Szilveszteri kalandok 3.

Reggel szép látvány fogadott az ablakon kitekintve (nem, most nem a bokrok tövére utalok): pilinkélt a hó! Reggeli után a csikorgó hidegben tömködtük a holmit mi, férfiak az autók csomagtartójába. Mindig is úgy gondoltam, hogy ramaty érzés egy jól sikerült kiruccanás után hazafelé csomagolni. Leginkább, mert ami odafelé befért, az visszafelé biztos nem. Meg a pszichés tényezők, ugye. 

Volt néhány gázzal töltött lufink, kitaláltuk, hogy többnyelvű újévi jókívánságokkal útjukra bocsátjuk őket a borongós égen. A rájuk kötözött cetlikre írtunk email-címet is, hogy ha valaki megtalálná, visszajelezhessen. Még mindig reménykedünk, bár eddig még semmi sem jött… Állítólag egy nyári esküvőn Szombathelyen felbocsátott lufiról hetekkel később Ausztriából, Klagenfurt környékéről érkezett hír. 

Szilveszteri bulink utolsó, az új év első kirándulása Salföldre vezetett, a pálos kolostor romjaihoz. Ábrahámhegyen, a templom mögül indul a piros turistajelzés, mely kb. 2 km után halad el a romok előtt. Az egykori kolostort - így a Wikipédia - 1263 körül alapította a Sal család, Szent Mária Magdolna tiszteletére szentelték fel. Sok mindent megélt, a barátok hol elhagyták, hol visszaköltöztek, végül a törökök intézték el végleg az épületet. Köveit - ahogy az már lenni szokott - a közeli építkezéseken használták fel, utoljára 1820 körül hordott el egy jó adagot a Csigó család egy juhakol kedvéért. Sic transitur gloria mundi. 

A romok közt a „gyerekek“ (átlagéletkor: 18 év) belefogtak egy ipiapacs-partiba, melyhez majd’ az összes felnőtt is (átlagéletkor: 45 év) csatlakozott. Aztán hazaindultunk, ki-ki a maga autójával, a maga családjával, a maga otthonába, hogy megkezdjük 2016-ot. 

Szilveszteri kalandok 2.

Szilveszter-napi túránk a Badacsonyra vezetett. Nem túl korai, bőséges reggelit követően feltarisznyáltunk, majd autóval Badacsonytomajig hajtottunk. A gyaloglás a Bazalttemplom mögötti parkolóból indult, a sárga turistajelzés mentén. Háromszáz méter szintkülönbség, de az acélos izmok és akarat győzedelmeskedett.

A sárga turistajelzés egyenesen a Szent II. János Pál pápa emlékhelyhez vezet, melyet 2008-ban avattak fel. Innen jó kis kaptató után a Kisfaludy-kilátóhoz jutottunk (438 méteren, 18 m magas, 2011-ben emelt építmény - a sokadik ezen a helyen). Az idő továbbra is tiszta volt, messzire el lehetett látni a szikrázó víz felett. Tovább-baktatva az Országos Kéktúra vonalán hamarosan elértük a Ranolder-keresztet, igaz, egy jelzetlen úton jó kis kunkort levágtunk az Egry József-kilátóhely felé. 

A Kőkeresztet 1857-ben állíttatta a veszprémi püspök, Ranolder János, hogy, úgymond, jusson eszébe mindenkinek, aki idelátogat, hogy ilyen csodát csak az Isten teremthet (asszem a kilátásra gondolt). A hatalmas kőtömböket a hagyomány szerint negyven ökör húzta fel idáig a Kőkapun át. 

Érdekesség (szerintünk), hogy a kereszt latin nyelvű feliratában van egy „nyomdahiba“: „GLORIA IN EXCELSIS CHRISTO DEO REDEMTORI 1857“ - áll a táblán. A „megváltó“ szóból - redemptor - kihagyták a „p“-t…

Egy másik legenda a kereszt alatti kiugró sziklával, a „Harangozóbérccel“ vagy eredeti írásmóddal a „Harangozó Börccel“ kapcsolatos. Állítólag, ha a kőpárkányt egy másik kődarabbal vagy kalapáccsal megkondítják, haranghoz hasonló hangot ad: a Börc harangozik. Nem próbáltuk ki. Viszont kiültünk rá a szakadék fölé, és bámultunk: a Balaton tükre olyan vakító volt a ragyogó napfényben, hogy alig lehetett ránézni. 

