Síkalandok 2.

Pár kilométer autózás után megérkeztünk Bad Kleinkirchheimbe. A Wikipédia szerint a kisvárosnak 1687 lakosa van, a többi sokezer meg turista, főként ilyenkor, síszezonban. Nincs sok pályája, de azok mind tip-topok, szépen karbantartottak. Mi a Nockalmmal és - amint rögtön rátérek - a Kaiserburggal kötöttünk később szorosabb ismeretséget.  

A Kaiserburg tövében letámasztottuk a járgányt. Nagy parkoló, rengeteg kocsi, mindenfelé rém sportosan kinéző síkollégák. Innen indult a Gondelbahn, ami csakhamar felrepített minket a hegy tetejére. Akkor még tériszonyos is voltam (aki szemfüles, olvashatta, mikor és hogyan múlt el: a helyes választ beküldők között kisorsoljuk törött síbotjaimat), hozzá még a gondolat, hogy éppen életem első síleckéje felé libegek. Készültek fotók az arcomról a liftben, utólag érdekes látni, mennyire kiült rá a rettegés… 

Abban az évben - 2014-et írtunk - jó sok hó volt Bad Kleinkirchheimben. Hallgatag, havas erdők, kanyargó csapások felett haladtunk el. Aztán hirtelen kitárult a Piste: széles, sima, hófehér lejtő, ameddig a szem ellát;  rajta a nyüzsgő-száguldozó színes pöttyök, Rudiék, Siggiék, Toniék és a többi profi. Harmonikus, könnyed mozgás, hajladozó felsőtestek, ritmusra lendülő lábak, párhuzamos térdek, szakasztott, ahogy a videókon. Jó volt nézni. Hirtelen nagy-nagy kedvet éreztem, hogy megtanuljak síelni.

Ideje volt, mert megérkeztünk a Bergstationra. 2055 méter. Metsző szél, szállingózó hó. És Sanyi. Már várt ránk a piros síruhájában, barátságosan bemutatkozott és rögvest a közepébe csaptunk. Az eredeti elgondolás az volt, hogy a család - szülők és gyerekek - együtt vesz részt az oktatáson. A fiúk, mindannyian sok-sok pistenkilométerrel a hátuk mögött, eleinte engedelmesen alávetették magukat a szülői szeszélynek. De mikor Sanyi azzal kezdte, hogy csak az egyik sílécet csatoltuk fel, és egy sík részen körbe-körbe masíroztunk, elszakadt a cérna. Iskolai sítáborokban kiképzett fiaink csakhamar felcsattintották a másik lecet is, és se szó, se beszéd, leléptek. Talán csak annyit vetettek oda, hogy óra végére visszajönnek - azzal elzúgtak, mintha ők találták volna fel a carvingolást. Sanyi egy darabig nézett utánuk, majd megszólalt: „Hát gyorsan megtanulták.“ És attól kezdve ránk koncentrált.

A síléceimmel való ismerkedést megnehezítette mindkét fél erős, A-típusú személyisége. A lécek mindenáron csúszni akartak, én meg vissza akartam fogni őket. A végeredmény térdtől lefelé gigászi küzdelem lett, amely az első öt percben úgy kitikkasztott, hogy másra sem vágyakoztam, mint leoldani a két vadbarmot és bevenni negyven nyugtató cseppet a közeli hüttében. Aránylag hamar elsajátítottam a „hóekének“ nevezett életmentő manővert, mellyel az arclobogtató 0,45 m/s-os csúcssebességről is biztonsággal állítottam meg a sítalpakat. Hiába mondta Sanyi, hogy a síelés lényege a siklás, én attól kezdve csak hóekézni akartam. Ha csak megmoccantak a komisz deszkák - hopp, hóeke, és már meg is szűnt a zavaró ritschirutschi. Kemény óra volt. Sanyi végül elbúcsúzott azzal, hogy este, a vacsoránál találkozunk, addig gyakoroljunk még, ha akarunk. 

Naná. A tényleges pályának persze a közelébe sem merészkedtem: volt a hütte mögött egy négy-öt méteres szelíd lanka, teljes hosszában kb. húsz centi szintkülönséggel, ott gyakoroltam. Egyetlen társam a bajban egy életnagyságú fröccsöntött jegesmackó volt, aki pont a lejtő végében állt és Coca-Colát reklámozott. Ha mégsem tudtam megállni (azért előfordult), egyszerűen a nyakába borultam, s ő hűségesen megtartott. Ádáz ellenségem volt viszont egy nem messze tőle leparkolt motoros szán: ha ő kapott el, rendszerint összegabalyodtunk. Így ment ez alkonyatig. Felballagás a minipiste felső pontjáig, felcsatolás, fohászkodás, csúszás, ordítás, aztán vagy maci, vagy szánkó. Lecsatolni nem is kellett, a lecek rendszerint jótékonyan leoldottak maguktól a gyakorlat végén. Furcsa, hogy mégis milyen rég nem érzett lelkesedés fűtött. Én síelni akartam.

