A madárka fészkére száll

Augusztus 31. hétfő

Áron moszkvai gépe hajnali fél hatkor szállt le. Nagyon fáradt volt, nagyon elvarázsolt, nagyon boldog és nagyon büdös. Azt mondta, más emberként tért haza. El is hiszem.

            Hazautaztunk, megfürdettük, aztán kis pihenés után mi bécsiek - Domi meg én - útrakeltünk a Császárvárosba, merthogy holnap munka. Meg iskola.

            Viszlát, nyár, viszlát, Dél-Tirol, viszlát, hegyek! A viszontlátásra. Mihamarabb.

(Utóirat: Az igazsághoz tartozik, hogy Domi másnap lelkiismeretesen be is ment a suliba, de zárt ajtókat talált. Egy takarítónénitől megtudta, hogy Bécsben csak egy hét múlva kezdődik a tanítás. A délutáni vonattal már otthon is volt Szombathelyen.)

Utazunk ismét

Augusztus 30. vasárnap

Hát így telt el ez a nyaralás is. Reggel durcásan összepakoltunk, megreggelizünk és elbúcsúztunk a háziaktól. Mikor Siegi papának megköszöntem a vendéglátást, kiemelve, hogy szinte családtagoknak éreztük magunkat, még a szeme is párás lett.

            

On the Road

Hosszú, eseménytelen utunk volt hazafelé. Dél-Tirolból a GPS úgy vezet haza Szombathelyre, hogy először észak-dél irányban átnavigál Ausztrián, majd az északi autópályán, az A1-esen cimbál végig Bécsig, onnan délnek fordít és Eisenstadt felé terel. Rövidebb út akadt volna, de az autópálya volt a leggyorsabb.

            Este hét óra tájban értünk haza. Lecuccoltunk, a fiúkat betereltük a házba, aztán mi ketten, Gabi meg én, ismét kocsiba ültünk, hogy Pestre hajtsunk, az Ipoly utcába. Pár alvással elütött óra után, hajnalban ugyanis vár minket Ferihegy, érkezik Áron, a Transz-Szibériai Vasút világutazója.

A Lago di Vernago körül

Augusztus 29. szombat

Utolsó teljes napunk Dél-Tirolban. Pedig ezeket a reggeliket, ezeket a vacsorákat, a kényeztetést, no és a leírhatatlanul szép túrákat nem lenne nehéz megszokni.

            Nemhiába fohászkodtam tegnap a kegytemplomban Máriához. Gabi az éjjel úgy aludt, mint a tej, mára sokkal jobban van. Nosza hát, túrára fel!

            

Úton. Háttérben a tó

Van a Schnalstalban (egyszer már ideírom az olasz nevét is: Val Senales - szerintem sokkal szebb, mint németül), szóval van a Schnalstalban egy tó, a Vernagt Stausee. A Schnalser Bachot itt felduzzasztották egy nagy gáttal és az így keletkezett kb. százhektáros tó az általa elárasztott (elnyelt) egykori település, Vernagt (Vernago) után kapta a nevét. Ennek a partjára készültünk ma.

            Túránk kiindulópontja a modern Vernagt am See volt (tehát a nem elárasztott rész). Szombat lévén, alig találtunk parkolóhelyet. A mai kirándulást is Hütték mentén fűztük fel: az első állomás a Tisenhofnak nevezett vend. egys. volt, 1810 méter magasan, ami heroikusan hangzik, de maga Vernagt is 1700 méteren fekszik, a szintkülönbség tehát nem számottevő.

            A hely állítólag már 1302-ben említést nyert valami fóliánson, a ház mindenesetre sokkal fiatalabb: a mestergerendán az 1782-es évszám olvasható. Egy faháztól nem is rossz. Rövid italozást követően továbbindultunk.

            

Ez meg itt egy kapta-tó. A Finailhof felé

Következett a a Finailhof, 1973 méteren. Az út odáig a partig lefutó meredek hegyi lejtő derekán halad, helyenként elég kitetten (kicsit sem féltem!!!), csodás kilátással a tóra. Mindenhol tehenek legeltek. Csodálatos, hogy a kolompszó milyen messzire elhallatszik.

