Attendance Bécsből 2

Október 27. 

Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út. 

Folytattam tehát a csomagolást: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Sebességet váltani csak úgy lehetett, ha közben a jobb térdemmel elfordítottam az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá vált a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül láttam, berácsozva. Fékezéskor időnként megindult a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullottak a nyakamba. Saját magamnak tett ígéretemhez híven becsúsztattam a lejátszóba a Strauss-CD-t és hajrá! Irány Bécs! 

De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte, hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak – kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”. (Horatius). 

És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt... 

Átfutnak az agyamon a szombathelyi távozásom képei. Az ottani főnököm csak annyit mondott, mikor bejelentettem, hogy elmegyek: „Úgysem tudok olyant mondani, amiért maradna, nem igaz?” És el sem búcsúzott tőlem. Az utolsó napomon szabadságon volt. Nehogy félreértés essék: én nem várom, hogy sírjanak utánam, ha elbúcsúzom. De ha megadatik, hogy mégis hiányzom a hátrahagyottaknak, azért nagyon hálás tudok lenni. Mert jó érzés, tudjátok. Ezekből a jó érzésekből élünk. 

Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodálatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több? 

Na persze, ahogy Bécs felé rezgett a járgány a Tritsch-tratsch polkától, nem szomorúság volt, amit éreztem. Bár bevallom, nem is eufória. Örömömbe, hogy hazámtól és házamtól mindössze száz kilométernyi távolságra költözöm, és a család újra egyesül, vegyült némi szorongás is. Nem is kevés. Bécs, Szent Anna Gyermekkórház... Vezető gyermek-aneszteziológusként... Ahelyett, hogy táncra perdültem volna a boldogságtól, rettegni kezdtem, hogy vajon megfelelek-e nekik. Nem valami fatális tévedés volt-e, hogy felvettek erre az állásra? Lehetségesnek tartottam, hogy egy-két hét (nap? óra,?) után kiderül: az egész csak félreértés. Egyszer diákként (lehettem vagy tizenhárom éves) a zeneiskola vonószenekarában felfigyelt rám a karmester. A második hegedű utolsó előtti pultjánál ültem és hirtelen csak kiszólított a sorból, hogy ejnye, maga milyen jól húzza, jöjjön ide szólamvezetőnek. Kiültetett az első pulthoz, és beintette a zenekart... Tündöklésem kerek húsz másodpercig tartott. Talán a megtiszteltetéstől nem tudtam játszani. Meg amúgy sem voltam valami híres hegedűs, a karmester csak valami ostoba félreértés miatt hihette azt, hogy jó vagyok. Húsz másodperc után leintette a zenét és rám ripakodott, hogy mi a fenét művelek. Visszaküldött – nem a második hegedűbe, hanem a harmadikba. Ketten voltunk ott, egy közismerten tehetségtelen, kövér, izzadós fiú és én. A két számkivetett. Sohasem felejtem el. 

Na értitek? Nem altattam kilenc hónapja, itt meg én leszek a vezető aneszteziológus. Valahol mélyen a bennem lappangó bukott hegedűs rettegett a küszöbön álló lefokozástól. Családom számára persze ismerős volt a helyzet. Láttam rajtuk, mennyire megerőltető nekik jobban hinni bennem, mint amennyire én hiszek saját magamban. Végigcsináltak már velem néhány megmérettetést (szakvizsgák, szakmai kihívások), melyek rendre az én fényes „győzelmemmel” értek véget, így sejteni vélték ennek a történetnek is a végkifejletét. Megértették ugyan, milyen stresszel jár egy új munkahely egy új országban és erejükhöz mérten támogattak is, de azt hiszem, azokban az első napokban nem lehettem valami könnyű társaság. 