Épp időben érkeztek a fiúk, hogy elcsípjük lefelé az utolsó gondolát. Nem gondolám ugyanis, hogy jó ötlet lécen megtenni az utat a völgybe. Odalent találtunk egy dombocskát (a havat kupacolták fel kb. másfél méter magasra), azon csuszigáltunk még egy kicsit, míg teljesen be nem sötétedett. Meglepett, hogy Gabinak milyen jól áll a lábán a léc. Mint kiderült, őstehetség. Vagy én vagyok ős-tehetségtelen. Első jele volt ez ugyanis, hogy az olló a következő napokban mind inkább szétnyílik: ő egyre jobb lesz, én egyre görcsösebb. 

Az első óra arról mindenesetre meggyőzött, hogy nagyon meg akarok tanulni síelni. Nem számított, mennyire fájt a térdem a végére; nem törődtem a kék-zöld foltokkal meg a sajgó fenekemmel (a legfrekventáltabb érintkezési pont volt a talaj és köztem). Nem zavart, hogy a Coca-Cola maci meg a gonosz motoros szán valószínűleg éppen rajtam röhög odafent a lehulló éjszakában. Én siklani akartam, ugyanolyan könnyedén, mint a sok színes pont, akiket délután láttam a lift ablakából. 

Mindent összevetve, boldogan és dögfáradtan rogytunk be a kocsiba. Irány a szállás, a Sándorok és a Spätzle!

Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, és mire a vacsoraasztalhoz ültünk, már olyan lelkesen meséltem a többieknek az aznapi élményeimről, mint Toni Doppelsegger, a Super-G győztes. Vártuk a vacsorát. Igen ám. De.

Egyszer csak jön Sándor (a gondnok). Hogy bocs, de tényleg. Homokszem került a gépezetbe, mert a serpenyőben, amelyben a vacsorának kellene helyet foglalnia, most két centi tatai koksz található. Odaégett. Ne haragudjunk, ő mondta, hogy nem nagyon tud főzni.

Sanyi (az oktató és tulaj), aki szem- és fültanúja volt ennek a drámai comig-outnak, totál becsülendően és konstruktívan nem ordította le Sándor (a gondnok) fejét, hanem autóba vágódott és eltűnt az éjszakában azzal, hogy majd ő szerez vacsorát a kedves vendégeknek. Mi sem tettünk szemrehányást, inkább nekünk volt kínos, hogy ilyen nagy gondot okoztunk. Sándort (a gondnokot) alig tudtuk megakadályozni, hogy kardjába ne dőljön. 

De hallga: kisvártatva autó áll meg a ház előtt, kivágódik belőle Sanyi (az oktató és tulaj), kezében hatalmas billikom, a billikomban fenséges hússaláta. Vagy húsz kilométerről hozta, forma egyes tempóban, a havas utakon. Már nem emlékszem, honnan szerezte, pedig elmesélte. Egy ismerős vendéglő hátsó ajtajánál kuncsorgott, míg az esti menüből kiszakították számunkra ezt a kis darabot.

Jót ettünk, jót beszélgettünk, aztán öreg este lett (kb. fél kilenc, de mi éjfélnek éreztük), és muszáj volt visszavonulnunk. Nem kellett ringatni senkit. Jó hely ez, jó emberek. 

És hamarosan tudok majd síelni!

(Folytatása következik)

Síkalandok 1.

Harmadik éve adatik meg, hogy telente egy-egy hetet síelni menjünk, közösen az egész család. Nagy élmény, kinek melyik szegmens: Gabinak, hogy felnőtt fejjel aránylag hamar milyen jól „ráérzett“; Marcinak és Dominak, hogy kedvük szerint száguldozhatnak egész nap (itt találkozunk délután négykor, addig mehettek, amerre láttok, ha megéheztek, hívjatok fel - mindig felhívnak…); Áronnak, hogy egyre ügyesebben snowboadozik, akár már szűzhóban is, úttalan utakon (ő a családban a legsportolóbb); s végül nekem - nekem miért is? Hát az hosszú pszichoszomatikus történet. De kihagyhatatlan. Kezdem az elején.

Három éve még azt sem tudtam, merre van a síléc eleje. Gyermekeink unszolására mégis belevágtunk, ötvenbe hajló negyvenes szülék, hogy kitanuljuk a szakmát. Először is kellett hozzá felszerelés, ahogy srácaink mondanák: eki (etimológiailag az angol equipment szóval rokon). Ekit  - kezdő szinten - az ember inkább kölcsönöz, mint vásárol, méghozzá Szombathelyen csakis S-éknél, akik nem elég, hogy profik, de segítőkészek és barátságosak is. 