Ezután néhány csoportkép következett, egy-két szendvics, italnemű a lapos palackokból, és már ballagtunk is tovább. A kékről a pirosra, a pirosról a sárgára térve követtük a turistajelzéseket, melyek rendben vissza is vezettek minket a Bazalttemplomhoz. Ideje volt, a friss levegőn megéhezik az ember. 

A P. vendégházban tápértékben gazdag ebédet vettünk magunkhoz. Az a rész is megér egy misét, hogy hogyan melegítünk fel 29 embernek 15 perc alatt annyi pörköltet körettel, hogy mindenki jóllakjon, egy olyan gáztűzhelyen, amelynek a legnagyobb és a legkisebb rózsája működőképes, a középsőt pedig fakanálnyél segítségével lehet csak munkára fogni. Mindezt azután, hogy Domestossal lesúroltuk róla az évtizedes mocskot. A tűzhelyről is, a fakanálról is.  Megoldottuk.
Délután ötkor kezdődött az év végi hálaadó szentmise a Bazalttemplomban, ide igyekeztünk. Ezt a különleges építésű Istenházat (egész Európában állítólag csak két bazaltból emelt templom található: hol a másik..?) 1932-ben szentelték fel Szent Imre tiszteletére. Plébánosa volt 1969-1974 között Lékai László, a későbbi bíboros, prímás, esztergomi érsek is. Betleheme jó 4-6 négyzetméteres, gondos kezek aprólékosan, gondosan feldíszítették, és volt teve is (ezt muszáj megjegyezni, mert sokunknak ez tetszett benne legjobban).

Szégyen ide vagy oda, többen eljutottunk alfába a hosszú, ilyenkor szokásos statisztikákkal terhes prédikáció alatt. Mire vége lett, odakint besötétedett. Hazaautóztunk a P.-be, és nekiláttunk a szilveszteri fergeteges lazulás előkészületeinek. Ennek lényeg nálunk (és egyre inkább az lesz), hogy igyekszünk ébren kihúzni éjfélig… Csináltunk Gabival egy jó kis vetélkedőt, játszottunk, filmet néztünk (Agymanók), a hifiből gyerekkori slágerek szóltak (One way ticket to the moon… ha még ismeri valaki) - együtt voltunk, barátok. Nincs ennél csodásabb szilveszteri buli. 

Persze közben ettünk-ittunk is. Így történt, hogy a teraszra kitett töltött káposztáért indulva a sötét bejáratnál beleütköztünk - egy hatalmas kutyába. Barna, hosszúszőrű jószág volt, és egyáltalán nem volt ijesztő (bár Gabi az első pillanatban azért szökkent egyet…), mert látszott a szemén, hogy maga is iszonyúan fél valamitől. Odakuporodott a küszöbre, és hangosan, szinte nyögve lihegett. Lesírt róla a rettegés. Nem mozdult egy tapodtat sem. Nem a kajára pályázott, nem kéredzkedett a meleg szobába - csak menedéket keresni jött hozzánk, valószínűleg, mert látta a fényt, hallotta a hangokat. 

Döbbenten álltunk. Mit lehet tenni? Nem éhes, nem szomjas, nem fázik, csak nagyon fél. Körülálltuk, beszéltünk hozzá, de ettől még jobban összehúzta magát és még jobban lihegett. A töltött káposzta feledve volt.

Egyszer csak hangokat hallottunk a kertkapu felől: „Picur! Picur!“ Egy idősebb nő jött papucsban, pongyolában a mínusz tíz fokos hidegben, kereste, szólongatta a hatalmas, félrevezető nevű házőrzőt. Mint kiderült, Picur a petárdázástól ijedt meg ennyire, nyáron a dörgés-villámlás is hasonló tüneteket okoz nála. Oroszlántermet, nyusziszív. Gazdája a nyakörvénél fogva vonszolta néhány métert hazafelé, mert a kutya annyira kikészült, hogy lábra állni sem tudott. Lassan-lassan összeszedte magát és eloldalogtak. Mi meg kicsit meg voltunk hatódva, hogy a borjúnyi eb minket választott a szükség idején. Biztos jóember-szagunk van. Legalábbis igyekszünk.

