Attendance: Pfalzi köznapló 17

2010-02-19 21:14

Ma csak pár sor fér bele: nekivágtam a rendrakásnak a konyhában, sokat kivesz belőlem... Egy kérdés csupán: van élő ember a földön, aki tudja, hogyan kell elmosogatni egy tésztaszűrőt?! A nevezett tárgy antik kifőtt tésztát tartalmaz betonkeménységű, odaszáradt csomókban. Kézzel nem jön le, robbantani lehetne vagy beáztatni, de az meg azért nem megy,mert ugye kifolyik belőle a víz (mivel szűrő). Na?! Lehet, hogy nyitok egy új topikot ennek a problémakörnek.

Megyek is vissza, hátha megpuhult a massza...

Hozzászólások

kemo   2010-02-19 22:13      

Kemo háztartási tanácsa: Tésztaszűrő probléma.

Nem olyan nagy a baj, csak ugye még nincs ott az asszony, aki időben elmossa.

De van megoldás!

Megfelelő méretű edény tele vízzel, amelyben legalább fél-egy napig ázik a szűrő.(A nyelet nem kell áztatni, hacsak nem történt ott is némi keményre száradt anyag). Majd a szűrőt kivéve, folyóvíz alatt, kefével megtisztítható.

Egyébként ez az "áztatósdi" jól működik minden esetben, ha elmarad a mosogatás. És nem kell kapargatnod órákon át, ráadásul az edényeid sem sérülnek. Egy azért ilyenkor nagyon fontos, használj némi fertőtlenítőszert is. Orvos lévén ezt persze Te biztosan tudod is. 

Vanilla 2010-02-20 08:22    

Tisztelt Attendance!

Két tippem van! Az egyik már túl késő, de a jövőre nézve! Használat után azonnal elmossuk! A másik, hogy egy mélyebb edénybe (lábas, fazék, tál öntünk melegvizet, mosogatószert és jó sokáig áztatjuk. Utána bőven engedjük rá a vizet a legnagyobb nyomással és máris kész!

amadeus   2010-02-20 08:34      

Én is voltam valaha agglegény, íme a tippem:

A tésztaszüröt áztasd kb. másfél órán át kézmeleg, márkás mosogatószeres vízben.

Utána vedd ki, dobd el, és vegyél egy újat.

poe   2010-02-20 08:51      

Ha az áztatás nem elég, tedd az áztatófazekat a tűzre, és forrald fel a vizet. Makacs szennyeződéseknél segít, és mindjárt fertőtlenít is  

Andu   2010-02-20 08:57    

Ama megoldása a helyes!

De van még valami, a saját szabadalmam. 

Áztatunk 1-2 napot, attól függöen, mennyire utaljuk az egesz trutyit Nálam ez általában 2 nap. 2 nap után már csak Amadeus technikája müködik, ugyanis a vizében kialakult biotopot, annak ismeretlen lakói miatt, emberi kéz inkább ne érintse .

Aztán nekiesni erös, smirglis oldalú szivaccsal, ne adj isten fémsikálóval. A kilógó tésztacafatok így eltünnek, de a lukak problémája továbbá is fennáll! Es erre szól a szabadalmam! Fogpiszkáló és húsvilla kérem! Be a lukba, ki a tészta.

A technológiám sajnos nem 100 %-os, ezért igyekszem tésztát nem kifözni. 

Attendance   2010-02-20 10:15      

Köszönöm a tanácsokat. ma vettem kettőt. Úgy számítom, a jövő hét végéig kitart.

hunor   2010-02-20 10:50      

Egy héten csak kétszer főzöl?    

Andu   2010-02-20 11:21      

Miért Hunor, Te hányszor eszel tésztát egy héten?  

hunor   2010-02-20 12:04    

Hm, én nem nagyon lehetek ilyen téren irányadó, mert nagyon egyformán étkezem, például az elmúlt egy évben hetente ötször ugyanazt ebédeltem. 

Frau Attendance   2010-02-20 15:55      

Kedves hozzászólók,

köszönöm a segítséget én is. Nekem ilyenkor úgyis csak aranyköpésekre telik (A rest kétszer..., Ma örömmel, holnap körömmel, stb.) meg a fogammal ciccegtetek és titkolom a gyerekek elől Apa legújabb írását.