            A Finailhof - ellentétben az előzővel - már sokkal izoláltabb, a településektől messzebb fekvő alpesi házikó. Szintén nem mai gyerek, a XV-XVI. századból való, 1981 óta műemlékvédelem alatt áll. Míg falatoztunk - a panoráma a mélyen alattunk csillogó Vernagt-tóval fantasztikus volt -, megfigyelhettük az itt lakó család életét. Egy fiatal lány tanítgatott egy járni is alig tudó kicsit (a húgát?) tehenet terelni. Az egyik legelőről kellett a jószágot egy másik, lejjebb fekvő területre hajtani.

Finailhof

Csalogatni kellett, oldalba bökni, nógatni - szóval terelni. A kislány eltörpült a hatalmas marha mellett, de ez csöppet sem zavarta. A tehenke sikeresen célba ért.

            Tovább-indultunkban a pajta falán megbámultuk az embernagyságú feszületet - minden (!) pajta falának kötelező tartozékát Dél-Tirolban -, aztán lefelé vettük az irányt. Széles ívben lekanyarodtunk a tópartig, és leltünk egy alkalmas kis ösvényt a víz mentén.

            Sok helyen napoztak, horgásztak, de senki sem fürdött, amit furcsálltunk. Bezzeg Marci! Amilyen vad és hippi és bít (igazából nem is..), ő bizony megmártózott a jéghideg habokban. Mi csak a partról biztattuk.

            

Csobb

A hazaúton várt még egy meglepetés. Az ösvény utolsó szakaszán jártunk már, mikor elénk toppant - egy láma! Nem a szerzetesfajta, hanem a négylábú. De nem is egy, hanem egy egész lámacsalád. Gyakorlatilag elállták az utat. Úgy kellett odébbhajtani őket, hogy megpaskoltuk gyapjas, meleg, poros oldalukat. Valaki itt tenyésztheti ezeket az állatokat, mert volt villanypásztor is, meg billog a fülükben.

            Este búcsúest volt a szállóban, úgy látszik, az egész turnus hazaindul holnap. Finom, ünnepélyes vacsora, gyertyafény, még bort is rendeltünk (igaz, azt megtettük majd' minden este). Vacsi után Marci és Domi elhatározta, hogy kiülnek a városba egy kicsit utcazenélni. Először a szerdai koncert helyszínére vonultak, de a kis színpad és térség olyan sötét volt és kihalt, hogy belátták: itt senki sem fogja élvezni a művészetüket. Ezután áttették a székhelyüket egy közeli utcai padra, egy kandeláber alá, így látszottak és hallatszottak is. A büszke fater (én) a közelből figyeltem őket - ez az ő produkciójuk, nem akartam zavarni. De elmulasztani sem, ha esetleg sikerük lenne.

Lám, a...

Meg is álltak elég sokan, egy család (anyuka, apuka és egy kislány) hosszasan hallgatta az ukulele-herfli-duót, akiknek láthatólag kezdett fogyni a repertoárja. Mire tíz óra lett (kb. húsz percet zenéltek), már ki is merült a zenedoboz. A sikeren felbuzdulva elhatározták, hogy jövő nyárra igazi műsorral készülnek, és több helyen, több alkalommal kipróbálják magukat. A büszke fater szerint érdemes is, nagyon ügyesek.

Schnalstal másodszor

Augusztus 28. péntek

Ma is túrabakancsot húztunk. A náthákkal ki törődik (bár az éjszaka még élményszámba ment akusztikusan), az előző napi schnalstali csoda kíváncsivá tett bennünket, és Siegi papa a reggelinél újabb izgalmas túrajavaslattal állt elő.

