Attendance: Pfalzi köznapló 7

2010-01-17 16:49

Túl vagyok az ebéden. Finom volt (vagy csak én voltam nagyon éhes). Ezzel az utóbbi kijelentésemmel egyszer akaratlanul is megsértettem kedves feleségemet, mert egy mennyei vasárnapi négyfogásos költemény után ernyedten hátradőlve a széken így köszöntem meg az ebédet. Hol vannak a régi szép idők..!
Egyébként a dolgok legújabb állása szerint családom áprilisra itt lehet már velem. Véletlenül se gondolja senki, hogy csak az ebédek hiányoznak... Igaz, hogy kicsiny ingatlanom egyre jobban felveszi egy legénylakás arculatát, mégsem ez a meghatározó. A családomat semmilyen pótcselekvés nem helyettesíti. Egyszerre áldás és átok a Skype: ezzel a programmal naponta hosszasan beszélünk ingyenesen, kis szerencsével (ha a technika nem szól közbe) láthatjuk is egymást, de éppen ez benne a tantaloszi kín: itt vannak, az orrom előtt és mégis fényévnyire távol.
Azt hiszem, azért filozofálok most annyit, mert mosogatnom kellene. Meg mosnom is. Igaz, erre kidolgoztam egy eljárást, lehet, hogy szabadalmaztatom. Naponta kétszer zuhanyozom, reggel és este, a kórházban meg mindig friss a fehér ruha. Így akár háromszor is fel tudom venni egy ingemet, és csak a fehérnemű szorul pótlásra, az meg jutányos áron beszerezhető.
De azt hiszem, megint beleütköztem az extrovertáltság határaiba.

Abba is hagyom, annál is inkább, mert hangversenyre megyek a közeli templomba. Hogy múljon az idő. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Ha kell, ha nem: elmesélem majd azt is...

Hozzászólások

 Pompéry Berlin     2010-01-17 23:52  

Drága Attendance!

Élmény a blogod és meggonodolandónak tartom, hogy azt valahol máshol is (pl. NOL-blog, világblog, stb.) szélesebb körnek, elsősorban az otthon élőknek is hozzáférhetővé tedd.

Szakmailag nem szorulsz tanácsra, magad is tudod immár egy hét után, hogy fog ez menni, sőt, pazarul! 

Ami az idegenséget illeti: nem eszik olyan forrón a kását, illetve nem kell minden, feltételezhetőleg többnyire ártalmatlannak szánt megejegyzést véresen mellreszívni. Igaz, Berlin sokkal nagyvonalúbb, nyitottabb és multikultibb, mint egy álmos, poros sváb kisváros, de ott is láttak már idegent.

De talán mindezekkel a vígasztaló jótanácsokkal máris elkéstem, mert egy hét alatt szinte minden váratlan újdonság megtörtént Veled, ami valószínű. Továbbá hidd el, minden csoda csak három napig tart - még Pirmasensben is.

 reguska                    2010-01-18 20:39  

Kedves Attendance, egy élmény a naplódat olvasni. Izgalmas és vicces egyaránt és az a szép benne, hogy mindez igaz történeten alapul. Csak így tovább, várom a folytatást!!!! Sok sikert kívánok Neked és a Családodnak!!!!

 Attendance  2010-01-22 07:10  

Kedves Hozzászólók!

Köszönöm mindenkinek a biztatást, jó érzés, ha sikerül ezzel az irománnyal örömet szereznem Nektek. Jó, hogy gyűlnek a Ti történeteitek is itt, a Hozzászólások rovatban. Nem titkolt célom, hogy sztorizgassunk. Köszönöm!

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 6.

2010-01-17 13:37

Vasárnap dél van és én főzök. Igen. Nem tudok, de főzök. A kórházi kantin ugyan hétvégén is üzemel, de nem kérek belőle. A fogásoknak hangzatos nevük van: „Römerschnitzel”, „Pfalzer Feinwurst”, „Curryplatte”, „Käsesymphonie” (sic!), de az attól még wurst marad meg káposzta krumplipürével. Ja és a mindent elborító, felülíró, kérlelhetetlen és elmaradhatatlan szósz, amivel itt mindig mindent leöntenek. De igazságtalan vagyok, mert pénteken például hal volt (krumplipürével meg persze valamilyen világos színű szósszal). Hárman ültünk egy asztalnál, megettünk egy-egy dózist és hátradőlve beszélgetni kezdtünk. Aztán hirtelen, egyikünk a másik után – mondat közepén! – felálltunk. Hogy én hogy néztem ki, nem tudom, de a másik kettő elég sápadtnak tűnt (holott az egyik arab volt). Tálcánkat reszkető térdekkel visszavittük, majd szétrebbentünk a szélrózsa minden irányába. Elértem a földszinti mellékhelyiséget, bezárkóztam – jöjjön, aminek jönnie kell! Mint megtudtam, kollégáim miattam az emeleti WC-kbe kényszerültek, és kis híján lekésték a csatlakozást. Hogy miféle hal volt az, én nem tudom. Egy biztos: nagyon-nagyon úszni akart.