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 16

2010-02-18 19:43

Nem, nem vesztem el, kedves fórumozók, csak hazalátogattam (ide ez az ige illik: egy idegenbe szakadt magyar nem hazautazik, hazamegy vagy hazaruccan – ő hazalátogat, legalábbis az aktuális közhelyszótár szerint). És otthon jobb dolgom is volt, mint körmölni. Iván Ivanovicsról mesélnek hasonlót, mikor évek múltán „eltávra” mehetett a Gulágról. Felcsatolta a síléceit és elsiklott a tajgában. Hetek múlva, mikor visszatért, körülfogták a sorstársak és kérdezgették, hogy s mint volt. Először is – mondja Iván – megittam egy üveg vodkát. És aztán? – kíváncsiskodnak a körülállók. - Aztán felhajtottam még egy üveggel. – Na és aztán? – Aztán boldoggá tettem az asszonyt. – És utána? – Utána lecsatoltam a síléceket... Ha belegondolok, hogy én nem is sítalpon mentem...

De jó volt otthon, családi körben, így kicsit pihent a penna. Az út elég nyomasztóra sikeredett, különösen odafelé, mert egész Németországot diffúz hófúvás uralta, a Winterdienst meg valahogy nem siette el az autópályák rendbetételét. Ausztriában – hasonló időjárás közepette – az aszfalt csontszáraz volt, lehetett volna repeszteni, de akkor meg az ablakmosó spricnim adta be a kulcsot. Így az éjszaka közepén, kavargó hófúvásban csak az előttem haladó autó vöröslő hátsó lámpáit láttam (ha láttam), időnként négyet a kettő helyett, ahogy a fáradtságtól elkunkorodott a szemtengelyem. Délután ötkor indultam, és reggel nyolckor már húztam is be a kéziféket a házunk előtt. Nem emlékszem, hogy éreztem-e magam valaha is fáradtabbnak életemben. Pénteken tehát nagyrészt aludtam, szombaton báloztunk, vasárnap és hétfőn végiglátogattam a rokonságot és a baráti kört, kedden délben pedig visszaültem a járgányba és irány Pirmasens! Visszafelé ezerrel lehetett döngetni, az útvonal először mutatta jóindulatúbb arcát.

Tegnap óta újra dolgozom, új lendülettel és töretlen lelkesedéssel. Altattam ma egy kislányt az MR-ben (olyan, mint a CT, csak hangosabb; itt egyébként MRT-nek vagy Kernspinnek hívják). Szokás szerint egy szál egyedül voltam, nővér ilyen kicsiséghez, mint egy narkózis, nem jár itt. A vizsgálat végeztével felnyaláboltam a gyermeket (betegszállító errefelé fogalom szintjén sem létezik), beletettem a kint várakozó ágyba, ráerősítettem az oxigénmonitort, az ágy lábához felhalmoztam a magammal hozott Zubehört és elindultunk. Én az ágyat toltam, anyu meg csevegve jött mellettem. Láthatólag a kiszolgáló személyzet egy tagjának tekintett. Ha Magyarországon vagyunk, biztos a zsebembe gyűr egy kétszázast, hogy „Igya meg az egészségemre, jóember!” Így azonban csak ballagtunk a szűk folyosón, mígnem egy, az MR-re várakozó nénike lábára nem toltam az ágyat (hiába, nincs benne gyakorlatom). A néne úgy 118+ éves lehetett, reszketeg fejjel ült az egyik műanyag széken, de mikor áthaladtam rajta, fiatalos erővel jajdult fel. Aztán csak rezgett tovább. Odaugrottam hozzá, és hogy, hogy nem, ez tolult az ajkamra: „Entschuldigen Sie, bitte, leben Sie noch?” Jaj, bocsánat, él még? Nem egészen ezt akartam mondani, de így sikerült. Leírhatatlan pillantással válaszolt, majd, mikor látta, hogy újra az ágynak veselkedem, sietve felpattant, és szemrehányóan kopogó botjával elnyargalt egy nyugodtabb szegletbe.

Attól félek, lassan hírem megy.