De elég belőlem. Október elsején, éjjel fél kettőkor megérkeztem Bécs kilencedik kerületébe, a kórháztól kapott kis lakásunk elé és kezdetét vette ez az új fejezet. A lakást néhány héttel korábban már átvehettük, feleségem és a Brigád (anyósom és apósom) lakhatóvá varázsolta és akkor éjjel Gabi (Frau Attendance) és a két kisebbik fiam ott várt rám. Aludtak persze, mire megjöttem, de reggel már együtt ébredtünk arra, hogy a nap bevigyorog az ablakon és a galambok négyezer decibellel burukkolnak az ablakpárkányokon. Utóbbiak egyébként azóta sem hagyták abba, jóllehet a nászidőszak biztosan elmúlt. Reggelente galambszóra ébredünk, és bizonyos anyagcsere-manőverek közepette (a legkisebb helyiségben) tisztán hallani, ahogy csőrükkel kopognak az ablaküvegen. Az ember a hajnali sötétségben félálomban gombolyítja a papírt a rolniról, mikor hirtelen észreveszi, hogy a nyílászárón át apró gombszemek lesik ki anyagi létének legintimebb pillanatait. 

Fiaim közül a két kisebbet október elsején elvittük egy gimibe, és bemutattuk az igazgatónak. Korábbi kudarcunk miatt (a legkisebbet nyelvi hiányosságai miatt kipenderítették egy másik bécsi gimnáziumból) volt bennünk némi félsz, hátha ismét elutasításban lesz részünk. Merthogy a két kis-Attendance nemigen tudott németül október elején (jogos a múlt idő!!!). Igaz, ez egy drága magángimi és az előzetes levélváltáskor az igazgató igencsak segítőkésznek bizonyult... 

A kedves, középkorú, szakállas direktor kész dossziékkal várt minket (az általam korábban küldött bizonyítvány-fordítások, korábbi leveleim kinyomtatott példányai és minden ide vonatkozó dokumentum gondosan lefűzve feküdt íróasztalán), gyermekeinket a nevükön szólította és azonnal kész ötletei voltak a srácok integrációjának elősegítésére. Húsz perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy a fiúk a gimi tanulói az 1/c illetve 3/c osztályokban. Első tanítási nap: hétfő (október elseje péntekre esett). 

A titkárnő még kitöltetett velünk néhány kazalnyi kérdőívet, legombolt rólunk egy kisebb vagyont tankönyvekre, füzetekre és egyenruhára (!), majd utunkra bocsátott bennünket. Szédelegve léptünk ki a kapun. A gyerekek egy bécsi gimnázium tanulói... 

Azóta odajárnak. És amit művelnek, maga a csoda. Az igazgató valami különleges státuszt biztosított nekik, hogy csak abból kapnak osztályzatot félévkor, amiből jó jegyeket szereztek, a rosszul sikerült dolgozatokat, feleléseket nem veszik figyelembe. Év végén, ha a fontos tárgyakból sikerül elérniük a megfelelő szintet, „felső osztályba léphetnek”, ha nem, marad a „különleges státusz”. A fiúk, fittyet hányva az engedményeknek, hordják haza a jó jegyeket, megírják a dogákat és felelnek, mint minden diák. Igaz, a délutánjainkat öttől fél kilencig kitölti a tanulás – nekik csak felerészt, de nekem az egész jut, mert külön-külön tanulok velük - de megéri. 

Ami pedig a beilleszkedést illeti: azt hiszem, sem a tanárok, sem a diákok nem először látnak külföldit. Az osztályközösségük hihetetlenül nyitott, érdeklődő, elviselik és szárnyaló gyermeki intelligenciájukkal kiegészítik a srácok nyelvi hiányosságait, tojnak a melléknév-deklinációra és a partizip perfektre, ehelyett együtt lógnak, dumálnak, pingpongoznak, csocsóznak, tanulnak (!) és filozofálnak. Igen, filozofálnak, mert megbeszélik (ne kérdezzétek, hogyan...), hogy miért jobb Ausztriában/Magyarországon, hogy miért jó hely Bécs és miért nem az Szombathely (és persze fordítva is), melyik tanár hülye szadista és melyik a rendes szivar és így tovább. 

Éppen ma éreztem úgy, hogy van jövője ennek a faramuci „kísérletnek” a gyermekeink életével. Áron fiam azzal jött haza, miután átcsocsózta a délutánt új barátaival: „Apa, az osztálytársaim tök jó fejek!” 

(Folytatása következik, benne mindennapjainkról, a munkahelyemről és a bécsiek sajátságos szokásairól szóló beszámolókkal. Maradjanak velünk!) 