            A Schnalstal mélyén van egy kis község, Karthaus. Benne állt egykor egy kolostor, az Allerengelberg, melyet 1326-ban alapítottak - ki hinné - a karthausi szerzetesek. Az épületegyüttes monostorként működött egészen 1782-ig, mikor is megszüntették, az ismertető szerint a következő érdekes okból: "Nachdem sich die Mönche jedoch im 17. Jahrhundert etwas allzu sehr der Welt zugewandt hatten, wurde das Kloster aufgehoben..." Tehát a jó karthausiak túlságosan elvilágiasodtak. Hogy mennyire, arról nem szól a fáma. Az épületegyüttest a rend eladta a völgyben élő parasztoknak és kereskedőknek, akik virágzó falut hoztak létre az egykori kolostor helyén. A hatalmas építmény ma múzeum, ahol meg lehet ismerkedni a középkori karthausi szerzetesek (és világiak) mindennapjaival. Van egy kis és egy nagy kör is, naná, hogy mi az utóbbit választottuk. A szerzetesek cellájától a gyógynövény-kertig kerengtünk vagy két óra hosszat, kívül-belül megismerve az egykori kolostort. Sokat lehetne mesélni, de ezt látni kell, csak egy példa: a kerengőről nyíló cellák falában van egy-egy nyílás, amin át a napos testvér anno beadta az ételt és italt (azaz a kenyeret és a vizet). A vastag falban L-alakú járatot alakítottak ki, nem is lehet belátni a cellába, hogy elkerüljék a szemkontaktust a testvérek között, így megőrizve a szerzetesek elméjét minden világi gondolattól. Fentebb láttuk, hogy ez az elmés konstrukció csak átmenetileg működött. Úgy négyszázötven évig...

Unser Frau

Karthausból továbbindulva pár kilométerrel arrébb elértük mai túránk kiindulópontját, az Unser Frau nevű falut, a legnagyobbat a Schnalstalban. Nem elírás: Unser (és nem Unsere) Frau. Olaszul Madonna. Van benne egy templom, a Miasszonyunk Wallfahrtskirche, Tirol egyik legrégebbi zarándokhelye. A benne található kis Mária-kegyszobor állítólag 1304-ből származik. Fohászkodtam egy náthagyógyítóst Máriához, mert rossz volt hallgatni, ahogy Gabi panaszkodik, hogy nem érzi a széna- és tehén- és virágillatot, a napsütötte meleg fű szagát a hegyi legelőkön. Hogy milyen igazságtalanság, egyszer egy évben náthásnak lenni, pont, amikor az ember ilyen csodás tájakon jár-kel.

            A templom mögötti parkolóban hagytuk a járgányt, és nekivágtunk a hegyoldalban szerpentinező ösvénynek.

            1500 m-ről indultunk.

            

Lafetzalm

2013 méteren, kb. másfél óra múlva megérkeztünk az egyik valaha látott legelbűvölőbb, legautentikusabb, ősrégi hegyi kunyhóhoz, azaz Hüttéhez. Azaz Almhoz, mert ez a szó nemcsak legelőt jelent, hanem ezeket a kisebb-nagyobb, magányos hegyi házikókat is, ahol a fáradt vándor megpihenhet egy kis harapnivalóra és egy pofa sörre. Búzasörre természetesen.

            Tudtuk, hogy nem vagyunk már messze, mert egy olasz párral találkoztunk negyedórával korábban, akik, látva elcsigázottságunkat (ötszáz méter szint az mégiscsak ötszáz méter szint!), a hegyi vándorok közismert szolidaritásával bátorítottak minket. "Tizenöt perc és megérkeznek!" - szólt oda mosolyogva a hölgy. "Tizenöt perc és jöhet az első sör!" - pontosított az úr.

            A kunyhó neve Lafetzalm, a tágas teraszon kívül egyetlen helyiségből áll, itt van a konyha, a raktár és itt alszik az üzemeltető házaspár a kisbabájukkal. Világítás: egyetlen LED-izzó, mely napelemről megy. Beszédbe elegyedtünk a férfival, aki kiszolgált minket (és közben tette a dolgát a ház körül is). Barátságos hegyi mókus, csupa szíj meg izom, semmi háj. Mint kiderült, nyáron a Lafetzalmot működteti (és mellesleg növendék üszőket nevel a köröskörül elterülő hegyi legelőkön) - télen meg síoktató. Ja, és a felesége is.