Viszont szépen tavaszodik itt nálunk! A személyzeti kaszárnyától a kórházig kabát nélkül futok át reggelente. Igaz, eddig is így tettem, csak most már nem fázom közben. Utam a pszichátriai gondozó földszintes épülete mellett vezet, ahol valamilyen sajátos ötlettől vezérelve a járda mentén egy kifeszített kötélen kis röpcédulákat helyeztek el a munkatársak. Ilyesféléket lehet rajtuk olvasni: „A felnőtt lakosság húsz százalékának életében legalább egyszer van pszichotikus tünete!” Meg: „A skizofrénia nem gyógyítható, de jól karbantartható!” Sőt: „Az alkoholista gyógyulás felé tett első lépése, ha felismeri betegségét!” És így tovább, szinte kiáltvány-szerűen. Engem valahogy nem hangol fel, mikor a reggeli derengésben, még félálomban a munkahelyem felé araszolok. Na meg munka után, mikor bevásárlásból térek haza: „Az alkoholizmus betegség! Keresse fel orvosát!” – én meg szégyenkezve kúszom, kezemben a csilingelö hatos söröspakkal.

Lassan mennem kell, mert ismét felhalmozódott a mosogatnivaló. Itt nincs igazi konyhám, csak egy kis főzőfülke, és mikor tegnapelőtt éjféltájban megjöttem Magyarországról, távoli, ferde illatok fogadtak. Most gyűjtöm az erőt, hogy behatoljak és rendet vágjak a csetres között. Nem lesz könnyű, remélem, szorítotok értem! És amint lehet, folytatom!

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 15

2010-02-10 00:48

Elmesélem az itteni munkarendet, mert érdekes különbségek mutatkoznak a magyar viszonyokhoz képest. Például ezen az új helyemen a nővér az úr, aki messze az orvos felett áll prioritásban. Mindenhol így van egy kicsit, ez igaz, de más dimenziókkal. Itt reggel nyolckor, mikor a munka kezdődik, a főorvos odaáll a nővérek elé, és tisztelettel megérdeklődi, kezdhetjük-e a vizitet. Jó néhány hete futottam aknára először – addig azt hittem, hogy ez csak udvariasság. De a nővér nemet mondott! Bocsánat, főorvos úr, előbb megetetem a kis X.Y-t. Azóta is sokszor így kezdjük a napot, megvárjuk, míg a nővér végez az etetéssel, fürdetéssel. Nekünk, orvosoknak ki van adva, hogy 8:00-kor el kell kezdenünk a vizitet, hogy átlátható legyen a nap – a nővérek számára. De ha ők nem érnek rá, az más.

A vizit itt egyébként fél-egyórás kórlap-lapozgatást jelent, a betegeknek közelébe sem megyünk. Ha a „vizitnek” vége, elvileg a kicsik megvizsgálására is sor kerül, de ez sem olyan egyszerű, mert a nővér esetleg közli, hogy tízig ne ébresszük fel az illető bébit, mert most kapott enni és alszik. Egyik nap félénken megkérdeztem, mégis mikor esznek a babák, hogy tudjunk igazodni (ez alapvetően tényleg fontos lenne). A válasz: hát amikor ők akarják! On demand, ahogy magyarul mondják; modern dolog, de az osztályon teljes tőle a káosz. Ha valakitől vért kell venni, infúziót bekötni, az orvos sorban áll. Cuccal a kezünkben várakozunk, míg a nővér kegyeskedik ráérni. S ha végre jön, arcán mosolygós rosszallás tükröződik, hogy már megint úgy hajtjuk őket, mint kocsis a lovat. Napi élményem ez. Előfordul, hogy egy-két gyermek vizsgálata kimarad, mert amíg időnk volt, aludt, később pedig meg talált születni holmi ezergrammos aligélet, és a nap hátralevő részében vele foglalkoztunk. Még valami: a gyerekek vizsgálatához nem kapunk nővéri segítséget, mint Magyarországon. Levetkőztetni, tisztába tenni és újra felöltöztetni is nekünk kell a töpszliket, így a dolog egyenként fél óráig is eltart. De a nővér nem ér rá. Az, hogy én sem, a jelek szerint másodlagos.

Nem vitás, hogy sok dolguk van. És nehogy félreértés essék: kivétel nélkül mindegyikükkel jól együtt tudok dolgozni. Türelmesek velem, segítenek, elnézik újonckori csetlés-botlásaimat. De a rendszer mégis kaotikus valahogy. Mások az arányok is. Itt a két nővérre 4-6 gyerek jut, de akkor már a túlterheltség jelei mutatkoznak rajtuk. Eszembe jut a régi munkahelyem csecsemőosztálya: ott a két nővér 20-22 gyereket látott el időnként, zokszó nélkül (bele is rokkantak többnyire...). És volt ideje a vizitnek, a vérvételeknek, kezeléseknek stb. Furcsa.

