Attendance: Pfalzi köznapló 38

2010-08-22 00:43

Kedves hűséges fórumtársaim, akiket olyan régóta traktálok többszörösen összetett magánéletem nyűgeivel és nyilaival! Íme, eltelt másfél hónap és egy betűt sem töltöttem fel a MON-szerverre. Az utóbbi időben már azért sem, mert akárhányszor leültem a gép elé, mindig visszariasztott a feladat nagysága – mármint hogy az egyre tágabb időintervallum egyre sűrűsödő eseményeinek átfogó krónikáját nyújtsam. Merthogy nagy újság van Attendancéék háza táján! Találtam állást.

Igazság szerint nem is egyet, hanem négyet. A fura benne, hogy ebből hármat – Ausztriában. Mivel szombathelyi vagyok, egyre több barátom kezdett unszolni, hogy költözzek valahová a határ mellé, ha már nem akarom Magyarföldön felverni a tanyát. „Dehát”, mondtam én erre, „ott nem is hirdettek állást!” „Sebaj”, válaszolta egy szakértő barát (aki foglalkozásszerűen készít fel munkanélkülieket állásinterjúkra), „írj egy bemutatkozó levelet, szkenneld be az összes diplomádat, szakvizsgádat, miegyebet és küldd el nekik! Írd azt, hogy bár tudod, hogy nem hirdettek szabad státuszt, szeretnél bemutatkozni.” Megtettem. Ímmel-ámmal, mert nem hittem benne. És uramfia, mindenki válaszolt!. Öt helyre küldtem el a „portfóliót”, ebből öten jelentkeztek pár nap leforgása alatt, és – most jön a poén – két helyen azonnal állásinterjút kínáltak. Az egyik ezek közül Bécs, álmaim városa. 130 km-re van Szombathelytől, és az egyik patinás gyermekklinikára keresnek vezető gyermek-aneszteziológust. Hm. Lehet, hogy vannak csodák?

Így aztán a szabadságom egy része azzal telt, hogy állásinterjúkon vettem részt Össie-éknél. A jelek szerint „bejöttem nekik”, így most, a tárgyalások következő szakaszában, gyakorlatilag válogathatok az állások között. Ha minden jól megy, azt hiszem, Bécs lesz a nyerőszám. A munka is jó kis kihívásnak tűnik, meg hát Wien ist Wien...

Izgalmas napok ezek. A mindennapi adrenalitermelés vonta el tehát a figyelmemet ettől a szépen kunkorodó krónikától. Meg persze az, hogy szabadságon voltam. Egy hét Zala megyében, egy hét Ausztriában és Velencében (közben pár állásinterjú), majd bringatúra a Balaton körül. Ez utóbbi volt életem egyik legfantasztikusabb kalandja. Tűző napon, zuhogó esőben, hegynek fel, völgynek le (de inkább csak fel...) egy feleséggel és két gyerekkel (a harmadik cserkésztáborban volt). És főleg távol Pirmasenstől, magányos cellámtól, és a kórházi mindennapoktól.

Bár, meg kell mondjam, most hogy elhagyom, némi nosztalgikus félmosollyal tekintek erre a keserédes zugára a világnak. Még a főnököm is mintha megszépült volna (ami majdnem olyan teljesítmény, mintha a gonosz mostohát alakító kabinetszínész egy este Hófehérke szerepében aratna nyíltszíni tapsot). Az az igazság, hogy megsajnáltam.

Amikor közöltem vele, hogy felmondok, épp szabadság utáni első napi hangulatban volt. Azt hittem (inkább reméltem), hogy ordítozni fog, hogy elragadja az indulat és a kemény mássalhangzókban gazdag anyanyelvében rejlő összes lehetőséget megragadja a szidalmazásomra. Könnyebb lett volna. De vitézül tartotta magát, bár belesápadt. A helyzet ugyanis az, hogy legutóbb másfél évet kellett várniuk az egyik főorvosi állás betöltésére. Nem akadt jelentkező. És addig a főorvosi kar maradék két tagja felváltva biztosította a behívós ügyeleteket. Másfél évig minden második éjjel jórészt a kórházban... Huhh. Egyébként ez a másfél év is beszédes arra vonatkozólag, milyen állást vállaltam én itt.