            A hidegtál, a Jausebrett, ami az itt szokásos rendelnivaló, kitűnő volt. A sör nemkülönben.

            

Mastaunpichl

Innen még vagy kétszáz méter szintemelkedés várt ránk a 2292 m-es Mastaunpichl-ig, a mai csúcsig. Meleg volt, jót lihegtünk, mire felértünk. A csúcsnak csak a neve randa, a kilátás gyönyörű. Volt itt egy csúcskereszt, rajta a szokásos "emlékkönyvet" rejtő bádogdobozzal (hát persze, hogy írtunk bele pár sort magyarul is), meg egy kényelmes, széles pad. Itt megettük a csúcs-csokit és csináltunk pár össznépi fotót az önkioldóval. Domi ügyesen felbakolta a gépet a sziklák között, így mindenki rajta lehetett.

            Innen aztán már csak ereszkedtünk egész délután. Először az 1810 m-en épült

Mastaunalm

Mastaunalmig, ahol szerény uzsit fogyasztottunk. (Utólag átolvasva látom, hogy - legalábbis a beszámoló alapján - mi lépten-nyomon eszünk... Pedig nem is. Vagy de...?)

            Itt, a Mastaunalmban láttam - tatatataam! - életem első havasi gyopárját.

            Megkérdeztük ugyanis a vaskos és rém kedves tulajdonosnőtől (aki szintén itt lakik családostul, nyáron át, a szerencsétlen), hogy messze van-e az a vízesés, ahol - Siegi papa reggeli itinerje alapján - Edelweisst akartunk találni. Elmagyarázta, merre menjünk - még vagy félóra séta lett volna - de hozzátette, hogy ha csak a virág miatt mennénk, akkor nem érdemes, mert a gyopároknak ilyenkor meleg van a völgyben, és sokáig kellene felfelé mászni ahhoz, hogy kis szerencsével találjunk is. Különben meg neki is van havasi gyopárja, amott, a ház sarkánál. És tényleg!

            

Leontopodium nivale :-)

Először is nem magányosan nő, hanem csoportosan, és kisebb, mint ahogy elképzeltem. Tulajdonképpen elég szerény külsejű virág. Csak közelebbről, a filces,  szőrös, csontszínű szirmokat látva érzi meg az ember, hogy milyen keménykötésű növény ez, a háromezres csúcsok jeges széllel dacoló kis lakója.

            Állítólag lefelé ereszkedni legalább olyan fárasztó, mint megmászni a csúcsot. Van benne igazság. Mire elértünk Unser Frauba, a bal lábam nagyujjának felpöndörödött a körme, hogy aztán, napok múlva, szépen be is kéküljön, elkísérve engem a zord télen át a kies kikeletig - merthogy addig megmarad ez a hullaszín, az biztos. És hogy fájt minden lépésnél! De hadd fájjon. Ilyen túra, ezek a mai élmények megérnek egy kis nyüszögést.

            Este vacsora után még anyádoztunk egy jót. Ez nem családi üvöltözés, hanem egy kártyajáték, Domi hozta a japán dzsemboriról. Ki kell tolni a másikakkal, és ha sikerül, a kárvallott fel van jogosítva arra, hogy azt mondja: "anyád!". Hát innen a név.

            Josy mama beinvitált minket a kiürült étkezőbe némi ásványvízfogyasztás ellenében, itt vertük a blattot.

Gleccsertúra (3215 m)

Augusztus 27. csütörtök

Végül hármasban indultunk neki, Domit nem vonzotta annyira a kihívás. Jól felöltöztünk, mert Siegi papa szerint a hegyen 5-10 fok várható.