Ma épp akkor érkezett egy súlyos asztmás fiú, mikor úgynevezett osztályátadás volt. A délelőttös ápolónők leülnek a frissen érkezett délutánosokkal, és egytől egyik végigbeszélgetik az összes beteg viselt dolgait. A szertartás mintegy félórás, szent és sérthetetlen. Magukra csukják az ajtót és lélek se ki, se be. A súlyosan fulladó fiúnak fiatal kollégámmal ketten kötöttünk infúziót, vetkőztettük pizsamára, tettük ágyba, adtuk be a gyógyszereket, mert nővért bő fél óráig esélyünk sem volt látni. A fiú láthatólag nem tudta a rendet: fél kettőtől kettőig osztályátadás, olyankor tilos asztmás rohamot kapni. Olyankor még a légy se döng. Vagy dong.

Elkerülendő a félreértéseket, még egyszer megmagyarázom a bizonyítványom: egyik nővérrel sincs a világon semmi bajom, jó velük együtt dolgozni. A rendszer fura, ami hosszú évek alatt meghonosodott itt. Orvosi, sőt főorvosi feladat (lenne), hogy rend teremtődjék ebben az összevisszaságban, amit egyébként maguk a nővérek is szívből óhajtanának.

Vajon ezek a részek beleillenek ebbe a naplóba? De hiszen részét képezik itteni mindennapjaimnak, szilánkjai annak a képnek, amely Németországot mutatja – belülről. Azt hiszem, mégsem törlöm ki. Kár lenne érte, olyan sokáig írtam...

Átcsapongok egy másik témára, egy történetre a tegnap emlegetett, klisészerűen pedáns németekről. A házba, ahonnét elköltöztem, érkezett egy levél a nevemre és a házibácsi (kedves öregúr, igazi békebeli ősz bajusszal) utánam küldte. Címzés, cikornyás kézírással: Városi Kórház Pirmasens stb., Dr. Király Péter Doktor Úr Kezébe Személyesen. A kísérőlevél pedig: Mélyen tisztelt Király Doktor Úr! Az Ön által a közelmúltig bérelt lakás postaládájába érkezett a mellékelt levél az Ön nevére. A boríték sajnos megsérült, elnézését kérem, valószínűleg akkor, mikor a postás begyömöszölte a ládába. Amennyiben személyesen nem találkoznánk többé, jövőbeli munkájához minden jót, jó egészséget kívánok! Aláírás. Ezt az öregurat egyszer, ha láttam életemben. De nem átallotta saját költségén (!) továbbítani a levelemet zárt borítékban, csikorgó, régimódi udvariassággal megírt kísérőszöveggel. A német eredeti, a lendületes, díszes kézírás még jobban aláhúzza ennek az ősz embernek a stílusát. Egy úr az űrből. Illetve a múlt századból.

Este sétáltam egyet a Wohnheim mögötti parkban, csak úgy, „So für mich hin”, mondaná a nagy Goethe. Sáros lettem nyakig. De sebaj, holnapután megyek haza, vár rám egy kis segítség ruhafronton. De este hatig nem volt már olyan sötét! Sőt alkonyatkor még a rigók is rákezdték, mintha csak tavasz volna. Hogy mennyire közel a virágnyitó kikelet, mi sem mutatja jobban, mint hogy érkezett ma egy másfél éves fiatalember, aki ismeretlen mennyiséget legelt le egy alpesi ibolyacsokorból. Ijedt szülei olyan gyorsan ragadták fel a kérődző hajlamú utódot, hogy megérkezéskor a szája szélén még látszott egy kis zöld levélmaradék. A zsenge sportember vizsgálat közben böffentett még pár ibolyaillatút, de egyéb tünet nem mutatkozott rajta, így hamarosan hazaengedtük. A történet szépséghibája, hogy a gyermek nem a szabad természetben tette magáévá a növényzetet (annyira még nincs itt a tavasz), hanem az ablakpárkányon álló cserépből.

De a sztori mégis olyan március-illatú, hogy idekívánkozott.

Hozzászólások

poe   2010-02-10 10:29    

 Szia Kirali,

ez a legutóbbi írásod megint nagyon tetszett. A kórházi rész, a nővérek uralma igenis kell ide, illeszkedik, érdekes, hiszen melyikünk látta már a pirmasensi kórház gyermekosztályát belülről? De lám, te megmutatod nekünk, nemcsak a hősies erőfeszítést a gyógyulásért, hanem a molyolós mindennapokat is. Ettől vagy egyedi, és szerencsére a mienk!