Ellentétben más, később megismert kölcsönzőkkel náluk a felszerelés kiválasztása hosszadalmas, majd egy órás procedúra. Ahogy az ész a fontos, nem a haj, éppúgy a bakancs a fontos, nem a léc - tartják. Megtestesült lábfétisiszta álom: a hozzáértő kölcsönzősök (S. úr és családja) hosszú rituális táncot lejtenek az ember csülkei körül, méregetnek, mérlegelnek, próbáltatnak - előbb csak bélést, majd a bakit is, aztán ugyanazt a bélést másik bakival, állva, guggolva, lejtős deszkán lefelé és fölfelé, minden szögből, minden áspekusból megvizsgálva az eredményt. De meg is van az értelme: mintha rám öntötték volna a végül kiválasztott hétmérföldest. 

Aztán jön a léc, a kötés vérprofi beállítása, sisak, botok, s már kész is. Vállamon a lecekkel, kezemben a bakancsokkal és a miegyébbel úgy léptem ki a méhviasz-illatú ekiszentélyből, mint aki  az anyatejjel szítta magába a havon siklás mozgáskultúráját. Ez az optikai csalódás később kitartott a pályán is: mikor kiléptem a felvonóból - később inkább a hüttéből - wasabizöld síkabátomban, sisakkal-szemüveggel-bakancsban-síléccel, amíg fel nem csatoltam, bárki azt hihette, hogy én vagyok Rudi Schwarzenschwanzler, az óriásműlesiklás utolérhetetlen bajnoka. 

A komplikációk később adódtak, a kötések kattanásától számított ötödik mikroszekundumtól kezdve. Ezeket a síléceket ugyanis a havon állva kell felcsatolni úgy, hogy egyszerűen odalép az ember az irdatlan bakancsával, mire a kötések valahogy (?) rácuppannak a megfelelő bütykökre, és hajrá. Na most a 2. sz. lécet úgy kell, ugye, felvenni, hogy a felcsatolt 1. sz. lécre nehezedsz, és felemeled az ellenoldali alsó végtagot. Nekem el lehet hinni, nincs sebezhetőbb pozitúra, mint mikor az ember féllábon áll egy csúszós valamin a jeges hótakaró felszínén, és szabad lábával a minduntalan oldalt boruló, egyre távolabb höngörödő, látszólag oly közeli, s mégis elérhetetlen másik síléc után nyújtózkodik. Sigi Trottelmeyer, a szlalom-világbajnok bezzeg csak kijön a hüttéből, bajszáról hanyagul letörli a sörhabot, miközben, látszólag oda sem figyelve - klakk-klakk - felcsatol, és eltűnik valamelyik függőleges fekete pályán, mire azt mondhatnád, grüszgott. 

Volt síkarrieremnek egy szakasza, amikor részemről az első klakkot törvényszerűen követte a hanyattvágódás, de ez már a múlté. Szembenézve a tényekkel, úgy döntöttünk, hogy az alapok elsajátításához síoktatót fogadunk. A neten garmadával kínálják magukat a jóképű, napbarnított, nagy, fehér fogakkal mosolygó sportemberek, akik már a fényképükről sugárzó magabiztossággal, hetyke fölénnyel és láthatóan domborodó izomzatukkal totál elszívták belőlem a maradék önbizalmat is. 

Végül találtunk valakit, Sándort, aki mintha direkt a mi kedvünkért tanulta volna ki a síoktatói szakmát. Mint később kiderült, bizalomgerjesztő, közvetlen srác ő, hihetetlen sítudással, de kellő empátiával a csetlő-botló negyvenesek iránt. Barátság első látásra. De haladjunk sorban.

Mivel gombhoz választottunk kabátot, azaz oktatóhoz síterepet - általa vetődtünk el Bad Kleinkirchheimbe, egy meseszép, kicsi síparadicsomba Stájerország és Karintia határán. Sándorék honlapjukon szállást is kínáltak egy remek osztrák parasztházban a sípályától rövid autóútnyira, Untertwengben.  A honlapon az állt: kérésre félpanzió. Egyszer élünk, gondoltuk, hadd koncentráljunk most a sítanulásra. Bevállaltuk azt is.