Némán, sápadtan, de tudomásul vette a közlésemet. Csak másnap tudtam meg, hogy előttem fél órával az egyik alorvos kolléganő is felmondott nála. De ahogy mondják: teher alatt nő a pálma. És a főnök elég alacsony termetű.

Szeptember 30. Eddig maradok Pirmasensben. Hogy utána mi lesz, nem tudom. De így vagy úgy muszáj a családunknak újra egyesülnie. És az egykori Cipőmekka nem alkalmas erre.

Ígérem, hogy a közeljövőben gyakrabban tudósítalak Benneteket a fejleményekről. Annyi mindenről szeretnék még írni. És ki tudja, betolakodhat-e a németországi MON-fórumra egy ausztriai lakos...?

Hozzászólások

Andu   2010-08-22 18:48    

Bécs? Csak nem a St. Anna Kinderspital??

Istenem, Te mázlista! Mi egyfolytában visszavágyunk. Wien ist anders!  Különben nemcsak Szombathely, Györ is pontosan 130 km-re fekszik töle! 

Ha a St. Annába mész, ott találkozni fogsz jó néhány magyar kollégával, és magyarul beszélö ápolónövel (7 éve még voltak).

Most abból indulok ki, hogy ebbe az intézménybe készülsz és ennek a szakterülete a többi "átlagos" kórházhoz mérten még tragikusabb, szomorúbb. Te, 3 gyerekkel a válladon és a bicikliden, hogyan tudod lelkileg feldolgozni a szakmáddal kapcsolatos élményeidet, a beteg gyerekek látványát, a diagnózisokat... a szenvedést, néha a reménytelenséget? Erre ugye születni kell?

jukap   2010-08-22 20:43      

Végre hallunk rólad. Kívánok nagyon sok sikert az új állásodhoz. Szomorúan veszem tudomásul, hogy Svédország nem gazdagodik a tudásoddal és az emberségeddel.

Attendance   2010-08-27 21:12    

(Andunak)

Gratulálunk! Ön nyert egy hangszórót!  Bizony a Szent Anna! Épp ma voltam náluk, megbeszéltük a részleteket. Bővebben hamarosan a Naplóban!

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 37

2010-07-16 00:19

Meggyőződésemmé vált, hogy egy város belső életébe úgy nyerhetünk bepillantást, ha a szolgáltatóipar néhány napszámosával üzletileg kapcsolatba kerülünk. Ha meg akarod tudni, milyen a hely, ahová kerültél, menj el egy fogorvoshoz, és csevegj el a váróban összegyűlt emberekkel.

Vagy menj fodrászhoz. Ez talán még jobb. Kevés olyan művelőjét ismertem meg ennek a szakmának pályafutásom során, aki meg bírná állni, hogy amíg kuncsaftja fürtjeit rendezi, ne beszélne egyfolytában. Jobb esetben tud egyszerre dolgozni és beszélni is. Rosszabb esetben kicsit vág, aztán megáll, köztéri Petőfi-szobor pózba vágja magát és hadonászik az ollóval, míg mondandóját kifejti. A végén elhallgat, retrográd pillantást vetve az elhangzottakra, némán bólint egyet-kettőt, sóhajt, megcsattogtatja az ollóját, végül ímmel-ámmal újra nekilát. És ez így megy hosszú félórákon keresztül.

A sors kereke úgy fordult, hogy a minap én is fodrászhoz kényszerültem. Nem büszkélkedhetem atavisztikus hajkoronával – úgy is mondhatnám, hajszálaim számozott példányok. Annál rémítőbb, ha ez a kevés hosszúra megnő, nem is beszélve arról, hogy nyári hőségben ez a néhány szál is túlságosan melegít. Volt ugyan egy hajnyírógépes korszakom, ezt a masinát boldogabb nemtársaim gyakorta alkalmazzák a mostanában divatos kefefrizura kialakítására, de feleségem vétója véget vetett ennek az aránylag kényelmes periódusnak. Azt mondta ugyanis, hogy eddig azt hitte, csak a hajam ilyen egyedi, és kényelmetlenül érinti, hogy szembesülnie kell koponyám összes dudorával és kacskaringójával. Merthogy a géppel vágott sörte annyira sem fedi, mint kivit a pihe.