Az ibolyás sztori pedig aranyos nagyon, én, mint óvónéni, magam előtt látom a kis delikvenst, szája szélén a corpus delictivel. 

A stílusodat, szóhasználatodat pedig nem győzöm elégszer dícsérni. Számomra ez is sokat jelent.

Ps: ha borongani kell, borongj csak nyugodtan, most már tudom, melyik vagy te, az igazi!

jukap   2010-02-11 19:41    

 Nagyon szorítok neked, de valahol a háttér nem tiszta. Van feleséged, gyereked. ôk mit akarnak, nekik mi a legjobb. Egy biztos a gyereknek a legjobb a kétnyelvûség, a két kultura egybeolvasztása, minél korábban, annál jobb. Viszont a nejednek talán nem olyan egyértelmü a válasz. Mi igazoljuk, hogy a Te döntésed a jobb, viszont ô lehet, hogy alárendelt szerephez jut, ami nem mindegy a felnôtt kapcsolatban. Szerintem meg kell, hogy gyôzzed ôt a család érdekében. Én is így tettem 30 évvel ezelôtt, és a fiam hálás a mai napig ezért. Üdv.

hunor   2010-02-18 11:18     

Attendance, merre jársz? 

Manócska86   2010-02-18 13:21      

Sziasztok, üdvözletem mindenkinek !

Attendance, a naplód valami fenomenális!  Nagyon jó a soraidat olvasni, nagyon tetszik a stílus, ahogy írsz, igaza volt annak (bocsánat nem tudom már ki írta), aki arra bíztatott add ki könyvben is ha a "végére" érsz...de tudom hogy vége sosincs, hogyan is lehetne egy naplónak vége, de mint egy fejezet az életedből megjelenhetne…

Én idén januárban volt 3 éve hogy kijöttem, mert a párom itt kapott állást és úgy döntöttünk fiatal pár lévén, hogy ha nem jövünk ki, sose lesz semmink. Sajnos szülői támogatást nem kapunk, mert nem tudnak segíteni, így nekünk kell megteremteni a saját otthonra valót. Ezért jöttünk ki. Mi nem tervezünk maradni...hazavágyunk, ez a végcél, de sokszor előfordul, hogy bár minden hazamenetel után sírva indulok vissza, mikor ideérünk és befordulunk az utcába, ahol lakunk, ismerős...már-már otthonos érzés uralkodik el rajtam  Szerintem, ha neked is itt lesz már a családod és lesz egy közös otthonotok, a hazalátogatások után te is így érzel majd 

Ó el is felejtettem mondani, hogy egy tartományban vagyunk!  Mi is Pfalz-ban élünk, méghozzá német viszonylatban nem is olyan messze: Ludwigshafen am Rhein-ban. Ha őszinte akarok lenni, nem kedvelem ezt a várost... Igazi gyárváros patkányokkal (értsd szó szerint!!), beton beton hátán, sehol egy csepp zöld (na jó az Ebert parkot leszámítva, de tőlünk gyalog nincs túl közel; a BASF itt van mellettünk és sokszor gyomorforgató szagokat hordoz miatta a szél...annyi szép helyen jártam már Németországban, hogy elmondani nem tudnám, mégis itt kell élnünk...itt az ipar...na meg a szokásos, ami engem is kiakaszt, hogy szombaton 4-kor, 6-kor bezár minden és vasárnapig olyan mintha egy rossz sci-fi-ben élnénk, ha lemegyünk az utcára, sehol senki...félelmetes  Mi ha ilyenkor kicsit jól akarjuk magunkat érezni, mindig kirándulunk, akár télen is!! Imádjuk a Bad Dürkheim-i erdőt, oda gyakran járunk, jártunk már Bacharach-ban, csodálatos hely, Speyer óvárosa tavaszi-nyári estén felejthetetlen, tavasszal tervezzük, hogy elmegyünk a Mannheimi Lujsen parkba,voltunk már (igaz az messze van, 150km), Dilingen csodálatos kisváros smaragd színű pázsittal, mindenhol mintha egy mesében járnánk...

Szóval számtalan szebbnél szebb hely van Németországban, és ha nagyon rádtör a bezártságérzés, menj el és nézz körül!  Meglátod, jobban érzed majd magad!  A naplóírást pedig abba ne hagyd kérlek!!! 