            

Schnapstal a felvonóból

A gleccserre gondolás felvonó visz, jó meredek, gyakran kell nyelni, ha az ember nem akarja, hogy beduguljon a füle. Mikor kiszálltunk, megcsapott a hegy hideg lehelete, bár Opa Siegi öt fokról szóló pesszimizmusának nyoma sem volt. Kellemes magashegyi napsütésben bámulhattuk a csodás kilátást Kurzrasra és a Schnalstalra.

            Volt mellettünk egy járókeretes nyugdíjas nénike. Feljött - járókerettel! -, aztán odahagyta a gyógyászati segédeszközt és vidáman tipegett a többiek után fényképezkedni. A gyógyító helyi levegő. Meg hogy a bennszülötteket láthatólag más fából faragták...

            

A Bergstation egyben az Alpok legmagasabban fekvő szállodája is. A Glacier Hotel Grawand ugyanis 3200 méteren fekszik és üzemel. Nem semmi. Maga a csúcs, a Grawand (állítólag a varjakról - Krahe -  kapta a nevét, de inkább a Graue Wand elferdítésének tűnik) pár száz méterre odább magasodott, kitett kaptatón lehetett megközelíteni. Kicsit aggódtam, milyen lesz végigmászni a fél méter széles sziklás ösvényen - jobbra-balra szakadék - az én tériszonyommal.

           

 

3251 méter. Félelem nélkül!

Csodák csodája. Semmi félelmet sem éreztem. Ott álltam a legmagasabb csúcson, amire valaha önerőből feljutottam, és nem volt tériszonyom! Jöttem-mentem, fényképeztem és fényképeztek, kerülgettem és kerülgettek (mert jó néhányan voltunk a tetőn) - és semmi!

            Később láttam egy középkorú nőt, aki zokogva fordult vissza ("Nem, nem nem! Képtelen vagyok rá!") onnan, ahol én fütyörészve sétáltam végig. Isten tudja, mi történt velem. De nem féltem. Kicsit se.

            

A nap hátralévő részében voltaképpen csak ereszkedtünk, 3215 méterről a faluig, Kurzrasig.

Apa és fia a gleccseren

Útközben meglátogattuk a gleccsert, kicsit hógolyóztunk, aztán tovább-bandukoltunk a holdbéli tájon. Csupa szikla, kőgörgeteg, egy-egy merész virág, de bokornak, fának, fűnek semmi nyoma. Útba ejtettük a Bella Vista nevű menedékházat (alias Schöne Aussicht, hát nem szebb olaszul??) , itt megebédeltünk, besöröztünk. Marcival megfigyeltük, hogy magashegyi környezetben a búzasör ízlik a legjobban, hát azt ittuk.

            

Az a csík ott, az az út

Jól elfáradva, élménnyel teli lélekkel és fotókkal teli memóriakártyával értünk be Kurzrasba, ahol egy helybeli arc bodegájában jócskán pótoltuk az elveszített kalóriákat. Gabi javaslatára ittunk Gatorade-t is, merthogy azzal kiegyensúlyozottabban pótolható a folyadékveszteség. Meglepően finom.

            

Az autóban hazafelé, az ereszkedéskor, mivel gyakorlatilag mindenki náthás volt már, eléggé megviselődtek a füleink, de a szokás szerint pompás vacsora feledtette a fájdalmakat.

            

A mormoták fügyültek ránk

Domi is kipihente magát, sétált a városban is, azt állítja, jól telt a napja.

            De mi lehetett az a mienkhez képest!

Főleg mászás, meg egy kis Ötzi

Augusztus 26. szerda

És tényleg. El is határoztuk, hogy bizony ma mászunk egyet, dacára Gabi természeti tüneménnyé hatalmasodott náthájának. Különösen a két frusztrált Triglavos (a Klagenfurti Mászók) vágytak már kipróbálni új beülő-szettjüket.

            

Klettersteig Juval. Man in action.