Így aztán ma „Csináld magad!” – mozgalom van nálam. Tegnap kiugrottam Franciaországba alapanyagért (igen, csak így hanyagul, mert a francia határ 15 km-re van!) és vettem is olasz száraztésztát és német majonézt, alig drágábban, mint itt. Globalizáció. Azért, hogy igazságos legyek magammal, némely sajtokért meg pékáruért tényleg érdemes volt átkelni a határon, amit itt egyébként egy, az út szélére kitűzött, kissé megdőlt, félig behavazott táblácska jelent: France. Visszafelé úton még ennyit sem láttam. Hiába, a Vasfüggöny-korszak gyermeke vagyok, és az ilyesmi még mindig lenyűgöz. Először jártam életemben Franciaföldön! Okos kis GPS-em vidáman virított a vason, én meg teljesen ráhagyatkoztam. Be is vitt egy utcába, ahol feltűnően szemben parkoltak a kocsik. Három francia az úttest közepén, háttal nekem beszélgetett széles gesztusokkal. Gesztusaik csak akkor lettek még szélesebbek, mikor észrevették, hogy menetiránnyal szemben közelítek feléjük. Megállítottak, mutatták, hogy tekerjem le az ablakot. Az egyik akkurátusan hátrament a rendszámtáblához, megnézte, bólintott és így szólt hozzám: „Zurück! Vanvéjstrassze!”. Kezdek magam is egyre multikultibb lenni, ezért így köszöntem meg: „Merci! Áj did nat gezéhn!”
Ezek után a boltbéli öregurat könnyed eleganciával intéztem el; arra kért, hogy segítsek neki a zöldséges zacskót szétnyitni, mert otthon hagyta az olvasószemüvegét. Mivel franciául csak annyit tudok, hogy Je ne mange jamais de poisson (azaz, hogy én soha nem eszem halat – egyébként lehet, hogy ezután tényleg nem!), az öreget pedig nem akartam ezzel zaklatni, inkább széles mosollyal szétnyitottam neki a zacseszt és emígy szóltam hozzá: „Szilvuplé!” Ahogy a Mágnás Miskából tanultam. Az öregúr hálásan eltotyogott, valamit dünnyögve az orra alatt (biztos hálálkodott), én meg, jobb és nemesebb embernek érezve magamat, tovább vásároltam.

Vettem például két sajttal töltött tésztarudat a mirelipultból 1,30-ért, vacsorára. A csomagoláson franciául és flamandul állt a használati utasítás - nem hibázhattam. Értelmezésem szerint a cuccot 225 C fokra előmelegített sütőben, rácson kell húsz percig sütni. Megtettem. Közben térültem-fordultam, s ahogy visszaértem a konyhába, vastag füstfelhő fogadott. A kezemet alig láttam. Utólagos fiziko-kémiai magyarázatom szerint (utólag könnyű okosnak lenni!) a sütő túl meleg volt, a tészta ropogós feketére sült, de a legnagyobb bajt a rács közein a forró sütő aljára lefolyt és ott szénné lényegült sajt okozta. Nincs kizárva, hogy mégis félreértettem valami apróságot a használati utasításban...
Azóta szellőztetek. Én már megszoktam, de holnap jön a Putzdame, a takarítónő és nem tudom, mit fog szólni a jurta-hangulathoz. Érkezésem előtt ez egy modern, tip-top német lakás volt, mostanra felnőtt egy honfoglaló magyarhoz méltó színvonalra.

Tehát főzök. Most nem sütök, azt egy darabig kerülöm. Tésztát főzök ki lobogó vízben, és majonézes-mézes-citromleves-reszelt sajtos öntettel keverem össze. Ez most nem vicc, hanem recept, méghozzá annyira egyszerű, hogy én is meg tudom csinálni. Optimista vagyok. Majd elmesélem.