A lelkiismeretünk mégsem volt makulátlan, mert tudtuk: alig fél óra múlva mi is sort kerítünk a hagyományos éjfél előtti tűzijátékunkra. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, a családfők indulás előtt minden évben elzarándokoltak a helyi TESCO-parkolóba, és, kiélvén rejtett piromán hajlamaikat, úgy tettek, mintha a gyerekek kérésére vennének össze mindenféle pukkanó és szikrázó instrumentumot. Mostanra a helyzet nyilvánvalóvá vált: ha utódaink kiröpülnek, s mi, az öt házaspár magunkra maradunk a szilveszteri bulikon - nos, tűzijáték akkor is lesz, egyszerűen, mert szeretjük. Csak Picur nem. Na, majd meglátjuk.

Ezúttal azonban jól elrekkenthették a lánglelkű vérebet, mert durrogtatásunknak semmilyen negatív következménye nem lett. Azt, hogy jól átfagytunk, míg az utolsó röppentyű is kiadta belsejét a csillagos égen, nem számítjuk ide. Lassan éjfélre járt, s mi besorjáztunk a házba, az urak pezsgőspalackokat bontogatni, a hölgyek poharakat törölgetni. Találtunk az interneten streaming m1-adást, ünnepélyesen körülálltuk a monitort pezsgővel a kézben, és néztük az orosz nyelvű főzőműsort, amit a szerkesztők jónak láttak az éjfél előtti percekben a meghatódott magyar nép arcába tolni. 

Tizenkét kondulás. 2016. Mindig beleborzongok, mikor a csendbe belehömpölyögnek a Himnusz széles, mély kezdőhangjai. Isten, áldd meg a magyart… Ránk fog férni idén is.

A gyengébbje ezután hamar kidőlt, a béközép még nyomott egy rikiki-partit (vagy kettőt), de  a hajnali fényeket mi sem vártuk meg. 

Viszlát, vénséges vén 2015, légy üdvözölve, ifjú 2016! Állunk elébed.

Szilveszteri kalandok 1.

        

Immár kilencedik éve szilveszterezünk együtt kedves barátainkkal. Öt család, azaz tíz felnőtt és - várjunk csak - tizennégy gyerek. A gyerekek időközben persze megnőttek, a legidősebbek jócskán túl a húszon, a legfiatalabb is komoly iskolás már, de ha tehetik, hűségesen velünk tartanak az éves záróbulira.

Az a szokásunk, hogy keresünk valahol - nem túl messze - egy fűthető, mérsékelten költségintenzív vendégházat (ennyi főre nem is olyan egyszerű!), és december 30-án felkerekedünk, hogy csak január elsején térjünk haza. Három nap, két éjjel barátok között: kell-e ennél több? Voltunk már Kőszegen, az erdőben, a Stájer-házaknál, Zalában, a Bakonyban, a Balaton-felvidéken - és most, legutóbb Badacsonyörsön. A P. vendégházban Teljes nevét borítsa jótékony homály.

Ez a legutóbbi kalandunk túltett ugyanis az összes előzőn. Egy tekintetben biztosan: ilyen koszos, leharcolt, igénytelen putriban még sohasem szilvesztereztünk. Hogy mégsem futamodtunk meg már az első órában, sőt, mindentől függetlenül igen jól éreztük magunkat, az csak e csapat összeforrottságát, barátságunk kipróbált voltát - és persze erős gyomrunkat bizonyítja.

Nézzük sorjában. December harmincadikán, még alig derengett a kilenc órai sápatag napfény, összegyűltek az autók a körgyűrű egyik szupermarketének parkolójában. Irány Badacsonyörs. Kényelmes tempóban másfél-két óra alatt érkeztünk meg, hibátlanul meg is találtuk a házat: szép, sok szintes családi ház. Biztos tök jó lesz. Az udvaron egy hatvan felé hajló házaspár (?) fogadott: az úr láthatólag síeléshez öltözött valamikor a nyolcvanas évek vége felé, és azóta sem volt ideje levetni az overallt. A gúnya minősége és tisztasága legalábbis erre utalt. Kiegészítésül időmarta ködvágót és fittyedt cigarettát viselt (utóbbit az ajkai közt), amelyek, együtt a ráncos, etilgyalulta arccal és a borízű pincebasszussal, jellegzetes külvárosi hajléktalan-külsőt kölcsönöztek neki. Felesége (?) a boldog békeidők laufhausainak madamjaira emlékeztetett, itt a lenőtt-szőkére festett haj, a lenőtt-pirosra festett köröm és a félrecsúszott rúzsozat triásza tartotta fogva a döbbent tekintetet. 