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 14

2010-02-08 22:31

Repül az idő. Volt ugyan egy kissé magányos hétvégém, de legalább akadt időm elmélkedésre. Nem, nem kell megijedni, nem fogok senkit magvas gondolatokkal traktálni, arról leszoktam a visszajelzések okán (hiába, így jó írni, hogy az ember azonnal kap hideget-meleget attól függően, hogy tetszik-e amit csinált vagy sem). Szóval megmaradok az epikánál, és zárójelbe teszem a lírát.

Meg különben is, három nap múlva megyek haza, méghozzá egy meghosszabbított-kibővített hétvégére! Találkozom mindenkivel a régi barátok közül, és főleg öt szépséges napot tölthetek együtt a családommal. Bár januárban voltam már otthon... Most veszem észre, nem is igazi napló ez, hiszen egy szót sem szóltam még erről, pedig nagyszerű hétvége volt: szombat reggel repültem Stuttgartból Budapestre, ott délután adtunk egy koncertet, vasárnap meg hazautaztam. Villámlátogatás. Mert azt még nem is mondtam, hogy van egy zenekarunk, saját zenéket adunk elő, bejártuk már az egész országot. És ami igen-igen jólesett: ezen a koncerten jelen volt Jókai Anna írónő is, aki utána könnyes szemmel jött oda gratulálni, hogy mennyire tetszett neki, amit hallott (és őszintén remélem, hogy nem a röhögéstől volt könnyes a szeme, tekintve, hogy a műsorszám eredeti elképzelés szerint egy drámai oratórium volt...).

Tehát megyek haza egy kicsit. Nagyon várom, de azt is tudom, milyen kemény lesz utána újra útrakelni. De egyre inkább elhatalmasodik rajtam egy érzés, amit semmivel a világon nem cserélnék el: hogy kezembe vettem a sorsomat. És ebből a szempontból édesmindegy (ahogy német barátaim mondják: scheissegal), hogyan végződik ez a kaland. Hogy megfutamodom vagy végigcsinálom. Mert legalább megpróbáltam. Ettől valahogy az élet császárának érzem magam (na, ide tényleg kívánkozik egy Smiley...). Még akkor is, ha jelenleg egy kékre linóleumozott Wohnheimben lakom, és Németország egyik legporosabb kisvárosában tengetem napjaimat.

Nem akarok Pirmasenssel igazságtalan lenni. Igazából jólesően provinciális érzés, hogy ez a negyvenezres kis település szombaton délben bezár (szó szerint, az utolsó benzinkútig), és csak hétfő reggel ébred újra. Hogy közben mit csinál, nem sikerült megfejtenem. Lehet, hogy mindenki alszik. Szó szerint. Merthogy itt feltűnően sok az idős ember. A város csupa patika. Meg ortopéd szakbolt. Hallókészülék-szaküzletből csak a belvárosban négyet számoltam össze. Azt mondják egyébként, hogy itt, Dél-Pfalzban a hidegháború idején (illetve a közelmúltig) sok amerikai katona volt, és az Újvilág rengeteget invesztált infrastruktúrába, de most, hogy azok az idők elmúltak, a volt cipő-Mekka csak halódik. A fiatalok máshová mennek dolgozni, csak az öregek maradnak, meg a munkanélküli vendégmunkások. Igen, ez nem paradoxon, vagy ha az, itt létezik: a külföldi vendégmunkások jó része munkanélküli. Illetve a családjuk az. Anélkül, hogy politizálnék (a rövid idő, amit eddig itt töltöttem, amúgy sem jogosít fel rá), feltűnt, mennyi a betegek szülei közt a lecsúszott, mosdatlan (!), kétes egzisztencia. Volt egy betegünk, ma ment haza. Itt született, kissé korábban a vártnál, ezért nálunk, a Koraszülött-intenzív Osztályon landolt. Izmailnak hívták és bogárfekete szeme volt. Illetve van is, csak már hazavitte. A szemét. Apukája munka nélküli jugoszláv segédmunkás, aki kihozta szülni a feleségét, mert itt modernebb az egészségügy, mint otthon. Mivel azonban az asszony nem volt biztosítva, a kezelés költségeit (kb. négyezer €!!!) a családnak zsebből kellett állnia. Persze képtelenek voltak kifizetni ekkora összeget, most megy a huzavona a Jugendamttal. Még azt is figyelembe véve, hogy a gyermekgyógyászat a világ minden táján leplezve-leplezetlenül szociális diszciplína, feltűnően sok a szegény család itt az osztályon. A klisé a pedáns, ridegségig precíz, jólöltözött, arany keretes szemüveges németekről nem működik. Közhely persze, mégis édes-bús érzés személyesen megtapasztalni, mennyire esendő az ember a világ minden táján, legyen nyugatnémet vagy kelet-albán.