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 5

2010-01-16 22:06

Tartottam néhány nap hatásszünetet, amíg a fenti szörnyű mondat visszhangzott az éterben... (Igazából egy perc időm sem volt, s ha mégis, azt egy fotelben töltöttem ernyedten – hiába, nehezek ezek az első napok!). Amúgy meg ezt a törülközőbedobósdit nem is gondoltam komolyan, annyira azért nem rázott meg, hogy svédnek néztek (köztudottan jóképű nemzet). Viszont annyi, de annyi biztatást kaptam minden lehetséges médiumon keresztül, hogy egészen meghatódtam! Még L. is, a MON-fórum Morgója (remélem, nem haragszik meg miatta) bátorított, hogy ne adjam fel, meg különben is csak Király Gáborral, a (biztosan nagyon) híres kapussal kevernek össze, aki csak beáll a kapuba, s véd...

Tény, hogy ez a naplóírás nagyon sok pozitívummal jár. Először is kiírom magamból a dolgokat. Még az elején szerettem volna Morus Szent Tamást idézni, mintegy mottóul, hogy „Boldog ember, aki tud magán nevetni, mert mulatságának kiapadhatatlan az ő forrása...”. Aztán meg ott az a sok kedves hozzászólás a fórumon, a telefonok, magán-üzenetek. Ezúton is köszönöm mindenkinek a biztatást, bátorítást. Jó- vagy rossz hír-e, nem tudom, de ezennel folytatom a naplót...

Elmesélem, hogyan ügyel Herr Dr. Kirali a pirmasensi közkórházban. Merthogy idáig jutottunk! Egy délelőtt elém áll a főnök, hogy a mai ügyeletes orvos, aki valahonnan vidékről, munka után jön, csak este hét óra táján érkezik, lennék-e szíves megvárni és ellátni addig az osztályos teendőket. Egyedül. Az ügyelet ugyanis úgy néz ki, hogy az ember egy szál maga viszi a két osztályrészt vagy negyven ággyal meg az ambulanciát, ami papír szerint igaz, hogy „Notfallambulanz”, tehát csak sürgős eseteket fogad, a valóságban azonban ide hoznak minden, egy hete szorulásos és hónapok óta pörsenéses fenekű gyerekbeteget is. Ügyeletről, önálló garázdálkodásról a tervek szerint még legalább egy hónapig szó sem eshetett volna, de lehet-e egy főnöknek nemet mondani, mikor olyan szépen kéri?

És rám borult az este. Kaptam egy telefont (még egyet), ezzel a saját mobilommal háromra szaporodott a csatornák száma, ahol el tudnak érni. Hiába, németek ezek, nem bíznak semmit a véletlenre. És máris megcsörrent: egy hadarós német doktornő hívott (nagyjából ennyi, amit biztosan értettem), hogy áthelyezne egy gyermeket. Németsége kissé homályban hagyott néhány mellékes kérdés tekintetében, úgymint: 1. Ki ő? 2. Melyik kórházból beszél? 3. Hány éves és mi baja, mármint a gyereknek? Kértem, hogy ismételje el lassabban, mert rossz a vonal (hm...). Erre elmondta még egyszer, még gyorsabban, majd letette. A gyerek szerencsére egész este nem jött. Talán nem is beteget akart küldeni a jó kolléganő?!

De közben szóltak már (a másik telefonomon, a személyin), hogy tele az ambulancia, fussak. És megkezdődött. A német doktor akkor érzi, hogy dolgozott, ha legalább négyfajta űrlapon dokumentálja is azt. Először is kell egy három példányos rózsaszínű blanketta, amire rákerül a diagnózis (természetesen kóddal együtt, ami külön számítógépes programmal kereshető ki), a tünetek és a kezelés. Utóbbiakat meg kell ismételni egy nagy fehér papíron, meg a Kórházi Felvétel Szükségességét Igazoló Igazoláson is. Öröm az ürömben, hogy a betegek „TAJ”-kártyája, illetve hát a biztosítási kártyája egyben csipkártya is, nem mint a magyar cetli, és ha egy erre alkalmas gépbe bedugjuk, a beteg személyi adatai rányomtatódnak az űrlap tetejére. Ezt még élveztem is! Mert ugye, először is bemutatkozunk, a gyerek mondja a nevét, amit elsőre magyarul is nehéz megérteni, hát még a sok Rainer meg Chleo meg Rosamunde meg Elia között (utóbbi egyébként fiúnév, hihi). És némi joggal elvárják, hogy ha nem is szólítom keresztnevén a pácienst, legalább tudjam, hogy er oder sie az illető, ami a külső jegyek alapján (úgy értem, felöltözve) ebben az érdekes, új világban nem mindig egyértelmű. Na és akkor siet segítségemre a csip, csak bedugom és kijön a név nyomtatásban, nem kell „Betűzné, kérem?”-ezni. Százalékos arányban az egy beteggel töltött idő a következőképpen oszlik meg: 1. a szülők (és a pulya) kikérdezése: 10%. 2. A gyermek fizikális vizsgálata (láz- és vérnyomásméréssel, fültükörrel együtt) 5%. Adminisztráció: 95%. Tudom, hogy az több, mint száz, de ha egyszer ilyen sokat kell írni...