Kinéztük valami helyiérdekű brossúrából, hogy a közelben található a Klettergarten Juval, nem messze a Schloss Juvaltól, mely a legendás alpinista, Reinhold Messner otthona. Mi a "klettersteig" fogalmát mint drótkötéllel biztosított hegyi ösvényt értelmeztük, mint kiderült, a helybeliek nem. A Juval Kletterpark ugyanis függőleges sziklafalakat kínált, rajta itt-ott belőtt fémfülekkel a kötélzet rögzítése céljából. Úgy kellett volna megmászni, mint a mászócsarnokokban a színes dudoros falakat: egyik arc lent áll, és kötéllel a kezében biztosítja a másik arcot, aki mászik. Hát ez nem nekünk való. Se kötelünk, se technikánk.  Megérdeklődtük: közel s távol nincs olyan "klettersteig", amire mi gondoltunk és ami nekünk való (volt egy - azaz 1!!! - , de azt nem ajánlották, mert hosszú és technikás).

            A juvali kirándulásnak mindazonáltal két haszna is volt. Egyrészt felfedeztük, hogy itt kezdődik a Schnalser Bach (az Adige apró, 25 km-es mellékfolyója) völgye, a Schnalstal, az a csodavidék, amely majd főszerepet játszik dél-tiroli nyaralásunk hátralevő részében. Másrészt addig-addig kérdezősködtünk és lapozgattuk az útikönyvet, míg rá nem akadtunk az innen csak pár kilométerre lévő "Ötzi" Hochseilgartenre, azaz kötélparkra. Itt aztán eltöltöttük a nap hátralévő részét, majdnem vacsoraidőig.

            Az Ötzi-parkban (hogy miért így hívják, rögtön elmesélem) különböző nehézségű és magasságú kötél-akadálypályák vannak kialakítva, fent a fák koronája szintjén, ezeken kell végigmászni, teljesen biztosított körülmények között: beülővel, dupla karabineres biztosítással és sisakkal.

            

Ég és föld között. Woman in action.

Ilyesmi van itthon, sőt hozzánk egész közel is, na de ez nagyobb volt, legalább olyan érdekes, és a legnehezebb pályák egy százméteres szakadék másik oldalán húzódtak, ahová egy drótkötélen lehetett átcsúszni (flying fox). Ennek a szakadéknak a másik attrakciója volt, hogy az önkéntest - persze kellő biztosítással - gyakorlatilag "lelökték" egy kinyúló platformról úgy, hogy csak egy ötven méteres kötél(pár) tartotta. Bungee jumping, de mégsem az, mert szabadesés helyett inkább hintázott az alany, de az irdatlan mélység felett és ötven méteres kantárral. Nem csoda, hogy fura hangokat adtak ki. Ezt egyikünk sem vállalta be...

            Kora délután volt már, amikor mi Domival az szakadék innenső partján maradtunk, míg Gabi és Marci (természetesen ők) átsiklottak a túloldalra az egyik nehéz pályára. Felcsatolták a görgőt a drótkötélre, és nagy kajabálva eltűntek a túlpart irányában. Mi csak vártuk őket, vártuk tíz percet, húsz percet, fél órát, majdnem egy órát... Semmi. Egyszercsak odaátról kiáltás hallatszott: "Hilfe!!!" (Segítsééég!)- Egy fiatal női hang. Azt hittem, valaki hülyéskedik. De a park munkatársai közül az egyik, aki épp ügyeletes lehetett a recepció kis faházában, komolyan vette. Én még embert nem láttam ilyen sebességgel felszerelkezni. Egy pillanat műve volt, hogy ott termett a szakadékon átvezető drótkötél innenső állomásánál, felcsatolta a görgőjét és elsiklott gyorsan, mint a sebesvonat. Nem tudtam, mi történt, ki van bajban odaát (csak remélni mertem, hogy nem a mieink), de ennek láttán úgy éreztem, hogy akármi is a gond, ez a manus megoldja. Biztonságot, szaktudást és felelősséget sugárzott ez a kis epizód.