Ott álltam a pimasensi sétálóutcán, egy üzlethelyiséggel szemben, melyre ez volt kiírva: HAIRKILLER. Feszültséggel terhes csend, mint a Volt egyszer egy vadnyugat bevezető képsoraiban. Aztán döntöttem: odabent legalább hűvös van.
A teremben két fodrásznő nyargalt körül vagy négy pácienst, a kopasztás különböző stádiumaiban. Mind nők... Tévedtem volna, hogy az van kiírva az ajtóra: férfi-női fodrászat? Lehet, hogy régi a felirat és azóta szakosodtak... (Nem felejtettem el, hogy Pirmasensben vagyok, ahol az autósiskolára is az van kiírva, hogy MUSIKWELT). Tétován közelítettem meg az egyik vágóhölgyet, hogy tessék mondani, vállalnak férfiakat is? Végigmért, (végiggusztált), egyik szemöldöke hét millimétert feljebb szaladt, aztán kegyesen kinyilatkoztatta: igen, vállalnak. Foglaljak helyet.

Amíg várakoztam, alkalmam nyílt megismerni munkabeosztásukat. A fiatalabb (Susanne), vagy húsz éves dundi kolléganő majd elpusztult a melóban, jött-ment, vágott, mosott, festett, csavarózott, míg az idősebb (Clothilde), aki engem is fogadott, kicsit megfontoltabban állt hozzá a teendőkhöz. Bekente egy idősebb hölgy haját valami szürkésfehér kulimásszal, aztán közölte vele, hogy átugrik egy kávéra a szemköztibe, mert ebben a melegben sokat kell inni. Mintegy tíz percet volt távol, addig Susanne a papucsát majd’ elhagyta. Clothilde, miután visszajött, bíráló szemöldökrángással szemügyre vette fiatalabb pályatársa munkáját, fejcsóválva helyre tette a hebrencs ifjúságot, és újfent hozzálátott a bekent pácienshez. Rögtön látszott, hogy ő a kevés metszés-bőséges verbális kontaktus híve, méghozzá a melankólikus fajtából. Egész alkata ezt mutatta, aszott alakja, a mély ráncok az arcán, hatalmas pápaszeme, cigarettától Amanda Leares hangja. Nagyon drukkoltam, hogy ne hozzá kerüljek...

Amikor helyet foglaltam nála, Clothilde szintén odagördített magának egy bárszéket, hogy ő is leül és úgy vág. Mármost én állva csaknem két méter vagyok, és ülve sem veszítek sokat a magasságomból, ezért a szakhölgy nem ért fel. Elment vagy tíz drága perc azzal, hogy állított a széken, kipróbálta, sóhajtott, megint állítgatott, kipróbált, sóhajtott és így tovább.

Susanne közben végzett két dauerrel és legalább négy gyerekkel.

A bárszék végül egy bosszús rúgás következtében messzire siklott, és Clothilde állva folytatta a küzdelmet. Csodálkoztam, hogy mindeddig egy szót sem szólt hozzám (lefoglalta az ergonómia), de a tükörben látszott a szemén, hogy csak valami témát keres.
Amikor elmagyaráztam neki, milyenre szeretném a fazont (sok variáció nincs), elárultam magam a kiejtésemmel. Ez adta végül a kezdő lökést a társalgásunkhoz. „Szabadságát tölti Pirmasensben?” – bökte ki. „Nem, itt lakom.” – válaszoltam. „És hogy került pont ide, a mi városunkba?” „Itt kaptam munkát” – feleltem.

Ezen a ponton abbamaradt a vérszegény ollócsattogás. „Mi?” – láttam a tükörben, hogy elkerekedett a szeme a pápaszem alatt – „Munkát? Pirmasensben?”
És innentől kezdve esélyem sem volt.

„Tudja, itt nálunk a legmagasabb a munkanélküliség az egész országban. Amíg a cipőgyárak működtek, nem volt gond, volt munka elég, virágzott a város. De a minimálbér egyre magasabb lett és a gyárosok kitelepültek külföldre, ahol olcsóbb a munkaerő. Az apám is ebbe ment tönkre. Olasz származású: a szakképzettsége miatt hívták Pirmasensbe, egy nagy cipőgyárhoz. A gyár megszűnt, ő munkanélküli lett és inni kezdett. Itt mindenki iszik. Tizennégy éves kortól. Mikor huszonegy lettem, Landauba költöztünk, akkor már csak anyámmal, mert apám elment. Ott mentem férjhez, született két gyerekünk. Aztán elváltam én is és visszajöttem Pirmasensbe. Kitanultam a fodrászatot és huszonöt éve vágom a hajakat itt a városban.”