Kora délután volt, mire a helyszínre értünk. A ház saját parkolójában leállítottuk a verdát, és beljebb oldalogtunk. Sehol egy lélek. Az egyik apartmanból porszívózás zaja hallatszott. Kopogtunk, hahóztunk, mire kisvártatva előbújt egy mosolygós, középkorú férfi, mint kiderült, a ház magyar gondnoka, az egyszerűség kedvéért szintén Sándor. Bemutatkoztunk, váltottunk pár barátságos szót, azután Sándor gyorsan elhelyezett bennünket a szállásunkon, mert, úgymond, Sanyi (ez most az oktató) üzent nekünk: menjünk utána a Kaiserburgra. „Sílécestől?“ - kockáztattam meg a kérdést. „Persze. Most lesz az első órátok.“ A gyomrom összeugrott, mint a teniszlabda. Szóval már ma megtörténik. 

Szedelőzködtünk. A fiúk természetes rutinnal, mi a kezdők tétovaságával. Sándortól (a gondnoktól) megkaptuk az útbaigazítást a Kaiserburg felé, és autóba vágtuk magunkat a havasok irányába. A letekert ablakon keresztül még kedélyesen odavetettem Sándornak (a gondnoknak), hogy este alig várjuk a félpanzós vacsorát. 

A jó Söndinek mintha letörölték volna a mosolyt az arcáról. Kiderült, hogy titkos bánatára tapintottunk rá. Mióta (pár éve) itt dolgozik, még senki sem kért félpanziót, és ő igazából nem is nagyon tud főzni. A félpanzió csak a széphangzás mián került fel a honlapra. De azért ne aggódjunk, megteszi, ami tőle telik. Csinál estére Spätzle-t. Jó lesz?

Szívünk minden empátiájával megnyugtattuk a talajvesztett gondnokot, és vegyes érzelmekkel útrakeltünk életünk első síleckéje felé. 

(Folytatása következik)

Bécsi helyzetkép

Ez a mai kicsit kórházas lesz. A nyáron másfél órás riportot forgatott nálunk az osztrák ATV, nemrég került adásba. Ennek kapcsán szeretnék szót ejteni arról, milyen egy gyermek-onkológiai centrumban dolgozni. Érthető módon sokan vannak, akik tragédiákat, könnyeket, reménytelenséget várnak egy ilyen helyen, s persze részben igazuk is van. Az az érdekes, hogy nem ezeken van a hangsúly. Éppen, mert árnyék borul az életükre, ezek a kis betegek - és szüleik - megtanulják értékelni a legapróbb örömöket is. Sokat lehet tanulni tőlük.

A tévések heteken át ott voltak mindenütt a kamerájukkal, és nem haboztak megmutatni a dolgok fonákját sem. Közelről láttatták gerinccsapoláskor a hát közepéből kiálló tűt, csontvelő-vételnél a medemcecsont mellső taréjában rezgő trokárt, a pillanatot, ahogy a vénásan beadott altatószer hatására a gyermek szeme elréved, lehunyódik, ahogy belezuhan a narkózisba. Merész képek, de igazak.

A koncepció lényege az volt, hogy egy leukémiával küszködő kislány és családja sorsát végigkísérték a diagnózistól a kezelés lejártáig. A páciens, Sarah - tizenegy éves - mosolyogva meséli, mennyire megijedt, mikor megmondták neki, mi baja. De a legrosszabb az volt, hogy mikor kihullott a haja, sokáig nem tudott tükörbe nézni - mondja kacagva. Egy leukémia aktív kezelése több hónap. Kemoterápia, altatásban végzett csapolások, millió vérvétel. És a centrális vénakatéter, a slágertéma a gyerekek között. Ezt a madzagot egy mellkasi vagy nyaki nagyérbe ültetjük be, aztán a bőr alatt hosszan vezetve (hogy a felülfertőződést elkerüljük) bukkan ki a kulcscsont alatt kb. tenyérnyivel. Mindez természetesen a műtőben, altatásban történik. Nagyon kell rá vigyázni: a belső vége egy-két centire van a szívtől. A kezelés alatt álló gyerekek ezzel a farkincával élnek: ülnek, állnak, fekszenek, alszanak, bukfenceznek, bicikliznek és fogócskáznak. Hihetetlen gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez. Egyet nem szabad: fürdeni vele. Zuhanyozni, azt igen, de kádban fürdeni úgy, hogy a víz ellepje a kilépés helyét, na az tilos. Nem is beszélve a nyári, „outdoor“ fürdőzésről. 

Sarah a filmvégi utolsó nyilatkozatát a kertükben, a maguk ásta kis tavacska mellett adta. Testvérei közben a háttérben lubickoltak. Sarah is fürdőruhában mondta az okosakat.  A bikini bal oldalán, kikandikálva a perem alól, a centrális véna kilépésének helye látszott, szabályosan leragasztva. A vágóképeken azonban az is feltűnik egy-egy pillanatra, ahogy Sarah együtt pancsol a tesókkal a békalencsés vízben… 

Későbbb azt mondta, csak térdig… 

Még később, hogy csak derékig…

Életminőség, ez az ideillő szakkifejezés.

