vastag tornaszőnyeget, amelyre ráteszünk egy súlyos tekegolyót. A golyó benyomja a szivacsot. Gurítsunk most el a tekegolyó mellett egy kis csapágygolyót: az egyenes vonalú mozgásból a szivacs benyomódása miatt körpálya lesz: a kis csapágygolyó „tekegolyó körüli pályára“ áll, végül nekiütközik.

Einstein szerint így működik a gravitáció. A nagy testek (csillagok, bolygók) meggörbítik az általa „téridőnek“ vagy „téridő-mátrixnak“ nevezett „tornaszivacsot“, a kisebb testek (bolygók, holdak, üstökösök stb.) emiatt kényszerülnek keringeni nagyobb társaik körül. Minden, tömeggel bíró testnek van egy ilyen kis mértékű hatása a téridőre, csak - mondjuk- egy tollpihe vagy akár az Eiffel-torony esetében ez felfoghatatlanul kicsi, tulajdonképpen elhanyagolható.

2. Mik azok a gravitációs hullámok?

A téridőben hullámszerűen terjedő zavarok. Ha a fenti tornaszőnyegen táncra perdülünk, azzal deformáljuk azt. Ha egyenlő távolságra fakockákat helyezünk el a szivacson, tánc közben a kockák felborulnak, elmozdulnak, közelednek vagy távolodnak. 

A két hatalmas fekete lyuk összeütközése is ilyen zavart, ilyen hullámokat keltett a téridőben, melyet a fizikusoknak most először sikerült detektálniuk. 

Einstein relativitáselméletében már száz éve felvetette a gravitációs hullámok létezését, de úgy gondolta, nem sok esély van arra, hogy valaha ki fogjuk őket mutatni. Azt mondta, a gravitációs kölcsönhatás olyan gyenge, hogy nemigen akad majd műszer, amellyel érzékelhetőek lesznek ezek az apró rezgések. A tornaszőnyegen sorakozó fakockák csak észrevehetetlenül kis mértékben mozdulnak el.

3. Hogy sikerült mégis nyakoncsípni a gravitációs hullámokat?

A LIGO egy világméretű projekt. Fizikai része két, egymástól 3000 km-re elhelyezett, egyenként 4 km hosszú, egymásra merőleges detektorkar az USA-ban, ehhez kapcsolódnak a világ számos pontján a kiértékelő terminálok (van egy a magyarországi ATOMKI-ban és a Szegedi Egyetemen is). A detektorkarokban lézerfény cikázik egyik végüktől a másikig, melynek segítségével pontosan meg lehet mérni a hosszukat. Nagyon-nagyon pontosan… Ha a téridőben (földi viszonyok közt gyakorlatilag a karok hosszában, illetve a köztük lévő távolságban) változás áll be - azaz, ha egy megérkező gravitációs hullámfront kismértékben „meggyűri a tornaszivacsot“ - az a lézer segítségével kimutatható.

Mekkora nagyságrendről beszélünk? 1:10^-23 -ról. Ha lenne egy 100 000 000 000 000 000 (százezer-billió) km hosszú vonalzónk - úgy számolom, ez több tízezer fényév, a szomszéd galaxis távolsága -, az 1 mm-nyit deformálódott volna. A 4 km-es karok hosszában a tőlünk 1,3 milliárd fényévre lezajlott csimbumm hatására akkora torzulás lépett fel, mint egy proton átmérőjének a századrésze… És megmérték. 

4. Miért fontos mindez?

Egyrészt mert (ismét) sikerült bebizonyítani, hogy a torzonborz tisztviselőnek a svájci Szabadalmi Hivatal íróasztala mellett már megint igaza lett. Száztíz éve leírta a gravitációs hullámok létezését. Másfelől - így magyarázták egy népszerű cikkben a fizikusok - olyan, mintha valaki egész életében süket lett volna, és egycsapásra hallani kezdene. Egy teljesen új „érzékszervünk“ van a világegyetem vizsgálatára. Jelentőségét a Higgs-bozon felfedezéséhez meg a DNS szerkezetének megértéséhez hasonlítják. Hogyaszondja, a „fizika Szent Grálja“. Huhh.