Feltűzte valami csatokkal a tincseimet a fejem búbjára, és alul kezdett el kaparászni egy fésűvel meg egy ollóval. Jobb oldalon. Kis kaparászás, tétova megállás, pár mondat, csend, sóhajtás, bólintás, megint kis kaparászás...

Azt meg kell adni, hogy kávéért nem ment el még egyszer. Pedig kánikulában sokat kell inni.

„A lányom húszéves, a fiam tizennyolc. A lányom munkanélküli, a fiam még tanul, elvileg asztalosnak, de úgysem fog tudni elhelyezkedni. Kinek kell manapság asztal? Meg csináltatott bútor? Higgye el, a hetvenes években a mi városunkban volt a legtöbb milliomos! De mostanra mind elhúzott. Lepukkant szellemváros ez, semmi más, higgyen nekem! Jobban teszi, ha maga is továbbáll!”

A bal oldal következett. Időnként bevizezte valami porlasztóval az egész fejemet, az orromon csöpögött a víz, aztán odalent maszatolt tarkótájon tovább.

„Én pontosan tudom, mikor van fizetésnap, de azt még jobban, mikor jön a Kindergeld. Olyankor van vendég. És megtelik a sétálóutca egyedül csatangoló gyerekekkel, mert anyu és apu végre piához jutott és odahaza alszik részegen. Még csak a kocsmába sem mennek. Isznak otthon, amíg bírják. Ezek meg naphosszat itt kint ordibálnak, különösen most, hogy nincs iskola. Úgy igaz, ahogy mondom, néha én adok nekik egy-egy zsömlét, mert a szüleik rájuk sem néznek.”

Susanne ezalatt két fiatalemberből faragott Adoniszt, mosással, szárítással együtt. Az én nyakamon időközben újból a jobb oldal került sorra, mert a balon elsokult a vágás és utána kellett igazítani.

Kezdtem magamat úgy érezni, mint egy Emir Kusturica-filmben.

„Itt annyi a drogos, hogy ebben is vezetjük a statisztikát. Nézzen körül péntek esténként a Kaufland körül, hányan hevernek abban a kis parkban. Csupa fiatal. Aki meg nem drogozik vagy iszik, és van egy csöpp esze, az elmegy másik városba, ahol még mindig jobb a helyzet. Pár év, és kihal Pirmasens, figyelje meg. Egy lepusztult szellemváros ez, semmi más. Maga gyerekorvos? Itt? Miért nem pszichiáter? Akkor lenne dolga, ne féljen!”

Kezdtem én is úgy érezni. A depresszió sújtotta hajszobrász ezalatt birokra kelt a fejtetőn elhelyezkedő gyér fürtökkel. Porlasztott, vágott, fésült, szárított. És közben beszélt, beszélt, elsorolta ennek a városnak az összes árnyoldalát, olyan sötét jövőképet rajzolva fel mindkettőnknek, hogy Nostradamus, ha épp betért volna hajat vágatni, biztos jegyzetelni kezd. Susanne közben vitte a boltot.

„Ó, szóljon ám, ha túl sokat beszélek!” – szólt ekkor Clothilde. Én megnyugtattam, hogy dehogy-dehogy, és nem szakadt le a plafon.

Végül elkészült a mű. Régimódi stílusban, nyeles tükörrel megmutatta hátul is, hogy áll, órákig kefélte a ruhámat és közben harmadszorra is elmondta mindazt, aminek egyszerűsített (az ifjúság számára átdolgozott) kiadása fentebb olvasható. „Milyen öreg” – néztem meg magamnak most, szemtől szemben is, merthogy eddig csak tükör által, homályosan találkozott a pillantásunk.
„Bizony, bizony... Amikor én születtem, hatvanhatban, még minden más volt itt” – csóválta a fejét, kezében a ruhakefével.

Hm. Majdnem velem egyidős. Csak ő tartósabban volt kitéve a Pirmasens-effektusnak.

Tíz eurót fizettem, ami nem is rossz ár egy hajvágásért szociofotóval. Gondolatokba merülve mentem haza.

Pár perc híján két órát töltöttem a székében. Ami, hajbéli adottságaimat tekintve, tuti világrekord.