A riporter az utolsó beszélgetéskor azt kérdezte Sarah-tól, hogy mi a véleménye a Szent Anna kórházról. Valószínűleg azt akarta hallani, hogy a sok rossz élmény mellett azért volt-e valami jó is. A kislány habozás nélkül, de nagy megfontoltsággal válaszol: Sie sind alle Lebensretter.  Ők mindnyájan életmentők. 

Tizenegy éves. 

És így folytatja: ha a Szent Annában a doktorok meg a nővérek meg mindenki nem tudnák annyira a dolgukat (wenn sie sich dort nicht so gut auskennen würden) - itt megtorpan, láthatólag nem tudja, hogy is fogalmazzon - akkor… most… sokan nem lennének már. 

Világos, hogy most magára gondol. De nemcsak magára, mert ő olyan, hanem a sok-sok barátra, akikkel a kezelések kapcsán odabent összejött. 

Tizenegy éves.

Sarah egyébként meggyógyult. A leukémiás gyermekek 70-80%-a végleg meggyógyul, bár ezt kevesen tudják „odakint“. Ebben a fantasztikus eredményben oroszlánrésze van a világhírű St. Anna Kinderspitalnak Bécsben, amelynek orvosa vagyok.

Nem egy szar érzés.

Sarah volt egyébként az a kislány, akiről egy korábbi bejegyzésemben írtam már. Aki - a saját altatása előtt - résztvevően nyugtatgatta a bokros teendői miatt zaklatott, indiszponált aneszteziológust, azaz engem (2015. május 8.).

A riport egy ideig még megtalálható az osztrák atv honlapján (sajnos telenyomták hülyébbnél hülyébb reklámmal):

http://atv.at/reportage/sankt-anna-kinderspital/d1072537/  

Vasárnapi ládavadászat

Vasárnap délután, megunva a sötét szobában kuksolást, elmentünk egy kicsit geocachingolni. Hívogatott a napsütés, a tavaszias madárcsicsergés és illatok, meg úgysem tudunk tartósan (értsd: heteken át) nyugton maradni. Felkerekedtünk hát. 

Ez a geocaching egy GPS-szel játszható játék: valaki elrejt egy dobozkát (cache) egy általa szépnek ítélt helyen, és felteszi a koordinátáit a netre, a geocaching.hu honlapra. A lelkes kalandorok nekivágnak, hogy megkeressék, aztán hazatérve a „ládában“ talált jelszóval igazolják, hogy ott jártak. Éppen idén tíz éve, hogy csatlakoztunk a „geósok“ családjához, mostanra majdnem hatszáz regisztrált megtalálásunk és nyolc saját elrejtett ládánk van már (ez kb. a középmezőny). 

Ebéd után indultunk hármasban: Gabin és rajtam kívül Gabi édesanyja (geós nicknevén: „Mama“) is elkísért bennünket. Egy hölgy korát nem illik közhírré tenni, így csak annyit árulok el diszkréten, hogy 1945-ben született… Azt hiszem, be fogom őt jelenteni a Guiness-rekordok könyvének, mint „a világon a legjobb fej“-anyóst. Sok kiváló jellemvonása közül az egyik legszembeszökőbb, hogy imád kirándulni (velünk vagy nélkülünk - de inkább velünk, ugye?), így méltó vendégszereplője ennek a csavargós-utazós blognak. 

Félúton

A rejtőnek egy kis falu, Rábagyarmat külterületén tartotta kedve eldugni a szóban forgó dobozkát, a kirándulás neve a honlap szerint: „Rába-menti minitúra“. Egy sáros földút mentén hagyva a Geopicassót, nekivágtunk a két kilométeres távnak. Nagy sár volt, közben a nap is felhők mögé bújt, nem is beszélve arról, hogy induláskor a sok cihelődéssel elment az idő. Útközben meg kellett látogatnunk egyik saját, Gencsapátiban megbújó ládikánkat karbantartás céljából, így négy óra felé hajlott, mire Rábagyarmatra értünk. 

A széles, keréknyomoktól szabdalt, alattomos indákkal beszőtt út hosszú ideig nyílegyenesen tartott a cél felé az erdő széle és a szántó között. A túrán két pontot kellett felkeresnünk, az első egy forrás volt, melynek feliratában egy bizonyos szó alkotta a jelszó első részét.  A friss vízben bakancs- és ridikülmosást is megejtettünk (ugyanis Mama nem sokkal előbb nyuszit fogott a sárban, elgáncsolta egy rosszindulatú indahurok). Ezen a ponton a krónikás tolla megbicsaklik. Érzi, hogy képességeit meghaladja annak mélylélektani igényű taglalása, hogy miért megy valaki egy erdei gyalogtúrára retiküllel a hóna alatt. Esetünkben mindkét hölgy ezt tette, valami igazolványokra meg papír zsebkendőkre történt hivatkozással, mely argumentumokat azonban jócskán gyengítette a szintén jelenlévő praktikus kis hátizsák.