Szilveszteri kalandok 3.

Reggel szép látvány fogadott az ablakon kitekintve (nem, most nem a bokrok tövére utalok): pilinkélt a hó! Reggeli után a csikorgó hidegben tömködtük a holmit mi, férfiak az autók csomagtartójába. Mindig is úgy gondoltam, hogy ramaty érzés egy jól sikerült kiruccanás után hazafelé csomagolni. Leginkább, mert ami odafelé befért, az visszafelé biztos nem. Meg a pszichés tényezők, ugye. 

Volt néhány gázzal töltött lufink, kitaláltuk, hogy többnyelvű újévi jókívánságokkal útjukra bocsátjuk őket a borongós égen. A rájuk kötözött cetlikre írtunk email-címet is, hogy ha valaki megtalálná, visszajelezhessen. Még mindig reménykedünk, bár eddig még semmi sem jött… Állítólag egy nyári esküvőn Szombathelyen felbocsátott lufiról hetekkel később Ausztriából, Klagenfurt környékéről érkezett hír. 

Szilveszteri bulink utolsó, az új év első kirándulása Salföldre vezetett, a pálos kolostor romjaihoz. Ábrahámhegyen, a templom mögül indul a piros turistajelzés, mely kb. 2 km után halad el a romok előtt. Az egykori kolostort - így a Wikipédia - 1263 körül alapította a Sal család, Szent Mária Magdolna tiszteletére szentelték fel. Sok mindent megélt, a barátok hol elhagyták, hol visszaköltöztek, végül a törökök intézték el végleg az épületet. Köveit - ahogy az már lenni szokott - a közeli építkezéseken használták fel, utoljára 1820 körül hordott el egy jó adagot a Csigó család egy juhakol kedvéért. Sic transitur gloria mundi. 

A romok közt a „gyerekek“ (átlagéletkor: 18 év) belefogtak egy ipiapacs-partiba, melyhez majd’ az összes felnőtt is (átlagéletkor: 45 év) csatlakozott. Aztán hazaindultunk, ki-ki a maga autójával, a maga családjával, a maga otthonába, hogy megkezdjük 2016-ot. 

Szilveszteri kalandok 2.

Szilveszter-napi túránk a Badacsonyra vezetett. Nem túl korai, bőséges reggelit követően feltarisznyáltunk, majd autóval Badacsonytomajig hajtottunk. A gyaloglás a Bazalttemplom mögötti parkolóból indult, a sárga turistajelzés mentén. Háromszáz méter szintkülönbség, de az acélos izmok és akarat győzedelmeskedett.

A sárga turistajelzés egyenesen a Szent II. János Pál pápa emlékhelyhez vezet, melyet 2008-ban avattak fel. Innen jó kis kaptató után a Kisfaludy-kilátóhoz jutottunk (438 méteren, 18 m magas, 2011-ben emelt építmény - a sokadik ezen a helyen). Az idő továbbra is tiszta volt, messzire el lehetett látni a szikrázó víz felett. Tovább-baktatva az Országos Kéktúra vonalán hamarosan elértük a Ranolder-keresztet, igaz, egy jelzetlen úton jó kis kunkort levágtunk az Egry József-kilátóhely felé. 

A Kőkeresztet 1857-ben állíttatta a veszprémi püspök, Ranolder János, hogy, úgymond, jusson eszébe mindenkinek, aki idelátogat, hogy ilyen csodát csak az Isten teremthet (asszem a kilátásra gondolt). A hatalmas kőtömböket a hagyomány szerint negyven ökör húzta fel idáig a Kőkapun át. 