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 36

2010-07-08 20:20

Voltam fogorvosnál. Ma erről számolok be. Halad az álláskeresésem (még semmit sem szeretnék elkiabálni), nemkülönben izgalmas a foci-VB és a hangyahelyzet, mint téma és a munkahelyemen is történnek hébe-hóba dolgok; ám mindezeket messze felülírta az élmény, amely Fogász-kaland néven fog bevonulni a történelemkönyvek piros betűs lapjaira.

Egy hete fáj a fogam. Nem nagyon, csak érzem, hogy van. Szabadság előtt állok, állásinterjúk várnak rám, meg különben is modern felfogású nyugat-európai vagyok, akinek fontos a fogai egészsége, így rászántam magam, hogy idekint is keresek egy fogorvost magamnak. Nem mintha hűtlen kívánnék lenni a magyarországi kapcsolatomhoz – egyáltalán nem, sőt! De ha nagy ritkán, ünnepnapokon otthon vagyok, ő olyankor nem rendel. Szóval német high-tech vájár után néztem. A cédula, amelyre a kollégáim által ajánlott szaki telefonszámát írtam, napokig hevert az asztalomon, én néztem őt, ő meg engem. Így gyűjtöttem erőt. Végül – hogy ne csigázzam a kedélyeket – felhívtam. És kaptam is időpontot.

Csillogó-villogó üvegpalota, süppedős szőnyegek, halk zene, csinos recepciós lányok (műköröm, platinaszőke haj, szoliban gyűjtött pigmentek és műtétileg fixált mosoly): ejha, ez drága lesz...Figyelmeztettek is a kollégák, hogy ez a manus igencsak császár a szakmában, de császárian is kell megfizetni. Ketten elém futnak, és csak azért nem segítik le a kabátomat-kalapomat-kesztyűmet, mert nyár közepe van. A széket szinte alám tolják, kezembe adnak egy űrlapot (űrlap nélkül, mint többször rámutattam, itt nem megy), hozzá csillogó fémtollat (hűha, naggyon-naggyon drága lesz...), és magamra hagynak egy légkondícionált várószobában, két úr és vagy háromszáz színes magazin társaságában.

A kérdőív a csípőbőségemen kívül szinte minden paraméteremre kíváncsi volt. Két oldal, sűrű apró betűkkel. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha TÉNYLEG fájna a fogam.., A kitöltés jó húsz percet igénybe vett. A végén csodás időzítéssel megjelent az egyik fogcica, elvette a papírt, majd újabb bő félórás várakozás következett. A társaságomat képező két úr közül az egyiket hamarosan sorsa elé szólították, és egyedül maradtunk egy ásatag bácsikával, aki mintha csak erre az alkalomra várt volna. Beszélni kezdett. Előbb csak egy-egy puhatolódzó mondat hangzott el, aztán, mivel (neveltetésem révén) udvariasan végighallgattam, ahelyett, hogy fejvesztve elmenekültem volna (bár éreztem rá némi késztetést) – belelendült. Nyilvánvalóan ahhoz a városzobai bácsitípushoz tartozott, aki, ha hagyják, órákig eldohog üresjáratban, szinte mindegy, van-e hallgatósága és milyen. A baj ott kezdődött, hogy az élemedett sorstárs nem németül, hanem pfalziul nyomta. Becsületemre szolgáljon, hogy így is össze tudtam rakni a történetét. Igaz, a jelentősebb hangsúlyokat gesztusokkal is alátámasztotta. Így volt alkalmam látni alsó állkapcsának fogatlan ínyét, melyre épp protézist készíttet; hallani a bal csípejébe ültetett protézis repedt kattogását (mert, miközben elmesélte, hogy eltörött a kerámiavápa, fel is pattant és úgy mozgatta a lábát, hogy halljam a műízület keltette zajt); és megcsodálhattam lábszárának fiatal korában szerzett hegét, mely mint mondta, felfelé is folytatódik még – szerencsére azt nem mutatta meg – és összesen két és fél méter hosszú.

A patho-anatómiát ilymódon elintézve, rátértünk a második világháborúra, melyet a régi szép időkhöz méltó hanghordozással és lelkesedéssel ecsetelt. Nem is próbálta véka alá rejteni, hogy szerinte a mai elpuhult nemzedékre is ráférne egy kis katonás fegyelem a nemzeti szocialista fajtából. Közben tűzbe jött és úgy ordított, hogy rezegtek az ablaktáblák. Már régen letettem róla, hogy válaszoljak neki vagy urambocsá ellentmondjak, mivel a jelek szerint tökéletesen süket is volt és eljutott elbeszélésének abba a fázisába, amelyben már akkor is folytatta volna, ha kiteszik a bejárati ajtó elé szakadó esőben.