Jött egy másféléves, akinek a hintaló becsípte az ujját. Kis nyomkodás, rövid vizsgálat – törés, komoly baj nincs, mehet haza. Node a papírok! A szülőket kétszer is a folyosóról kellett visszarángatni, hogy még nem vagyunk készen. A végén közösen kiröhögtük a rendszert, majd ők elmentek én meg nekiláttam egy szánkózós nagylánynak, akinek a derekába trafált bele egy másik versenyző a szánkójával. Jött a leányka az anyukájával, utóbbi kb. kétszáz kiló volt és ellenállhatatlan személyiség, meg a kisöcsi, olyan négyévesforma, akinek be nem állt a szája. A kórtörténet felvételekor fel kell tenni a kérdést, hogy a szülők egészségesek-e. A nehézsúlyú Mutti válaszolt. „Anya?” – „Igen”. „Apa?” - Kis szünet, majd anyu tétován: - „Igen”. „Der hat nur kleine Alkoholprobleme...” – böki közbe a négyéves vidoran, mire nyílt színen akkora nyaklevest kapott szülőanyjától, hogy csak úgy csattant. „Hehehe” – tette még hozzá az ős, és el sem pirult.

Később egy kisfiút vizsgáltam hányás-hasmenés miatt, az ő szülei ismét bebizonyították, hogy külföldiként nincs félnivalóm Németországban. Bemutatkozáskor feltettem a szokásos „Most jöttem Magyarországról, türelmüket kérem az esetleges nyelvi nehézségek miatt” – lemezt, mire a markáns arcú (meg borostás és kissé Rheinländer Spätlese-illatú) apa közölte, hogy egyet se búsuljak, ő meg kirgiz. Anyuka meg kazah...
Mielőtt kiköltöztem, világot járt ismerőseim azzal riogattak, hogy a németek nehezen fogadják be a külföldieket. Még ha igaz is, valahogy csak meg kell birkózzanak a dologgal, mert színnémetet én még itt alig láttam.

Éppen a dokumentumokkal hadakoztam, kezdtek átcsapni a fejem felett a hullámok, mikor bejött a rendelőbe egy nő üde mosollyal, határozott léptekkel. Megkérdeztem, miben segíthetek. Azt válaszolta, hogy ő az ambuláns nővér és az a dolga, hogy segítségemre legyen mindenben, különösen az adminisztrációban. Majdnem megöleltem, bár igaz, hogy végszóra érkezett, az utolsó pecsét-aláíráskor. De mégis.
És folytatódott az ámokfutás, infúzió-bekötések, vérvételek, rosszullévők, túl jól lévők (és emiatt unatkozók), szorulásosak és hasmenésesek, kiütésesek és köhögősök, leesettek, megbotlottak, kificamítottak, orrvérzősök, fülfájósok, begyulladtak, ájuldozók, kiszáradtak, nagyok és kicsik, aprók és melákok, tizenhat hetesek és tizennyolc évesek csőstől. Én meg élveztem, hogy újra gyógyíthatok.

Aztán leváltottak és hazajöttem. Mikor kiléptem a kórház kapuján a csikorgóan hideg estébe, nagy megelégedést éreztem. Meg iszonyú fáradtságot.

Hozzászólások

poe   2010-01-16 22:57     

Volt egy német sorozat, Hallo onkel doc címmel, kedveltem. A dokit is meg a sorozatot is. A meséd erre emlékeztet. Eddig érdekes, humoros volt, most kezd izgalmas is lenni. Csak nehogy megund az irkálást.

poe   2010-01-16 23:06     

Most látom, hogy a SAT 1 ismét műsorra tűzte, nyelvet is gyakorolhatsz rajta.

amadeus  2010-01-17 10:24  

Nem dicsérem a Blog-odat, mert nem igényli. Csak egyszerüen köszönöm, hogy megosztod velünk a gondolataidat, a mindennapjaidat. Nagyon kellett már ilyesmi a MON-nak.

Egyike vagy azon keveseknek, akik nem csak otthoni (magyarországi) kis kuckójukban álmodoznak egy külföldi munkavállalásról, hanem nekivágnak és élik is az álmaikat.