Érdekesség (szerintünk), hogy a kereszt latin nyelvű feliratában van egy „nyomdahiba“: „GLORIA IN EXCELSIS CHRISTO DEO REDEMTORI 1857“ - áll a táblán. A „megváltó“ szóból - redemptor - kihagyták a „p“-t…

Egy másik legenda a kereszt alatti kiugró sziklával, a „Harangozóbérccel“ vagy eredeti írásmóddal a „Harangozó Börccel“ kapcsolatos. Állítólag, ha a kőpárkányt egy másik kődarabbal vagy kalapáccsal megkondítják, haranghoz hasonló hangot ad: a Börc harangozik. Nem próbáltuk ki. Viszont kiültünk rá a szakadék fölé, és bámultunk: a Balaton tükre olyan vakító volt a ragyogó napfényben, hogy alig lehetett ránézni. 

Ezután néhány csoportkép következett, egy-két szendvics, italnemű a lapos palackokból, és már ballagtunk is tovább. A kékről a pirosra, a pirosról a sárgára térve követtük a turistajelzéseket, melyek rendben vissza is vezettek minket a Bazalttemplomhoz. Ideje volt, a friss levegőn megéhezik az ember. 

A P. vendégházban tápértékben gazdag ebédet vettünk magunkhoz. Az a rész is megér egy misét, hogy hogyan melegítünk fel 29 embernek 15 perc alatt annyi pörköltet körettel, hogy mindenki jóllakjon, egy olyan gáztűzhelyen, amelynek a legnagyobb és a legkisebb rózsája működőképes, a középsőt pedig fakanálnyél segítségével lehet csak munkára fogni. Mindezt azután, hogy Domestossal lesúroltuk róla az évtizedes mocskot. A tűzhelyről is, a fakanálról is.  Megoldottuk.
Délután ötkor kezdődött az év végi hálaadó szentmise a Bazalttemplomban, ide igyekeztünk. Ezt a különleges építésű Istenházat (egész Európában állítólag csak két bazaltból emelt templom található: hol a másik..?) 1932-ben szentelték fel Szent Imre tiszteletére. Plébánosa volt 1969-1974 között Lékai László, a későbbi bíboros, prímás, esztergomi érsek is. Betleheme jó 4-6 négyzetméteres, gondos kezek aprólékosan, gondosan feldíszítették, és volt teve is (ezt muszáj megjegyezni, mert sokunknak ez tetszett benne legjobban).

Szégyen ide vagy oda, többen eljutottunk alfába a hosszú, ilyenkor szokásos statisztikákkal terhes prédikáció alatt. Mire vége lett, odakint besötétedett. Hazaautóztunk a P.-be, és nekiláttunk a szilveszteri fergeteges lazulás előkészületeinek. Ennek lényeg nálunk (és egyre inkább az lesz), hogy igyekszünk ébren kihúzni éjfélig… Csináltunk Gabival egy jó kis vetélkedőt, játszottunk, filmet néztünk (Agymanók), a hifiből gyerekkori slágerek szóltak (One way ticket to the moon… ha még ismeri valaki) - együtt voltunk, barátok. Nincs ennél csodásabb szilveszteri buli. 

Persze közben ettünk-ittunk is. Így történt, hogy a teraszra kitett töltött káposztáért indulva a sötét bejáratnál beleütköztünk - egy hatalmas kutyába. Barna, hosszúszőrű jószág volt, és egyáltalán nem volt ijesztő (bár Gabi az első pillanatban azért szökkent egyet…), mert látszott a szemén, hogy maga is iszonyúan fél valamitől. Odakuporodott a küszöbre, és hangosan, szinte nyögve lihegett. Lesírt róla a rettegés. Nem mozdult egy tapodtat sem. Nem a kajára pályázott, nem kéredzkedett a meleg szobába - csak menedéket keresni jött hozzánk, valószínűleg, mert látta a fényt, hallotta a hangokat. 

Döbbenten álltunk. Mit lehet tenni? Nem éhes, nem szomjas, nem fázik, csak nagyon fél. Körülálltuk, beszéltünk hozzá, de ettől még jobban összehúzta magát és még jobban lihegett. A töltött káposzta feledve volt.