Közben – eszem a kis szívét, az utolsó pillanatban toppant be! – megjelent a kárieszbarbi és elszólított a váróból. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, hallottam, hogy az öreg még mindig mondja.

Röntgent csináltak az összes fogamról egy hiper-szuper készülékkel (jujjuj, nagyon-nagyon drága lesz!), majd visszakísértek a váróba. Az ajtó előtt megtorpantam, mert az üvegen át láttam, hogy a wehrmacht-tata még odabent van. De egy ilyen fogászaton rendnek muszáj lennie, nem kóborolhatnak szanaszéjjel a kezelés alatt álló páciensek, így a praxismacsesz a hátam közepére gyakorolt egyre erősödő nyomással szabályszerűen belökött újfent a küzdőtérre.

Az óbersturmbandfűrernek felcsillant a szeme, és ott folytatta, ahol abbahagyta, illetve egy kicsit odébb (a távollétemben sugárzott epizódokról lemaradtam): a téma immár az állattenyésztés lett, mivel kiderült, hogy alkalmi ismerősöm civil foglalkozására nézve helybéli parasztember.

Na most, ha annyit mondok, hogy helybeli parasztokkal pfalziul a sertéstenyésztésről társalogni nem egyszerű, akkor nem rugaszkodok el nagyon a valóságtól. Nem hinném, hogy kedvenc tétel lenne felsőfokú nyelvvizsgán. Anyakoca, fedeztetés, daratáp, lenmagliszt – ezek voltak, amiket megértettem... De szóba kerültek a bikaborjú, fölözött tej, herélés szavak is. A lényegről azért nem maradtam le nyelvileg, mert partnerem meg is mutatta: a pózt, ahogy tartani kell a kocát, hogy „megálljon” a kannak, bantuul sem lehet félreérteni.

Sokat kivett belőlem a dolog, de a fogamról közben meg is feledkeztem. Mikor újra szólítottak, úgy éreztem magam, mint aki már megkapta az érzéstelenítő injekciót. Kába voltam kissé.

Végül a Doktor Úr elé járulhattam, aki igen barátságos volt, kezet rázott velem (hú, igenigen drága lesz!), majd megvizsgált. Nem volt olyan fogam, amelyről jó véleménnyel lett volna. Próbáltam mondani (legalább három műszerrel a számban), hogy nekem csak egy fáj, az is balra felül, rám sem hederített. Szerinte a jobb alsó hetesem gyökere körül krónikus gyulladás van (soha nem is fájt az a fogam...), és a nyelvemen két helyen is további megfigyelést igénylő gyanús foltok terjengenek. „De nekem csak a bal felső...” – kezdtem volna újból, mikor fojtott kiáltást hallatott: megtalálta a bal ALSÓ hetesemet, amelyből januári érkezésem napján esett volt ki az ideiglenes tömés (lásd az idevonatkozó krónikát). „De nem az, hanem a felső...” – daráltam, nyelvemmel félretolva a vibrátor nagyságú műszert. Mindhiába. Négy fogamat találta kezelésre méltónak, azt, amelyik fáj, azt történetesen nem. Szerinte fogíny-problémáim vannak, amit könnyedén kezelni lehetne egy alapos fogkő-eltávolítással. Apróbetűs modorban hozzátette, mivel a betegbiztosítás ezt nem fedezi, kicsit drága lesz... „De”, mondom, „nekem fáj a bal felső hetesem...” Rám nézett elgondolkozva, majd megfontoltan így szólt: „Alles klar. Azt meg kihúzzuk.”

Mire felocsúdtam, kezemmel egy papírlappal a kijárat felé toloncolt a gogogörl, a Doktor Úr pedig eltűnt a szomszéd vizsgálóban. A papíron egy két héttel későbbi időpont szerepelt, hogy jelenjek meg fogkő-eltávolításra, majd két nappal később foghúzás céljából. Utoljára próbálkoztam: „De nekem eléggé fáj a bal felső hetesem...” – de rájöttem, hogy nem is igaz. Ez a doktor tudhat valamit. Mire kiértem a kapualjba, már egyáltalán nem fájt a fogam...