Attendance Bécsből 1

2010. 10.21. 22:30


Amikor elkezdtem ezt a naplót, még nem tudtam hogy ugyan Pirmasensben kezdem, de Bécsben fogom továbbírni.


Majd három hétnyi bécsi élet és munka után egy máris biztosnak látszik: mesélnivaló akad itt is bőven! 

Köszönöm, hogy érdeklődtök, hogy követitek ezt a furcsa, kacskaringós, hullámhegyekkel és -völgyekkel szabdalt vándorutamat. Folytatom hát- olvassátok olyan szeretettel, amilyennel írom!


A történetnek van egy munkahelyi szála, egy bécsi mindennapok-szála és egy iskolai szála is. Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Kezdem az utolsóval, mert ebbe még nem avattalak be Benneteket: két fiamat a három közül beadtuk egy bécsi gimnáziumba tanulni. A harmadik, majd’ tizenhat éves fiatalember, úgy döntött, hogy az érettségiig már nem vág bele az osztrák középsuliba, így Magyarországon maradt édesanyjával, ha úgy tetszik, Frau Attendancéval, aki tovább viszi szombathelyi háziorvos-praxisát. 

Én meg a két kisebbel (tizenegy és tizenhárom évesek) hétközben Bécsben próbálkozom, hétvégén meg hazautazunk. Száztíz kilométer. Összehasonlításképp: a Szombathely-Pirmasens-távolság 930 volt... Minőségi ugrás még akkor is, ha a hétköznap esti vacsorákat változatlanul én alkotom. Úgyis annyit beszélnek a gyermekkori elhízás veszélyeiről, legalább a két fiam válláról leveszem ezt a gondot. Kivéve, ha megeszik, amit főzök, ami jelen gasztronómiai képzettségem mellett erősen kétesélyes. 

Az iskola két metrómegállónyira van a lakásunktól, itteni viszonylatban tehát a szomszédban. A közlekedés igen jó (sőt fantasztikus, de erről külön fezezetben szólok), fél nyolckor indulnak és nyolckor már az iskolapadot koptatják. Domi 1.c-s, Áron 3.c-s a nyolc osztályos gimiben. Németül nem tudnak, saját szavaikkal: ülnek, mint a dísz. Illetve bocsánat, az egész mondat múlt időben értendő. Régmúlt időben. Mert alig három héttel a sulikezdés után gyermekeim sorra hozzák haza a dicséreteket, hibátlan dolgozatokat, 1-es feleleteket (itt is az a legjobb jegy). Nem álltam meg, egyik este megkérdeztem a kisebbiktől: „Mondd, te honnan tudsz németül?” Mert német nyelvű találós kérdéseket olvastam fel neki, csak úgy heccből - és adekvátan válaszolt. Vállat vont és széttárta a karját. „Nem tudom”, mondta, „Miért, tudok...?” A másik srác meg épp ma felelt (szóban!) földrajzból Ausztria hegy- és vízrajzából. Kettesre, ami itt, ugye a négyes. Hogy mit nem tudott a lusta kölke, fogalmam sincs... Hogyhogy nem egyest hozott..?! Amúgy három hete a német szókincse még elfért volna egy bélyeg hátulján, most meg valami hosszanti völgyekről számolt be, melyek három részre osztják az Alpokat észak-déli irányban, meg homokkőről, paláról és az úgynevezett metamorphe Gesteine-ről is szó esett állítólag. Szédületes. Elképzelem, nekem milyen lenne idegen nyelven, idegen gyerekek között három hét alatt beilleszkedni, behozni a majdnem egyhónapos késést (a többiek szeptember 6-án kezdték a sulit!) és hordani haza a dicséretet... Éppen elég felnőtt fejjel az új kórházban helytállni. Arról is mesélek hamarosan. 

Meg el akarom mondani a srácok felvételi beszélgetését, a bécsi lakásunkat, a reggeli metrózásokat, a város hangulatát is... Mindent, mindent! Most csak úgy belekaptam és már abba is hagyom, mert éjjel van és kókadok lefelé. De hamarosan jelentkezem! 

Attendance: Pfalzi köznapló 42

2010-09-28 21:45

Az ifjabbik Attendance sorsa hányatottabb lett, mint vártuk. Ehelyt csak nagyon röviden: nem igazán volt szimpatikus az iskola hozzáállása kisfiunk törekvéseihez, így most másik gimit keresünk neki. Pénteken újabb beszélgetés újabb igazgatóval... Összetett napokat élünk.