Barátságos üdvözlést követően rögvest körbe is vezettek a házban. A nappali itt-ott még a karácsonyi ünnepkörre utaló dekorációval volt ékes. A hézagos ornamentika többek között az egyik csillárról lógó, kb. harminc centis műanyag, zöld girlandból, és itt-ott elhelyezett, szintén zöld girland tematizálta asztaldíszből állt össze. A z álfenyőgally-gyűrűből kimeredő, félszeg gyertyaszál első érintésre eldőlt. 

És a kosz. Ujjnyi vastag por mindenütt, rossz szag, a földszinti ablak előtt végigvonuló bokrok aljában belülről jól látható mini-szeméttelep, közte elszórtan valamelyik előző lakó élénk anyagcseréjének bizonyítékai. Nem túlzok, nem színezem ki. Kaki az ablak alatt.

Rugalmas lelkű, elszánt csapatunk éppen a pszichológiai feldolgozást végezte a nappaliban, ahová betereltek bennünket (a többi szoba még nem volt kész, mondták, atyavilág, azok hogy nézhetnek ki….), amkor megjelent maga a síoktató, valami házirend-félét lobogtatva és intenzíven hódolva a dohányzás szenvedélyének. Egy perc alatt telefüstölte a szobát. Közülünk senki nem dohányzik. Kértük, ő se tegye.

Aztán megebédeltünk. Ott a nappaliban, állva, huszonnégyen a tizenkét négyzetméteren (a többi szobát még takarították… Vagy mégsem). Szendvicseket ettünk, gyors tempóban, jó étvággyal, rá se rántva az apró kényelmetlenségekre. Indulni szerettünk volna már az első túránkra. Merthogy nincs szilveszteri együttlét jókora kóborlások nélkül.

Otthagytuk a téli sportoknak elkötelezett háziurat, akit a gyerekeink időközben elneveztek Szmókembernek, és nekivágtunk a Csobáncnak. Nagyszerű időnk volt, hétágra sütött a nap. Az autót Káptalantótiban hagytuk, és a nyílegyenes turistaúton (Országos Kék) ballagtunk a magaslat felé. A hegy - hasonlóan a többi balatoni tanúhegyhez - szinte átmenet nélkül, a síkságból emelkedik ki hirtelen, mint valami pörsenés a táj testén. Igaz, pörsenésnek kicsit meredeknek bizonyult, a jó kétszáz méter szintkülönbség rendesen meglihegtetett. 

A tetőn ott komorkodik a csobánci várrom. Tizenharmadik század. Kisugárzása van: fenséges, titokzatos és kicsit félelmetes. A kilátás a lapos hegytetőről egyedülálló. Semmi sem állja útját a tekintetnek a Tapolcai-medence irányában, sorra kivehető a távolban Tapolca, a Szent-György hegy, a Szigliget, a Badacsony tömbje és - egészen messze, csak a rendkívül tiszta időnek köszönhetően - Sümeg vára. Mint egy terepasztal. Az embernek kedve támad repülni.

Hogy ezt mások is így gondolják, rögtön bebizonyosodott. A hegytető ellenkező oldalán, a keleti lejtő tetején, ahol a plató meredekebben szakad le, siklóernyősök csapatába botlottunk. Jó néhányan várakoztak ott a kedvező széljárásra. A meredély szélén egy kóróra papírzsebkendőt tűztek, annak a lobogását figyelték. Mi meg őket, jó hosszan. Már-már úgy tűnt, egyikük végül rászánja magát, felszerelkezett, becsatolózkodott, felvette a sisakot meg a miegymást - aztán mindent vissza. Nem kedveztek az áramlatok.

Lefelé hajlott már a nap, mikorra lekászálódtunk a nagy hegyről. Átfújt rajtunk a szél, jól kipirultunk, jól elfáradtunk. Meghúztuk a férfiak belső zsebében diszkréten lapuló laposokat, nem is egyszer: körbejártak, mint a békepipa. 

Hazafelé megálltunk a badacsonyi mólónál, hogy még a tömést is kifújja a fogunkból a víz felett szabadon nyargaló förgeteg. Árva volt a part (nem akadt ilyen őrült senki rajtunk kívül), szürke, nagy hullámok gurultak, csak a kacsák tartottak ki. És néhány horgász- talán norvég ősökkel. Néhány, közlésre alkalmatlan fotó után mi is sietve távoztunk.