És hogy mennyire közös bennünk az a nagyon-nagyon kevés számú, de annál erősebb motiváció, ami mozgat minket egy életen át.


Nézd már, mégis filozofálásba torkollt ez a mai bejegyzés. Pedig most nem is vagyok lehangolt, csak fáradt egy kicsit. Illetve nagyon. Tele az osztály, fele hasmenéses, fele tüdőgyulladásos, fele lakli, fele csecsemő. Izgalmas, sokszínű, önállóságra nevelő munka. És egyre jobban megy a német! Régebb óta itt élő barátaim azzal „biztattak”, hogy fél évig, mint a hulla esem majd haza esténként az idegen nyelv okozta erőfeszítések miatt. Nos, eddig bejött nekik. De már vannak napok (a mai is ilyen volt), hogy úgy éreztem, csökken az üvegfal vastagsága, ami beszélgetőpartnereimtől elválaszt. Oldódik az a lidércnyomásszerű érzés, hogy akkor is csak lassan beszélek, ha gyorsan kellene. Arra célzok, mikor a felelőtlen anyuka magára hagyja a hathónapos csecsemőt a vizsgálóasztalon, hogy elfordulva a táskájában kotorásszon. Jó volna olyankor villámgyorsan rárivallni, hogy tartsa már legalább az egyik kezét a bébin, mielőtt az leesne és összetörné magát. Na ilyenkor nincs idő a felszólító módú igealak helyes ragozásának és az alany-állítmány egyeztetésének átgondolására... Az ember ebben a helyzetben gyorsan szeretne beszélni, de a nyelvi korlátok miatt csak artikulálatlan üvöltés hagyja el a torkát, cseppet sem növelve ezzel a szülöknél a tetszési indexet... Szóval, még az ilyen helyzetekben is mintha gyorsabban tolulnának ajkamra a szárnyas szavak...

Érzem, hogy ez a helyzet előre visz. Megerősít és megmutatja – nem, nem másoknak, hanem szigorúan önmagamnak -, hogy mire vagyok képes valójában. Don Quijote a Tükrök Lovagjaival vívott küzdelmében végre önmagára talál. Ideje.

Hálás vagyok, hogy mindehhez olyan türelmes, kitartó, szerető családdal ajándékozott meg a sors, amely elnézi, hogy nemcsak magammal, de velük is kísérletezem. Akik tudják, hogy egy elégedett, önmagával kibékült Férj és Apa mindannyiuk számára nyeremény. És készek ezért áldozatot hozni, nem is kicsit. Köszönöm nektek.

De hogy ne ilyen – feleségem szavaival élve – köldöknézős legyen ez a mai naprórészlet, egy sztorival fejezem be, amely ma esett meg. Említettem már a vizsgálószobában felakasztott hálót, amelyik hallal meg valódi kagyló- és csigahéjjal van teli. Életem megkeserítője ez a háló, mert komolytalan felaggatója nem az ilyen majd’ kétméteres alakokra méretezte, mint amilyen én vagyok. Történt, hogy egy különösen üvöltözős kedvű másfél évessel kellett elbánnom (értsd: meg akartam vizsgálni). Ez az a típus, aki teljesen barátságos, mosolygós, integetős mindaddig, míg a fonendoszkóp előkerül, és fel nem húzzák a ruháját. Ekkor, mintha bekapcsolnák, torkaszakadtából ordítani kezd, nem lehet hatni rá semmivel. Jobbik eset, ha a szülők segítőkészek, de ez nincs mindig így. Ennek a kis páciensemnek a szülei (páciens eredetileg türelmeset jelent latinul...) csak álltak, és szótlan rosszindulattal méregettek engem, aki, bár még hozzá sem értem, mégis ellenszenves személyiségemmel így felzaklattam imádott Brünhildájukat. Megjegyzendő egyébként, hogy a gyermek nevének kacifántossága egyenes arányban áll ordítási hajlamával. Nem tudom, miért van ez így, de a Katik kevésbé üvöltözősek, mint a Szamanták (még otthoni tapasztalat). Na, kis betegem kitett magáért, majdnem eladta a házat. Ekkor történt, hogy mikor a nyakamból leakasztottam a fonendoszkópomat, az valahogy beleakadt a háló egyik lakójába, egy megkövesedett tengeri csigaházba, és a lendület hevében a fejem búbján végződő röppályára állította. Nagyot koppant, én meg – szerencsére magyarul – mondtam valamit. De mi volt ez a kicsiség ahhoz képest, hogy az eleddig bömbölő ivadék ezt látva előbb megnémult, majd felült az asztalon és torkaszakadtából röhögni kezdett. És attól kezdve, mintha pertut ittunk volna, a legjobb puszipajtások lettünk. Kicsit dr. Bubósan levonva az eset tanulságát: „Sose sajnáld a fejed búbját, ha megnevettetheted egy páciensedet!”