Este hétkor már sötét van itt. Meg köd és hideg. És az osztályon mindenki felhős mélabúval méreget a szeme sarkából. Azt mondja a Dr. Huang, hogy az egész ház tud róla és sajnálják, hogy elmegyek. Ez egyébként újdonság nekem, mert a kórházban, ahol tizenöt éven át dolgoztam, alig kaptam egy-egy kézszorítást búcsúzóul: a többség vállat vonva vette tudomásul távozásomat. Darab-darab. Tizenöt éven keresztül igyekeztem felépíteni valamit, ami nem elsősorban nekem, hanem a háznak és főleg a betegeknek jó – és bátorítás helyett konok hallgatást, megértés helyett ledorongolást, támogatás helyett gáncsot kaptam. De most, hogy elegem lett és otthagytam őket, azt terjesztik (az ember azért visszahall egyet-mást), hogy én hagytam cserben őket. Akkor már inkább a Dr. Huang.

Azért volt alkalmunk nekünk kettőnknek ilyen mélyenszántó eszmecserét folytatni, mert ma délután bent ragadtunk a személyzeti szálló liftjében. Az ilyesmi összehozza az embereket. Dr. Huang az ötödiken lakik, én a negyediken, de a harmadik magasságában hirtelen csattant valami és a fülke nagy zökkenéssel megállt. Telefonáltunk a műszaki ügyeletre, ahol megígérték, hogy azonnal jönnek, majd teljes ötvenhét percig édes kettesben maradtunk a kollégával, aki egyébként nőgyógyász (félnem ilymódon nem kellett tőle). A kezdetben félszegen indult társalgás odáig fajult, hogy mindkettőnk főnökének jellemét pellengérre tűztük alig-alig válogatott szavak formájában, és Huang doki kifejtette, hogy teljesen megérti, hogy elmegyek. Nocsak. Közben az ácsorgást guggolás váltotta fel, majd az egyre oldottabb légkörben lassan lecsüccsentünk a padlóra és a nőorvos kolléga megosztott velem egy almát, amit a hátizsákjában talált.

A műszaki brigádnak nyomát sem láttuk, a végén két másik lakó szabadított meg minket, mert az ajtót kívülről – kis rángatás árán – ki lehetett nyitni, mi pedig kimásztunk a két emelet között megrekedt járgányból. Annyira összejöttünk, hogy még toltam is hátulról a kollégát.

A minap jött egy gyermekgyógyász-jelölt az osztályra körülnézni és állásért folyamodni. A főnök mindenkit bemutatott neki, engem is, megemlítve, hogy „Dr. Kirali elhagy bennünket”. És mintegy dicsekvésképpen fűzte hozzá: „Bécsbe megy”. Úgy ejtette ki, mintha azt mondta volna: „Látja, milyen jó hely ez a mi osztályunk, milyen jó helyekre jutnak be az itt tanult kollégák!” Szóval, mintha az ő érdeme lenne. Ugyanígy, ha beszédbe elegyedem más osztályok dolgozóival, a végén mindegyik bólogat, hogy megérti, miért távozom: „Persze Bécs az Bécs...” Van bennük egyfajta respektus a Császárváros iránt.

Az egyik radiológus főorvos, egy ősz, hatvanas figura a minap kifejtette, hogy még két éve, hat hónapja és valamennyi napja van hátra (napra pontosan tudta), és ő is nyugdíba megy. „Hazamegyek Németországba” – fogalmazott a pirmasensi kórház kantinjában... Nem értettem. Hogyhogy? A mellettem ülő a fülembe súgta: „Bajor. Szerinte csak az Németország...”. Az öregnek állítólag van egy világító kijelzős visszaszámlálója a szobájában, hogy amikor benyit, már messziről lássa, mennyi idő még a „szabadulásig”. Mikor megtudta, hogy Ausztriába megyek, kérte, hogy üdvözöljem a nevében a „csatolt területek lakóit...” Régivágású német. Nagyon régi. A főnököm szerint, aki fültanúja volt mindennek, lehet, hogy ártana bécsi karrieremnek, ha átadnám az üzenetet...