A P. vendégházban addigra bevégeztetett a takarítás-csinosítás művelete. Legalábbis ezt mondták gondnokék. A házon nagyon nem látszott változás, csak az egyik szobában, a kanapén álló műanyag flakonban szállt alább a gonosz színű borital szintje (Varga pincészet, asztali küvé). Szmókember, e műveletre kevéssé alkalmas szellemi állapotban, megkísérelte kikalkulálni, mennyivel tartozunk a kóterért. Merthogy kikötötte, hogy előre kell fizetnünk. Bő egy óra múlva készen állt a mű (ennyi osztás-szorzással a Neptunusz pályaelemeit is ki lehetett volna számítani) , mi pedig, jó vendégek módjára, kicsengettük a zsét. Kis kérlelésre még számlát is kaptunk, igaz, mint kiderült, hiányos fejlécűt, adószám, cégbélyegző és egyéb ficsúrságok mellőzésével. 

Vacsorára feleségeink által otthon előre elkészített - mit elkészített: megkomponált! - pörköltet és töltött káposztát ettünk, és nem feledkeztünk meg a folyadék pótlásáról sem. Aztán játék, beszélgetés, lazulás éjjelig. 

Mi, urak külön vonultunk „rikikizni“: ez egy nem túl bonyolult kártyajáték, melyet hasonló alkalmakkor immár évtizede űzünk. Nem múlt el szilveszter „rikiki“ nélkül. De nyáron, mikor biciklitúrákra megyünk ugyanebben a felállásban, esténként szintén előkerül a zsuga. A legemlékezetesebb parti valahol a Balaton mellett esett meg néhány éve nyáron egy volt úttörőtábor területén. Este volt már, a kis barakkokban sem közös helyiség, sem megfelelő világítás nem volt, így kivittünk egy asztalt az út közepére, a kandeláber alá, és körülültük. Pizsamában. És ott rikikiztünk.

A madárka fészkére száll

Augusztus 31. hétfő

Áron moszkvai gépe hajnali fél hatkor szállt le. Nagyon fáradt volt, nagyon elvarázsolt, nagyon boldog és nagyon büdös. Azt mondta, más emberként tért haza. El is hiszem.

            Hazautaztunk, megfürdettük, aztán kis pihenés után mi bécsiek - Domi meg én - útrakeltünk a Császárvárosba, merthogy holnap munka. Meg iskola.

            Viszlát, nyár, viszlát, Dél-Tirol, viszlát, hegyek! A viszontlátásra. Mihamarabb.

(Utóirat: Az igazsághoz tartozik, hogy Domi másnap lelkiismeretesen be is ment a suliba, de zárt ajtókat talált. Egy takarítónénitől megtudta, hogy Bécsben csak egy hét múlva kezdődik a tanítás. A délutáni vonattal már otthon is volt Szombathelyen.)

Utazunk ismét

Augusztus 30. vasárnap

Hát így telt el ez a nyaralás is. Reggel durcásan összepakoltunk, megreggelizünk és elbúcsúztunk a háziaktól. Mikor Siegi papának megköszöntem a vendéglátást, kiemelve, hogy szinte családtagoknak éreztük magunkat, még a szeme is párás lett.

            

On the Road

Hosszú, eseménytelen utunk volt hazafelé. Dél-Tirolból a GPS úgy vezet haza Szombathelyre, hogy először észak-dél irányban átnavigál Ausztrián, majd az északi autópályán, az A1-esen cimbál végig Bécsig, onnan délnek fordít és Eisenstadt felé terel. Rövidebb út akadt volna, de az autópálya volt a leggyorsabb.

            Este hét óra tájban értünk haza. Lecuccoltunk, a fiúkat betereltük a házba, aztán mi ketten, Gabi meg én, ismét kocsiba ültünk, hogy Pestre hajtsunk, az Ipoly utcába. Pár alvással elütött óra után, hajnalban ugyanis vár minket Ferihegy, érkezik Áron, a Transz-Szibériai Vasút világutazója.

A Lago di Vernago körül

Augusztus 29. szombat

Utolsó teljes napunk Dél-Tirolban. Pedig ezeket a reggeliket, ezeket a vacsorákat, a kényeztetést, no és a leírhatatlanul szép túrákat nem lenne nehéz megszokni.