Egyszer csak hangokat hallottunk a kertkapu felől: „Picur! Picur!“ Egy idősebb nő jött papucsban, pongyolában a mínusz tíz fokos hidegben, kereste, szólongatta a hatalmas, félrevezető nevű házőrzőt. Mint kiderült, Picur a petárdázástól ijedt meg ennyire, nyáron a dörgés-villámlás is hasonló tüneteket okoz nála. Oroszlántermet, nyusziszív. Gazdája a nyakörvénél fogva vonszolta néhány métert hazafelé, mert a kutya annyira kikészült, hogy lábra állni sem tudott. Lassan-lassan összeszedte magát és eloldalogtak. Mi meg kicsit meg voltunk hatódva, hogy a borjúnyi eb minket választott a szükség idején. Biztos jóember-szagunk van. Legalábbis igyekszünk.

A lelkiismeretünk mégsem volt makulátlan, mert tudtuk: alig fél óra múlva mi is sort kerítünk a hagyományos éjfél előtti tűzijátékunkra. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, a családfők indulás előtt minden évben elzarándokoltak a helyi TESCO-parkolóba, és, kiélvén rejtett piromán hajlamaikat, úgy tettek, mintha a gyerekek kérésére vennének össze mindenféle pukkanó és szikrázó instrumentumot. Mostanra a helyzet nyilvánvalóvá vált: ha utódaink kiröpülnek, s mi, az öt házaspár magunkra maradunk a szilveszteri bulikon - nos, tűzijáték akkor is lesz, egyszerűen, mert szeretjük. Csak Picur nem. Na, majd meglátjuk.

Ezúttal azonban jól elrekkenthették a lánglelkű vérebet, mert durrogtatásunknak semmilyen negatív következménye nem lett. Azt, hogy jól átfagytunk, míg az utolsó röppentyű is kiadta belsejét a csillagos égen, nem számítjuk ide. Lassan éjfélre járt, s mi besorjáztunk a házba, az urak pezsgőspalackokat bontogatni, a hölgyek poharakat törölgetni. Találtunk az interneten streaming m1-adást, ünnepélyesen körülálltuk a monitort pezsgővel a kézben, és néztük az orosz nyelvű főzőműsort, amit a szerkesztők jónak láttak az éjfél előtti percekben a meghatódott magyar nép arcába tolni. 

Tizenkét kondulás. 2016. Mindig beleborzongok, mikor a csendbe belehömpölyögnek a Himnusz széles, mély kezdőhangjai. Isten, áldd meg a magyart… Ránk fog férni idén is.

A gyengébbje ezután hamar kidőlt, a béközép még nyomott egy rikiki-partit (vagy kettőt), de  a hajnali fényeket mi sem vártuk meg. 

Viszlát, vénséges vén 2015, légy üdvözölve, ifjú 2016! Állunk elébed.

Szilveszteri kalandok 1.

        

Immár kilencedik éve szilveszterezünk együtt kedves barátainkkal. Öt család, azaz tíz felnőtt és - várjunk csak - tizennégy gyerek. A gyerekek időközben persze megnőttek, a legidősebbek jócskán túl a húszon, a legfiatalabb is komoly iskolás már, de ha tehetik, hűségesen velünk tartanak az éves záróbulira.

Az a szokásunk, hogy keresünk valahol - nem túl messze - egy fűthető, mérsékelten költségintenzív vendégházat (ennyi főre nem is olyan egyszerű!), és december 30-án felkerekedünk, hogy csak január elsején térjünk haza. Három nap, két éjjel barátok között: kell-e ennél több? Voltunk már Kőszegen, az erdőben, a Stájer-házaknál, Zalában, a Bakonyban, a Balaton-felvidéken - és most, legutóbb Badacsonyörsön. A P. vendégházban Teljes nevét borítsa jótékony homály.