Geópár

Mindegy, lemostuk a ridit, mentük tovább. A második pont koordinátái további egy kilométerrel messzebbre mutattak. Már majdnem odaértünk, mikor az eleddig jobb oldalunkon békésen csordogáló patak hirtelen bevágott elénk, az utat két-három méter mély vízmosás, kis eposzi túlzással szakadék képében keresztezve. Le kellett ereszkednünk, átlábalni a csermelyen, és a másik parton újra fel. Le a kalappal anyósom előtt. A segítő kezeket félretolva, apart kis félcipőjében, ágakba-bogakba kapaszkodva küzdötte át magát az akadályon. Mi, ugribugri negyvenesek, alig tudtuk őt követni. 

Háttérben a Rába

A „túlparton“ ismét kellemes földút fogadott. Száz lépés, egy-két kanyarulat után váratlanul feltűnt a Rába közvetlenül mellettünk, a bal oldalon. Magas partjának egészen a szélére merészkedtünk, onnan bámultuk a jó tíz méter széles, gyors sodrású, sötét, szemmel láthatóan mély folyót. Nyaranta hosszú hétvégés „fiúbuli“ keretében többször volt már alkalmam kenuzni a hátán: nem lenézendő, kispályás patakocska a Rába. 

Persze a ládát is Mama találta meg. Kétágú fa törzsében, egy odúban bújt meg (a láda, nem Mama…) A szürkülő fényben gyorsan „logoltunk“, ahogy mi hívjuk, mikor a dobozkában lapuló füzetbe néhány sort firkantunk látogatásunk emlékére, aztán gyors iramban hazaindultunk, mert még világosban akartunk átkelni a Marianna-árkon. 

Átkelés

Mire az autóhoz értünk, öreg este lett. Bozóttól tépázva, fülig sárosan (nem való nekünk luxusautó, úgyis csak geózni mennénk azzal is…), alaposan kifáradva, de igen jó hangulatban ültünk a Geopicassóban. Nem kellett este ringatni minket.

Ha már a geocachingot szóba hoztam - azért is tettem, mert remélem, még sok geós kalandról számolhatok be ezeken a lapokon - muszáj megemlítenem egyik legkalandosabb ládavadászatomat a múltból. Még 2009-ben, egy vitorlásverseny kapcsán sikerült teljesíteni a magyar „ládák“ egyik legizgalmasabbikát. Úgynevezett „virtuális“ láda, azaz nem igazi doboz, csak egy feliratot kell leolvasni jelszó gyanánt. Érdekesség, hogy a Balaton kellős közepén van. Egy meteorológiai (?) bója. A tetejére tűzött póznán annyira apró betűs a tábla (a jelszót képező felirattal), hogy igencsak közel kell menni, hogy az ember kisilabizálhassa.

Sörfelelős és ballasztperszon

Menetrend szerinti hajójáratokról nem látható, a geósok kénytelenek trükkösebbnél trükkösebb megoldásokhoz folyamodni, ha be akarják gyűjteni ezt a pontot. Ki vitorlást bérel, ki eltérít egy sétahajót (igen, olvassátok el a honlapon!), ki így, ki úgy. Gumimatrac, úszó megközelítés a távolság miatt nem jön szóba. Szóval nem is olyan egyszerű.

Alább idézném saját magamat, ahogy annak idején a geós honlapon összefoglaltam életem első vitorlás tapasztalatait. Nem utolsósorban azért, hogy itt is meglegyen (a geocaching.hu-n már elég macerás a megkeresése). Bocs.

Tehát:

kiralyek 2009.10.04 17:05 - Megtaláltam

Ezért a megtalálásért kedves vitorlázós barátaimat illeti a köszönet. Elvittek

A Balaton közepe

magukkal (mint ballasztot és hajósinast, ebben a sorrendben) egy hétvégi vitorlásversenyre. Gyönyörű idő, hatalmas élmény volt. Ami a szakzsargont illeti... Mivel későn falzoltunk, az egyik déli kardinálist északról vettük véletlenül. Negyed szélben krajcoltunk, de a pöffök miatt többször húzni kellett a fokon, különösen, mikor élesedtünk. Tudni kell azonban, hogy ha le akarunk esni, a fokon engedni kell. Spannolás helyett lehet leesni is (ez kezdő hajósinasokkal is előfordul, más értelemben...), de ha lobog a külső széljelző, jobb élesedni. Gyenge ramban pedig előkerül a spinakker, ami a bliszterrel ugyan azonos, de a genakkerrel nem teljesen.