Tapasztalatokban bővelkedve tértem meg hajlékomba. Valószínűleg keresnem kell egy másik fogászt, dacára a csillogó-villogó körítésnek. A jó hír viszont az, hogy ezt a mai konzultációt fedezte a biztosításom, tehát nem került semmibe! Sőt, sok szempontból gazdagabban jöttem ki a dologból. Tanulságok terén biztosan.

Meg itthon vettem észre, hogy az űrlap-kitöltő ezüst tollat is eltettem...

Hozzászólások

 jukap   2010-07-08 21:19      

Együttérzek! Így megy ez itt is. Nem szabad bevenni a szakszöveget, hanem konkrét javaslatot tenni, amúgy itt semmiféle biztosítás nincs ami ingyenessé tenné a fogorvosi látogatást. Az ellátás viszont kitünô, mindenféle teknika és fájdalomcsillapítás kérhetô, persze nem ingyen.

Tanács: ha kibírod, akkor egy magyar fogorvos (megfelelô technikával) feleáron segít.

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 35

2010-06-30 22:52

Lehet, hogy magamra maradok a véleményemmel, de én bizony megkedveltem a vuvuzelát. Egész napi munka után, egy jó vacsorát követően az ember beleveti magát a karosszékbe, bekapcsolja az aktuális rangadót a tévében és máris felcsendül a hang, amely leginkább a béke méhének döngicsélésére hasonlít (míg fő a szilvalekvár...) egy álmos délutánon a kert végében, nyugágyilag alátámasztva. Egyszóval alig öt perc múlva már szendergek is. A vuvuzela segítségével kifejlesztettem a tökéletes VB-nézés technikáját: csak a gólokra ébredek fel (a rivalgás miatt), az ide-oda passzolgatást, sárgalapokat, köpködést, céltalan kergetőzést és sípcsonton rúgott időhúzók álfetrengését kihagyom.

Pozitív hozadéka egyébként az általános VB-őrületnek, hogy pontosan kiszámítható, mikor jut az ember ügyeletben egy kis levegőhöz. A múlt vasárnapi német-angol meccs alatt a német fű sem nőtt tovább, a német madarak felfüggesztették a fütyörészést, a német bogarak a zümmögést, és kórházi ambulanciánk kihalt maradt, mint egy bajor antialkoholista nagygyűlés helyszíne. Igaz, hogy utána aztán csőstől érkeztek a meccsnézés hevében sérülést szenvedett focirajongók. Egy hatéves kisfiú vuvuzelával a szájában elesett, és a hangszer jókora sebet ütött a nyelve alatt. Egy másik kimázolva jött, akár egy német indián, arcán és egész testén vastagon a fekete-piros-sárga (bocsánat: arany!) festék. Anyuka a néhány napja felfedezett bőrkiütést szerette volna megmutatni. Miután a mesterséges pigmentet eltávolítottuk, a dörzsöléstől persze piros volt mindenütt...

A focitémához csatlakozik még a legújabb szupermarket-béli élményem: kapni lehet hatos csomagolásban olyan tojást, amelynek héját focilabda-minta díszíti. Hat fehér „gömb”, fekete hatszögekkel. Őrületesen néz ki. Veszik, mint a cukrot.

De hadd meséljek végre a legújabbról! Voltam mászni! A fogalom alatt azt értem, hogy néhány kollégámmal elmentünk egy csarnokba, ahol a falak körbekörbe színes dudorokkal ékesek és ezek segítségével a vállalkozó szellemű sportemberek egész a plafonig kapaszkodhatnak. Párosával kell csinálni (mint annyi minden mást), az egyik mászik, a másik biztosít. Kötéllel. A talajon álló sporttárs egy csigarendszeren keresztülvetett hosszú kötél egyik végét fogja, a másik vége a kapaszkodó fél speciális övébe van fűzve. Persze minden kötésnek, csomónak, fűzésnek megvan a maga koreográfiája és a dolog így tényleg teljesen biztonságos. Kollégám, aki rávett az akcióra, és hosszú évek óta mászik falon és sziklákon egyaránt, nagy türelemmel oktatgatott a fogásokra. (Egyébként az illető azonos a gitározós élményekből ismert zenebaráttal). Aztán hajrá, neki!
Egykori tornatanárunk a gimiben, ha már haldokoltunk az aktuálisan kirótt terhelés alatt, azt szokta mondogatni: „Akkor használ, ha már fáj...” Hát ez nagyon is használhatott. Egy olyan speciális cipőben, ami karikába görbíti az ember lábát (a jobb kapaszkodás miatt, mint mondták), ötméteres magasságban, ujjaimmal két ötforintosnyi búbba kapaszkodva, lábujjaimat másik két pörsenésre támasztva törtem célom, a plafon alatt kígyózó fűtéscső felé. Lenézni nem mertem, de abból ítélve, ahogy a kötél rángatózott, partnerem odalent félholtra röhögte magát. De felértem! A jutalom abból áll, hogy visszafelé nem kell mászni, az embert a társa szépen leereszti a kötélnél fogva. Ahogy a kötél ereszkedik, lábunkat a falnak vetve ugrálni lehet lefelé, mint a komolyabb akciófilmekben a főhős. Tényleg elsőosztályú érzés.