            Nemhiába fohászkodtam tegnap a kegytemplomban Máriához. Gabi az éjjel úgy aludt, mint a tej, mára sokkal jobban van. Nosza hát, túrára fel!

            

Úton. Háttérben a tó

Van a Schnalstalban (egyszer már ideírom az olasz nevét is: Val Senales - szerintem sokkal szebb, mint németül), szóval van a Schnalstalban egy tó, a Vernagt Stausee. A Schnalser Bachot itt felduzzasztották egy nagy gáttal és az így keletkezett kb. százhektáros tó az általa elárasztott (elnyelt) egykori település, Vernagt (Vernago) után kapta a nevét. Ennek a partjára készültünk ma.

            Túránk kiindulópontja a modern Vernagt am See volt (tehát a nem elárasztott rész). Szombat lévén, alig találtunk parkolóhelyet. A mai kirándulást is Hütték mentén fűztük fel: az első állomás a Tisenhofnak nevezett vend. egys. volt, 1810 méter magasan, ami heroikusan hangzik, de maga Vernagt is 1700 méteren fekszik, a szintkülönbség tehát nem számottevő.

            A hely állítólag már 1302-ben említést nyert valami fóliánson, a ház mindenesetre sokkal fiatalabb: a mestergerendán az 1782-es évszám olvasható. Egy faháztól nem is rossz. Rövid italozást követően továbbindultunk.

            

Ez meg itt egy kapta-tó. A Finailhof felé

Következett a a Finailhof, 1973 méteren. Az út odáig a partig lefutó meredek hegyi lejtő derekán halad, helyenként elég kitetten (kicsit sem féltem!!!), csodás kilátással a tóra. Mindenhol tehenek legeltek. Csodálatos, hogy a kolompszó milyen messzire elhallatszik.

            A Finailhof - ellentétben az előzővel - már sokkal izoláltabb, a településektől messzebb fekvő alpesi házikó. Szintén nem mai gyerek, a XV-XVI. századból való, 1981 óta műemlékvédelem alatt áll. Míg falatoztunk - a panoráma a mélyen alattunk csillogó Vernagt-tóval fantasztikus volt -, megfigyelhettük az itt lakó család életét. Egy fiatal lány tanítgatott egy járni is alig tudó kicsit (a húgát?) tehenet terelni. Az egyik legelőről kellett a jószágot egy másik, lejjebb fekvő területre hajtani.

Finailhof

Csalogatni kellett, oldalba bökni, nógatni - szóval terelni. A kislány eltörpült a hatalmas marha mellett, de ez csöppet sem zavarta. A tehenke sikeresen célba ért.

            Tovább-indultunkban a pajta falán megbámultuk az embernagyságú feszületet - minden (!) pajta falának kötelező tartozékát Dél-Tirolban -, aztán lefelé vettük az irányt. Széles ívben lekanyarodtunk a tópartig, és leltünk egy alkalmas kis ösvényt a víz mentén.

            Sok helyen napoztak, horgásztak, de senki sem fürdött, amit furcsálltunk. Bezzeg Marci! Amilyen vad és hippi és bít (igazából nem is..), ő bizony megmártózott a jéghideg habokban. Mi csak a partról biztattuk.

            

Csobb

A hazaúton várt még egy meglepetés. Az ösvény utolsó szakaszán jártunk már, mikor elénk toppant - egy láma! Nem a szerzetesfajta, hanem a négylábú. De nem is egy, hanem egy egész lámacsalád. Gyakorlatilag elállták az utat. Úgy kellett odébbhajtani őket, hogy megpaskoltuk gyapjas, meleg, poros oldalukat. Valaki itt tenyésztheti ezeket az állatokat, mert volt villanypásztor is, meg billog a fülükben.

            Este búcsúest volt a szállóban, úgy látszik, az egész turnus hazaindul holnap. Finom, ünnepélyes vacsora, gyertyafény, még bort is rendeltünk (igaz, azt megtettük majd' minden este). Vacsi után Marci és Domi elhatározta, hogy kiülnek a városba egy kicsit utcazenélni. Először a szerdai koncert helyszínére vonultak, de a kis színpad és térség olyan sötét volt és kihalt, hogy belátták: itt senki sem fogja élvezni a művészetüket. Ezután áttették a székhelyüket egy közeli utcai padra, egy kandeláber alá, így látszottak és hallatszottak is. A büszke fater (én) a közelből figyeltem őket - ez az ő produkciójuk, nem akartam zavarni. De elmulasztani sem, ha esetleg sikerük lenne.