Ez a visszaszámlálás amúgy szerintem túlzás. Minél közelebb jön az elválás napja, annál szimpatikusabbak a régi kollégák, annál kedvesebb az együtt töltött idők emléke. Affektív mnesztikus transzformáció, mondják a pszichiáterek. Az idő ereje – „Csak a szépre emlékezem”. Ezt már nem pszichiáter-duma, hanem egy idevonatkozó régi sláger. És milyen igaz! Ma rajtakaptam az egyik idős nővért, amint egy nagy könyvet lapozgat, tele aforizmákkal, egymondatos jótanácsokkal. Nagy emberek magvas gondolatai. Kérdeztem, minek bújja, mire azt felelte, hogy nekem keres valami odaillőt. Búcsúzóul... Hát csoda, hogy az ember érzelmes hangulatba kerül és el-ellágyul? Még az időjárás is mintha kulisszaként szolgálna a Nagy Elváláshoz. Szeptember végén... Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...

De inkább másról mesélek. Annak idején oktondi módon két éves szerződést kötöttem a T-Mobillal (hogy jöjjön rájuk a hasmenés), és most persze fel akartam bontani. Merthogy olyan helyre költözöm, ahol nekik nincs lefedettségük. Vis maior. A tisztviselő megértően viselkedett, mondta, hogy ilyen van, semmi gond, néhány űrlap és el van intézve a dolog. El is volt ma délelőttig, mikor is szenvelgő hangú levelet kaptam a bonni központtól, hogy igazán nagyon sajnálják, hogy felbontom a szerződést, meg hogy persze megértik és természetesen jogomban áll. Csak a hátralévő havidíjakat kell egy összegben kifizetnem. Mivel idén januárban kötöttem két évre, a hátralévő summa úgy 600 Eurót tesz ki.... Persze lángot fújva mentem vissza a boltba, de úgy tűnik, semmit sem lehet tenni, a számla kiegyenlítésétől csak egy esetben tekintenek el: Todesfall...

Szóval, ha megszívlelitek egy sokat tapasztalt bölcs ember tanácsát: kerüljétek el messze az adott céget. Igaz, jogilag valószínűleg nekik van igazuk. De akkor is! Hát nem?!

Kicsiny legénylakásom egyre inkább egy neuraszténiás kakas szemétdombjára kezd emlékeztetni, ugyanis csomagolok. Nem igazán látom még át, hogy fogok beférni kompakt egyterűmbe a két szőnyeggel, komóddal, karosszékkel, satöbbivel együtt, de muszáj lesz. Egy biztos: kihasználatlan űrszelvények nem maradnak a járgány belsejében.

Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út.

Folytattam tehát: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Most sebességet váltani csak úgy lehet, ha közben a jobb térdemmel elfordítom az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá válik a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül látom, berácsozva. Fékezéskor időnként majd megindul a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullanak a nyakamba.

Vettem egy CD-t, amin a bécsi filharmonikusok játszanak Strauss-valcereket. Elhatároztam, hogy induláskor belököm a lejátszóba, feltekerem a hangerőt, hadd harsogjanak a rezek, aztán gázt neki! 

De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte, hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak – kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”. (Horatius).

És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...


Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodlatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?

De most: Irány Bécs, irány az új ország, irány a családom! Szóljanak a Strauss-melódiák!

Csípje meg a jérce, már megint utazom, már megint költözöm, már megint máshol dolgozom... Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!

Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.

 Hozzászólások

Pompéry Berlin   2010-09-29 00:25      

"Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!"

Ugyan, már hogy lennél?! Újrakezdeni mindig lehet, söt idönként kell. Neked különben ebben amúgy is nagy rutinod van. 

“Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.“

ÚGY LEGYEN !

Várjuk a folytatást!

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 41

2010-09-21 00:14

Mint a mesében: a legkisebb királyfi elindult szerencsét próbálni. Találtunk neki egy bécsi gimit, ahová meghívták egy napra, hogy nézzen körül. És ez a nap holnap lesz!