Hozzászólások

Pompéry Berlin   2010-02-09 16:46      

"... akadt időm elmélkedésre. Nem, nem kell megijedni, nem fogok senkit magvas gondolatokkal traktálni, arról leszoktam a visszajelzések okán (hiába, így jó írni, hogy az ember azonnal kap hideget-meleget attól függően, hogy tetszik-e amit csinált vagy sem). ..."

Kedves Attendance, azért ez így nem fair.  Itt mindenki összetöri magát, hogy Neked érdemleges, személyreszóló és tartalmas kommentárokat írjon. Úgy gondolom, ugyancsak kiérdemeltük, hogy magvas gondolatokkal "traktálj" bennünket.

Más kérdés, hogy folyamatosan írod a naplódat, ami hallatlanul érdekes, és ebben a formájában koherens, de kevés direkt reakciót látok a mi hozzászólásainkra. Nyilván nem a blogban várjuk az ezekre való választ, hanem esetleg itt.

Attendance   2010-02-09 23:30      

Kedves Pompéry Berlin, kedves Fórumtagok!

Először is köszönöm, Judit, a tréfás dorgálásba bújtatott biztatást. Ezek a hozzászólások tényleg nagyon sokat tesznek hozzá a naplómhoz. Tény és való, sokan voltak (nem a fórumon, hanem magánüzenetben, telefonon, Skype-on), akik úgy foglaltak állást, hogy nem áll jól nekem, ha búvalbélelt vagyok. Egyrészt azonban nem vagyok az, másrészt nem lehet egy blogot csak gegekkel teleírni, különösen, ha az egy őszinte dokumentum igényével készül. Én ez vagyok, ilyen hullámzó, hol felszabadult, hol borongós, hol önironikus, hol önsajnáló. De köszönöm, ha azt írod: a mélyebb gondolatok teszik értékesebbé a bejegyzéseket. Én is így gondolom, hozzáfűzve, hogy a viccesebb részek meg olvashatóbbá. Mivel nem tudok és nem is akarok kibújni a bőrömből, úgyis ebben a szellemben folytatom, ha erőm és időm engedi. De még egyszer köszönöm a biztatást.

Hiányolod továbbá a bejegyzésekre adott személyes válaszaimat. Igazad van, látszólag nem becsülöm meg eléggé azokat, akik ilyen módon támogatják a naplót és íróját. Hidd el, higgyétek el azonban, hogy minden hozzászólás sokat jelent, gyűjtögetem őket, csokorba szedem, újra és újra átolvasom, mert csak úgy árad belőlük a szeretet és szurkolás. Hogy mégsem válaszolok rájuk, annak több oka is van. Először is unalmassá válna, ha minden kedves szót külön megköszönnék (megteszem ám, csak nem írásban...). Másodszor nincs olyan átütő tehetségem, hogy egyszerre két topikban is eredeti legyek. A Köznapló egyes oldalai napi több óra munkával készülnek (de ez nem is lényeges, mert a focimeccsen is a gól számít, nem a góllövő izzadságszaga...).

Ha valaki úgy érzi, hálátlan vagyok, mert nem reagálok a hozzászólásokra, kérem, hogy higgye el: erről szó sincs. Nagyon hálás vagyok minden hozzászólásért. Reggelente az első dolgom, hogy megnézzem, jött-e új. Tényleg.

És ha időm-erőm engedi, kicsit jobban odafigyelek majd a személyes válaszokra.

Ezúton is, még egyszer is köszönöm a biztatást. Abba ne hagyjátok!! 

Attendance

hunor   2010-02-10  08:52    

Kedves Attendance,

én most csiki módon biztatlak: huj, huj, hajrá! 

&&&