Lám, a...

Meg is álltak elég sokan, egy család (anyuka, apuka és egy kislány) hosszasan hallgatta az ukulele-herfli-duót, akiknek láthatólag kezdett fogyni a repertoárja. Mire tíz óra lett (kb. húsz percet zenéltek), már ki is merült a zenedoboz. A sikeren felbuzdulva elhatározták, hogy jövő nyárra igazi műsorral készülnek, és több helyen, több alkalommal kipróbálják magukat. A büszke fater szerint érdemes is, nagyon ügyesek.

Schnalstal másodszor

Augusztus 28. péntek

Ma is túrabakancsot húztunk. A náthákkal ki törődik (bár az éjszaka még élményszámba ment akusztikusan), az előző napi schnalstali csoda kíváncsivá tett bennünket, és Siegi papa a reggelinél újabb izgalmas túrajavaslattal állt elő.

            A Schnalstal mélyén van egy kis község, Karthaus. Benne állt egykor egy kolostor, az Allerengelberg, melyet 1326-ban alapítottak - ki hinné - a karthausi szerzetesek. Az épületegyüttes monostorként működött egészen 1782-ig, mikor is megszüntették, az ismertető szerint a következő érdekes okból: "Nachdem sich die Mönche jedoch im 17. Jahrhundert etwas allzu sehr der Welt zugewandt hatten, wurde das Kloster aufgehoben..." Tehát a jó karthausiak túlságosan elvilágiasodtak. Hogy mennyire, arról nem szól a fáma. Az épületegyüttest a rend eladta a völgyben élő parasztoknak és kereskedőknek, akik virágzó falut hoztak létre az egykori kolostor helyén. A hatalmas építmény ma múzeum, ahol meg lehet ismerkedni a középkori karthausi szerzetesek (és világiak) mindennapjaival. Van egy kis és egy nagy kör is, naná, hogy mi az utóbbit választottuk. A szerzetesek cellájától a gyógynövény-kertig kerengtünk vagy két óra hosszat, kívül-belül megismerve az egykori kolostort. Sokat lehetne mesélni, de ezt látni kell, csak egy példa: a kerengőről nyíló cellák falában van egy-egy nyílás, amin át a napos testvér anno beadta az ételt és italt (azaz a kenyeret és a vizet). A vastag falban L-alakú járatot alakítottak ki, nem is lehet belátni a cellába, hogy elkerüljék a szemkontaktust a testvérek között, így megőrizve a szerzetesek elméjét minden világi gondolattól. Fentebb láttuk, hogy ez az elmés konstrukció csak átmenetileg működött. Úgy négyszázötven évig...

Unser Frau

Karthausból továbbindulva pár kilométerrel arrébb elértük mai túránk kiindulópontját, az Unser Frau nevű falut, a legnagyobbat a Schnalstalban. Nem elírás: Unser (és nem Unsere) Frau. Olaszul Madonna. Van benne egy templom, a Miasszonyunk Wallfahrtskirche, Tirol egyik legrégebbi zarándokhelye. A benne található kis Mária-kegyszobor állítólag 1304-ből származik. Fohászkodtam egy náthagyógyítóst Máriához, mert rossz volt hallgatni, ahogy Gabi panaszkodik, hogy nem érzi a széna- és tehén- és virágillatot, a napsütötte meleg fű szagát a hegyi legelőkön. Hogy milyen igazságtalanság, egyszer egy évben náthásnak lenni, pont, amikor az ember ilyen csodás tájakon jár-kel.

            A templom mögötti parkolóban hagytuk a járgányt, és nekivágtunk a hegyoldalban szerpentinező ösvénynek.

            1500 m-ről indultunk.

            

Lafetzalm

2013 méteren, kb. másfél óra múlva megérkeztünk az egyik valaha látott legelbűvölőbb, legautentikusabb, ősrégi hegyi kunyhóhoz, azaz Hüttéhez. Azaz Almhoz, mert ez a szó nemcsak legelőt jelent, hanem ezeket a kisebb-nagyobb, magányos hegyi házikókat is, ahol a fáradt vándor megpihenhet egy kis harapnivalóra és egy pofa sörre. Búzasörre természetesen.