            Később kiderült, hogy odaát, a nehéz pályán is van egy siklós, "flying fox" szakasz, és egy kislány, mikor átgördült rajta, a túlsó végéről visszacsapódott. A görgő megindult visszafelé, de a kiindulópontot már nem érhette el. A kislány ottmaradt függve. Az anyukája, aki előreengedte, próbált rajta segíteni, ő is elindult, nagy sebességgel, a kötélen. Addig siklott, amíg elérte a kislányát, beleütközött (állítólag nagyot puffant, rossz volt hallgatni), de győzött a fizika: elveszett a lendülete, és most már ketten csüntek alá a drótkötél közepén, anya és lánya. Próbáltak előrearaszolni, magukat kézzel előrehúzva, de nem jutottak sokáig. Ekkor kezdtek kiabálni.

            A mentőember kigörgött hozzájuk, beléjük akasztotta valamijét és kézzel (kesztyűben) áthúzta őket a végállomásra. Dugulás elhárítva (merthogy az események alatt persze nem haladhatott tovább a pályán a forgalom).

            Gabiék emiatt jókora késéssel érkeztek csak meg, a kötélpark lassan záráshoz készülődött. Leadtuk a leadandókat, és kihasználtuk a vacsoráig hátralevő időt: továbbautóztunk a Schnalstalban, egész a végében fekvő kis faluig, Kurzrasig (Maso Corto), ami egy alpesi síparadicsom. Ilyenkor nyáron csupa legelő, tehén meg kolompolás. Meg a felette magasodó hegyek.  Láttunk egy helyi nyugdíjast kb. húsz perc alatt legyőzni a hegyoldal jó pár száz méteres szintkülönbségét, csak amúgy komótosan, ballagva, szikláról sziklára kapaszkodva. Esti sétafika, vacsora előtt. Egy magunkfajta napokig kúrálta volna magát utána.

            

Kurzras és a hegyek

Találtunk itt egy Schnalstaler Gletscherbahn nevű felvonót, ami hat perc alatt felrepít a völgyből a 3200 m magasan található gleccserig. Itt, a közelben találták meg Ötzit, az 5300 éves rézkori szakit, jégbefagyva. 1991-ben egy nürnbergi házaspár, Erika és Helmut Simon egy több napos túra utolsó napján megmászták az itt magasodó Finailspitze 3516 m magas csúcsát, majd a menedékháztól visszatértükben letévedtek a jelzett ösvényről. Egy bevágásban részben olvadó jéggel borított férfiholttestet fedeztek fel, akiről sem ők, sem sokáig az illetékes hatóságok sem sejtették, hogy az őskorból származik. Ő lett Ötzi, az Ötztaler Alpok híres jégembere.

            Úgy éreztük, ezt a gleccsert már nem hagyhatjuk ki: holnap lesz a napja!

            Este Gabit hagytuk lepihenni, mi meg ellátogattunk valami helyi bluesbanda koncertjére a városka szabadtéri színpadán. Jól nyomták, a gitáros egészen profi volt. Az énekeshez meg (nagydarab, kopasz, szörnyen vad külsejű frontember) a szünetben felfutott a pár éves kislánya, és megölelgették egymást. Marci leginkább attól volt oda, hogy több Doors-számot is elnyomtak, pedig még sohasem hallott semmit élőben a kedvenc együttesétől.

Szent Proculus a hintán

Augusztus 25. kedd

Még mindig rossz az idő, még mindig náthásak a népek. Ahogy Marcié javul, úgy lesz Gabié egyre rosszabb. Egész éjjel csak szörcsögött szegény. Azt mondja, orrcsepp nem kell neki, mert nem hisz benne. Hiába ajánlottam fel, hogy beszerzem.

Kilátó a Sonnenbergen

            Reggeli után utunk a helyi szupermarketbe vezetett zsebkendővásárlás céljából. Aztán egy merész harántimpulzussal a Sonnenbergre vivő Unterstellbahn megállója felé fordultunk. Mit nekünk náthák, mit nekünk esőfelhők, mi bizony felmegyünk 1300 m magasra! Szandálban, szoknyában, miegymásban. Épp csak kicsit körülnézni. Egyszerűen nem bírtuk már, hogy itt ez a sok szép hegy, és mi nem mászunk rajtuk. De sebaj, holnapra már jó időt mondanak!