Feleségem, a szülei és ő maga, a kis királyfi ma elvonultak a bécsi lakásunkba, hogy holnap 8 órára a gimiben legyenek. Se internet, se telefon, csak egy-egy SMS potyadozik a Nagyvárosból, hogy így meg úgy izgulnak, hogy az otthon maradt nagyok közül az egyik lázas, és egyedül vannak otthon...

A helyzet így fest: ők Bécsben, én Pirmasensben (800 km), a másik két gyermek Szombathelyen, egyedül, mert ugye a nagyszülők is Bécsben vannak... Ígértem, hogy kerülöm a német kifejezéseket, de olyan mély átéléssel tudják mondani, hogy „vááánszinn!”. Na ez az. Vánszinn.

Most az egész család a legkisebb királyfinak (és anyukájának) drukkol.

Vak Bottyán generálisnak hozzánk képest könnyű dolga volt, Béri Balog Ádámnak szintúgy, mikor lovasaik élén ostromolták Lipót császár városát. A legkisebb királyfinak nincs kardja, se lova: igaz, kuruc vér aztán csordogál az ereiben! Mikor megkérdeztem tegnap, hogy izgul-e, azt mondta: „Miért? Jó buli!”

Hódítsd meg magadnak a császárvárost, ifjú Attendance!

&&&

Attendance: Pfalzi köznapló 40

 2010-09-18 23:36

Másfél hét. Ennyi van hátra a pirmasensi küldetésből. Ennyit töltök még itt, puritán lakomban, a kék linóleumon, és nem fogom már látni, hogyan vált sárgára az ablakom előtti fák koronája. És ennyi adatik még a Pfalzi Köznaplónak is, hiszen, ha folytatom egyáltalán, sem nevezhetem többé „pfalzinak”. Vár a Császárváros. Vár megint valami új, valami teljesen más. Összecsomagolom a kis motyómat – gyűlt pár edényem, bútorom, szőnyegem -, és begyömöszölöm az autóba, hűséges társamba, amelynek kilométerórája vagy 20 000 km-rel többet mutat a kaland kezdete óta. Bele fog férni mindenem. Amit itt gyűjtöttem, annak csak nagyon kis hányadát teszik ki ezek az ingóságok. A többi idebent van – a krónikás most a mellkasa közepére mutat. Van közte kincs, nagyon sok: tudás, tapasztalat, az élmény, hogy mindenütt élnek jó emberek. Volt itt pár hihetetlen találkozásom. Most csodálkozom rá, mennyi jóindulatú társat adott körém a sors ebben a kilenc hónapban. Az ebédlőben tegnap megállt mellettem a röntgenes főorvos (közös kalandjainkat lásd feljebb): éppen a tálcáját vitte vissza. Nagyon komoly hangon, látható szomorúsággal megkérdezte: „Tényleg igaz, hogy elmegy?” És a műtőben, miközben elláttam egy császármetszéssel frissen a világra segített bébit, odasomfordál mellém a műtősnő, amúgy bemosakodva. Otthagyta az asztalt, a kezében valami műszert lóbált, az operatőr hasztalan szólongatta a nyitott hasüreg mellől. „Most hallom. Maga tényleg itthagy minket?” – kérdezte megütődve. Az osztályos nővér pedig, miután bekötöttem az infúziót egy újszülöttnek, akinek vénái eladdig vagy három kollégám támadását verték vissza, nagyot sóhajtott, és megjegyezte: „Ha maga elmegy, ezen az osztályon csak fakezűek maradnak...”

Mindez egyetlen nap alatt. És még akkor nem is említettem azt a takarítónőt az újszülöttosztályról, aki, miután megtudta, hogy magyar vagyok, egy reggel azzal fogadott a folyosón, hogy énekeljem el vele azt a dalt a habos süteményről, amit magyar származású édesanyjától tanult valamikor még időszámításunk előtt. „Das Lied über das Chabosch Schütemenj” – így mondta. Magyarul ugyanis nem beszélt már egy szót sem. És rákezdtük ott a folyosón, hogy „Jaj, de jó a habos sütemény, mogyoró van az ő tetején...” Van még talán, akinek ez ismerős.