Azt állították a vitorlás haverok, hogy ennek még értelme is van. A hat és fél év alatt én már teljesen elfelejtettem…

Attendance: Pfalzi köznapló bevezetés

Sokáig gondolkoztam azon, hogyan tudnám ezzel az új bloggal - lehetőleg zavarmentesen - összekapcsolni azt a régesrégit, amit még Németországban írtam 2010-ben, "Attendance: Pfalzi köznapló" címmel. 

Ma van a napja, hogy döntöttem: egyszerűen idemásolom. Méghozzá dátumhelyesen, hogy úgy nézzen ki, mintha már 2010-ben ide töltöttem volna fel a posztokat. Így a kronológia sem csorbul. Ezt a mai dátummal írt - jócskán utólagos - "bevezetőt" egyrészt a 2010-es bejegyzések reklámjául szánnám, illetve remélem, hogy hozzájárul a könnyebb megértéshez.

A Köznapló életem, nyugat-európai kalandozásaim németországi szakaszát örökíti meg (illetve kicsit belekap az első bécsi hónapokba). A szerző azért lett "Attendance", mert... Nos nem tudom. Kellett valamilyen nevet választani a bejelentkezéshez, és ez jutott eszembe. Az orvosi szobám falán (még Magyarországon) sorakozó oklevelek között egynek az volt a felzete, hogy "Certificate of Attendance" - azaz részvételi igazolás, valószínűleg valamilyen kongresszusról. 

Szóval innen az "Attendance" név. Ezzel jelölöm a posztokat, amelyek a régi blogból származnak. Remélem, nem okozok nagy kavarodást.

Akit tehát érdekelnek a régi németországi idők, bátran lapozza fel a 2010-es bejegyzéseket, melyeket az eredeti fórumon kapott kommentek (csupa kedves emlék) feltüntetésével másoltam ide.

Gravitációs hullámokrul

Ha nagyon akarom, ez is kicsit utazás. Időben és térben. Pontosabban a téridőben.

Teljesítményükért mély tisztelet a tudomány nagyszerű képviselőinek, köztük persze - jó lokálpatrióta módjára - elsősorban magyar kollégáiknak!

A tudományt a szövegben ért inzultusokért, ferdítésekért, félremagyarázásokért ezennel kérem a valódi hozzáértők mosolygós elnézését.

Íme.

A gravitációs hullámok észleléséről - amennyit megértettem belőle:

Valamikor az ősszel (2015) 1,3 milliárd fényévnyire tőlünk összeütközött és összeolvadt két fekete lyuk. Valójában a dolog 1,3 milliárd évvel ezelőtt történt, csak most ért el hozzánk a képe (fénysebességgel). Az ütközés során a mi Napunk tömegének háromszorosa alakult át energiává (Einstein tömeg-energia-egyenletének megfelelően, ahol, ugye, E=mc²). Ez az energia gravitációs hullámokat keltett a téridőben, melyet a világon először, 2015 szeptember 15-én a LIGO (Laser Interference Gravity Waves Observatory) projekt keretében sikerült kimutatni.

1. Mi a téridő?

Képzeljünk el egy szivacsból készült, vastag tornaszőnyeget, amelyre ráteszünk egy súlyos tekegolyót. A golyó benyomja a szivacsot. Gurítsunk most el a tekegolyó mellett egy kis csapágygolyót: az egyenes vonalú mozgásból a szivacs benyomódása miatt körpálya lesz: a kis csapágygolyó „tekegolyó körüli pályára“ áll, végül nekiütközik.

Einstein szerint így működik a gravitáció. A nagy testek (csillagok, bolygók) meggörbítik az általa „téridőnek“ vagy „téridő-mátrixnak“ nevezett „tornaszivacsot“, a kisebb testek (bolygók, holdak, üstökösök stb.) emiatt kényszerülnek keringeni nagyobb társaik körül. Minden, tömeggel bíró testnek van egy ilyen kis mértékű hatása a téridőre, csak - mondjuk- egy tollpihe vagy akár az Eiffel-torony esetében ez felfoghatatlanul kicsi, tulajdonképpen elhanyagolható.

2. Mik azok a gravitációs hullámok?

A téridőben hullámszerűen terjedő zavarok. Ha a fenti tornaszőnyegen táncra perdülünk, azzal deformáljuk azt. Ha egyenlő távolságra fakockákat helyezünk el a szivacson, tánc közben a kockák felborulnak, elmozdulnak, közelednek vagy távolodnak. 

A két hatalmas fekete lyuk összeütközése is ilyen zavart, ilyen hullámokat keltett a téridőben, melyet a fizikusoknak most először sikerült detektálniuk. 