            Tudtuk, hogy nem vagyunk már messze, mert egy olasz párral találkoztunk negyedórával korábban, akik, látva elcsigázottságunkat (ötszáz méter szint az mégiscsak ötszáz méter szint!), a hegyi vándorok közismert szolidaritásával bátorítottak minket. "Tizenöt perc és megérkeznek!" - szólt oda mosolyogva a hölgy. "Tizenöt perc és jöhet az első sör!" - pontosított az úr.

            A kunyhó neve Lafetzalm, a tágas teraszon kívül egyetlen helyiségből áll, itt van a konyha, a raktár és itt alszik az üzemeltető házaspár a kisbabájukkal. Világítás: egyetlen LED-izzó, mely napelemről megy. Beszédbe elegyedtünk a férfival, aki kiszolgált minket (és közben tette a dolgát a ház körül is). Barátságos hegyi mókus, csupa szíj meg izom, semmi háj. Mint kiderült, nyáron a Lafetzalmot működteti (és mellesleg növendék üszőket nevel a köröskörül elterülő hegyi legelőkön) - télen meg síoktató. Ja, és a felesége is.

            A hidegtál, a Jausebrett, ami az itt szokásos rendelnivaló, kitűnő volt. A sör nemkülönben.

            

Mastaunpichl

Innen még vagy kétszáz méter szintemelkedés várt ránk a 2292 m-es Mastaunpichl-ig, a mai csúcsig. Meleg volt, jót lihegtünk, mire felértünk. A csúcsnak csak a neve randa, a kilátás gyönyörű. Volt itt egy csúcskereszt, rajta a szokásos "emlékkönyvet" rejtő bádogdobozzal (hát persze, hogy írtunk bele pár sort magyarul is), meg egy kényelmes, széles pad. Itt megettük a csúcs-csokit és csináltunk pár össznépi fotót az önkioldóval. Domi ügyesen felbakolta a gépet a sziklák között, így mindenki rajta lehetett.

            Innen aztán már csak ereszkedtünk egész délután. Először az 1810 m-en épült

Mastaunalm

Mastaunalmig, ahol szerény uzsit fogyasztottunk. (Utólag átolvasva látom, hogy - legalábbis a beszámoló alapján - mi lépten-nyomon eszünk... Pedig nem is. Vagy de...?)

            Itt, a Mastaunalmban láttam - tatatataam! - életem első havasi gyopárját.

            Megkérdeztük ugyanis a vaskos és rém kedves tulajdonosnőtől (aki szintén itt lakik családostul, nyáron át, a szerencsétlen), hogy messze van-e az a vízesés, ahol - Siegi papa reggeli itinerje alapján - Edelweisst akartunk találni. Elmagyarázta, merre menjünk - még vagy félóra séta lett volna - de hozzátette, hogy ha csak a virág miatt mennénk, akkor nem érdemes, mert a gyopároknak ilyenkor meleg van a völgyben, és sokáig kellene felfelé mászni ahhoz, hogy kis szerencsével találjunk is. Különben meg neki is van havasi gyopárja, amott, a ház sarkánál. És tényleg!

            

Leontopodium nivale :-)

Először is nem magányosan nő, hanem csoportosan, és kisebb, mint ahogy elképzeltem. Tulajdonképpen elég szerény külsejű virág. Csak közelebbről, a filces,  szőrös, csontszínű szirmokat látva érzi meg az ember, hogy milyen keménykötésű növény ez, a háromezres csúcsok jeges széllel dacoló kis lakója.

            Állítólag lefelé ereszkedni legalább olyan fárasztó, mint megmászni a csúcsot. Van benne igazság. Mire elértünk Unser Frauba, a bal lábam nagyujjának felpöndörödött a körme, hogy aztán, napok múlva, szépen be is kéküljön, elkísérve engem a zord télen át a kies kikeletig - merthogy addig megmarad ez a hullaszín, az biztos. És hogy fájt minden lépésnél! De hadd fájjon. Ilyen túra, ezek a mai élmények megérnek egy kis nyüszögést.

            Este vacsora után még anyádoztunk egy jót. Ez nem családi üvöltözés, hanem egy kártyajáték, Domi hozta a japán dzsemboriról. Ki kell tolni a másikakkal, és ha sikerül, a kárvallott fel van jogosítva arra, hogy azt mondja: "anyád!". Hát innen a név.

            Josy mama beinvitált minket a kiürült étkezőbe némi ásványvízfogyasztás ellenében, itt vertük a blattot.