Odalent gyér taps fogadott, meg a mászós kollégám, aki közölte, hogy jó, de mivel az összes színt használtam, a kísérlet érvénytelen. Most menjek fel úgy, hogy csak a fekete bütyköket veszem igénybe.
Fekete bütyök, ahogy lentről elnéztem, összesen vagy kettő volt a falon. Tüzetesebben tanulmányozva azért még felfedeztem párat, még mindig túl gyéren ahhoz, hogy szárnyatlan földi halandónak sikerülhessen felmászni rajtuk. De felküldtek, hát mentem. Félúton járhattam, mikor úgy éreztem, kimegy az erő az ujjaimból. Szerettem volna elengedni a kapaszkodókat, de nem mertem, mert hátha pont most nem figyel odalent a másik. Végül a verejtéktől csúszós ujjak lecsúsztak a mákszemnyi pattanásokról és én lezuhantam. Csarnokot betöltő ordítás kíséretében. Zuhantam, zuhantam összesen vagy négy és fél centit, mígnem megfeszült a kötél és megszólalt lentről egy nyugodt, rejtett röhögéstől meg-megremegő hang: „Semmi gond, tartalak!” Hálásan hintáztam ég és föld között. „Na oké, most engedj le”, szóltam le aztán szándékolt hányavetiséggel. De a fickó odalent máshogy gondolta. Újabb kísérletre biztatott és hiába pöröltem vele, szó szerint a kezében voltam. Kénytelen-kelletlen tovább másztam.

A zuhanós-ordítós-hintázós protokoll még vagy háromszor megismétlődött, de végül a partneremnek lett igaza: meg tudtam csinálni! Félig áthajolva a fal felső peremén, mint valami ernyedt szereplő a bábszínházi előadás végén, diadalmasan körülnéztem az irdatlan magasságban.

Az első, amit megláttam, egy tőlem nem messze éppen felbukkanó kopasz fej volt, majd egy hozzátartozó illető, akiben felismertem a pirmasensi kórház főigazgatóját. Természetesnek vettem, hogy a testi kimerültség ilyenfajta hallucinációkat okoz, így csak bámultam rá, míg fel nem ért ő is a fal tetejére és meg nem szólított: „Schönen guten Abend, Herr Kollege Kiraly!”

Még csak nem is lihegett.

Mivel a testi-lelki kínok tovább már nem fokozódhattak, hamarosan véget is vetettünk a mászópartinak, és egy sörözőben ápolgattuk tovább megtépázott szervezetünket.

Hosszúra nyúlt ez a mai beszámoló. Már csak egy rövid jelentés van hátra a hangyahelyzetről. Lakótársaim köszönik szépen, élnek és virulnak. Reggelente, amint pirkad, csiklandozó érintésük ébreszt, és a forró villanykörténél pörkölődő szárnyuk zizegése ringat el éjszaka. Barátom és kollégám (a mászós-gitározós), mikor megosztottam vele a problémát, azt a tanácsot adta, hogy ha már így összejöttünk, tekintsem őket háziállatoknak és adjak nekik nevet.

Nem is rossz. Lehet, hogy pályázatot fogok kiírni. A legjobb neveket benyújtó versenyzők között fajtiszta, számozott, CACIB-győztes alomból származó kishangyákat sorsolok ki.

Ahogy elnézem, mintegy másfélezer névre lesz szükségem...

&&&