Ez a legutóbbi kalandunk túltett ugyanis az összes előzőn. Egy tekintetben biztosan: ilyen koszos, leharcolt, igénytelen putriban még sohasem szilvesztereztünk. Hogy mégsem futamodtunk meg már az első órában, sőt, mindentől függetlenül igen jól éreztük magunkat, az csak e csapat összeforrottságát, barátságunk kipróbált voltát - és persze erős gyomrunkat bizonyítja.

Nézzük sorjában. December harmincadikán, még alig derengett a kilenc órai sápatag napfény, összegyűltek az autók a körgyűrű egyik szupermarketének parkolójában. Irány Badacsonyörs. Kényelmes tempóban másfél-két óra alatt érkeztünk meg, hibátlanul meg is találtuk a házat: szép, sok szintes családi ház. Biztos tök jó lesz. Az udvaron egy hatvan felé hajló házaspár (?) fogadott: az úr láthatólag síeléshez öltözött valamikor a nyolcvanas évek vége felé, és azóta sem volt ideje levetni az overallt. A gúnya minősége és tisztasága legalábbis erre utalt. Kiegészítésül időmarta ködvágót és fittyedt cigarettát viselt (utóbbit az ajkai közt), amelyek, együtt a ráncos, etilgyalulta arccal és a borízű pincebasszussal, jellegzetes külvárosi hajléktalan-külsőt kölcsönöztek neki. Felesége (?) a boldog békeidők laufhausainak madamjaira emlékeztetett, itt a lenőtt-szőkére festett haj, a lenőtt-pirosra festett köröm és a félrecsúszott rúzsozat triásza tartotta fogva a döbbent tekintetet. 

Barátságos üdvözlést követően rögvest körbe is vezettek a házban. A nappali itt-ott még a karácsonyi ünnepkörre utaló dekorációval volt ékes. A hézagos ornamentika többek között az egyik csillárról lógó, kb. harminc centis műanyag, zöld girlandból, és itt-ott elhelyezett, szintén zöld girland tematizálta asztaldíszből állt össze. A z álfenyőgally-gyűrűből kimeredő, félszeg gyertyaszál első érintésre eldőlt. 

És a kosz. Ujjnyi vastag por mindenütt, rossz szag, a földszinti ablak előtt végigvonuló bokrok aljában belülről jól látható mini-szeméttelep, közte elszórtan valamelyik előző lakó élénk anyagcseréjének bizonyítékai. Nem túlzok, nem színezem ki. Kaki az ablak alatt.

Rugalmas lelkű, elszánt csapatunk éppen a pszichológiai feldolgozást végezte a nappaliban, ahová betereltek bennünket (a többi szoba még nem volt kész, mondták, atyavilág, azok hogy nézhetnek ki….), amkor megjelent maga a síoktató, valami házirend-félét lobogtatva és intenzíven hódolva a dohányzás szenvedélyének. Egy perc alatt telefüstölte a szobát. Közülünk senki nem dohányzik. Kértük, ő se tegye.

Aztán megebédeltünk. Ott a nappaliban, állva, huszonnégyen a tizenkét négyzetméteren (a többi szobát még takarították… Vagy mégsem). Szendvicseket ettünk, gyors tempóban, jó étvággyal, rá se rántva az apró kényelmetlenségekre. Indulni szerettünk volna már az első túránkra. Merthogy nincs szilveszteri együttlét jókora kóborlások nélkül.

Otthagytuk a téli sportoknak elkötelezett háziurat, akit a gyerekeink időközben elneveztek Szmókembernek, és nekivágtunk a Csobáncnak. Nagyszerű időnk volt, hétágra sütött a nap. Az autót Káptalantótiban hagytuk, és a nyílegyenes turistaúton (Országos Kék) ballagtunk a magaslat felé. A hegy - hasonlóan a többi balatoni tanúhegyhez - szinte átmenet nélkül, a síkságból emelkedik ki hirtelen, mint valami pörsenés a táj testén. Igaz, pörsenésnek kicsit meredeknek bizonyult, a jó kétszáz méter szintkülönbség rendesen meglihegtetett. 