Istenem, Bécs. Szombathelyi lévén, úgy nőttem fel, hogy naponta olvashattam a város közepén egy útjelző táblán: Wien 120 km. A proletárdiktatúra diszkrét bája. Mert nemhogy Bécsig, de a magyar földön elterülő Felsőcsatárig (15 km) sem mehettünk, mivel már az is a „határsávba” esett. Ausztriába három évente utazhattunk, ha megkaptuk az engedélyt és a valutakeretet, ami, ha jól emlékszem, mai árfolyamon vagy 20 Euró lehetett (mekkora pénz volt az!) Bécsre, a történelmi világvárosra még a közelmúltig is amolyan ígéret földjeként tekintettem. Például eszembe sem jutott volna soha ott állást keresni. És még most is kicsit szédülten kapkodom a fejemet, hogy én... Bécsben... vezető gyermek-aneszteziológus...

Kicsit szédülten kapkodtam a fejemet akkor is, mikor a közelmúltban néhányszor autózni voltam kénytelen a Kétfejű Sas városában. Amelyik utca nem kétszer három sávos, azt már nem is Strassénak, csak Gassénak nevezik. Ömlik a forgalom, és mire az ember nagy nehezen beverekedi magát a belső sávba, a GPS lágy női hangon megszólal: „Fordulj jobbra!” Persze. Te meg fel. Az orvosi kamara a belvárosban található, tündérszép helyen, pazar épületben. Volt alkalmam megcsodálni, mert pilótanyelven szólva háromszor „repültem rá”, míg egyszer meg tudtam állni a bejárat előtt, az előző két alkalommal továbbsodort az autóáradat. Nem rendelkezem ugyanis a szakirodalomban „fuvaros génnek” nevezett geno- és fenotípussal, azaz azzal a fajta idegrendszerrel, amelyik képessé tenne ötezer autós kollégával a hátam mögött egyszer csak megállni a járdaszélen, kitenni a vészvillogót és flegmán besétálni az épületbe. Hadd dudáljanak. (Erről jut eszembe, az is felette bájos, hogy a város határában, a Wien tábla alatt, mintegy kiegészítésképpen ott virít a „Tülkölni tilos!” jelzés... Kevesen tartják be a reggeli csúcsforgalomban.)

S ha mégis sikerül valahol kiállni az áradatból, a következő tétel: a parkolóhely-keresés. Több esélye van az embernek előtanulmányok nélkül, a fejére húzott alsógatyával letenni egy Boeing-747-est a kifutópályán, mint Bécsben szabályosan parkolni. Én már megfejtettem, honnan meríti a helyi önkormányzat látszólag kifogyhatatlan gazdagságát. A büntetőcédulákból, barátaim. Meg a parkológarázsok bevételeiből.

De ha már a kamaránál tartunk, az utókor okulására hadd regélem el, mi minden kell ahhoz, hogy az embert felvegyék az Ausztriai Orvosok Nyilvántartásába. Nohát.

Először is persze a diploma és a szakvizsgák hiteles másolata és hiteles fordítása. Aztán az úgynevezett „Konformitás-igazolás” és a „Jó hírnév igazolása”. (Ez utóbbi az angol Certificate of Good Standing, illetve a jól csengő nevű Unbescholtenheitsbestätigung magyarra ferdítése. Lényege, hogy én, mint orvos, eddig nem adtam okot panaszra.) A szóban forgó okmányokat egy erre felhatalmazott hatóság állítja ki, szerintük maximum 62 munkanap alatt, szerintem volt az 90 is. Ezeket persze szintén hitelesen le kell fordíttatni. Kell továbbá egy erkölcsi bizonyítvány (és annak hiteles fordítása), mivel én egy ideje Németországban élek, innen is (itt a neve Strafregisterauszug). Ha ez is megvan, akkor már csak az állampolgárság igazolása, a születési és házassági anyakönyvi kivonatok hiteles másoltatása és fordíttatása van hátra és 2 db. igazolványkép. És kész. Egyszerű, nem?

No igen, és kell még hozzá egy jótékony munkaadó, aki telefonon odaszól a kamarának. A Wiener Aerztekammer honlapján ugyanis az áll, hogy ha a fentieket benyújtjuk, részükről a hivatalos ügyintézés pikkpakk 30-60 nap alatt meg is van... Leendő munkaadóm telefonjának hála, helyben megvárhattam, tartott vagy 17 percig. Így most osztrák orvos (is) vagyok, lajstromba vettek, lajstromszámom: 27880.