Igaz, a Te munkád nem egy leányálom, de legalább azt csinálhatod amit csinálni vagy hivatott.

A nemittszületettséged miatt tényleg ne fájjon a fejed.

Tudod, a németek sokat emlegetett idegengyülölése sohasem létezett, ez csak a média találmánya.

Senki sem utálja a külföldieket, csupán a hülye embereket, de azokat nemzeti hovatartozásuktól függetlenül.

Nálad az a helyzet - legalábbis ami a kollégáidat illeti -, hogy egy új fiú jött az osztályba, elöször körbeszimatoljuk. 

Egyébként a napokban volt egy érdekes élményben részem:

Szükségünk volt egy orvosra, aki jogosult egy bizonyos készülék használatára betanítani a pacienst. Nem sok van belölük, találtam is egyet kb 30 KM-e tölünk.

Mivel feleségem nem beszél tökéletesen németül, kértem én idöpontot, és közöltem az orvossal, hogy én is ott leszek az oktatáson.

Kérdezte, hogy milyen nyelven beszél a nejem, mondtam, hogy magyarul.

Erre gyönyörü ízes magyarsággal tudomásomra hozta, hogy ez nem gond, ö Temesváron érettségizett. 

Háromszor mentünk el hozzá esténként, és minden alkalommal két órát beszélgetett el velünk.

A rendelöjében csak két szék volt, nekem csak a vizsgálóasztal szélén jutott hely, a berendezése ütött-kopott, ösrégi cuccok, fehér köpenyének a szélei kirojtosodva...

De az orvos egy zseni, elmehetne simán tanárnak!

(Általános orvosként rendel, ha valakinek kell a címe, jelezzen)

Kis rendelöjéböl nyílt egy hatalmas terem, az ö szentélye, ahová bevezetett minket.

Láttam már egyetemi könyvtárt belülröl, nos, ez bármelyikkel felvehette volna a versenyt.

Számomra az ilyen ember az igazi orvos, aki nem a gyógyszeripartól hagyja finanszírozni a rendelöje modern berendezését, idöt szakít a paciense számára, és a hivatását hivatásnak tekinti, nem pedig pénzszerzési lehetöségnek.

Érzem, hogy Te is hasonló cipöben jársz, és kívánom, hogy családoddal együtt sikerüljön megtalálnotok a helyeteket itt, ebben a zord, de valahogy mégis szeretetre méltó Németországban.

 &&&

Attendance: Pfalzi köznapló 4

2010-01-12 18:19

Vége. Feladom. Ma egy anyukának igyekeztem a tőlem telhető legnémetebbül elmagyarázni a gyereke szívbetegségét, s közben ezt kérdezte tőlem: „Ugyebár Ön svéd?”

Igaz is, annak még nem néztek. Azt válaszoltam neki, hogy „Nem, asszonyom, a Kongó mentén élek, csak kifakultam itt az Önök wunderschön országában.” Azt hiszem, ezt is elhitte rólam.

Bedobom a törülközőt.

Hozzászólások

Lepu   2010-01-12 19:13     

Mikor már minden a legnagyobb rendben van, akkor nem kell feladni.

Svédnek lenni nem rossz. Már ha jól értetted, mert ha pfalziul mondta, lehetett az schwer is.

De az is lehet hogy a Király Gáborral asszociáltak, mert az is beáll a kapuba, s véd, s véd.

Erazs   2010-01-13 22:34     

Nagyon jó, nagyon klassz!

Èlvezettel olvasom!

Az iskolai papírok hivatalosításán én is átestem (apostille) , kb. ugyanez volt, mint nálad, ráadásul iszonyat sokat kellett várni, és volt egy pofátlan fazon, vitte a butykost az ügyintézönek, az meg rögtön vele foglakozott. Àáá, nem volt lincselös hangulat..

Juli   2010-01-14 18:03    

Kedves Herr Dr. Kirali!

Ezúton jelentem, hogy a frankfurti magyar kisgyerekek és szüleik nagy szeretettel várják egy péntek délutáni vagy szombat délelötti találkozóra február folyamán. Nagyon kérem, hogy fogadja el a meghivásunkat. (magyar óvodások, miniklub, mászók, stb....a célcsoport)

Köszönettel: Smajdli Julianna

Attendance 2010-01-14 20:57 

Kedves Júlia! Nagyon köszönöm a meghívást, nagy örömet okoztak vele. Szívesen állok rendelkezésükre február folyamán. Javaslom, hogy privát üzenetben folytassuk az egyeztetést. Még egyszer köszönöm a szíves meghívást.Üdvözlöm a frankfurti aprókat.

&&&