            Azért a Sonnenberg sem volt csúnya. A Bergstationról feltárult az Adige völgye, mint egy térkép, itt-ott felhőrongyokkal takartan. Volt egy "Skywalk" is, ahogy Marci hívta: egy nagy, kinyúló kilátóplatform, üvegpadlózattal. Brr. Érdekes, nem is féltem (a tériszonyomról majd később még megemlékezem).

            

Az Adige völgye, onnan felülről

Bekaptunk pár falatot a "hüttében": takaros alpesi ház, mindenütt a munka dicséretéről szóló falfestményekkel.  A tulajdonos vagy üzemeltető család az év nagy részében itt is lakik. Kisbabástól, iskolás gyerekestül. El tudnám viselni.

Szt. Proculus templom, VII. század

            Délután, miután leereszkedtünk Naturnsba (a libegővel sajnos, nem gyalog), megnéztük a helybeli templomocskákat. Kettő is van a faluban, tegnap fedeztük fel őket bicajjal. Az egyik (amelyiket másodikként néztünk meg) a Szent Zénó plébániatemplom, kora-középkori alapokon, túlnyomórészt gótikus stílusban. Elég szép. De a másik, a Szent Proculus, az egy csoda. Hetedik századi. A freskói meg nyolcadik századiak. Illetve a falakon alul nyolcadik századi, prekaroling festmények vannak, de mivel a templomra a gótikában ráhúztak még egy szintet, feljebb - ugyanazokon a falakon, csak a régi mennyezet vonala fölött - gótikus freskók láthatóak a 14. századból. Méghozzá csodálatosan épen, élénk színekben, mindkét korból. A bejárat mellett szerény tábla: a német nyelvterület legrégibb freskói. És gyönyörűek. A legismertebben (8.sz.) Szent Proculus "hintázik" egy kötélen. Ez a szent

Proculus püspök szökésben

Verona sorrendben harmadik püspöke volt, meggyűlt a baja valami eretnekekkel, és menekülnie kellett. Hívei kötélen eresztették le a városfalon. Legalábbis ez a festmény legáltalánosabb magyarázata. Egy másik 8. századi képen tehenek láthatóak. A jegyszedőként és idegenvezetőként funkcionáló bácsika (családja, Kochék harminc éve állnak a turisták rendelkezésére és mindent tudnak a templomról) elmesélte, hogy az egykor itt élt pásztornépek legnagyobb kincsüket, a szarvasmarhákat szerették volna Isten irgalmába ajánlani, ezért festették őket ide. A legelöl haladó kolomposnak négy szarva van. Koch bácsi: a kolompot mindig a legszebb marha kapta, a festő a négy szarvval kívánta tudtunkra adni, hogy ő a legszebb. És így tovább. Minden freskóról tudott valamit. A 14. századiak közül a három királyok imádására hívta fel a figyelmünket, mely egyben a múló idő és az emberi élet allegóriája: a három bölcs fiatalemberként pillantja meg a csillagot, középkorúként követik azt és aggastyánok már, mire meglelik a kis Jézust.
Vagy ahogy Mária és Jézus a köpenyükkel védik Naturnst a felülről, az Atyaisten kezéből záporozó nyilaktól, a pestistől. Ugyanis a templom a 14. századi nagy pestisjárvány idején pestiskórházként működött. A falon ma is látható a betegek krétával (?) felírt névsorának töredéke. Hátborzongató időutazás volt. Domi sokat fényképezett, mi meg sokat kérdeztünk az öregúrtól, aki készségesen felelgetett. Mint mondta, kis templom ez, nagy történettel.

            A vacsi a szokásos csúcsminőségű volt.

            Holnapra beharangozták a jó időt!!!