Einstein relativitáselméletében már száz éve felvetette a gravitációs hullámok létezését, de úgy gondolta, nem sok esély van arra, hogy valaha ki fogjuk őket mutatni. Azt mondta, a gravitációs kölcsönhatás olyan gyenge, hogy nemigen akad majd műszer, amellyel érzékelhetőek lesznek ezek az apró rezgések. A tornaszőnyegen sorakozó fakockák csak észrevehetetlenül kis mértékben mozdulnak el.

3. Hogy sikerült mégis nyakoncsípni a gravitációs hullámokat?

A LIGO egy világméretű projekt. Fizikai része két, egymástól 3000 km-re elhelyezett, egyenként 4 km hosszú, egymásra merőleges detektorkar az USA-ban, ehhez kapcsolódnak a világ számos pontján a kiértékelő terminálok (van egy a magyarországi ATOMKI-ban és a Szegedi Egyetemen is). A detektorkarokban lézerfény cikázik egyik végüktől a másikig, melynek segítségével pontosan meg lehet mérni a hosszukat. Nagyon-nagyon pontosan… Ha a téridőben (földi viszonyok közt gyakorlatilag a karok hosszában, illetve a köztük lévő távolságban) változás áll be - azaz, ha egy megérkező gravitációs hullámfront kismértékben „meggyűri a tornaszivacsot“ - az a lézer segítségével kimutatható.

Mekkora nagyságrendről beszélünk? 1:10^-23 -ról. Ha lenne egy 100 000 000 000 000 000 (százezer-billió) km hosszú vonalzónk - úgy számolom, ez több tízezer fényév, a szomszéd galaxis távolsága -, az 1 mm-nyit deformálódott volna. A 4 km-es karok hosszában a tőlünk 1,3 milliárd fényévre lezajlott csimbumm hatására akkora torzulás lépett fel, mint egy proton átmérőjének a századrésze… És megmérték. 

4. Miért fontos mindez?

Egyrészt mert (ismét) sikerült bebizonyítani, hogy a torzonborz tisztviselőnek a svájci Szabadalmi Hivatal íróasztala mellett már megint igaza lett. Száztíz éve leírta a gravitációs hullámok létezését. Másfelől - így magyarázták egy népszerű cikkben a fizikusok - olyan, mintha valaki egész életében süket lett volna, és egycsapásra hallani kezdene. Egy teljesen új „érzékszervünk“ van a világegyetem vizsgálatára. Jelentőségét a Higgs-bozon felfedezéséhez meg a DNS szerkezetének megértéséhez hasonlítják. Hogyaszondja, a „fizika Szent Grálja“. Huhh.

Szilveszteri kalandok 3.

Reggel szép látvány fogadott az ablakon kitekintve (nem, most nem a bokrok tövére utalok): pilinkélt a hó! Reggeli után a csikorgó hidegben tömködtük a holmit mi, férfiak az autók csomagtartójába. Mindig is úgy gondoltam, hogy ramaty érzés egy jól sikerült kiruccanás után hazafelé csomagolni. Leginkább, mert ami odafelé befért, az visszafelé biztos nem. Meg a pszichés tényezők, ugye. 

Volt néhány gázzal töltött lufink, kitaláltuk, hogy többnyelvű újévi jókívánságokkal útjukra bocsátjuk őket a borongós égen. A rájuk kötözött cetlikre írtunk email-címet is, hogy ha valaki megtalálná, visszajelezhessen. Még mindig reménykedünk, bár eddig még semmi sem jött… Állítólag egy nyári esküvőn Szombathelyen felbocsátott lufiról hetekkel később Ausztriából, Klagenfurt környékéről érkezett hír. 

Szilveszteri bulink utolsó, az új év első kirándulása Salföldre vezetett, a pálos kolostor romjaihoz. Ábrahámhegyen, a templom mögül indul a piros turistajelzés, mely kb. 2 km után halad el a romok előtt. Az egykori kolostort - így a Wikipédia - 1263 körül alapította a Sal család, Szent Mária Magdolna tiszteletére szentelték fel. Sok mindent megélt, a barátok hol elhagyták, hol visszaköltöztek, végül a törökök intézték el végleg az épületet. Köveit - ahogy az már lenni szokott - a közeli építkezéseken használták fel, utoljára 1820 körül hordott el egy jó adagot a Csigó család egy juhakol kedvéért. Sic transitur gloria mundi. 

A romok közt a „gyerekek“ (átlagéletkor: 18 év) belefogtak egy ipiapacs-partiba, melyhez majd’ az összes felnőtt is (átlagéletkor: 45 év) csatlakozott. Aztán hazaindultunk, ki-ki a maga autójával, a maga családjával, a maga otthonába, hogy megkezdjük 2016-ot.