A tetőn ott komorkodik a csobánci várrom. Tizenharmadik század. Kisugárzása van: fenséges, titokzatos és kicsit félelmetes. A kilátás a lapos hegytetőről egyedülálló. Semmi sem állja útját a tekintetnek a Tapolcai-medence irányában, sorra kivehető a távolban Tapolca, a Szent-György hegy, a Szigliget, a Badacsony tömbje és - egészen messze, csak a rendkívül tiszta időnek köszönhetően - Sümeg vára. Mint egy terepasztal. Az embernek kedve támad repülni.

Hogy ezt mások is így gondolják, rögtön bebizonyosodott. A hegytető ellenkező oldalán, a keleti lejtő tetején, ahol a plató meredekebben szakad le, siklóernyősök csapatába botlottunk. Jó néhányan várakoztak ott a kedvező széljárásra. A meredély szélén egy kóróra papírzsebkendőt tűztek, annak a lobogását figyelték. Mi meg őket, jó hosszan. Már-már úgy tűnt, egyikük végül rászánja magát, felszerelkezett, becsatolózkodott, felvette a sisakot meg a miegymást - aztán mindent vissza. Nem kedveztek az áramlatok.

Lefelé hajlott már a nap, mikorra lekászálódtunk a nagy hegyről. Átfújt rajtunk a szél, jól kipirultunk, jól elfáradtunk. Meghúztuk a férfiak belső zsebében diszkréten lapuló laposokat, nem is egyszer: körbejártak, mint a békepipa. 

Hazafelé megálltunk a badacsonyi mólónál, hogy még a tömést is kifújja a fogunkból a víz felett szabadon nyargaló förgeteg. Árva volt a part (nem akadt ilyen őrült senki rajtunk kívül), szürke, nagy hullámok gurultak, csak a kacsák tartottak ki. És néhány horgász- talán norvég ősökkel. Néhány, közlésre alkalmatlan fotó után mi is sietve távoztunk.

A P. vendégházban addigra bevégeztetett a takarítás-csinosítás művelete. Legalábbis ezt mondták gondnokék. A házon nagyon nem látszott változás, csak az egyik szobában, a kanapén álló műanyag flakonban szállt alább a gonosz színű borital szintje (Varga pincészet, asztali küvé). Szmókember, e műveletre kevéssé alkalmas szellemi állapotban, megkísérelte kikalkulálni, mennyivel tartozunk a kóterért. Merthogy kikötötte, hogy előre kell fizetnünk. Bő egy óra múlva készen állt a mű (ennyi osztás-szorzással a Neptunusz pályaelemeit is ki lehetett volna számítani) , mi pedig, jó vendégek módjára, kicsengettük a zsét. Kis kérlelésre még számlát is kaptunk, igaz, mint kiderült, hiányos fejlécűt, adószám, cégbélyegző és egyéb ficsúrságok mellőzésével. 

Vacsorára feleségeink által otthon előre elkészített - mit elkészített: megkomponált! - pörköltet és töltött káposztát ettünk, és nem feledkeztünk meg a folyadék pótlásáról sem. Aztán játék, beszélgetés, lazulás éjjelig. 

Mi, urak külön vonultunk „rikikizni“: ez egy nem túl bonyolult kártyajáték, melyet hasonló alkalmakkor immár évtizede űzünk. Nem múlt el szilveszter „rikiki“ nélkül. De nyáron, mikor biciklitúrákra megyünk ugyanebben a felállásban, esténként szintén előkerül a zsuga. A legemlékezetesebb parti valahol a Balaton mellett esett meg néhány éve nyáron egy volt úttörőtábor területén. Este volt már, a kis barakkokban sem közös helyiség, sem megfelelő világítás nem volt, így kivittünk egy asztalt az út közepére, a kandeláber alá, és körülültük. Pizsamában. És ott rikikiztünk.