A kórház rendelkezésünkre bocsátott egy kis lakást is, így bécsi lakos is lettem legkisebb fiammal együtt, akit közben benyomtunk egy bécsi gimnáziumba: két hét múlva kezd, kéretik szorítani neki!!! A másik kettőt (még) nem sikerült elhelyezni, feleségem, Frau Attendance is megtartja szombathelyi praxisát, így a család újragegyesülése még várat magára, illetve a hétvégekre fog korlátozódni. Nem nagyon látjuk még át, hogy-mint lesz: a kaland folytatódik. Ha igény mutatkozik rá (ha nem, akkor is), valahogy szerét ejtem majd, hogy arról is beszámoljak. Jó...?

De addig még két hét van itt, a színesedő Pfalzban. És nyakra-főre ügyelek. Ma is, holnap is. És kedden (akkor bentalvósat), szerdán (akkor behívósat), csütörtökön (bentalvós), szombaton (behívós), vasárnap (bentalvós), végül kedd (behívós). Cukorfalat főnököm egyéb kommunikációs csatorna híján valószínűleg így adja tudtomra gondterheltségét távozásom miatt. Sebaj. Állok elébe.

Illetve most fekszem, mert éjjel lett megint.

Még jelentkezem.

Hozzászólások

poe   2010-09-19 16:27      

Pfalzi vagy bécsi, mindegy nekem felség. Itt ne hagyjon bennünket, mert mi még pályázatot sem írhatunk ki egy másik királyra 

Pompéry Berlin   2010-09-19 18:08    

Csatlakozom!!! Rendszeres olvasód vagyok még akkor is, ha az utóbbi idöben ennek ritkán adtam hangot. Igényt tartok a további folytatásokra is. Hajlandó vagyok akár monetáris alapú elöfizetövé válni.

ubuge   2010-09-19 18:42    

Manapság inkább csak olvasóként jelenlevő fórumtagként alul-felülírott is arra kér: folytasd!

Andu   2010-09-20 08:51      

Grüß Gott Herr Dr. König! Gratulálok az álláshoz, a világ legklasszabb városában!

A Sprechstundennek vége, jön az Ordinationszeit!  A sima névkártyáknak is vége, a minimum a Magister, de általában rákerül az összes cafrang a monarchiás idöktöl kezdve. Még az is, hogy K und K udvari beszállító.  A professzor feleségét (akkor is ha csak fodrász volt mielött a prof. elvette) megilleti a Frau Professor megszólítás, erre adnak. Ugyanezzel Dojcslandban kinevetnék az embert.  De, Wien ist anders!  A Guten Morgen, Abend, Nacht mellé belópódzik a Grüß Gott, amivel mind Hamburgban, mind Berlinben és Düsseldorfban hülyének néznének, de Bécsben (jöööö) és Bajorországban más világ van. 

A németek szörnyü "hallozásának" ott nyoma sincs. Csak a német turisták halloznak, meg heyeznek, ha fizetni szeretnének. Egyszer egy pincér, aki Herr Ober és nem Herr Hallo már nagyon unta.

Odalépett a hallozó "Piefke" úrhoz és illedelmesen azt mondta:

"Der Hallo ist schon gestorben!"  Ezt persze gyönyörü wienerischül. Röhögött az egész kávéház. (Hogy kik a Piefkék? Az osztrákoknak a poroszok.)

A St. Anna kapcsán egy szomorú aktualitás. Követem hellyel-közzel egy apuka internetes naplóját, aki kislánya betegségét, küzdelmét meséli. A magyarországi protokollok kimerültek, a kislányt rendszeresen kezelik ott "nálad" a leendö munkahelyeden. Altatják is sokszor. Az apuka már mindenét elvesztette, csak a kicsinek él. Arra gondoltam, micsoda nagy szerencse lenne, ha veled is találkoznának a St.Annában! Az apuka nem beszél németül, ezért föleg kiszolgáltatott.

Erazs   2010-09-20 22:22      

Èn is csatlakozom! Eddig naplód minden egyes betüjét olvastam!!!! Felölem átmehet az Ausztria topikba is, ott is rá fogok klikkelni

&&&